Somogyi Néplap, 1976. december (32. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-25 / 305. szám
TITOK KARÁCSONYI KÖNYVESPOLC Égtájak 1976 Martyn Ferenc grafikája Kelemen Lajos Karácsonyi sugallat Kis erdő fáit, madár-hadoszlop fakó ábrázatát rögzíteni, ha a lélek sejtelmes fogásra, jelre is lelkesül; — szárny fényében látunk széttárt eget, akácok elkeskenyedő derekát a sír-mezőn, szövik, bár iszamós, reves kezek az időt — nevetés sírással átlőtt muzsikája idézget idegent, rokont — mégse a megalkuvás búja, mi keresztre-vert titkos címerként imbolyog, másba, hiábavaló könnyűségbe, szikrabizsergető szelekbe vesztegettük a közös áldást — fehér karámban szomorúan elnyeletve nem tudunk kitelelni. Czakó Magdolna A NAGYVILÁGBÓL A nagyvilágból ha hazatérsz, összeérnek a hegyek. Az óceánon ha átrepülsz, másképp ver a szíved és nyelved újra régi szavakat ölel nem kell szabályokba korlátoznod magad kiálthatsz vagy zokoghatsz a te hazád ez — otthon vagy. Rögtönzött statisztika az I Európa Könyvkiadó egyik karácsonyi ajándékáról, a hagyománnyal rendelkező elbeszélésantológiáról. Jubileumnak is nevezhetnénk a mostani megjelenést, hiszen tizedik alkalommal vehetjük kézbe az Égtájak címmel kiadott gyűjteményt, öt világrész elbeszéléseiből köt csokorra harminckilencet az antológiasorozat legújabb kötete, amelyet Karig Sára szerkesztett. Az ő neve egyébként a fordítók között is megtalálható. Örvendetes: szaporodott a női írók létszáma az Égtájakban. Kevésbé örvendetes: egy részüknek a szerepeltetése rontott az antológia színvonalán. Gondolok itt elsősorban J. Ebner osztrák elbeszélő Thanatosz című novellájára, amely alig több a szenvelgésnél. Igaz viszont, hogy az egyik legjobb kisprózát is nő, az amerikai Shirley Ann Crau írta. Az utolsó benzinkút egyhe sejtel- mességável, végső életútállo- mást sugalmazó voltával is kemény, realista írás — marii már majdnem azt írtam: iér- | fipróza. Egy-egy elbeszélésgyűite- ménynél csak ritkán lehet tematikai vagy egyéb szempontokból csoportosítani a műveket. Talán kissé erőltetett szempont ez most is. De tény, hogy a kötetben nagy számban találunk olyan szépírásokat, amelyek — ha szabad így fogalmaznunk — — kortalanok Szerzőik igye- g keztek általános érvényű i mondandót sugallni novellájuk segítségével. Legrokonszenvesebb számomra Vlagyimir Ligyin szovjet-orosz író Mézelő tájon című elbeszélése, amely a fiatalság—öregség szembenézésének témája egyetlen családon belül, ezzel a megszívlelendő tanul- 'ággal: »arra kell vigyázni, hogy a munkánkból másnak is jusson, akkor nyert ügyünk van .. .« Csehovi egyszerűségű írás ez. Költészete van Slawomir Mrozek lengyel író A bolond című novellájának is, ezt 's a kortalanság — azaz: a minden korba illeszt- hetás — teszi magasrendűvé. Tulajdonképpen ugyanezért mondhatunk igent Branko Copic szerb író Ikon lóval című elbeszélésére is. De ez ióval igénytelenebb Ligyin írásánál. Ugyanebbe a sorba állítanám Anders Bodelsen dán szerző Ráma Számúját. Egy kisfiú szeme hirtelen »kinyílik«; nemcsak lát, hanem meglát. Ezt a pillanatot ábrázolja Bodelsen; valamennyien éltük már ezt. Vannak az antológiában olyan művek, amelyek az ember — az egyes személy Csak gyűjtőknek — kiszolgáltatottságát hangsúlyozzák. Chinua Achebe nigériai író Testvérbéke című novellájának hőse ilyen ember. Átvonulnak rajta az őt sárba tipró események. S abban, ahogy ezt Jonathan Iwegbu fogadja, mégis benne található az örökös újrakezdés — igaz, nem túl izmos — optimizmusa is. Hasonló ember Nadine Gordimer délafrikai köztársaságbeli írónő A kedvenc című novellájának Gradwell nevű komornyikja is, noha a vele megtörténő eseményeknek nem rendszerező típusa. Egyre több lesz a kafkai hangütésű, a társadalmi viszonyokat és a hatalmi hierarchia hatását homállyal. ugyanakkor