Somogyi Néplap, 1976. november (32. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-07 / 264. szám
A moszkvai szovjetbe, a főhadiszállásra beállított egy bekötött fejű, szürke szemű leány. A borús októberi ég alatt, az ázott, hideg háztetőkön junkerek mászkáltak a kémények között, és puskalövésekkel terítették le a Szovjet térre kimerészkedő óvatlanokat. A fiatal lány így szólt: — Semmivel sem tudok használni a forradalomnak. Szeretnék híreket hozni a főhadiszállásra, a junkerektől. Beteget ápolni nem tudok, és úgyis van elég ápolónő. Harcolni se tudnék, még sose volt a kezembe fegyver. De ha adnak igazolványt, hozok híreket. Az álmatlanságtól és tuberkulózistól beesett arcú elvtárs, aki olajos bőrkabátban ült az asztalnál, s mau- sgrpisztoly volt övébe dúgva, fürkészve nézte a leányt, és így szólt: — Ha becsap minket, főbe lőjük. Érti? Ha azok leplezik le, ott lövik agyon. Ha meg bennünket csap be, itt lőjük főbe. — Tudom. — Mindent meggondolt? A lány megigazította fejkendőjét. — Adjanak igazolványt, amivel átengednek minden őrségen, és adjanak olyan papírokat, mintha katonatiszt lánya volnék. Külön szobába vitték, őrt állítottak az ajtó elé. Kinn a téren ismét lövések söpörtek végig — egy junker páncélautó jelent meg, sortüzet adott, és elrobogott. — Fene tudja, mi fán termett. Tudakozódtam utána, de hát mit számít az — mondta a tüdővészes, beesett arcú elvtárs. — Persze, becsaphat. De azért adjunk neki papírokat. Elvégre sokat nem mondhat rólunk odaát. Ha meg rászed, lepuffantjuk. Adtak neki hamis papírokat, s a lány elindult az Ar- batra, a Sándor-laktanyába; az utcasarkon mindenütt megmutatta az őrt álló vöröskatonáknak az igazolványát. A Znamenkára érve eldúgta a vörösigazolványát. A junkerek körülfogták, és bevitték a laktanyába az ügyeletes tiszthez. — Szeretnék itt dolgozni mint ápolónő. Apám a német háborúban esett el, a Szam- szonov-féle visszavonulásnál. Két bátyám a Donnál harcol, a kozákcsapatoknál. A kis húgommal maradtam itt. — Nagyon helyes, nagyon szép. A nagy Oroszhonért vívott hősi harcunkban örülünk minden igaz hazafi lelkes támogatásának. És maga katonatiszt lánya. Tessék parancsolni! Bevitték a fogadószobába. Teával kínálták. Az ügyeletes tiszt pedig ezalatt így szólt az előtte álló junkerhez: — öltözzék munkásnak, Sztyepanov, és menjen el a Pokrovkára. Itt a címe. Tudakozódjék erről a lányról! Sztyepanov fölvett egy kabátot, amelynek véres lyuk volt a mellén. Akkor húzták le egy megölt munkásról. Fölvette a munkás nadrágját, nyűtt csizmáját, sankáját, és szürkületkor elindult a Pokrovkára. Jevgenyija Szlavoroszova Okos, mfmlű szóra mos!... Okos, megfontolt szóra most nem hallgat senki sem. Bár időszerűtlen, kínos, kabátom felveszem. A kút fürgén pörögteti láncát a mélybe le. Kamaszok arca tavaszi pattanással tele. Szemedben fény gyullad, rokon, árad szememen át. Fagylalt habzik, a polcokon dagadoz a virág. E képtelen, vad ülatár megbolygat, elsodor. Hűsít a levegő, akár a mentholos cukor. S ha csavargóként egymagám kószálok valahol éjjel fülembe oktalan szavakat sugdosol. Kerék Imre fordítása Boglyas, veres hajú polgártárs válaszolt a tudakozódásra, furcsán villogtatva szemét: — Igen. a kettes számú lakásban lakik egy olyasforma leány, a kishúgávaL Ebadta burzsuj. — Hol van most? — Reggel óta nem láttuk. Talán elfogták. Törzskapitány lánya, már ennyi is elég; hogy likvidálják a rohadta t. Mit akar tőle? — A cselédjük falumbeli volt, szerettem volna találkozni vele. No, köszönöm, isten áldja! saját magát. Félelmet nem érzett. Csak megfeszült minden idegszála. Ment a sötétben, s nem érzett félelmet, csak a húr feszült egyre jobban, s szólt egyre vékonyabban, fájóbban: tititii. Egyszer csak kinyújtotta a kezét: házfalba ütközött. Rémület áradt végig a testén, s a homlokán kigyöngyözött