Somogyi Néplap, 1976. április (32. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-04 / 81. szám

Várostörténeti tanulmányok | Megváltás Csókánénak Monográfia Kaposvárról Kaposvár felszabadulá­sának 30. évfordulója alkal­mával kezdődött az elmélyült kutatómunka, amelynek ered­ménye a majdnem kilencszáz oldalas mű, a Kaposvárról készült tanulmánykötet. A könyv — Kanyar József szer­kesztésében — egy tizenhét tagú munkaközösség alkotása. A város földjének őstörté­netétől a honfoglalás korán és az Árpád-koron át, a kö­zépkori, a török hódoltság ko­rabeli, majd a polgárosodó Kaposvárt ismerjük meg az 1848-as szabadságharc idejéig bezárólag a »Vár és mezővá­ros« című első részben. A má­sodik rósz a »rendezett taná­csú várost« mutatja be a XIX. század közlekedési hálózatá­nak kialakulása idején, a vá­rossá válás útján — félúton a megyeszékhely és megye- központ között —. különös te­kintettel a művelődésügy kér­déseire. A Szocialista város című harmadik rész a felsza­badulástól napjainkig ismer­teti a városiasodás folyama­tát, Kaposvár szocialista ipa­rát és műemlékeinek szerepét az építészettörténetben. A te­lepülést alakító létesítmények várható fejlődésével foglalko­zó fejezet pedig mintegy pil­lantás a jövő felé. Minden hasonló jellegű, összegező munkánál fontos az időrendiség: e könyvből kitűnik, hogy a szerzők a szerteágazó témaköröket egy- egy történeti kor vagy moz­zanat köré igyekeztek csopor­tosítani. Nem voltak könnyű helyzetben, mivel sem a régé­szet, sem a gazdaságtörténet vagy a többi társadalomtudo­mány művelői nem támasz­kodhattak a könyv írásakor korábbi, hiánytalanul feldol­gozott alapokra. A város sa­játos helyzetéből adódóan, sajnos, nagyon kevés doku­mentum maradt fenn — mind a régmúlt, mind a hozzánk közelebbi korokból. Így — a szerzők is utalnak rá — he­lyenként feltevésekre, követ­keztetésekre kényszerülték. De ezzel együtt érde­kes és gondolatébresztő ez a monográfia: ismereteinket bő­víti, a hézagok és kérdőjelek pedig az elmélyült tanulmá­nyozásra, az összefüggések keresésére ösztönöznek. S mivel a közérdeklődés gyújtó­pontjában a helytörténeti vizsgálódások, bizonyára szí­vesen fogják kézbe e kötetet mindazok, akik szeretik Ka­posvárt és kíváncsiak múltjá­ra. A hatalmas várostörténeti anyagot itt bemutatni — akár csak vázlatosan is — lehetet­len. Ezért csak néhány érde­kességet ragadtam ki, mintegy ízelítőül. A régészek a mai Kapos­vár területén újkőkori — több ezer éves — települések nyo­mait tárták föl. A Kapos folyó kiterjedt árterületével, ingo­ványos-berkeivel, ugyanis ter­mészetes védelmet nyújtott az itt lakóknak minden külső támadás ellen: ugyanakkor a folyó itt szűkült átkelőhellyé, így a későbbi korokban jelen­tős közlekedési csomóponttá vált. A rómaiak híres boros- tyánútjának egyik elágazása az akkor Vallis Carinianának nevezett Kapos völgyével tar­totta fenn az összeköttetést. A folyó mentén római villák, nyári lakok álltak. A honfog­lalás után e területen Árpiid fiai osztoztak: erre mutatnak a máig fennmaradt helység­nevek. A középkori, feudális családi háborúk idején még Rupul — a mai Ropoly — volt a központi mag: a vár és a hozzá tartozó település később tevődött át a mai vásártér és Kossuth tér közötti területre. Egykor az ország egyik leg­hatalmasabb főura, Üjlaki Miklós birtokolta a Kapós- völgyi erődítményt. A Szer­dahelyi családdal folytatott birtokháborúiról szóló okira­tok híven tükrözik a