Somogyi Néplap, 1976. november (32. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-06 / 263. szám

Egy hideg város meleg »sínél

A Néva partján

A szikrázó hajnali nap- Alig kőhajításnyira a tágas-fizelios Dekabristák térén

fényben egyetlen tűzgolyó az lzsák-székesegyház aranyozott kupolája. Az Admiralitás cin- gár tornya — csupán egy villanás. A Néva nehézkesen vonszolja önmagát; bizonyára így tett tizenhétben és negyvenháromban is. Én azonban, fittyet hányva a kimerítő éjszakai utazás fáradalmainak, feszült izgalommal pislogok ki a trolibusz ablakán. Fürkészem Észak ébredő Velencéjét, amelynek hamisíthatatlan levegőjét — most úgy érzem — már remekül ismerem. Majdnem »betéve-« tudom Puskin Bronzlovasát, Gogol után szabadon megrajzolom képzeletemben a Nyevszkij sugárút büszke palotái között gördülő törékeny hintókat, a szorongás elől magukat szürke köpenyeikbe bugyoláló, »aranyeres arcú« kishivatalnokokat, s felidézem olvasmányaimból az ostromgyűrűbe zárt Leningrad hatszázezer halhatatlan halottjának emlékét. Arra riA városalapító Nagy Péter a Bronzlovas.

adok fel a diákotthonban — eszembe, ahol hónapokig fogok lakni —, hogy elfogyott a cigarettám.

Vologya készséggel megkínál — mellbevágóan erős Kazbek —, majd bemutotkozik. Szóba elegyedünk. Űj ismerősöm pár mondat után kiböki: »Ugye,

te magyar vagy?« »Honnan tudod?« »Laktam már magyarokkal.« Odaszól a portásnőnek: »Ne tessék a szobakulcsát keresni; nálunk van még egy szabad hely.«

Kibírhatatlanul éhes vagyok. Előkaparok táskám legmélyéről egy kilónyi gyulait. Kenye_ rünk viszont nincs. Vologya térül-fórdul, s berobog egy tekintélyes darab rozskenyérrel, meg egy »nyakassal«. Grúz vörös van benne, jó lesz a kolbász leöblítésére. Tüneményes gyorsasággal pusztítjuk a ha- rapnivalót — meg a nedűt —, közben űj barátom, nem kis meglepetésemre, szülővárosom szépségeiről kezd beszélni. Sohasem volt ott, de pár hónapja megbabonázta egy ösztöndíjas szegedi boszorkány, akinek megejtő szöszi- ségét sohasem fogja elfelejteni.

Reggel kilenc óra. Vo- logyával és az időközben előkerült' harmadik szobatársunkkal, Vannal — ezzel az oroszul tökéletesen csevegő, kedves, önzetlen kínai fiúval —• a Néva partján csellengtünk. A városalapító I. Péter cár lovasszobrát vizsgálgatom,

Falconet nyers erőt és lágy szépséget sugárzó alkotását.

Szemben valóban ijesztő az ágaskodó ló; most fogom csak fel, miért menekült el előle Puskin hőse. A paripát délcegen megülő cár alakja nem sokkal nagyobb Péter valódi testméreteinél; az oroszok első szakálltalan cárja 204 cm magas volt. Személye és szobra, a Bronzlovas, jelképe azoknak a zűrzavaros időknek is, amikor a tűzvész martalékává vált Moszkva helyett új fővárost kellett létrehozni a ködös-vizes Északon, a mocsár helyén, harcolva a svéd hódítókkal és megküzdve a bojárok korlátoltságával.

— ahol másfél századdal ezelőtt I. Miklós cár ezredei véres könyörtelenséggel verték le a szabadelvű fiatal tisztek felkelését — telt arcú, kendős néni pirogot árul. Vologya, akiről már két órája kiderült, hogy ínyenc a javából, lelkesen meséli nekem az elkészítés módját. Lángostésztát gyúrunk, »belecsavarjuk« a káposztát, húst, tojást vagy akár lekvárt, s megsütjük, de alaposan. Felcsigázott kíváncsisággal és étvággyal kóstolom meg mindegyiket; még nem sejthetem, hogy_ a káposztásból a következő hónapokban több százat falok majd fel.

