Somogyi Néplap, 1976. november (32. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-07 / 264. szám
Gegeiidzeeiii, Fridon Halvasi ?7''Uő- falum Adzsária hegyei közt terül el, Grúzia fekete-tengeri partvidékétől néhány kilométerre. Szigliget pedig egy távoli magyar falu a Balaton nyugati partján. Mi a közös e két faluban? Valószínűleg semmi. Mégis létezik köztük valami közös vonás — legalább is számomra. Egy közönséges őszi nap tette őket rokonná a lelkemben. Őszintén megvallom, hogy amikor először hallottam Szigligetiül, úgy tűnt nekem, hogy szülőfalum nevét hallom magyar fordításban. Akár így van,' akár úgy, most egy tavalyi őszi nap történetét akarom elmesélni önöknek... Azon a reggelen, amikor elindultam Gegelidzeebiből, a chmori hídnál útitársam akadt. Rögtön rámzúdította nézeteinek lavináját a kozmaszról és a földről, a hegyekről és a völgyekről, a városaikról és falusiakról, a munkásokról és az értelmiségről. — Hová igyekszik ilyen hajnalok hajnalán? — kérdezte. — Moszkvába repülök, onnan meg Budapestre. Rövid hallgatás után útitársam kinyitotta aktatáskáját, kutatott benne, aztán átnyújtott egy kis dobozt.-— Fogadja el, Adzsika! Még szüksége lehet rá. Benne van kertjeink illata, a szülőföldjére fogja emlékeztetni — nevette el magát, és az arcomba nézett... Amikor a repülő elszakadt a földtől és irányt vett észak felé, önkéntelenül is azt szerettem volna, hogy partnerem ismét itt üljön mellettem, és továbbra is zúdítsa rám végtelennek látszó szóáradatát. „Hol voltam az imént, és hol vagyok most?” — gondoltam Seremetyevo felé utaz- tamban... A Ferihegyi repülőtér kijáratánál régi ismerősként fogadott egy derűsen mosolygó lány, és szívélyesen maga itán invitált. Mikor beültünk az autóba, hátrafordult, és sebtében elmagyarázta, hogy őt csak a fogadásomra küldték, kísérni azonban másik tolmács fog, aminek — hogy ^szinte legyek — egyáltalán nem örültem. — Szeretnék jövőre Grúziába menni — mondta a lány. — Grúzia az álmom, annyit olvastam és hallottam róla. Még a Szulikót is megtanultam grúzul. — Ha Grúziában lesz, jöjjön el Gegelidzeebibe — mondtam. — Milyen város az? — A szülőfalum. — A maga Gegel... Gege- litebje, elnézést, nem tudom kimondani, egy kissé a mi Szigligetünkre hasonlít. Szig- ligeten születtem. Az ország nyugati részén van, a Balatonnál, ott az írószövetség alkotóháza is. — Szóval mi majdnem egy faluból valók vagyunk? — Korunkban az egész földkerekség egyetlen falu. „Ezt igazolja a mai nap is” — gondoltam. A grúz és a magyar falu neve közt valamilyen kapcsolatot éreztem, és nagyon jó érzés volt egymás után kimondani a nevüket. lassan, zajtalanul és puhán vitt föl a második emeletre. Bemutatták a tolmácsot, egy magas, hosszú hajú, kopott bársonynadrágos fiút. — Venczel Csaba — mondta tagoltan a fiú, és erősen megszorította a kezem. — Szólíthatom Dzsabának? — kérdeztem. — Rendben: legyen Dzsaba — egyezett bele. — Tudod mit,' Dzsaba? Kezdjük a programomat a végén! — Hogyhogy a végén? — bámult rám csodálkozva. — Menjünk most mindjárt Szigligetre, a többit majd eldöntjük később. Néhány perc múlva az utcán voltunk. Dzsaba taxit fogott, kivitt a pályaudvarra. Hirtelen kihajolt a kocsiból, és integetni kezdett valakinek : — Gundo! Gundo! A szembejövő oszlopból egy kocsi könnyedén fékezett, szőke fiatalember szállt ki belőle. A fiúk összeölelkeztek. Dzsaba bemutatott a barátjának, mindent elmondott neki, aztán úgy határoztak, hogy Gundo elvisz