mégis az abszurdum élességével ábrázoló mű. E kötetben is van erre példa szép számmal. Leginkább szembetűnő példa erre Luigi Compagnone olasz szerzőnek A vészangyal című novellája, amely egy különlegesen kegyetlen társadalomban játszódik — mintha A per hátországa lenne ez —, ahol a hivatalban maradásához a másik ember agyon- lövése szükséges. Sokkal reálisabb, eredményében azon-1 ban hasonló Jean Mistier francia írónak Az egyenes vonal című írása, amelyben a főhőst kör alaprajzú cellába zárják; az egyetlen egyenes az ő önkezűleg akasztott teste lesz. Ide sorolandó Cortazar Nyár című műve is. A háború a témája Pavlo Zahrebelnij írásának. Az ukrajnai író partizántörténetet mesél el, sajnos túl szürke eszközökkel él. Az ellenállásból merít Daniel Boulanger francia szerző Rókaverem című novellájában: az áruló »utóéletére« enged vetnünk egy pillantást. A családi témájú elbeszélések közül a legszebb Ernest Bryll lengyel író Lábmosás című novellája, amelyben a kórházba induló paraszt búcsúját és hagyatkozását festi meg. Azután van itt scifi: llja Varsavszkij egyik gyengébb műve, van apokaliptikus látomás, Zivko Cingo Tűz-e. Van két szemszögből ábrázolt vadásztörténet — Jack Cope (Dél-Afrika): Keserű mocsarak lakója —, van párbeszédekből épített ballada: Grigol Csikováni grúz szerző írása. Persze, találunk gyenge Suksin-után- zatot is. (Anatol Kudracev: Mikola hazajött.) És van ... De ne folytassuk! Ahogy az antológia mottója mondja, Shakespeare-t idézve: »Több dolgok vannak földön és egen ...« Ennél is. L. L,. K arácsonyi tárcáért mentem a piacra, a Sopron- illatú fenyőfák közé. Napfény sikálta fehérre, sárgára a belváros utcáit, épületeit; gyerekkori decemberek leheletét éreztem, és bíztam magamban. De a téren, a karácsonyfakévék mögül egyszeresük előlépett D., a Szürke Ember, és azonnal fázni kezdtem. Cipője, nadrágja, bundája, homloka szürke volt, csak az arca pecsenyeszínű. Kezében vonalzót tartott, gyorsan megmérte az egyik karácsonyfa hosszát, majd rosszallóan rámmordult. »Mit állsz itt, mint egy kivágásra ítélt fenyőfa a soproni hegyekben. Nem kell a tárcád, sohasem kellett, csak eddig senki sem mondta meg neked. Nézd, milyen szürke az utca, olyan, mint a kabátom színe, és te az előbb azt mormoltad magadban, hogy a napfény sárgára, fehérre sikálta a házakat. Menj a fenébe az impresszióiddal! Nevetséges, ha egy ilyen nagy darab ember a hangulatok, az érzelmek rabja.« »Igazad van« — szóltam zavartan, és közben arra gondoltam, hogy ez a D. mostanában elég gyakran felbukkan körülöttem. Hivatalokban, vendéglőkben, gyűléseken, kiállításokon, és ahol teD. jelenései heti, kinyitja a száját. Különféle szabályokra, határozatokra hivatkozik, szólamok peregnek a nyelvén, józanságra int, pedig ő sohasem volt józan, csak szürke. De a józanság nevében szürkítené be a környezetét, az embereket és a csillagokat is. Mégis azt mondtam neki: »Igazad van, én csak kitalálom, hogy napfény sikálta fényesre a decemberi várost; tényleg szürke, most már én is látom, hogy olyan színe van, mint a bánatnak.« Aztán továbbmentem. Egy búvó, barokk templom tornyából elindult felém a harangszó, majd elzúgott a fejem fölött, mint az idő, és én öregasszonyokat láttam fekete éjiben, ezüst hóban ballagni a sövényházi Templom utcán. Egy pillanatra még nagyapám vasalt végű botja is megcsörrent a szívemen, amely keményre fagyott az emléktelekben, s már tudtam, hogy hiába keresem a karácsonyi tárcát, és a napfény sikálta téli délelőt- töket. Motorkerékpár fékezett mellettem. Vöröses szakállú arc, zenészismerősöm; a szemében meleg-barna csellóhangok keltek ki. Hogy vagy? — Kösz szépen... — Ejnye, mondja, a feleségem üzent neked valamit. Elfeledtem. Azt hiszem, valamit meg akart köszönni... Már emlékszem, folytatta. Egy mondat valamelyik írásodból nagyon tetszett neki, de azt már igazán nem tudom, melyik írásodról volt szó. — Nem tesz semmit, mondtam. Erre ő elújságolta, hogy karácsonyra várják a kisdedet, aztán továbbrobogott. Bementem egy kocsmába, fröccsöt kértem, és szokásomhoz híven figyelni kezdtem az iszogató embereket. Két korty után elém állt D., a szürke ember, és jezsuitaarccal meredt rám. »Fröccsözge- tünk, fröccsözgetünk?