Erőt merítettünk, hogy a végeláthatatlan lépcsőrengetegben felmásszunk az lzsák- székesegyház kupolájába. Madártávlatból gyönyörködünk a négymilliós város műemlékeiben, a külterületek kémény- erdejében, s a tengernek _a szemhatár szelén nyújtózó világoskékjében. A körutak, sugárutak pontosan rajzolt vonalai, a picinyke neoklasszicista dobozkák derűs

fe-nnsége, a Né-' va hídjainak bakfisosan kecses karcsúsága Budapestet juttatja az eszembe. Csak itt tölbb a fa, a virág. Van megemlíti, hogy Lenin- grádban 25 négyzetméter zöldterület jut egy lakosra. (Kétszer any- nyi, mint a mi fővárosunkban !)

Orosz és magyar népdalok jutnak Sorok nyírfákról, sasokról és gerlékről, berkenyékről és fűzekről, a Tiszáról, a Volgáról, Rákócziról és Sztyenyka Razinról. Lermontov egykori »mosdatlan Oroszországa« meg Ady »magyar Ugara«, amelynek talán

egyetlen hasznos öröksége: máig is megmaradt természetrajongásunk, no és a közös feudális sorsból sarjadt,

gyakran két tojásként egymásra hasonlító népdalaink, népmeséink.

A Művészetek terén ballagunk. Jobbra a nevezetes

cár szobra,

Puskin szobra a Művészetek terén.

hangversenyterem. melyben egykor a mi Liszt Ferencünk is fellépett. Középen Puskin cseppet sem eszményített szobra. Mögötte az Orosz Múzeum. Mielőtt besétálnánk, barátaimat csokoládéval bevont »eszkimó« fagylaltra hívom meg. Van boldogan elfogadja, Vologya mentegetőzik. »Majd télen eszem; most túlságosan meleg van, megfáznék tőle.«

Az Orosz Múzeum a hatalmas ország tájainak, történelmének valóságos »színencildo- pédiája«. Rjepin görnyedő — vagy az embertelenséggel vakmerőén szembenéző — hajó- vontatóit, körmönfont észjárású kozákjait, Szurikov halálba induló sztreleceit, Vasz- nyecov megindító gyermekalakjait, Kuindzsi fehérlő nyírfaerdeit számtalanszor láttam már másolatokon, s most mégis — az emberi kéz művének közvetlen hatása alatt. Azt fontolgatom, hogyan keverhetnék lei északi színeket. Festészetük is a keménységnek, a mély léleklátásnak, a lágyságnak ugyanazt a keverékét nyújtja, amelyet halhatatlan íróik művei. És sokrétű emberi alkatuk.

Alkonyodik. Ha képen látnám ezt a rőtvörös égboltot, giccsnek tartanám. Alig érünk haza, máris öt-hat ven- _ dégünk van. Üzbég, orosz, i lengyel, amerikai fiúk. Üjabb ’ álmatlan éjszaka vár rám, baráti eszmecserével.

(Folytatjuk)

Lengyel András

Ha „bezár” a

vasút

A gondozott tuják tövében tyúkanyó totyog, mögötte kis- csibéinek népes hada. A váróterem vaskályhája mögül vöröses macska nyújtózik elő, majd méltóságteljesen távozik. Az utasok már valameny- nyien felszálltak a három kocsiból álló szerelvényre, és türelmesen várják: mikor indítják őket.

Addig még van idő bőven. Fölkapaszkodom közéjük.

Megkérdezem: mit szólnak

ahhoz, ogy rövidesen megszűnik a Barcs—Nagyatád közötti vasútvonal? A fiatalok a vállukat vonogatják. Az idősebbek véleményt mondanak. Van olyan, aki egyáltalán nem bírja az autóbuszt. A vasútnak fűtött váróterme van, a buszvárónak pedig se ablaka, se ajtaja. A vonatra a gyerekkocsit is fölvihették!

A tenyérnyi állomásfőnöki irodában csörren a telefon. Szabad a pálya, elindulhat a szerelvény Lábodról. Az állomásfőnök kiáll, a kalauznő visszatiszteleg neki. Az utolsó' peronon színes hari&nyás kislányok. A szerelvényt sínautó követi. A vonalgondozó visszaviszi Nagyatádra.