minket Szigligetre. — Gundo a budapesti egyetem aspiránsa, a magyar folklórral foglalkozik. Kitűnő fiú! A regi liíf Fél éra múlva Szülőfalumtól Szigligetig Gundolphnak hívják, a vezetékneve Duestr. Barátok vagyunk. Nekünk egyszerűen csak Gundo — mondta Dzsaba. Gundo szemmel láthatóan értette, amit Dzsaba elmondott nekem. Rámnézett, és helyeslőén bólintott. Ismert pár orosz szót, és ügyesen fűzve őket, magáról kezdett mesélni: — Én vagyok Lübeck városból — kiáltotta vidáman, egy pillanatra elengedve a kormányt és felém fordulva. — Lübeck Thomas Mann hazája. Apám munkás, acélgyárban dolgozik. elénk tárult a Balaton kék víztükre. Egyre gyakoribbak lettek a szőlők a dombhajlatokon, följebb pedig ódon várkastélyok látszottak. A kahétiai .hegyek jutottak eszembe, váraik és templomaik szakadatlan sorával.., Ütünk lejtőn vitt lefelé. Az ablak mögött kis üdülőtelepek suhantak tova. A fiúk fogukat összeszorítva figyelték az utat. Kocsink teljes sebességgel száguldott. Dzsaba jobbra, balra te- kintgetett, aztán egyszerre elkiáltotta magát: — Fékezz, Gundo! Szigliget! Az alkotóház gyönyörű kastélyban volt, valaha a helyi földesúr lakott benne. Kitűnő szobát bocsátottak a rendelkezésemre. Mialatt elhelyezkedtem, a fiúk végigjártak néhány parasztházat, azt remélték, hogy találnak szobát Gundónak, aki egy darabig itt akart maradni; sajnos, az emberek a mezőn voltak, s a fiúk eredmény nélkül tértek visz- sza. Hogy ne fecséreljük hiába az időt, elhatároztuk, hogy fölmászunk a hegyre és megnézzük a régi vár romjait. A félig romba dőlt, ősi várfalak, számtalan ostrom és viadal tanúi, amelyeket lö- vegek és ostromágyúk sebeztek meg, szilárdan összenőttek a sziklával és engem élőlényre emlékeztettek, amely makacsul megvetette a lábát a szülőföldjén. Ugyanazt éreztem, mint mikor népem múltjának emlékműveit néztem. Ahogy hazafelé mentünk, borszínű félhomály borította a völgyet. Az egyik udvarban, régi ház tornácán egy öregasszony galambokat etetett. Akkor újra azt gondoltam: ..No lám, az a nap. amely Szigligeten huny ki, Gegelid- zeebiben kezdődött. Hol voltam reggel, és... ” — Kérdezzük meg a nénit, lehet, hogy van kiadó szobája! — mondta Dzsaba. Gundo egy pillantást vetett a roskadt házra, és tagadóíag rázta a fejét. A mezőről hazatértek a parasztok, az udvarokon sürgölődtek. Összejártunk egy csomó házat, de egyikben sem akartak új lakót fölvenni. Mikor visszamentünk a kocsihoz, már egészen besötétedett. Nem maradt más hátra, mint hogy annál az öregasszonynál próbáljunk szerencsét, akinek a háza nem nyerte meg Gundo tetszését Dzsaba megzörgette az ablakot. Fény villant az ablakban, s az ajtóban nyomban ott termett a zajra felriadt öregasszony. — Mi történt? Kik maguk? — kérdezte félénken. Dzsaba mindent elmondott gyorsan eloszlatta a kezdeti félreértést. Móricz néni behívott a házba. — Egyedül élek — mondta —, van egy másik szobám is, csakhogy oda egy éve nem lépett be senki. Ha megfelel maguknak, használják egészséggel. Leültetett bennünk a régi bútorokkal és holmikkal telezsúfolt, hatalmas szobában, és a családi fényképeket kezdte mutogatni: — Ez itt az uram, a háborúban halt meg... A lányom .., Ez meg az unokám ... összeszedte a fényképeket, elrakta, s azután mintha hirtelen megváltozott volna: felélénkült, ledobta válláról a bánat súlyát, levett a polcról egy korsót, mondott valamit Dzsabának, és kivitt bennünket az udvarra. Beszédében ismerős szót hallottam: „macsa- ri”. Dzsaba