a veríték. Házfal — pedig itt a bulvár vasrácsának kéne lennie. Tehát eltévedt. Nem baj, mindjárt visszatalál a helyes irányba. Foga vacogott, nem tudta leküzdeni belső remeAlexandr Szerafimovics KÉT HALÁL E ste, őrségről hazatérve a junkerek kedveskedve vették körül a szürke szemű lányt. Tortát, cukorkát kerítettek. Az egyik a zongorát verte, a másik letérdelt előtte és virágcsokrot nyújtott át mosolyogva. — Szétszórjuk azt az átkozott csőcseléket. Máris jól megadtuk nekik; holnap éjszaka pedig olyan ellentámadást indítunk a Szmolenszki piacról, hogy hírmondó se marad belőlük!. Reggel elkísérték a lányt a katonakórházba, hogy segítsen a kötözésnél. Mikor az udvaron a fehér fal mellett elhaladtak, a lány emberi alakot pillantott meg a fal tövében: rózsaszín perkálin- ges munkás feküdt a sárban. A feje hátraesett, a bal szeme fölött sötét lyuk. — Kém! — vetette oda a lányt kísérő junker; elhaladt mellette, s jóformán rá sem nézett. — Elcsíptük. A lány egész nap fürgén, ügyesen dolgozott a kórházban. A sebesültek hálásan néztek föl sötét pillájú, szürke szemébe. — Köszönöm, nővérke! Másodnap este hazakéredz- kedett. — Mit képzel? Hiszen az roppant veszélyes! Minden sarkon vörösőrság áll. Mihelyt kijut a körzetünkből, elkapják, s nem sokat kérdezősködnek, csak lepuffant- ják. — Majd megmutatom a papírjaimat, hiszen civil vagyok. Nem bírofn tovább; otthon vár a húgocskám. Isten tudja, mi történik vele... — Jó, jó. a húgocskája vár, ez nagyon szép. De azért adok maga mellé két junkert, majd elkísérik. A lány riadtan emelte föl a kezét. — Nem, nem, a világért 6e ... Egyedül megyek ... Egyedül... A tiszt fürkészően nézett rá: — No, jó. i. Nem bánom. Menjen. »Rózsaszínű ing, a szeme fölött sötét lyuk... a feje hátrahanyatlott...« Kilépett a kapun, és egyszeriben alámerült a sötétség tengerében. Se nesz, se fény. se hang. ’ A laktanyától rézsut indult el, az Arbat téren át, az Arbat-ka- nuig. Kicsiny sötétséggyűrű haladt vele, amelyben látta gését. Valaki gúnyosan föléje hajolt és fülébe súgta: »Hiszen ez a vég kezdete... nem érted? Azt hitted, csak eltévedtél? Pedig ez a vég...« Emberfölötti erőfeszítéssel tájékozódott: jobbra a Zna- menka, balra a bulvár ... Ügy látszik a kettő között indult el. Megint kinyújtotta a kezét: pózna. Távírópózna volna? Dobogó szívvel térdre ereszkedik, a földön tapogat: vizes, hideg vasba ütközik a keze... a vasrács, a bulvár. Mázsás súly hullt le a szívéről. Nyugodtan föláll... és megremeg. Minden meginog körülötte, eltűnik a homályban, majd újra felbukkan. Meginog a világ, a házak, a a falak, a fák; meginognak a villamosvezetékek, a sínek vérvörösen a vérvörös homályban és hullámzik a sötétség is, zavarosan-vörösen, hullámzanak az alacsonyan lecsüngő fellegek, véresen föllángolva. Megindult arrafelé, ahonnét a néma lángolás jött, a Nyikitszkij-kapu felé. Különös. hogy nem állítja meg senki. Kapuk, kapualjak, sarkok sötétjébe — jól tudja — mindenütt őrök rejtőznek, nem veszik le róla a szemüket. Mindenki látja, vörös lángolásban lépked a vörös lobogás kellős közepén. Nyugodtan megy, egyik kezében a fehérek igazolványa, a másikban a vörösöké. Aki megállítja, annak megmutatja a megfelelő igazolványt. Az utca kihalt, csak az a gyászos, rőt lángolás kíséri. A Nyikitszkaján tombol a tűzvész. Dühödt lángnyelvek csapnak föl az alacsony, vérvörös felhőkbe, amelyeken vérvörös füstgomolyok örvénylenek végig. Egy óriási ház valósággal izzik, kívül- belül átvilágítja a vakító fény. És ebben a vakító izzásban minden remegve, féktelenül száll fel a felhőkbe, csak a gerendák, a sínek, a falak feketéllnek mozdulatlanul, csontvázszerűen. Az ablakok pedig őrjöngve világítanak. Hosszú farkú tűzmadár szállt föl a felhők közé, szikrát szórva. Minden recsegett, és izzón, szüntelenül sustor- gott és a sustorgás