korabeli gazdasági, társadalmi viszo­nyokat. Mivel négy különböző táj­egység találkozási pontja a Kapos völgye, igv kialakult egy »vásárvonal«, amely a te­lepülést piachellyé tette. Az 1700-as években még nem dőlt el, hogy a »megyeszék­hely-jelöltek« közül melyikre esik a választás: Szigetvár, Tab, Nagybajom és Nagyatád ugyancsak népes mezővárosok voltak. Végül is a történelmi háttér, a városnak a megye településhálózatában elfoglalt központi helyzete, valamint az egyéb tényezők következtében — az utak és áthaladó posta- utak révén vált Kaposvár megyeszékhellyé és várossá. A múlt században betelepülő iparosok és kézművesek mun­kája vetette meg a későbbi iparosodás alapját, amely ki­alakította városi jellegét. A könyv részletesen foglal­kozik Kaposvár első közműve­lődési intézményeivel is. Szól a város első tanítóiról, a »mes­terekről és nótáriusokról«, meg a későbbi híres diákok­ról, akik között olyan nevek voltak, mint Vaszary János és Rippl-Rónai József. A város iparosodásának folyamatát történetében átte­kintve a szocialista ipar meg­erősödését, kibontakozását a 60-as évektől dolgozták fel a szerzők. Külön fejezet foglal­kozik a város területegységei­nek várható fejlődésével, s itt bepillantást nyerhetünk a jö­vőbe, illetve azokba a tervek­be, amelyek a későbbiekben a város arculatát formálják. Kaposvárt néha tréfásan, de mindig sok szeretettel mond­juk Somogyország fővárosá­nak. E várostörténeti tanul­mánykötet hozzásegít, hogy átfogó képet kapjunk a me­gye, a tájegység és benne a város múltjáról, jelenéről — és egy kicsit a jövőjéről is. Bedő Ildikó Fekvő lány piros fürdőruhában. (Czóbel Béla festménye.) Megállította a körkéses éle- zőgépet, a szeme valósággal villámlott, s kifakadt: »En­nek aztán vége legyen, lá­nyok! Kinn az utcán feszít­hettek, hogy az eget hasítja a fejetek, de itt az üzem­ben mindenki egyforma.« A lányok megriadtak, mert is­merték ugyan Julika nénit szókimondásáról, ez azonban váratlanul érte őket. Egyesek talán még ma sem. értik, hogy Csókáné, született Zeli- zi Julianna, a nyírbátori Aurora Cipőgyár munkásasz- szonya, a szocialista brigád vezetője, miért kapta úgy fel a vizet. — Nem tehetek róla, de félforr a vérem, ha egyik emiber lenézi a másikat. Itt vannak ezek a kis csitrik a környékbeli falvakból. Kü­lönben aranyosak, de maguk­ba szívták az anyátejjel, hogy akinek többje van, az rangosabb. A gazdagabb becsmérld az eleset többet, még szóba sem áll vele szí­vesen, pedig ott állnak egy­más mellett... Nem bírtam tovább, hát eleresztettem a hangomat. Az az igazság, hogy újra eszembe jutott szegény anyám, nyugodjon a sírjában. Kinn laktunk a Bá­tor melletti Györgyligeten, a cselédházban. Lehettem négyéves talán, amikor ki­álltunk az útra, mert ott ha­ladt a körmenet a mária- pócsi búcsúra. Anyám mel­lett volt a számtartó úr is, vastag szivarral a szájában. Egyszer csak kérdi anyámat: »Te Juli, hány jányod is van neked?« »Négy, tisztelettel, négy lányom van nékem.« Mire a számtartó: »Na, akkor majd te is kitelheted a piros lámpát«. Én nem értettem, mit jelent ez, amitől sze­gény anyám olyan lett, mint a frissen meszelt fal, s még akkor sem tudtam felfogni a szavak súlyát, amikor otthon anyám lerogyva mondta apámnak: »Hát Mihály, azért nevelem én a négy gyermekemet, hogy az urak ágyasai legyenek? ...« Csak évek múlva martak belém ezek a szavak, mint a meg­szégyenítés karmai. Én mióta az eszemet tudom, megszállottként küzdők a megalázót tság ellen, a két­kezi ember becsületéért. Csóka Ferencné útja a györgyligeti cselédháztól az Aurora modern csarnokáig nagyon sok buktatóval volt tele. — Biztosan akadtak még irigyeim is, hiszen Csóka Ferenc férfiszabó volt, ipa­rosember, amikor 48-ban felhúzta az ujjamra a ka­rikagyűrűt. Később derült ki, hogy idült alkoholista, csak sose látszik rajta, mennyit ivott. Jöttek a gyerekeit, de a fizetését hónapszámra nem láttam. Nyersen vitte el reg­gelente a tojást, hogy majd a műhelyben ráüti a szalon­nára, frissen jobb, de eladta darabját forintért, még azt is elitta. Könyörögtem néki: Ferikém, gondolkozz, nem lesz ez így jó! De hiába. A gyerekéknek kellett a tej, hát vettem egy kecskét, azt fejegettem. Eljártam har­madosba, meg kapálni az er­dősávba. Hatvanötben aztán fölmentem a Kulcsár elv­társihoz a pártbizottságra, segítsen munkához, mert éhen hal a családom. Olyan könyvelőnek, mindenesnek tett a bölcsődébe, napi négy órára. A másik négy-öt órán át meg a Kakukk étterem­ben mosogattam, hogy a gyermekeim ne érezzék, mi­lyen semmi apjuk van. Húsz- évi házasság után váltunk el, amikor az uram már úgy lejáratta a Csőka nevet, hogy legszívesebben letagadtam volna. Nem sokkal utána izom- és idegsorvadásban meghalt... Szégyenlem én ezt még el is mondani, hi­szen halottról vagy jót vagy semmit, de másként senki sem értené meg, hogy miért szeretem én annyira ezt a gyárat, ezt a közösséget, ahol végre nyugodt az éle­tem. öt éve múlt, hogy átlépte az Aurora küszöbét. Négy éve új házat épített a Már­tírok útja 49-ben, a régi családi ház helyén, belvizes kölcsönnel. — Nőttek a gyerekek, az uram meg csak ivott, s lát­tam, nekem kell egymagám­ban emelni a terheket. Azt is láttam, hat elemivel sem­mihez sem kezdhetek, meg a gyermekem korrepetálásá­hoz sincs óránként tíz fo­rintom, hát beiratkoztam az esti általánosba. Jobban mondva: a nagyfiam íratott be. Mit élteim én át akkor, te jóságos ég! Az uram nem akarta, hogy tanuljak, többször kizárt a házból, ha mentem haza az esti tanítás­ról. Vagy otthagyta magára a három apró gyermeket, el­ment kocsmázni. Amikor Kovács tanár úr kiszólított a táblához, én már lángok­ba láttam magam előtt mindent: hogy kinyitották a kályhaajtót, tűzet csináltak. Rohantam ilyenkor haza, mint egy őrült, s a három csöppséget az ágyon találtam ruhástól, úgy aludtak el. Le­roskadtam a kis sámlira, s órák hosszat nem volt erőm felállni... Nem, nem sírtam, de nagy tehetetlenségemben a fogam között káromkod­tam, s haragudtam az egész világra, hogy nekem ilyen nyomorúságot porciózott... Akkor jött ez a gyár, ahol egy helyen nyolc órát dol­gozhattam. Nekem ez a megváltás volt. Előbb varrógépre tették, de attól félt. (»Egyszer alig ment, máskor meg úgy neki­lendült, azt hittem, Pócstg sem áll meg.«) Kérte, és át­tették az élezőgépre, ott van ma is. öthúszas órabérrel kezdett, tavaly már megvolt a havi 2900 átlaga. Felvették a pártba, legutóbb beválasz­tották a pártvezetőségbe. — Nagyon jó gyermekeim vannak nekem. Pista 26 éves, kárpitos. Feri villanyszerelő, most szerel le a katonaságtól, Kati még iskolás. A fiaim minden fillért hazaadnak, ezért is tudtunk belevágni az építkezésbe. Előtte leül­tünk mindent megbeszélni. Elhatároztuk, hogy vissza­szerezzük a városban, a né­pek előtt a Csóka név be­csületét, amit apjuk után viselnek gyermekeim. Esze­rint is élünk: jó beosztással, fegyelemmeL Nézze, én még most is csak 47 éves vagyok, férjhez mehetnék, akadna élettárs vagy házibarát. Az előbbiből elegem volt, az meg hogy nézne ki, hogy beszéljen rám a város. Jobb így, nyugodtabb így. A mun­kám is leköt, ahol azért akad bosszúság is, mint most, hogy másik helyre rak­ták az élezőket, ami suta dolog, s a brigádomtól is messzebb vagyok. Le akar­tam mondani a vezetésről, de a lányok. azt mondták, hogy akkor fel is oszlatják a brigádot. Hált maradtam, de azért nem nyugszom, míg ki nem tálalok az igazgató előtt. Tőlem különben is megszokták már, hogy fel van vágva a nyelvem. Itt vannak ezek a ikislányok is, akik még csak magázzák a gyári munkát. Jóformán be­szélni sem tudnak illedelme­sen, arra is tanítani kell őket. Meg rágni a fülüket, hogy olvassanak, tanuljanak. Én se szakadtam bele, hogy az idén tettem le a szak­munkásvizsgát. Vannak az­tán olyanok, akik azért nem teljesítik a száz százalékot, mert otthon úgyis elveszik tőlük az utolsó fillért is ..: Másokat a házaséletről kell felvilágosítani esküvő előtt egy nappal, mert az anyjuk­tól szégyenük kérdezni, azok meg nem mondják.------------- (i C sóka Ferencné, született Zelizi Julianna még sohasem volt üdülni. Ha teheti, olvas. Jókait, Mikszáthot meg Rej­tő Jenőt. Két újságot járat, a televízióban a vidám mű­sorokat kedveli és vasárnap a politikai adást. Egész szobára való garnitúrát kézi­munkázott már, s kevesen tudják róla, hogy naiv festő. Aki kíváncsi rá, megnézhe­ti az új lakás verandáján a kalocsai mintákat. Maga pdngálta. Dr. Angyal Sándor Konsztantyin Vansenkin Raissa Lungu* Tudod, Mása, hogyan nevet a nap 7 L átod ezeket a halakat. Mása? Pikkelyei ezüs­tösen csillognak, mint a harmat a napban. Ma fog­tam őket. Nem voltál otthon, a mezőre mentél. Fogtam a hálót és siettem a tengerre. A keskeny ösvény a mezőn át vezetett. A kalászok kecsesen meghajoltak előttem, szinte hallottam, amint halkan su­sogtak. Akkor már a füzeknél jártam. A szél rettenetesen fújt, szinte viharzott. Olyan volt, mintha bádoglemezeket hajigáltak volna. És én önfe­ledten hallgattam. Mennyire szerettem régen feküdni itt a füvön, kezemet a fejem alá tettem és néztem a füzek ágai közül előbuk­kanó eget. Órák hosszat gyö­nyörködtem a kék égben, a fénysugarak játékában. Mennyire szerettem a na­pot! És téged, Mása! És a ha­lakat! És az alkony pírját, ahogy Rojbuval lovagoltam. •Raissa Lungu Írónő lOTÍ-ban szü­letett Mihailjanyban, Szovjet-Mol- dovábam. Somogyi Néplap Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig látom a napot magam előtt Jött és halkan bekopogott az ablakon. Hosszú, láthatatlan ujjakkal. És kacagott. Tudod, Mása, hogyan nevet nap? Jön, átsu­han az ablaküvegeken és nevet. És már mindketten nevetünk, a nap is és én is. És ekkor hirtelen kiszökik az ablakból. Felröppen az égre és a ma­gasból tekint le rám. Engem néz, amint a kertben, a me­zőkön vagyok, a harmattól csillogó fűszálakkal, a virágos rétekkel, a tengerrel, az égről mindent lát. Egyszer régen, már felnőtt voltam, a kaszálásból hazafelé megpihentem a fűzfák alatt. A fáradtságtól kissé elszuny- nyadtam, de már hűvös volt, a tenger felől hideg 6zél fújt. Te a falu felől a forrás felé igyekeztél, nem néztél sehova, kezedben a piros vödörrel si­ettél. Engem nem láthattál. A fűzfák zoid ágaikkal beta­kartak, elrejtették előled. Ru­hácskádat elöl összefogtad, hogy közelebb léphess a hűs forráshoz. A hajad világos volt, mint a szalma. Ekkor hátrahajtottad a fejed, mint­ha azt szeretted volna, hogy megsimogasson a nap. De gyönyörű voltál, Mása! És én azt gondoltam magamban, mintha a nap leánya lennél. Azután felépítettük a házi­kónkat a faluszélen és éltünk békében és egyetértésben. Nyár volt, forró, tüzes nyár. Az agyag a csizmámhoz ra­gadt, nem zavart bennünket a sár, az eső. ölbevettelek és vittelek boldogan a vizen át. Átkaroltál és vidáman nevet­tél. Olyan fiatalok voltunk és nagyon szerettük egymást. Egy évvel később vettem meg Rój but. Emlékszel, Mása? Valahogyan mintha minden megváltozott volna. Az ese­mények felborították életünk kristálytiszta rendjét. Már az új évben jártunk. 1940-et ír­tunk. Felfoghatatlan, milyen jövőt éreztünk magunk elolt. Együtt jártunk a klubba. A járástól jött egy ember, ő tar­totta az előadásokat. Azután esti iskolába jártunk és tanul­tunk. Emlékszel, Mása, hogy dolgoztunk meg azért, hogy 6zépen írjunk, a szót a szóhoz, szótagot szótaghoz illeszteni tudjuk. Te már jól olvasol, Mása. Ha nem olvasnál fel nekem az újságból, nem tudnám, mi történik a világon. Amikor a háborúba men­tem, nem sírtam. Te sem, Mása. Szíved olyan erős volt, mint a kőszikla. Álltái a falu­szélen, és néztél utánunk. Még ma is igv látlak. Fekete szoknyát viseltél fehér blúz­zal. csizmát; a fejeden piros kendő volt. A kendő alól ki­bújt a hajad, aranyszínű haj­szálaid csillogtak a napfény­ben, magad voltál a Nap. És én még nem tudtam, hogy utoljára látlak. Ne sírj, Mása. A háborúnak már majdnem vége volt. Már azt gondoltam, nemsokára hazaiérek. Hozzád, Mása. Napsütéses nap volt, egy hétig tartó nagy esők után. De a nap még ekkor is szép volt. Idegen földeken jártunk. Én és Nyikoláj Vlaj- kus fia, Ionika. Fiatalember, szinte gyerek még, alig pely­hező bajuszú. Nagyon szere­tett énekelni. Énekelt és éne­kelt vágyakozva a hazatérés­ről, és mindig ezt kérdezte: — Barátom, valóban haza­térünk nemsokára? Vége lesz végre,a háborúnak? Soha nem tért haza. És én ... Biztosan most is szép a ten­ger, Mása. Amikor ma halászni men­tem, hallottam, ahogy a halak ficánkoltak a vízben. Éreztem, hogy tűz a nap. A kezemen és az arcomon éreztem. M inden reggel, tudod még most is várok a napra. Kimegyek a kertbe és várok. És hiába jön fel a domb fölé a nagy vörös ko­rong, akkor sem látom. Éj­szaka róla álmodom, az ál­maim világosak. A hűs éjjel álmokat sző és minden álmom napsütéses. A nap az ablakon át süt be rám. Nem látom. Tudom, a Nap teleszórja aranyszínű, égő sugaraival az arcomat. És nevet. Tudod, Mása, hogyan nevet a nap? fordította; Révész Mária A kürtös Mikor szürkén szemetelő Köd rojtja hull az égről, Ezüst fúvókát húz elő A zubbonya zsebéből. Akár a sors messzi jele, Mi hangjával világol, Felharsan a kürt zengzete Nem messzire a stábtól. Ebédre, szóra, vagy mikor Pihenni hív az éjjel — Árnyéka óvón összeforr Ritmikus hangszerével. Hát még ha sorsa rátalál, Csodát sírnak a hangok, Mikor az éj sátrában áll S mellette a parancsnok. Csak félhalkan remegteti — Az ezred ring az álmon — Kürtjét a titkos, esteli Madárhang-moccanásban. Motorzúgások hangja száll, Sóhajtások zenéje — Benne az élet és halál Sorsunk két fél egésze. Aztán a hideg csillagok Fényében áll a kürtös, Mindig kéznél, ha nap ragyog S ha kürtje holdezüstös. Asszonya várja. Semmiség. A kürtös arca márvány. Csak néha érzi csók ízét Megduzzadt, furcsa száján. (Havas Ervin íorúítása)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom