Somogyi Néplap, 1976. november (32. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-17 / 272. szám
A BALESETEK ELLEN Terv a tanfolyamokra Jól keresnek, de megérdemlik! Még a nyáron hallottam, s most ősszel az egyik komba j nos szavai megint megütötték a fülemet. Amikor arról érdeklődtem, mennyit keresnek a betakarításban, meglehetősen diplomatikus volt a válasz: elégedettek avval, amit kapnak. A forintösszeg csak rábeszélésre hangzott el. Pedig hát ebben nincs semmi titkolnivaló, hiszen a körültekintően kidolgozott, elfogadott norma szerint történik a bérezés. Mégis: vannak, akik irigylik tőlük a tekintélyes munkabért. Mert csak a számokat látták a nyári gabonabetakarításkor és most a kukoricabetakarításnál is, az ennek fejében nyújtott munka valahogy elkerülte figyelmüket. Sok száz kombájnos, traktoros dolgozik ebben az időszakban a földeken Somogybán; éjszaka is járják gépükkel a határt. Értékeket mentenek meg a közösség számára; előkészítik a talajt a téli csapadék jobb befogadására, az eredményesebb tavaszi vetésekhez. S ahogyan közeledik december, munkájuk egyre nagyobb fizikai igénybevételt jelent. Ha kell, az éjszakát is munkában töltik. Természetesen a teljesítményükkel arányos bért kapnak. Az egyik traktoros azt mondta: »Akadnak néhányan a szövetkezetben, akik a pénzt ugyan irigylik tőlem, a munkát azonban nem. Megkérdeztem tőlük, miért nem vállalnak ők is ilyen munkát, hiszen a lehetőség adva van, kell a traktoros is a gazdaságnak, de csak ingatták a fejüket. Hogy ők már bizony éjszaka nem dolgoznának ,..« Jó volna elérni, hogy ne kelljen hóban—fagyban kukoricát tömi, vagy tavasszal fölszántani azt, ami az őszről elmaradt — ezeket a célokat segít megvalósítani mai és holnapi munkájával a kombájnos meg a traktoros. Hogy közben jól keres? Senki se sajnálja tőle. Nem egy zárszámadáson hallőftarn az utóbbi években, hogy a tagság szemrehányóan mondta a vezetőknek: »Hagytátok, hogy a kukorica kint maradjon, vadak eledele legyen; ez is közrejátszott abban, hogy nem lett magasabb a részesedésünk!« Nos, így függnek össze a jelen időszakban folyó mezei munkák, az éjszakai műszakok a zárszámadási eredménnyel, a nagy közösség érdekeivel. És így már nyilvánvaló: gyorsan és bőségesen megtérül a gépkezelőknek fizetett munkadíj egyrészt az idei termés mielőbbi betakarítása, másrészt a jövő évi gazdag hozamok megalapozása révem H. F. NYUGODTAN lehet mondani: veszélyes üzem. A siófoki székhellyel dolgozó Gáz- és Olajszállító Vállalat feladata ugyanis — a pontosság kedvéért idézzük: — folyékony, gáznemű szénhidrogének csővezetéken és tartálykocsiban történő átvétele, szállítása és átadása, propán-, butángáz töltőtelepek ellátása: nemzetközi távvezetékeken és tartálykocsikban érkező folyékony és gáznemű szénhidrogének átvétele, szállítása és átadása; folyékony és gáznemű szénhidrogének szállító- vezetékeinek és az ezekhez kapcsolódó létesítményeknek üzemeltetése, karbantartása, kis- és középjavítása, kőolajipari vállalatok és üzemek hírközlő hálózatának, berendezéseinek üzemeltetése, karbantartása. szerelése, kis- és középjavítása. Ahány feladat, annyi veszélyforrás. Ezért érthető, hogy a vállalatnál nagy gondot fordítanak a baleseti források kizárására, a dolgozók megfelelő munkakörülményeinek a biztosítására. Ezt a munkát megszervezni azért is nehéz, mert az ország különböző területein dolgoznak: a vállalatnak hat gáz- és olajszállító és öt hírközlési üzeme van. A 19 megyéből 17-ben megtaláljuk őket. Munkájuk nehézségének érzékeltetésére említjük meg, hogy összesen 2800 kilométer hosszúságú csővezetékre ügyelnek, de ennél jóval hosz- szabb a távközlési hálózat. ' A BALESETEK