Somogyi Néplap, 1976. július (32. évfolyam, 154-180. szám)

1976-07-10 / 162. szám

I# Holnapra megforgatjuk az egész világot" Harminc éve alakult meg a NÉKOSZ M it mond e betűszó ama fiataljainak, akik ké­nyelmes klubhelyisé­geidben két magnószám kö­zött a jelen forradalmiságá- nak lényegéről, tonnáiról vi­tatkoznak? Legfölj ebb vélet­lenül hallottak e mozgalom­ról, mely a 40-es évek máso­dik felében fontos szerepet töltött be a hajdani vagyonos kiváltságosok művelődési mo­nopóliumának megszüntetésé­ben azzal, hogy megfelelő kö­rülményeket teremtett .a te­hetséges, elsősorban falusi fia­talok továbbtanulásához. Ha csupán szállást és étkezést nyújtott volna annak a sok ezer szegény sorsú lánynak és fiúnak, akik ©nélkül nem ke­rülhettek volna középiskolá­ba, felsőfokú intézményekbe, akkor is érdemes lenne meg­emlékezni a kor e sajátos mozgalmáról. De a népi kol­légiumok nemcsak fekhelyet,, tanulószobát és meleg ételt adtak abban az időszakiban, amikor a lerombolt országban hallatlan erőfeszítést követelt a berendezés előteremtése, az élelmezés megszervezése: olyan egyéniség!ormáló lég­kört alakítottak ki, melyet az óta is legföljebb elvétve sike­rült megvalósítani egy-egy nevelési intézményben. Ezért emlékeznek vissza a hajdani lakók büszkeséggel, _ vegyes nosztalgiával e kollégiumok­ban töltött évekre. Igaz, a kor kedvezett az olyan fogalmak sokoldalú és mindennapos átélésének, mint a forradalmiság, a közösség, a demokratizmus. A végsőkig kiéleződött osztályharc tisztán mutatta a frontvonalakat, a feudálkapitalizmus drillszerű nevelésére, a meggyökerese­dett énközpontú magatartásra válaszként erőteljesen tört fel az új társadalom ellenhatása, és azokban az intézmények­ben, melyekben a kétkezi dolgozók gyerekei kerültek össze, ez természetesen hat­ványozottabban jelentkezett. Így alakult ki minden város­ban, ahol sikerült megterem­teni a tárgyi körülményeket, a tanulóifjúságnak ez a leg­forradalmibb magja. A NÉKOSZ megszervezésére 1946. július 10-én jelent meg a felhívás, melynek nyomán — az MKP és a Parasztpárt baloldalának erőteljes támo­gatásával — hihetetlenül rö­vid idő alatt mintegy száz kol­légium alakult az országban. Kaposváron, a Marx Károly utcában, a hajdani laktanya- épületben alakították ki a né­pi kollégiumot. Egy évig — az 1948—49-es tanévben — lakó­ja voltam az intézménynek. Ez az esztendő felfogásom, gondolkodásom, azaz világné­zetem meghatározó időszaka volt. A zóta felnőttfejjel igye­keztem választ keres­ni: miért adott nekem oly sokat ez az év, a legtöb­bet; amennyit azóta egyetlen hasonló időszak sem? Ember­ségben, magatartásban, isme­retekben, tapasztalatokban. Hadd álljon itt néhány soros emlékezés e hősi időszakra. Forradalmiságunk, hitünk és akarásunk — »-holnapra megforgatjuk az egész vilá­got« — az egész közösséget áthatotta, még a zárkózott, visszahúzódó társainkat is. Mindenütt ott voltunk, ahol a haladás erőit meg kellett mu­tatni: felvonulásokon, gyűlé­seken, ünnepségeken, a reak­ció elleni tüntetéseken; őr­ködtünk a választások előtti éjszakán — kommunistaelle­nes provokáció veszélyétől tartva —, műsoros esteket rendeztünk, találkozókat szer­veztünk munkásfiatalokkal: És vég nélkül, nekivörösödve vitatkoztunk osztálytársaink­kal világnézetről, politikáról. Jelentős kisebbségben vol­tunk, hiszen tudvalevő, hogy Somogybán és főképp Kapos­váron rendkívül erős volt a konzervatív hatás. A vitához természetesen ta­nulni kellett, és nemcsak a szaktárgyakat. Rendszeresen olvastunk újságot, esténként nevelőinktől, idősebb társaink­tól a marxizmus alapjairól