A nyüzsgésnek vége, csönd borul a szobára. Csak az ingaóra jár egykedvűen. Várnai

Imre állomásfőnök cigarettára gyújt.

— Tudja, van két fiam — fújja a mennyezet felé a füstöt. — A nagyobbik a MÁV- tisztképzőben tanul. A kisebbik harmadéves szakmunkás- tanuló a Volánnál. Pedig belőle jobb vasutas lett volna, mint mi ketten. Mégis hiába kérleltük, csak átment a konkurenciához. Most aztán, hogy bebizonyosodott: gazdaságtalan fenntartani a mi kis vasutunkat, hát ugrat. »Győzött a Volán!«

Négy ember dolgozik az állomáson. Munkájuk ez év utolsó napján (ők még hozzáteszik: huszonnégy órakor)

megszűnik. Több állást is fölajánlott nekik a MÁV. Még a vasutas kedvezményeket is. Valamennyien úgy mondják, hogy igen méltányosan bánnak velük. Bugyi Sándor sorompókezelőnek a legköny- nyebb az átállás. Nőtlen. De a többiek idősebb, családos emerek. Fiatal éveikben az éjszakai szolgálatokat követő nappalokat használták arra, hogy otthont építsenek. Kevesebb fizetéssel, mint most, és olyan időben, amikor nem ismerték a lakásépítési kedvezményeket. A több évtizedes megszokott életmódot adják

most föl, fegyelmezetten. így

beszélnek:

— Ebben az országban több tízezer a bejáró. Hát mi is azok leszünk. Otthont változtatni nem akarunk, mert már nem tudnánk.

Az állomásépület oldalszárnyában az egykori állomásfő- nök özvegye lakik a leányával. Ók máris bejelentették igényüket a további bentlakásra.

A lábodi vasutasok számokkal bizonyítják, hogy csökkent az utasforgalom.

— A Volán népszerű. Nem is csoda, hiszen az autóbusz majdnem a ház előtt teszi le az embert. Nálunk már akár egy kocsiba is beleférnének az utasok. Nincs olyan kis mozdony, amelyet ezen a vonalon gazdaságosan lehetne üzemeltetni. Hiába, a fejlődésnek utat kell engedni...

Várnai Imre elnyomja cigarettáját.

— Kisebb megszakításokkal 1950 óta itt szolgálok, 1896- ban építették az állomásépületünket. Én még beszéltem olyan emberrel, aki maga is részt vett ebben az építésben. És most én vagyok itt az utolsó állomásfőnök... Én fogom végleg bezárni.

Gombos Jolán

A szövőszéktől a présházig

Eredeti takácskönyv került elő Balatonsaentgyörgyről: mai kifejezéssel afféle minta- album, amely hasznos szolgálatot teljesít a kelmét készítő és a megrendelő kapcsolatában. A mesterség két ágra vált, a hímes takácsok díszes vagy sima, de egyszerűbb vásznat szőttek, a sávolyosok finomabb anyagot készítettek a módosabbjának.

Marcali állandó néprajzi kiállításának első fejezete a len és a kender megmunkálását, a takácsok szőtteseit mutatja be. Mindezt somogyi emlékek alapján. A len és a kender útj aj..mondjuk egy somogyi szentpáli szobáig, nemcsak a hasznos és szép mesterséget eleveníti fel számunkra; a kiállításnak ez a fejezete a munkamegosztást is példázza. A szövőszéktől a présházig — adhatnánk a kiállítás címéül — a női és a férfimumka egy- egy területére kalauzolja a nézőt a mesterek szép termékein és a szőlészet formagazdag használati tárgyain keresztül. A len és a kender útját ugyanis egészen a végső munkáig női kezek egyengették. A Törökkoppányban készült, ma már értékes archív felvételnek számító

fénykép a kenderázlíatás mellett a közös munka nehezét és az embereket formáló belső szépségét is mutatja.