megelőzésében jelentős szerepe van a dolgozók szakmai felkészültségének. Az 1974. július 1-én alakult vállalatnál jelenleg csaknem 2300-an dolgoznak, a fizikaiak 1682-en vannak. Közöttük 527 a szakmunkás. A képzettségnek azonban nemcsak a balesetek megelőzésében van szerepe. Ahhoz, hogy termelési feladataikat a követelményeknek megfelelően tudják ellátni, állandóan növelni kell a dolgozók ismeretanyagát, szakmai és általános műveltségét. Erre nagy szükség van, mivel a vállalat dolgozói közül 350 embernek nincsen meg az általános iskolai végzettsége. Igaz viszont az is, hogy az összlét- szám több mint egynegyede középiskolai vagy annál magasabb végzettségű. A szakembenszükséglet biztosításának legfontosabb módszere a tanulmányi ösztöndíjak kötése. Ezekben a hónapokban kilenc ösztöndíjasuk van, de augusztusban már hét fiatalember igy kezdett el dolgozni a gáz- és olajszállítóknál. Így sem sikerül azonban minden hézagot betölteni. Most is közgazdászhiány van; igyekeznek szerződést kötni ösztöndíjassal, de a beiskolázás is a megoldás egyik forrása. Az »agytröszt« Siófokon működik. Itt a vállalatnak 470 embere dolgozik, közöttük 322-en íróasztalok mellett. A LÉTSZÁM összetétele kihat a továbbtanulók arányára is: vállalati szinten jelenleg 120-an vesznek részt külünböző szintű oktatáson, ebből 38 siófoki. Közülük öten a második diplomájuk megszerzésén munkálkodnak. Külön gondot okoz, hogy az általános iskolával nem rendelkezők nagy többsége már az ötvenedik éve felé közeledik. A megoldást azonban mindenképpen szeretnék megtalálni. Szó van arról, hogy bentlakásos formában, esetleg szakmai tanfolyammal összekötve oldják meg az oktatást. Pedig a tanítás sok pénzbe kerül. Szeptember 30-ig a továbbtanulók összesen 2135 napot vettek ki tanulmányi szabadság cimén. Igaz, hogy az emiatt kieső termelést bő-, ven pótolja majd a magasabb fokú szakmai ismeretek segítségével nyújtott teljesítmény. A vállalatnál — a szakmai képzés érdekében — elkészült már az 1976—1980 közötti évekre a középtávú, úgynevezett tanfolyami oktatási terv. Ebben az évben a tanfolyamok költsége meghaladja a félmillió forintot, s csaknem 40 előadó összesen 3500 órán keresztül oktatja a hallgatókat. Elsősorban olyan kurzusokat indítottak, amelyek szakképesítést adnak. Érdemes megemlíteni, hogy a legfontosabb tanfolyamok között van a nyelvi képzés. Gondot fordítanak az általános műveltség fejlesztésére, bár ezen a területen van még javítanivaló. Példaként említjük, hogy a vállalati szak- szervezeti bizottság összesen 1355 kötet szépirodalmi művel rendelkezik, ebből Siófokon mindössze 300 van. Ez pedig nagyon kevés. TÉRJÜNK VISSZA azonban a »veszélyes üzemhez«. A vállalat baleseti statisztikáján erősen érezhető, hogy nagy a munkaerő-vándorlás. Jönnek az új emberek, akikkel mindig újból és újból el kell kezdeni a biztonságtechnikai tanfolyamokat, a baleseti oktatást. Amíg ez a helyzet, addig különösebb javulásra nem lehet számítani. A legutóbbi adatok szerint — bár a létszám is növekedett a vállalatnál — emelkedett a balesetek miatt kiesett munkanapok száma. Mészáros Attila Több edény Bonyhádról A Lampart Zománcipari Művek bonyhádi gyára az idén csaknem 200 millió forint értékben készít zománcedényeket. A vállalat — műszaki fejlesztés eredményeként — az V. ötéves terv végére évi 300 millió forint értékű edény gyártását tervezi, és fejleszti a termékválasztékot is. Harmincegyezer ember jövendője Beszélgetés egy pályadíjnyertessel Soproni., Az egyetem után került Kaposvárra. Állást, lakást kapott a cukorgyártól. Hat évet töltött a gyárnál villamosmérnökként. Tavaly december óta a megyei KISZ- bizottság munkatársa. Az idén a somogyi műszaki és köz- gazdasági hónap megnyitóján az MTESZ-pályázat első díját vehette át. — Miről szólt a pályázat? — Barcs nagyközség lakosságának foglalkoztatottsági helyzetét elemeztem. — Születésének, gyermekkorának helye egy határ menti város. Hatással volt ez arra, hogy most Barcsot választotta? — Talán... tudat alatt. A történelmi helyzetben mindenesetre akadtak hasonló elemek. Sopron is, Barcs is megsínylette azt, hogy határövezetben van, és a települések fejlődése egy időre megállt. Talán ezért ragadott meg Barcs ügye. — Barcs foglalkoztatása azonban más, összetettebb, bonyolultabb téma. — Nos igen. De az iparban eltöltöttem hal évet, s ott lekötötte figyelmemet a tmk- sok munkájának jó megszervezése. Majdnem negyven villanyszerelő tartozott a kezem alá. Mondták: Az a jó, ha egy tmk-s nem dolgozik!« Igaz, mert akkor jól működnek a gépek, folyamatos a termelés. De mit csináljunk a fennmaradó időben? Mégse vehet kártyát a kezébe az ember munkaidőben. Ezért hozzákezdtünk a gyár villamos berendezéseinek fejlesztéséhez. Vasszerkezeíeket készítettünk, és a karbantartási idő alatt beépítettük azokat. Akkoriban ismertem meg belülről az ipari munkát és fogtam föl igazi jelentőségét. Lapozgatok a tanulmányban. Nemcsak a nagyközségről, hanem vonzáskörzetéről, az egész barcsi járásról szó esik. Harminoegyezer ember sorsa, jövendője, gondos számításokban, kimutatásokban, elméletekkel alátámasztott következtetésekben. — Áttanulmányoztam az összes dokumentumot, mely az évek folyamán összegyűlt. Kormányhatározat, megyei pártbizottsági döntés van a térség fejlesztéséről. Gyakran megfordultam a járási pártbizottságon és a községi szak- igazgatási szerveknél. Ügy gondolom, ha van értéke ennek a tanulmánynak, akkor az lehet, hogy összefogtam az eddig szétszórt résztanulmányokat és az egyes területeket tárgyaló előterjesztéseket. Vegyipart Barcsnak! Ez egyik lényeges megállapítása a pályamunkának. A vegyipar vízigényes ágazat, s Barcson, a Dráva szomszédságában bőven van víz. Megfelelő közművekkel is ellátták a nagyközséget. Érdemes tehát ide vegyipart hozni. A korszerű ipar megjelenése azonban egész sor változást hoz a település életébe. Mindenekelőtt a munkaerő. A Barcson épülő Chemicalba 1000—1200 ember kell. De honnan? A szerző gondosan kimunkálta, hogy a környékbeli földek éltartó képessége alacsony. Csaknem ezer ember munkája szabadulhat föl az agrotechnika fejlődésével, s Barcsnak, de a népgazdaságnak is jó, ha átirányítják őket a magasabb termelékenységű iparba. Átirányítani. Ez sem olyan egyszerű. Meg kell teremteni egész sor föltételt, hogy az emberek kopogtassanak a gyárkapun. S a tanulmányból az tűnik ki, hogy sürgősen javítani kellene a közlekedést. A Barcs környéki falvak nincsenek messze, jó közlekedéssel egy órán belül mindegyik elérhető — volna. Érdekes következtetésre vezetett a munkaerő szerkezeti elemzése is. Barcson a foglalkoztatottak 40 százaléka nő, s ez az arány tovább módosul a nők javára. Így ugrásszerűen emelkedik a szolgáltatások, az egészségügyi és szociális ellátás iránti igény. Vajon hogyan birkózik meg ezzel a nagyközségi tanács. Kováts Imre pályadíjnyertes munkája e kérdésekre igyekszik részletekbe menő választ adni. — Végképp elköteleztem magam a gazdaságpolitikai témák iránt, ősztől a közgazda- sági egyetemre járok, remélem az ott szerzett ismeretek is segítik majd ezt a munkát. Cs. T. Könnyűipari árucsere-forgalom Befejeződtek Budapesten rak a szovjet delegációnak tárgyalásai, amely megvlzs- ilta a magyar® könnyűipari >gyasztási cikkek Szovjetunióba irányuló exportját. Foglalkoztak a szállítási kötelezettségek teljesítésének kérdéseivel is. Földi László könnyűipari államtitkár és Török István külkereskedelmi miniszterhelyettes szovjet partnereikkel megjelöltéit azokat a feladatokat, amelyek teljesítésével az exportáruk minősége és a szállítások ütemessége tovább javítható. Ébresztőóra H ajnali fél ötkor csörög a vekker. Türelmetlen vareo- gással visít könyörtelen parancsszót. Az édesanya felugrik, villanyt gyújt; megsimogatná, betakarná a kicsinyét, de nincs rá idő. Nem őt, a felnőttet, hanem 02 apróságot szólítja munkára az óra. Kint sötét van; a gyerek alig tud magáról, amikor lekászálódik az ágyról, s akkor is, amikor elindul kényszerű hajnali gyalogtúrájára. A fiú, a lány hatéves, hét vagy nyolc? Aludnia kéne, nem teheti. Iskolába indul — gyalog, vonaton és ismét gyalog — sötétben, félve, fáradtan és álmosan. És azután elalszik a pádon, karjára hajtja a fejét a napköziben. — s életre szóló „élményt” gyűjt első „munkáséveiről”. A fenti mondatok nem a harmincas évek novelláiból bukkantak elő. Egy levélíró szóhasználatával élve: „a XX. század kálváriája” a mai témám. Nem százak és ezrek, csupán huszonhárom általános iskolás gyerek érdekében fogtam tollat. Kilátásaim bizonytalanok. Olyan sokan „foglalkoztak” már az üggyel, hogy szégyellném fölsorolni őket. Tevékenységük eredménytelensége ugyanis lehangoló. Mi lehet az oka, hogy — jószerivel augusztus óta — senki sem talált megoldást? Higgyem, hogy az „objektív körülmények”? Próbáljunk a végére járni. Szeptember közepe táján értesültem az esetről. Nem hittem volna, hogy egyszer majd tolira kívánkozik. Azt ígérték, lesz megoldás. November elején egy bizottsági ülésen megkérdezte valaki; mi lett a bányai és a lipótfai gyerekek sorsa? Fölfigyeltem. A válasz: „... minden megoldódott. A kadarkúti kollégium megnyitásával rendeződött a sorsuk. Igaz, egy-két szülő nem engedte oda a gyerekét, velük nem tudunk mit kezdeni.” Elújságoltam a panaszosnak, aki még a nyáron járt nálam. Fölháborodott. „És maga elhitte ezt? A két településről egy gyerek sincs a kollégiumban; gyalog, vonaton, hajnalban járnak Kaposmérőbe.” Ne vegyék zokon, hogy föltártam az előzményeket. De a legilletékesebbek félrevezetése, a belenyugvás, a szunnyadó lelkiismeret is jellemzője e témának. Ügy gondolom: nem árt csörgőre húzni az ébresztőórát... Bánya és Lipótfa kis település a kaposvári járásban; még falunak sem hívják őket. Mindegyikben volt iskola; hol itt, hol ott tanították a gyerekeket — váltakozó színvonalon. Mindkét település a bárdudvamoki tanács igazgatási körzetébe tartozik. Bárdibükkön 1972-ben összedőlt az iskola egyik tanterme. Építettek újat; a két tanterem minden igénynek megfelel. Ide „körzetesítették” Zsippót, Kaposszentbenede- ket, de Lipótfa és Bánya kimaradt; onnan út híján megközelíthetetlen az iskola. Nyolc év óta talán egyszer volt igazi tanítója Bányának és Lipótfának; legtöbbször csak „képesítés nélküli”, s a szülők szerint elbutultak a gyerekek. A félreeső települések számára az út maga az élet. És 1975. végére elkészült a két település — mondhatom, mert végigjártam — első osztályú bekötő útja. A helyi tanács elnöke, Kovács Gábor személyesen, titkára, Kovács Elek levélben többször kereste az illetékeseket. (Mégis mondjam? A 13. sz. Volánt, a tanács járási hivatalát, a megyei tanács művelődésügyi osztályát.) Van út, iskolabuszt kérnek a gyerekek szállításához. Az első levél 1976 márciusában Született. A válasz nemleges volt. Nincs autóbusz (ami igaz), nincs megoldás (amiben nem hiszek). A tanácsülés határozott; amíg a bányai és a lipótfai gyerekek közlekedését nem oldják meg, addig a lipótfai iskola megszüntetéséhez nem járul hozzá. Okos határozat? Ügy gondolom: valóságlátó, ésszerű döntés. ........« a z ébresztőóra azonban — úgy látszik — csak a gyerekeknek csöngött. A tanácselnök szerint a mérői iskolaigazgató is tudomásul vette a döntést, mégis „törvénysértő módon”, elnéptelenedés címén megszüntette a lipótfai iskolát. Mayer György igazgató viszont azt mondja; bízott abban, hogy a bekötő úttal autóbusz is jár; o lipótfai iskola pedagógusállását meg sem hirdette. Később fölajánlott képesítés nélküli nevelőt, de azt a szülők — korábbi tapasztalataik alapján — visszautasították. Az iskolaigazgató és a tanácselnök szembekerült; folyik a vita, de ettől még az apróságoknak fél ötkor parancsol ébresztőt az óra. Üjabb kísérletek. A megyei művelődésügyi osztály a minisztériumhoz fordult, a tanács a Volánhoz, a szülők a televízióhoz. Az osztály a minisztériumtól, a Volán az új busz megérkezésétől, a televízió a kadarkúti kollégiumtól várta a megoldást. Képviselőjének ugyanis — nyilvánvalóan a kitérés szándékával — azt mondták: semmi akadálya, hogy kollégiumba kerüljenek a gyerekek: A valóság egészen más. Az osztály vezetőjét is félrevezették („Íme megoldódott a gond”.). A Volán most arra hivatkozik: csak tolatással tudna az autóbusz megfordulni Bányán, s ezt minisztériumi döntés tiltja. (Miközben a KPM építtette az utat; a végállomáson járdasziget, felszálló van, de forduló nincs!) Hát akkor miért nem építettek fordulót? Az akták halmozódnak, pedig bekötő út és iskola is van ... Beszélgettem a gyerekekkel. Jól érzik magukat Mérőben, nem csodálom. Korszerű, jól fölszerelt iskola várja őket. De alszanak az órán, a napköziben. Nem az a baj, hogy oda járnak, hanem az, hogy nincs, aki gondoskodna róluk: ne csörögjön fél ötkor a vekker, s ne legyenek fél hétkor Mérőben, amikor csak nyolckor kezdődik a tanítás. Ha jól számolok, naponta csaknem tíz kilométert gyalogolnak, s kétszeresét utazzák vonaton — a tudományért. 1976-ot írunk. A kadarkúti kollégiumba olyan gyerkek is járnak, akiknek falujából jó közlekedés van az iskolaközpontig. De „Lipótfa és Bánya nem az ő körzetükbe tartozik”. (Micsoda meggyőző érv!) Ozsvári Istvánnét ki ne értené? Négy gyereke jár Bányáról Mérőbe. A nyolcadikos, a negyedikes, a másodikos és az elsős nebuló fél ötkor kel, négy és fél, öt kilométert gyalogol a vasútállomásig. És a többiek? Paizs Imre, Varga Ferenc bányai; Horváth Ferenc és Nezdei József lipótfai szülők — hogy csak néhányat említsek — ne kérnék jogosan a gyors intézkedést? Lassan három hónap múlik el az iskolaévből. Meddig várjanak? M egkérdeztem: hol dolgoznak a szülök? Az állami gazdaságnál, az erdőgazdaságnál és másutt. Tudakoltam, hol van autóbusz a környéken? Az állami gazdaságnál, a mérői tsz-nél és a ktsz-nél. A megyei vezetők erőfeszítéseket tesznek azért, hogy a gazdaságok — nagyrészt kihasználatlan autóbuszait — felhasználhassák az iskolás korú gyermekek szállításához. Ügy tudom: a tárgyalások biztatóak. Egyelőre azonban nincs jogalap a járművek gazdaságos kihasználásához. Az iskolaigazgató szerint a - bárdibükki gaz« daság autóbusza minden reggel — üresen! — megy vissza. Azt gondolná az ember: nincs akadálya, hogy a félreeső településeken élő gyerekek is normális körülmények között járjanak iskolába. Az apróságoknak mégis hajnali fél ötkor csönget ébresztőt a vekker, s csak hosszú gyaloglás, vonatozás után juthatnak el a tudomány várába. Politikai és állami, gazdasági szervek és szervezetek keresték a megoldás kulcsát hónapokig. Csakugyan keresték? A huszonnegyedik órára állítom az ébresztőórát! S ha csak képletesen is van módom rá, odateszem minden illetékes füle mellé, hogy ne aludjon nyugodtan, amíg apróságainknak hajnalban parancsol ébresztőt az óra. Jávori Bel*