hallottunk, etikai kérdésekről beszélgettünk. És rengeteg szépirodalmat olvastunk: Jó­zsef Attilát — kollégiumunk névadóját —, Illyést, Déryt, Solohovot, Makarenkót, Oszt- rovszkijt, hogy csak néhányat említsek. Faliújságot szerkesz­tettünk — akkor írtam életem első cikkét egy valahonnan ki­Forrás az udvarban selejtezett, ósdi Remington gépen, mert az ott állt a tár­salgóban, bárki használhatta. Gyorsan éltünk, gyorsan for­málódtunk. Nem voltam szegény gye­rek. Szabómester apám nem is nevelt marxistává. Hogy mégis egy életre elköteleztem magam a mozgalommal, en­nek a hatalmas energiákat termelő egy esztendőnek kö­szönhetem. Szüleimmel keser­ves vitákba bonyolódtam, már a karácsonyi szünetben. Em­lékszem, apám még a kanalat is lecsapta mérgében, anyám kérlelt, hogy hagyjam abba, gyerek vagyok, sok mindent nem látok még, ne idegesít­sem fel a családot. És én — bevallom — alig vártam, hogy ismét a nagy közösségben le­hessek. Közösség. Azt hiszem, itt hallottam először e szót, leg­alábbis olyan értelemben, mint az önző egyén ellentéte. És nemcsak hallottam. Ma már nehéz lenne pontosan fel­sorolni azokat a tényezőket, melyek a társakhoz tartozás érzését kialakították bennem: talán a korábban szokatlan bizalom, meg a gyakori sze­replések, melyekben minden­kinek jutott feladat, a kollé­giumi esték, a családias han­gulatú ünnepségek, az egymás közti érintkezés demokratiz­musa, az önkormányzat jól működő, egyént tisztelő, de a közösségi érdeket következe­tesen érvényesítő mechaniz­musa. No meg a nevelőle, többnyire fiatal kommunista tanárok, akik állandóan köz­tünk voltak, együtt velünk a szerepléseken, a szünetekben, a tanulószobákban, a vidám szórakozás óráiban. Ha kel­lett, többet tudó tapasztalt társak, máskor szigorú íté- lőink, akikhez azonban min­dig be lehetett nyitni, akikhez bármikor bizalommal lehetett fordulni. M indössze három eszten­deig élt a népi kollé­giumok mozgalma. 1949-ben az MDP által fel­tárt torzulások, ideológiai hi­bák miatt, ezek kijavítása he­lyett — beolvasztották a diák­otthonok állami hálózatába. E rövid időszak is kitörölhetet­len emlékként él a hajdani NÉKOSZ-istákban, és máig is ható pedagógiai tanulságokkal szolgál. Paál T.9C7.1Á LeiAe%figyelő Egy őrült naplója Nem tudom, hogy a Pesti Színház-beli bemutatón, 1967. szep­tember 30-án sejtették-e Nyikolaj Go­gol művének színpadra te­remtői, hogy a produkció mi­lyen diadal- utat jár majd be. Sok száz­szor került az­óta színre ha­zai és külföldi deszkákon is, az egyetlen szereplőnek, Darvas Iván­nak élete ta­lán legnagyobb sikerét hozva. S most ket­tős albumban lemezen is hoz­záférhetővé vált ez a nagy sikerű szín­padi mű, melynek adaptálója Sylvie Luneau és Roger Cog- gio volt. Czímer József for­dította magyarra ezt a vál­tozatot, s gyorsan írjuk ide a produkció rendezőjének nevét, Horvai Istvánét. Láthattuk a kaposvári Csiky Gergely Szín­házban is e gogoli remeket a múlt évadban. Tulajdonkép­pen egyike volt ama esteknek, melyek köziben azt a fausti pillanatot érzékeltük, amikor a goethe-i hős végre megállí­taná az időt. Ez történt ve­lünk most, amikor lemez őr­zi, s újra meg újra reprodu­kálhatjuk az élményt. Ez a tény perel avval a régi szín­házi igazsággal, mely szerint egy előadás addig él, míg a függöny le nem hull. Popriscsin esinovnyik na­gyon sok irodalmi hősnek lett az őse. Az »ős« azonban álta­lában nem a tökély szintjén megírt figura; tulajdonképpen ez hajtja a későbbi írókat, hogy újra és újra a saját esz­közeikkel tökéletesítsék, gyúr­ják és életet lehelnek bele. Gogol őrültté váló kishivatal- noka azonban kivétel. Mert az írói ábrázolás csúcspontja. Az orosz kritikai realista pont­ról pontra hűséggel követi hősének sorsát, állapota rom­lását. Az ideggyógyász sem vezethet ilyen aprólékos nap­lót betegéről. Azt mondhatjuk, hogy valóságos pszichológiai analizáció tanúi vagyunk emű olvastán, láttán vagy hallatán. Kiszabadulnak börtönükből a kisember tudat alatti szoron­gásai, s óriásokká nőnek, akik megnyomorítják őket. Nyikoláj Gogol azonban az ok—okozati összefüggés lánco­latában ábrázolja hőse sorsát és őrületének stációit. A kis­nernes társadalmi kiúttalansá­gát diagnosztizálja. Ettől olyan jelentős mai szemmel is ©mű­ve. Sokan, sokat írtak már Dar­vas Iván alakításáról. Megtet­tük mi is, amikor Kaposváron vendégszerepeit. A dicséret hangja volt ez, s most újra ismételhetjük, ahogy a lemezt hallgatjuk. Majdnem tökéletes az élmény. S most figyeltünk fel igazán a kísérőzene hangu­lati- és lélekállapot-festő ere­jére. Auditív különlegességgé ennek segítségével válik ez a szép színházi ünnep. A Ma­gyar Rádió és Televízió Ka­marazenekara működött közre a lemezfelvételnél. Róna Fri­gyes vezényelt, a zenei rende­ző Hézser Zoltán volt. Geor­ges Delerue szerezte ezt a kí­sérő, röptető zenét. De nem győzzük eléggé hangsúlyozni: Darvas Iván valami olyat pro­dukált Horvai rendező segít­ségével, mely szinte egyedül­álló a magyar színház törté­netében, a színészi munka tö­kéletességét illetően. A lemezgyáriak klasszikus magyar drámák felvételeit is ígérik. Fokozott érdeklődéssel várjuk ezeket. L U Művészet a Művészetben A Művészet című folyóirat tavaly megjelent számaiban bemutatott alkotásokból kiál­lítás nyílik ma a siófoki mű­velődési központban Művészet a Művészetben címmel. Teg­nap a folyóirat főszerkesztője, Rideg Gábor sajtótájékoztatón ismertette az első folyóirat­kiállítás célját. Kétnyelvű ka­talógus jelent meg erre az al­kalomra, mely a kiállított mű­vek mellett bemutatja a mai magyar művészeti élet számos ismert alakját, aki alkotásai­val nemcsak a Művészet ha­sábjain szerepelt 1975-ben, ha­nem egyéni és csoportos kiál­lításokon vett részt, köztéri alkotásokkal gazdagította az országot. — Egy folyóirat, melynek lényegében minden száma vir­tuális kiállítás, most arra vál­lalkozott, hogy Valóságos ki­állítással lépjen a közönség elé —_ írta a katalógus elősza­vában Rideg Gábor. — Ebben a törekvésben készséges házi­gazdára, együttmunkálkodó társra találtunk a siófoki mű­velődési központban. Kecseg­tető lehetőség, egében nagy felelősség hozzájárulni a Ba- laton-part nyári kulturális programjához. Lehetőség, mert ilyenkor nyáron valóban »met­ropolisszá« elevenedik a déli part fővárosa, de megnöveke­dett felelősség is, mert lehető­leg pontosan és meggyőző mó­don kell eligazítanunk a mai magyar képzőművészetben az ide látogató hazai és külföldi vendégek százezreit. A sajtótájékoztatón a követ­kező évek terveit is ismertet­te a Művészet -főszerkesztője. Elmondta, hogy jövőre a Cor­vina Kiadóval közösen szán­dékoznak megrendezni a kiál­lítást, melyen á kiadó képző- művészeti könyveit, albumait mutatja be. 1978-ban nemzet­közi tanácskozással kívánják kiegészíteni a Művészet a Mű­vészetben című siófoki kiállí- i tás programját. Sok vize van Kaposvárnak? — Az önök lapjában olvas­tam a víztakarékosságra való fölhívást. Így nem tudom megállni, hogy ne telefonál­jak, mert amit a minap lát­tam, szorosan összefügg a cikkel. Tóth János kaposvári olva­sónk ezután elmondta, hogy a Berzsenyi utca 41. számú ház udvarán kora tavasz óta hol itt, hol ott tör fel a víz. — Az udvarban már a vízi- madarak