mindent elfödött körös-körül. A leány megfordult: a város sötétségbe veszett. Eltűnt a város mindenestül, épületeivel, templomtornyaival, sétatereivel, parkjaival, színházaival és nyilvánosházaival — elnyelte a sötétség, a ' mérhetetlen. És ebben a mérhetetlen sötétségben hallgatás lapult és a hallgatásban valami rejtőzött: mindjárt előbukkan a névtelen szörnyűség... De nem lapult a némaság és a némaságban a várakozás. A leányon erőt vett a rettegés. Tűrhetetlenül perzselt a forróság. A leány tovább ment. Mihelyt elért az első sötét sarokig, zömök alak bukkant elő, s a tűz visszfénye megvillant a szuronyon. — Hová?! Ki vagy? A lány megállt, ránézett. Elfelejtette, melyik kezében melyik igazolványát fogja. Egy pillanatig habozott... A puska csöve a melléig emelkedett. Hogy is történt? Jobb kezét akarta odanyújtani, s maga sem tudta miért, a balt nyújtotta ki. A junkerek igazolványa volt a kezében. A katona leeresztette a puskáját, és ügyetlenül merev- ujjakkal széthajtogatta a papírost.A lányt sosem érzett gyilkos remegés fogta el. Háta mögött az égő házból szikracsóva szakadt föl, re- csegve-ropogva és megvilágította a környéket... A katona kérges tenyerén ott feküdt a junkerigazolvány — fordítva! • »Nem tud olvasni!!!!« — Nesze. A lány hálásan szorította markába az átkozott papírost. A katona még utánaszólt: — Hová mégy? — A parancsnokságra... A szovjetbe. — A mellékutcákon menj, mert lelőnek! A főhadiszálláson figyelmesen hallgatták: nagyon értékes információkat hozott. Barátságosan elbeszélgettek vele, kérdezgették. A beesett arcú bőrkabátos kedvesen mosolygott rá: — Talpraesett kislány vagy. Csak • vigyázz, nehogy bajba kerülj. Szürkületkor, mikor a lövöldözés kissé alábbhagyott, visszament az Arbatra. A kórházba egyre több és több sebesültet hoztak be a környékről. A junkerek támadását a Szmolenszki piacnál visszaverték, súlyos veszteségeket szenvedtek. A lány egész éiszaka kötözte, itatta, biztatta a sebesülteket, és a sebesültek hálás szemmel néztek rá. A lány arca egyre beesettebb, egyre sápadtabb lett. Hajnalban berontott a kórházba egy munkásruhába öltözött junker, hajadonfőtt, eltorzult arccal. Odaugrott a lányhoz: — Ez a... ez a ... lotyó elárult! A lany megtántorodott. Arca előbb fehér lett, mint a fal. aztán elöntötte a vér. Halálra váltan kiáltott föl: — Ti... ti gyilkoljátok a , munkásokat, mert jobb életre vágynak!, Nekem... én nem tudok fegyverrel ölni, hát így pusztítottalak... Odaállították a fehér falhoz. Két golyó járta át a szívét, és a lány engedelmesen lefeküdt arra a helyre, ahol a rózsaszínű inges munkás feküdt. És amíg el nem vitték, sötét pillájú, szürke szeme merően nézett föl a szigorú, fenyegető októberi égre. (1926) Fordította: SzSllősy Klára Szoiorov színész úr! Kedves Vajda Laci! Remélem, ezúttal megbocsátanak a levél olvasói a „kötelező” magázódás mellőzéséért; lenne benne valami természetellenes, s nemcsak amiatt, hogy ugyanabban a csillagjegyben, néhány nap különbséggel a „vízválasztó” évszámon leszünk túl. Hanem mert „árulása” lenne a hideg — s némi indokolatlan fölényt is tartalmazó — önzés, mindannak, amiről beszélgettünk. Azt igyekeztem megfejteni: mitől van, hogy minden alakításod mögött — azt mintegy hitelesítendő — új meg új emberségtartalékok tárulnak föl. De erről a kimeríthetetlen tartalékról beszél magánéleted, szerénységed is. Abból a külső-ferencvárosi családból hozhattad vasutas édesapádtól — aki egyébként híresség volt, Vajnovics László néven válogatott ökölvívó — s környezetedtől, amelyben nem tudtál, nem is akartál lenni gyermeki bandákban vezér; a világod sokkal színesebb volt ennél: fantáziavilág könyvbirodalomban. És Ruszt József, a mai neves rendező volt a könyvtárosod ... Játszani kezdtél, így tárva föl azt a sok színt, az érzésskálát, amelynek birtokosa vagy. Most másodszor láttalak Osztrovszkij nagyszerű tragikomédiájában, az Erdő címűben. Jótékony robusztusságodban, zöld kalapglóriádban, katonaszínű malaclopóban, tengerkék ingben, szürke nadrágban, csizmában, ágas bottal olyan vagy, mint egy pró- I fétálni vágyó, de részeges ikonalakmodcll. Gondoltál-e már arra, hogy ezektől az osztrovszkiji kritikai realista daraboktól is ment tán előre egy kicsit oroszhon afelé a híres, megváltó októberi nap felé? Ez a te Szomorov aktorod tulajdonképpen tragikus figura. Romlott színészi stílusú, roncsolt erkölcsi karakterű ember. Csavargóvá züllött, nagyszájú kókler, akiben azonban pislákol az emberi tisztesség egy szikrája. Sajnos nincs abszolút hallásom, nem tudom kottázni a hangsúlyokat. Pedig lehetne, pedig kellene. Azt a hencegő közlést: „En valóságos oroszlán vagyok!” A régi dicsőségre emlékezést: „Volt egy frakkom..." A spanyol szakállas, nyúlszívű társra förmedést: „Pocsék! Tyű, de ronda!” A méltatlankodást: „Hah! Hozzám hasonlítod magad?!” Az öntömjénező emlékezést: „Hogy játszottam én! Istenem! Istenem! Hogy játszottam!” (Ez egy valódi ária!) Ki ne hagyjam! „Misinálok- énvele! — betűnyelő bojári stílusát. — Misinálokénvele!" Magánhangzó-megzenésítéseit, unisono szólamát: „Te-e- e-e-e!... Á-á-á-állj!” Alezredessé lényegülésének zengze- teit. Es — de sok mindent kellene még sorolni! — végső megemelkedését, az álcás környezet fölötti valóban prófétai lebegését, majd hétköznapira fakult, reménye'Vesztett halk szavait. Valahogy deres lesz a nevetésünk, nem tudok jobb kifejezést. Micsoda játékaik vannak! Tudom, egy részüket te magad szülted, más részüket Szőke István, a rendező vajúdta színpadra. Amikor a fukar Gurzsmizsszkaját kapacitálod az ezer rubel hozomány adására unokahúgod részére ... Hirtelen eszmélésed arra, hogy kezedben a megoldás. Pillanat alatti átélése annak, hogy — íme, már megint! — kicsúszik a megvásárolható, néhány heti jólét a kezedből, ha feláldozod a pénzt. Szomorovod akkor térdre esik, s , félig akarva, félig öntudatlanul földre ejti kalajlglöriáját, mely az ezrest rejti. Azután már hessegeti is el a hálál- kodót. A második felvonás alatt — tán előbb kellett volna — ráébred á néző, hogy a kezedet kell figyelni. Mi mindent kifejez Szomorov keze! Csak egy részét idézem a föl jegyzetteknek: leleplez ez rossz színészi stílust, önálló életre kel, sámsoni fogással rázza az oszlopot, kaszál, amitől Hamlet óvta a helsingőri udvart felkereső vándortársulatot, fegyelmezetten „szűkszavú” lesz a nagynéni előtti fellépést megelőzően, majd felszabadultan repdes, amikor a próba sikerül, azután rezgő táncot jár, levegőt ölel, szívre szorul, „Voilá!”-t int, egyszer meg szinte „szaval”: a bal lent, a jobb a magasban, az ívük megtörésének is tartalma van, zászlóként csattog, hogy végül királyi fenséggel várjon a jobb Arkaska komédiás baljára. (Koltai Róbert alakítja a színésztársat, mostanra társföszerepi tökéletességűre érlelve ki a figurát.) Egy levelet jókívánsággal illik befejezni, s ennek most valóban átérzett tartalma van. Leskó László Mezei András Valóság Tudod már, hogy a legelső, az a harc volt a végső. Győzték Angyalod elbukott. Amit tudtál, csak azt tudod. Amit hittél csak azt hiszed, A tündér tetemét viszed: egy-küldetésű életed himnuszát. Ezüst csontjait. Arszenyii Tarkovszkij KEZEK Mint valami idegen tárgyat, Megbámulom a kezemet: Göcsörtös, erős gyökere A kezem egy munkáscsaládnak. Megbízható, régi fajta, Baráti kézfogásra termett, Fészke a foszlós kenyereknek, Ráismerve az ekeszarva. S míg tartaná a föld szivét — Látod, csillagszeretők vagyunk — Kezünk, ötágú csillagunk Horgával átdöfve az ég. íme, mitől hősi a tett: Míg a kétszer öt' bütykös ujj Jót munkál halhatatlanul, A föld — ősi atlaszi súly — Minden ízéhez odaforr. Ladányi Mihály fordítás«