azt mondta, hogy a néni arra invitál, kóstoljuk meg az édes újbort. — Az ilyen bort nálunk macsarinak hívják — szóltam. — Á, macsari! No nézd csak — vidult föl egyszeriben Móricz néni. — Milyen vidékről való ez a fiatalember? — kérdezte Dzsabát. — Grúziából... Grúzia ... Kaukázus, Szovjetunió... — Á, grúz! Ismerem a grúzokat, ismerem — csapta össze a kezét. — Ott, arrafelé, ahol a szőlők vannak... holnap majd elviszlek benneteket ... — mutatta Dzsabának, hogy fordítsa —, ... állt egy kiégett tank. Tavasszal történt... Mindenütt áthatolhatatlan sártenger. Az oroszok támadtak, de kilőtték a tankjukat. Mindenki azt hitte, hogy üres. Este, mikor minden elcsöndesült, mi, falusi asz- szonyok odamentünk a tankhoz. Halljuk, nyöszörög valaki. Látjuk ám, hogy lenn a hernyótalpak között, a sárban egy ember fekszik. Negyedma- gammal alig tudtam a faluig vonszolni. Az én házamban helyeztük el, abban a kis szobában. Ö, mi mindennel nem gyógyítottam! Végre sikerült talpraállítanom. Az egyik öreg tötyörgött valamit oroszul, megkérdeztük tőle, hová valósi. „Grúz — mondja —, Grúziából”. Így hát Grúznak kezdtem hívni, noha Biondo volt a becsületes neve. Amikor már tudott járni, mindig _a szőlőben sürgölődött. nálunk. A szőlőt a maga módján préselte ki, és korsókba öntötte a levét. Akkor mondta, hogy az ilyen bort a hazájában macsarinak hívják. Még pohárköszöntőt is tartott, éppen itt az udvaron. Annyira megszerettem, hogy sírtam-ríttam, amikor hazament.., Fölemeltem a macsarival teli poharat — folytattam a pohárköszöntőt, amelyet Bon- do harcos kezdett el. Jtahemszky László fordítása Pedro Hernandez: A Pinochet-junta ellen. Bárdosi Németh János Felnézel egyedül Egy-egy kézfogás, szép szó, visszanézés az útról az utolsó lesz, akkor még nem tudod, de ha lemegy a nap, elsiet a hazatérő nyáj, megvilágosul a dolgok értelme', és te, zsebretett kézzel, erőltetett nyugalommal valamit kutatva felnézel, egyedül, a titokzatos csillagokra. Bába Mihály Suki bácsi ; ci süAJiuutiii sui Őszig marad! Olgi, az adminisztráció legfiatalabb üdvöskéje, fehér köpenyben lebbent be a szerelőcsarnokba. Fintorgott, orrát húzogatta, mert az erős gáz- és füstszag hirtelen csapta meg az arcát. A zaj a hozzá nem szokott fül számára kibírhatatlan volt. A daru lánca nyikorogva zörgött, emelkedett a magasba. A fülkéből egy sovány arcú nő hajolt ki, megszólalt a csengő és a daru a szerelőcsarnok túlsó végébe siklott. — Mit akarsz, cicuskám? Engem keresel? — kiáltott Olgára egy maszatos arcú fiú. Olgi a száját tátogatta, és kezével mutatta, hogy nem ért egy szót sem. Aztán a kezében szorongatott dossziét kinyitotta és egy névre mutatott. A fiú Olgi arcába nevetett. A fiú svájci sapkája alá nyúlt, mutatóujjával megva-, karta a feje bőrét. — Ilyen hapsi itt nem surr mol. — Dehogynem! Nálam szerepel a kimutatásban. — Ott szerepelhet, de itt még nefn lépett föl. De várjál csak! — intett Olginak, és elszaladt. Olgi bosszankodva nézett utána. Tovább akart menni, de már negyed magával ’ ott is volt a fiú. Nevetgéltek, lök- dösték egymást — Kit keresel? — Szollák György elvtársat — mondta komolyan. — És hol dolgozik? — kérdezte Olgihoz hajolva egy szökés szemöldökű fiú. — Itt — mondta Olgi. — Hol? — Itt, a kettes szerelőcsarnokban. A fiúk hangosan nevettek. — Jó vicc, mi? Vállal lökdösték egymást és vihogtak. — Mióta dolgozik itt? — hajolt Olgi fölé egy hórihorgas legény. Olgi kinyitotta a dossziét, belelapozott. — öt éve — mondta. — Behúztak a csőbe, de rá se ránts, majd én fölveszem a lóvét a holt lélek után. Hogy hívják. — Szollák György. És itt dolgozik — makacskodott a lány. Egy pillanatra elhallgattak, mert a daru ismét »-ejtett-“ egy vaslemezt és a fülsiketítő csörömpöléstől még saját szavukat sem hallották. Olgi tovább indult. Menet közben hozzájuk csatlakozott egy-két idősebb férfi is. — Dolgozik itt Szollák György? — Itt? Szollák? Sose hallottam a nevét — vonogatták válukat a férfiak. Olgi durcásan megfordult, hogy lerázza magáról a csapat fiút. Csakugyan beugratták volna? Tehetik, mert ő a legfiatalabb, nemrégen dolgo-. zik, és most szórakoznak vele. De, ha ez a Szollák nem dolgozik itt, akkor miért szerepel a kimutatásban ? Vagy valaki valóban az ő nevében szedi föl a pénzt? Egy kék köpenyes, őszes hajú férfi sietett át a daru alatti üres téren. Amikor meglátta Olgi körül a jókedvű csoportot, egyenesen feléjük ment. — Mi ez itt, elvtársak? Kaszinó? — mordult a fiúkra. — Á, főnök elvtárs, csak segítünk a kicsikének egy holt lelket megkeresni. — Miféle holt lelket? — vonta össze szemöldökét a műhelyfőnök. — Valami, hogyishívják? .„ — Szollák György — mondta Olgi komolyan. — Mit akar vele? — Ezt kell aláírnia, hogy átvette... — nyitotta ki a dossziét Olgi. A főnök rápillantott, aztán a fiúkhoz fordult. — Akkor meg mit bohóc- kodnak itt az elvtársak? Miért nem szólnak Suki bácsinak? A fiúk meghökkentek. — Suki bácsinak? — Igen. Nem tudják, hogy ő a Szollák György? Na, ez is jellemző... magukra — mondta a műhelyfőnök gúnyosan, és továbbment. Ki két, ki három éve dolgozik már Suki bácsival, a csendes kis öreggel, de eddig sohasem gondoltak arra, hogy Suki bácsinak becsületes neve is van. Olgi összecsapta a dossziét, fölkapta a fejét, megvillant a tekintete. — Ezek maguk. Biztosan még a feleségük nevét sem fogják tudni,., na hiszen... Elviharzott. A fiúk nem lódultak utána. Összenéztek, aztán sző nélkül mentek a helyükre. Leégtek a kis csitri előtt, alaposan. De ki az isten tudta, hogy az öreg Suki bácsinak neve is van? Szolidaritás. Viktor Conlrevar chilei festő alkotása. Taptas fiatal emtgráiM Alekszandr Prokofjev Tanúságom Tanúságom a múltba nem merülhet, Utódok őrzik meg, s az őszi rög: Nem akadt ki a hátán sebesült meg Köztünk, viharral megvívok között Az állam fiaiként fölrepített, Bevéreztünk sok versztányi utat. Voltunk a front. De gyávasággal minket Nem vádolhat, ki múltunkban kutat. Megtanultuk, mit harcban tudni kellett, Keménységünk állig bevértezett, Megterheltük szakadásig szívünket Szép bátorsággal, mint az istenek. Tél volt. A hó megroggyant, mint a kása. Tél volt — de mit a lángos tűz hevít — Mert olvadt fémmel szinte j óllakásig Itattuk meg a föld rétegeit. Emlékműként magasodunk az évek Fölött — zene, mi utakon kísér... Íme. küzdelmek, íme szenvedések, lm így harcoltunk mi Októberért! Havas Ervin fordítósa Jevgenyij Vinol<urov A KATONA Messze hagyva árokparti fákat, hosszú, hosszú, hosszú falvakat, ment dobogva, ment a gyalogszázad. Nagy csizmákra fehér por tapadt. Nóta harsant, hetyke, messzehangzó. Egy apró kis katona loholt leghátul, mint fürge sereghajtó. Ment a porban. Közkatona volt. Hátán géppuskapajzs, ahogy illik, kenyérzsákja húzta oldalát. A leghangosabban fújta mindig. Arcáról verejték csordogált sok patakban. Régen volt, de régen! Poros út... delelő nap nyilaz ... Régen volt. Most csa.i azért idézem, mert én voltam az. Rab Zsuzsa fordítós