is megtelepedtek. Menjenek csak ki és nézzék meg... A helyszínen Papp Károly­né ezzel fogadott: — Ugye milyen sok vize van Kaposvárnak? Most ép­pen két forrásból bugyog az ivóvíz. Szóltunk mi már az IKV-tól a városgazdálkodási vállalatig több helyre, négy­szer már ki is jöttek a szere­lők. Igaz, volt, amikor két hónappal a bejelentés után. Kelemen István kisiparos műhelye az ' udvarban van. — Az a szerencsénk, hogy van egy »vizesünk«, és az ő segítségével már többször mi magunk megcsináltuk a csö­vet, hogy ne _ csökkenjen a víznyomásunk. Nem csoda, hogy a javítás nem sokat ér, hiszen a kijövő szerelők mind­annyiszor csak egy gumicsö­vet húztak a repedt vezeték­re. Mi már többször betelefo­náltunk, hogy ha kiássák az árkot, mi társadalmi munká­ban is megcsináljuk a mun­kát. Nem szívesen botlik az ember lépten-nyomon vízi­siklóba és piócába a műhely­ajtóban. A hosszú udvar alsó vége a Malom-árokig húzódó lapos terület. Mint a lakók elmond­ták, az egészségtelen »dzsun­gel« már kezdett kiszáradni. I Mostanra azonban a hetek óta folyó víz ismét feltöltötte az ingoványt. Az udvarban dolgozó szakiparos szerint a két kis »forrásból« napon­ként elfolyó víz 12—15 köb­méter lehet. Egyikük vélemé­nye szerint, miközben itt fo­lyik az ivóvíz, több lakásban a csap alig csurran-cseppen. Az ezt követő körtelefon gyors eredménnyel járt: a vá­rosgazdálkodási vállalat rész­legvezetője perceken belül szerelőket küldött a helyszín­re. Mint mondta, két hónapja dolgoztak ott utoljára, azóta friss bejelentés nem érkezett hozzájuk. A gyors intézkedés ne té­vesszen meg senkit. Ez nem egyszerű ügy. Mert ugye. a lakások vízvezetéke az IKV gondozásában van, az udvari rész a tanácsé, a vízóráig a vízműveké a terep. Hadd ne részletezzem a fővezetékek és csatlakozó vezetékek tulajdo­nosait ... Adódik a föltételezés: a sok bába közt elveszett a gyerek. Volt, mikor egy bejelentésre az összes érdekelt »kiszállt«, máskor mindegyik feltételezte, hogy a hiba a másikra tar­tozik. Jó volna, ha a most hely­színre siető brigád akkor is elvégezné a javítást, ha ne­tán kiderülne, hogy »nem az ő asztala«. b. r. FJODOR ABRAMOV | P El LAI ;eja Antonyida Petrovnának ma­gas iskolája van, és mit csi­nál? A legszélén táncol. Még­hozzá az édesbátyjával topo­rog. A másik városi kisasz- szony, az erdőkitermelő szö­vetkezet elnökének a lánya, az is tanult lány, az meg ép­pen semmit se csinál — pet­rezselymet árul, az igazat megvallva, csak néző. Az ő Alkája meg! A tán­colok kellős közepén, a főhe­lyen. Méghozzá kivel? Magá­val a túlpart: Komszomol-tit- kárral. Kell ennél jobb véle­mény? Hisz egy ilyen pártem­ber csak nem járatja le ma­gát, csak nem táncolna rossz lánnyaL 13. De ez még mind semmi. Alighogy Szawatyejev Alkat visszakíséri a lányokihoz, oda­megy hozzá a tiszt. Ugyanaz, akivel nemrég látták a Pjotr Ivanovics ablakából. Fiatal, jóképű, szép szál legény. Ügy hajladozik, akár a venyige. Meg aztán hogy virít a váll- lapja — tíz lépésről is vakít. — Előtáncosok, nézz oda! Hát azért talán mégse, a nászasszony csak túlzott, nem­csak a lányát vitték táncba. Pelageja körülnézett. Az egész állő közönség nézte. Még a fiatalok is: Alka meg a tiszt három kört tett meg, és csak akkor lépett be a két másik pár. Antonyida Petrovna most is hoppon maradt. Oldalt álldo­gál, és lakkozott körmét rág­csálja. Éppen ekkor érkezett meg Pjotr Ivanovics. Nem bírta ki a vendégségben, ő is szerette volna látni a lányát. Nézd csak, nézd, Pjotr Iva­novics a tudós verebedet (sza­kasztott olyan, mint egy ve­réb, kivált, ha a vastag szem­üvege fölött felnéz), nem