Külön megragadnak az egyszerű gépek, melyek nemcsak praktikusak, hanem szépek is voltak. Figyeljük meg közelebbről az áspafát, ezt a különös formájú gambolyítót, amelynek egyik eleme készítőjének a közvetlen környezetére utal; a tehén szarvának vonalát követi. Legszebbek

Szeberényi Lehel J

R RÉM

Sámo0 Ijtépla,

»Különös — gondolta a lány, ahogy elrablója magára hagyta, és körülnézett kissé. — Kétségkívül barlangban vagyok.« S tudta, hogy a barlang csakis a »százlikú« szurdok egyik ürege lehet. Tán a legrejtettebb, tán a leghozzá- férhetetlenebb.

A bejái'atot sehol se látta, a barlangban mégsem volt sötét. Ügy tűnt, rejtett fény szűrődik be, s terül derengve szét. Nyílást keresett a sziklában vagy legalább repedést. De sehol egy törésvonal a természet véste, durva falon. S akkor, ahogy fejét félrefordította, meglátta a tűzhelyet és fölötte a kürtőt. A fény a kővel körülágyazott hamura, s megszenesedett fadarabokra hullott. A boltozat ott természetes szűkületet alkotott, tölcsérformán. Csak fenn, magasan segítette a természetet az ember keze, átütvén a sziklát, hogy a füst távozhasson. Keskeny volt a lik, ha tenyérnyi, de a nap most betűzött rajta.

»Arra sem nyílik hát szabadulás« — gondolta a lány. És nem értette magát, hogy csak így egyszerűen gondolja, ■ kétségbeesés nélkül. Mint ki * elképzelni se tudja magát re- L ménytelen helyzetben. Tán ifimért egy ártatlan gyermek

lelke lakik benne? Tán másért?

Az ember visszatért hozzá a barlang homályából. Kannát hozott, s durva vályatú fatálkát. Mézet csurgatott a tálkába.

»Igaz hát — gondolta a lány; az idegenszerű katonainget nézte, az inget, az ösz- szeféroelt szakadásokat az ingen. — Minden igaz.«

Csak valami mégsem.

Az erdő rémének emberi arca volt. A félvadság bozont- ján átsugárzott. Megint az a kedvesség, az a szomorkás szelídség, ami az első rápil- lantás élménye volt, s ami annyira elütött a vadság stigmáitól : a cserzettségtől, a bozontosságtól, hogy’ tán fel is nagyítódott éppen ezért. S a mozdulatai is — úgy lehet, a képzelet toldásától — határozottan hálás igyekezetnek hatottak.

Ahogy a mézet esetlen kézzel csorgatta, s a fatálkát odanyújtotta. Az az erős kéz remegni látszott. Az erős kéz, ha könnyű dologgal bibéi.

Megint elindult, s megint hozott valamit. Megint és megint. Gombát és füstön szárított húst, gyökereket, gumókat és aszalt gyümölcsöt, melyek vadon teremnek az erdőn. Végül rozskalászból készült bodagot kotort ki a hamuból. Anyicska foga csaknem beletört.

És ez volt az igyekezetében: lásd, mindenemet odaadom.

S a szemében a boldogság fényeiből szőtt reszkető aggodalom: el ne illanj, csalfa tünemény; tíz körömmel ragaszkodom hozzád^

Nézte, ahogy a 1 lány eszeget, bár inkább csak gyümölcsöt. A beteget nézik így, ily bátorító, biztató mosollyal, ily boldog megkönnyebbüléssel, ha végre ételhez nyúl.

Asztalforma kő állt ott és tuskó mellette. Arra ült az ember. És csak nézte a lányt, nézte. Itta be magába szomjasan a látomást. Nem tudott betelni.

A lány pedig fel-felmosoly- gott, de inkább csak lesütötte a szemét, hogy szabaduljon a szüntelen nézéstől. Nem félt, nem tudott félni valahogy ezektől a szemektől, tudja isten, miért.

Egyszer felpillantott, és látta a könúy patakját a sza- kállban csörgedezni.

S ekkor az ember bújt a lány tágra nyílt tekintete elől, nagy, durva tenyerébe temetve arcát. Válla rázkódott.

Sír! — csodálkozott a lány.

— Miért sír?

Tán meg se tudja mondani

— gondolta, hiszen szavát még egyet se vette, s úgy lehet, el is vesztette szavát a magányban. Mert bizonnyal nagyon régen él magában az erdőn.

S az ember, mintha csak meghallotta, megértette volna a lányt, felnézett, könnyes szemmel, és azt mondta érdekes szláv nyelven, amely nem egészen olyan volt, mint amit Anyicska beszélt, de azért meg lehetett érteni:

— Semmi... Vagyok boldog. Nagyon boldog.

Látszott, hogy birkózik a szóképzéssel. A nyelv láthatatlan kerekeiről mintha évtizedes rozsda pattogna. Látszott, minden szóért meg kell küzdenie, amit végül is nagyon mélyről, verítékes munkával az idő rátelepedett, vastag rétegei alól kibányász.

De lám, a megbontott rétegek! Valahonnan három magyar szó is felbukkant. S mennyire örült neki.

— Én... vagyok ... magam — mondta magyarul, furcsán, töredezetten.

Mint egy három falból álló, beomlott öreg ház. Mint ásatásnál előkerült nagyon-na- gyon régi cserepek, s lám, ösz- szeáll belőlük egy korsó, a lélek friss italával teli.

Még egyszer megismételte boldogságában, és mellére bökött. Durva, erős ujjal, más hálandó félj a jdulna.

— Rozumiem — bólintott Anyicska, vagyis hogy érti. Ezt is meg azt is. S az értés, a megértés, a női szív átélése ott csillogott nedvesen a szemében is.

Nem tudott semmit az emberről, de valamit sejtett nagyon mélyen, ahol a félálmok tanyáznak, a lélekben. Vagy ha a sejtés majdnem tudás, a lélek még tudattalan moccanását »érzésnek« mondhatnánk inkább. De ránézett a takaróra, s rajta a koronás monogram ismerősnek tűnt. Átlebbent tudatán a kérdés: »Hol láttam?«

A férfi felfogta a szláv szót, ha nem is csengett egybe teljesen az övével, s mintha zsilip nyílt volna lelkében, iszonyú zokogásba tört.

'Folytatjuk)

azonban a guz&ajfefete. Ezeket

a rokkára helyezték, kendertartók voltak. Készítése az ügyességen túl személyi vonzalommal is járt. A fiúk azoknak a lányoknak készítettöv, akiket mátkájuknak szemelték ki. Jegyajándéknak tekintették ezeket a szépen faragott, lándzsahegyekre emlékeztető faeszközöket.

Talán nincs eléggé hangsúlyos helyen az a fénykép, mely a fohóba igyekvő, horvát nemzetiségű lányokról készült. Megyénk nemzetiségeinek az életébe is bepillantást nyújtó dokumentum ez.

Mindig is férfimuríka volt a szőlészet. Már a kelták, a rómaiak hódításának az idején hangos volt a somogyi domboldal a szüretelők énekétől. A marcali kiállítás második fejezete a szőlészetről, borászatról szól. A mai szemnek is szépet nyújtanák azok a használati eszközök, melyek a tárgyak esztétikájáról, eleink szépérzékéről vallanak. A használattal együtt formálódott széppé a sokféle metszőkés. A fonott fűzvessző borszűrők mintha egyenesen ősei lennének a mai plasztikának. De ha a borászat szép tárgyairól beszélünk, főképp a gazdagon díszített présekről kell megemlékeznünk, mint a mesterség és a díszítőművészet korai kapcsolatáról.

Folytathatnánk a sort a présházak újra megbecsült, divatos tuskó ülőhelyeivel, melyekből szintén gazdag példatár áll a múzeumban.

Néhány tárgy kapcsán érdemes még elmondanunk: az, hogy a szőttesekből oly szép szobasarkot rendeztek be és tapinthatóvá válik a takács- mesterség — s annak legfontosabb eszköze, a szövőszék is ide kerülhetett —. a szorgalmas diákok gyűjtőmunkájának az eredménye. A szentpáli iskola és a marcali Lady gimnázium tanulóinak és tanárainak éppúgy köszönettel tartozunk, mint őseinknek, akik máig szóló üzenettel állnak előttünk e kiállításon.

Horányi Barna