« — szólt gúnyosan, és én úgy éreztem magam, mint diákkoromban, amikor a tanárom kocsmázáson kapott egy hús- vétvasámapi estén. Dacosan szóltam: »Igen, fröccsözgetünk. Én fröccsöt iszom. Mindig fröccsöt, és mindig nyilvánosan. Te francia konyakot és viszkit iszol. Mindig, és csak» otthon. Nyilvánosan csak üdítőt. Én otthon semmit sem iszom. Egyedül nem tudok inni.« A pulton hagytam a fröcs- csömet, s menekültem. Odakint eszembe jutott egy olcsó kiadású Tamási-kötet, Ábel a rengetegben, régi szerelmem féltve őrzött tulajdona. Az anyja egyedül nevelt öt gyereket; igen szegényes karácsonyaik voltak. A fa alatt alma, néhány zsebkendő, patentharisnya. Játék, könyv, csokoládé soha. Egyszer aztán a kislány föllázádt. Félredobta a harisnyát, és zokogva mondta, hogy minden osztálytársa igazi ajándékot kap, pedig hát ki érdemli meg, ha ő nem, aki az iskola legjobb tanulója. Szigorú anyja megsajnálta, és másnap megvette hat forintért azt a Tamási- kötetet. M ég csak ez kellett, dühöngök. Talán most szét is tépném a könyvet, ha a kezemügyében volna. Miért, sajnálnám azt a kislányt? Hiszen én is jó tanuló voltam, jól megtanultam ezt a várost, ezt a vidéket, és most mégis üres kézzel, karácsonyi tárca nélkül enged utamra a délelőttre boruló, ködlelkű szürkeségben. Szapudi András Könyvritkaság Békéscsabáról Takáts Gyula karácsonyi versajándékát egy könyvritkaság lapjain küldte el; Fogaid be világ címmel — kötetben eddig meg nem jelent — összegyűjtött, új verseit a békéscsabai megyei könyvtár nyomtatta ki. A kötet annak a sorozatnak a része, amelyet a könyvtár élő, jelentős költőink bemutatásának szentelt. Elsőként Fodor András verseit nyomtatták ki. A barátság bére című kötetet Csorba Győző Március, Simo- nyi Imre Gyulai krétarajzok, E. Kovács Kálmán Az ősz háborúja, Ladányi Mihály Föld! Föld!, Keresztúry Dezső Nyitott kör című műve követte. Most pedig Takáts Gyuláét jelentették meg — a költő illusztrációival. A sorozatot Lipták Pál Kossuth-díjas könyvtárigazgató tervezte. A házi nyomda kéziszedője, Lipták István a könyvritkaságok szépségével állította elő a sorozatban megjelent verscsokrokat. Ez a kezdeményezés alighanem annak is jele, hogy a közművelődésben az egyes intézmények jobban kiaknázhatják sajátos lehetőségeiket. Könyvtár és nyomtatás, vers és olvasó találkozásának foglalata e szép sorozat. A kötetből kétszázötven számozott példányt nyomtak. Takáts Gyula Fogadj be világ Hieronimus Bosch képe előtt Azok a lágy, kanyargó folyók. Felhők közt fénylő madarak* A ligeten orrszarvú ballag át s kijönnek a partra a halak. így köszöntenek a fényben mind, akikre csak vadásztam. A hangok, mint a bíbic szárnyak és pillangók szállnak a házban. Te hoztad ide mind s a bárányt és gyapjában a kis kolibriket..* Kék sással emeli az angyal és szárnyával repül a sziget. Patmosz?... Vagy ki tudja már? — Hisz nékem is volt szigetem, de föltöltötték az évek s itt állok remete-meztelen. Nem úgy, mint János, a szent5 talárban, hattyú-látomásba . . . Kezemben sincs se toll és oly üres az út e téli, feszes nádba.. • De földöntúli ez a fény is!. E rettentő december-hideg vezet, oly tisza suhogással, hogy kigyújtja reményemet, mint hal alatt a lángot jégprizmák közt az eszkimó. Szikrázó barlang ... Itt üss tanyát!. És te vigyázz, csillaglényű hó. Nem a zöld!... Valami kristály. Tündér ecset helyett új ér emeljen titkos rendszeredbe, s mint ásványt fogadjon be a té^ Építs be, mint a remetét hajdan megfényesült hite . . . Fogadj be egyházadba világ! Ne hagyj veszni a semmibe. Lidércnyomás Riportok Amerikáról A nagy francia liberális gondolkodó, Tocqeville amerikai utazása óta az »óhazában« mindig élénk érdeklődés kísérte az óceán túlsó partján szerveződő, növekvő sajátos civilizációt: Amerikát. Üti beszámolók, elemző esszék sora látott napvilágot, s a hatalmas földrész — ezen belül is kontinensnyi ország, az Egyesült Államok — vonzereje, sokakat hosszú útra serkentő ígérete már a múlt században kitapintható volt a magyar közgondolkodásban is. »Amerikából jöttem ...« mondják a kis gyerekjáték részvevői:; »történt bizonyos amerikázás« céloznak a hűtlen kezelésre. A kontinensnyi ország — rövid — 200 éves — történelme ellenére is csak nehezen megismerhető. S épp őzért csábít újra meg újra fölfedezésre, ingerli a riportereket, írókat, publicistákat, tudományos kutatókat az »amerikai jelenség« megfejtésére. A magyar Bölöni Farkastól egészen napjainkig. Csak a legutóbbi öt évben megjelent egy esszékötet magyar szerzők tollából. Jó tollú, örök utazónk, Boldizsár Iván is szentelt egy vaskos könyvet New Yorknak; Ipper Pál, Vitray Tamás, Randé Jenő, Juhász Előd sok színes adalékot közöl, de eléggé megmarad az általánosítható közhelyeknél. A legmesz- szebb Almási Miklós jutott — interjúkból, esszékből fűzött, »szociológiai« útirajzában. S ezzel még távolról sem értünk a sor végére. Szovjet mérnök, francia diáklány, Simone Beauvoir, Oriana Faliad és a Kennedy-gyilkosság idején az országban utazgató Hans Habe is ír — ki naiv csodálkozással, ki hűvös tárgyilagossággal, ki pedig el_ szörnyedve. És itt vannak maguk az amerikai szerzők, Studs Terkel, a modern chicagói trubadúr, Oates, Wolff és vaskos, amerikai szerzők tollából válogatott esszékötet, aztán a... De ennyi elég is lesz. Széles áradatban hömpölyög az Amerikát bemutató irodalom. S az ok is többé- kevésbé körvonalazható immár. Az Egyesült Államok nemcsak a világ leggazdagabb és legerősebb Imperialista hatalma, Amerika egyfajta gondolkodásmód és világlátás kirakata is. A »self-made man«-nek, a feltörekvésben rettenthetetlenek álma, a törődj a magad dolgával !- személet őrült közege, az egyéniség gáttalan és parttalan kibontakozásának az országa. Amerika a mindenható önzés hazája, a polgári individualizmus legmesz- szebbre jutott, legkifejlettebb rendszere. Milyen ez a világ, ez a rendszer? Erre keresi a választ könyvében Rolf Winter, a nyugatnémet Stern riportere is. Tizenhét riportot írt tapasztalatairól. Winter polgári szerző — még csak nem is baloldali radikális —, és amerikai útját úgy fogja föl, mint saját társadalma fejlődésének egyfajta lehetőségét. Hogy mire jut, tömören kifejezi a kötet címe; LIDÉRCNYOMÁS. Mi az, ami a német származású, sok vihart megért szerzőt elborzasztja? Az, amit lát. A luxusvillák és a szegénynegyedek, az erőszak, az üzleti élet, a magánélet, a maffia, a börtönök, a sport világát — a társadalom életének mindennapi területeit. Berendezkedésük olyan, hogy magában hordozza a nagy teljesítmény lehetőségét. Az ötvenes-hatvanas években még elsősorban a produktivitásnak ez a soha nem tapasztalt üteme és lehetősége kápráztatta el a megfigyelőket. Ma már mind jobban elhiszik maguk az amerikaiak is, amit akkor a heves szociológus, C. Wright Mills kiáltott: Meztelen a király! A felfokozott produktivitásnak kiütköztek élősdi jelei, s az amerikai társadalomnak majdnem minden rétegében kitapintható az emberelle- nesség, az elembertelenedés. Mert az individualizmus történelmi útja csak ide vezethet: lidércnyomássá válik. Rolf Winterben megvolt a tisztesség ahhoz, hogy ezt észrevegye, s szuggesztív riportokban, elemzésekben közre is adja. Cs. T.