mindig a tied a dicsőség. Én meg az én lányomat nézem. Pelageja nézte a lányát. Emelt fővel nézte. És vala­hogyan szinte maguktól el­szálltak a gondjai meg az iménti izgalma. Az ő lánya! Az ő vére diadalmaskodik! A tánc hamar végére ért — rövid életű az öröm —, Pela­geja magához intette Alkát: ha Pjotr Ivanovics a lánya mellett áll, neki miért ne le­hetne? • Alka odaszökelt — milyen szeleburdi, még csak nem is úgy jár, mint egy igazi nagy­lány, de mikor olyan boldog! Mintha autót nyert volna a tombolán. \ Lehet, hogy csakugyan nyert, gondolta Pelageja, és úgy, hogy a többiek észre ne ve­gyék, tekintete körbeszaladt: hol a tiszt, mit csinál? A tiszt feléjük tartott. Nem sietett, kacsázva közeledett, és könnyedén legyezte kipirult arcát fehér zsebkendőjével. — Alja, mutasson be a ma­májának. Pelageja megszorította a fe­léje nyújtott kezét, de nem talált kellő szavakat, zavarba jött. Valamit a melegről da­dogott. Nagy a hőség. A mun­kára is meleg van, a szórako­zásra is. — Nem tesz semmit — mondta a tiszt. — Azért a tervünket valóra váltjuk. Igaz, Alja? Alka lelkesen bólogatott: micsoda kérdés. Hát persze! Pelageja még magához sem tudott térni, azon tűnődött, hogyan is tekintse a lánya csintalanságát; vajon nemké- ne-e megdorgálni a saját ér­dekében, amikor odajött An­tonyida Petrovna. — Alja, Vlagyiszlav Szerge- jevics, nem Innának egy kis teát? Éppen felforrt a szamo­várunk ... Pelageja furcsállotta a hal­lottakat: mióta szokása Pjotr Ivanovicsnak, hogy éjszaka befűt: a szamovárt? Aztán ki­találta: hát persze, a lánya út­ját egyengeti. — Nem, nem Antonyida Petrovna — felelte sietve a lánya helyett Pelageja. — El­nézést kérünk. De még mi se tartottuk jól a vendégünket — kapóra jött most a nász- asszony! —, Alevtyinka, mit állsz itt? Hívd meg a fiatalo­kat. Legyél egy kicsit házias. Pelageja mindezt mosolyog­va mondta, de közben ingott ft talaj a lába alatt: mi nem jut eszébe? Kivel mer ujjat húzni? És egészen az iskoláig hátra sem mert nézni. Csak ment, és a tarkóján érezte Pjotr Ivanovics dühös tekin­tetét. Régen, a háború előtt, a fa­luban katonás rendben álltak a házak — közel, szinte szo­rosan egymás mellett, nyíl­egyenesen. Hogy a háznál fürdő, kút, veteményes legyen — ez eszébe se jutott senki­nek. Minden a maga helyén: a házak házak, a' kutak ku­tak, a fürdők fürdők — a ker­tek alján, az isten háta mö­gött. Elsőnek Pelageja Amoszova bontotta meg a rendet, ö ren­dezett- be majort elsőnek a háza mellett. Fürdő, verem, kút meg veteményes. Minden egy helyen, kéz alatt. Még ke­rítést is húzatott. Nehogy va­laki, akár gyalogos, akár lo­vas, vagy bármilyen jószág véletlenül is betévedhessen hozzá. Később, Pelageja példáját követve, a többiek is utánoz­ták, most alig akad olyan ház, amelyiknek nincs bekerített udvara. Pedig micsoda vádaskodás érte akkoriban! »A kulákfaj- zat! Feldúlta a falut! Tönkre­tette a szülői házat!...« Min­denki szidta. Szidták az ide­genek. Szidta Pavel rokonsá­ga. Még Moszkvában is szid­ták. Igen, igen, még a fővá­rosból is előkerült valaki, aki sajnálta a más házát. Szem­rehányásokat tett, majdnem sírt: istenem, oda a falu szép­sége. Különösen a kétszintes tornác miatt volt oda. Mi ta­gadás, az öreg ház tornáca szép volt, ezt Pelageja is tud­ta. Esztergált oszlopokkal. Fa­ragásokkal. De bizony, télen a pokolba kívánták a gyönyörű tornácot: a vizet is, a fát, akárha hegyre kellett volna félcipelni. No és a hóvihar, a kutya idő? . Akkora hóbuc­kákkal fújta be, hogy még a kaput is alig bírták kinyitni. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom