Somogyi Néplap, 1976. április (32. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-04 / 81. szám

1945;

A vonat tetején kevés a kapaszkodó, leginkább amiatt kényelmetlen így az utazás. Bár nem minden vagon tetején kevés. Attól függ, milyen a szellőzőnyílások kiképzése. Olyik valóságos kis kémény, annak szomszédságában a legbiztonságosabb ülőhelyet foglalni. Ha fagy miatt csúszós a tető, akkor különösen ajánlatos úgy helyezkedni, hogy legyen valami kapaszkodó az ember kezeü gyében. A mozdonyvezetők ugyan óvatosabbak indításnál is, fékezésnél is, de azért nem árt, ha az utas maga is óvatos. ......

M

ármost: csak a pítő messzeségnek tulajdonítsam, hogy ilyen derűs színekben maradt meg ez az emlék?

Lehetséges az, hogy eredetiben nem volt derűs? Hiszen — eredetiben — tele voltam gondokkal, aggodalmakkal azokban a hetekben. Óriási felelősség szakadt a vállamra, a szó szoros értelmében történelmi felelősség: ezeréves per ítélet- végrehajtójának éreztem magam mint szülőmiegyémben a nagybirtokok felosztásáért,

függött a siker, s nem a kezdetleges közigazgatáson,

nem akkurátus, okleveles mérnökökön és — tanú vagyok rá — még csak nem is a debreceni kormányon.

Hetek alatt kibontakozott egy nép érett nagykorúsága, egyénisége ebben a társada~ lom. legmélyéig kavargó forradalomban.

De hol rejtőzködött évtizedeken át az emberek forradalmi igazságérzete? Hogyan fejlődhetett ki egyáltalán ilyen szilárddá, egységessé? Hiszen nyilvánvalóan nem az ellenforradalmi 25 esztendő is- --------------------- kólái, nem a

A virtuskodók

”£SE££“ f*«' <tyula

persze. Nem mintha más- sutt kényelmesebb ülés esnék a tetőn, vagy nem vágna oly élesen a szél. Csak

hát bizonyí- _____________

t

ani kell bátor- ——— ságukat, s hogy

bizonygassák, folyton kérész- tülmászkáinak rajtunk.

Emlék és tanulság

(Visszanézés a földosztásra)

Nagyobb vész nincs, mert a tetőre szorult utasok többsége jól ismeri a vonalat, s végigvis&zhangzik a kiáltozás — Vigyázat! Hé!... Vigyázni! —, ha felüljáró közeleg vagy netán alagút. Ilyenkor elfekszik az utazóközönség a tetőn. Minél laposabban fekszik, pedig ülve is maradhatna éppen; megfigyeltem, hogy ülve sem magasabb az ember a mozdony kéményé - néL

Az biztos, hogy a vonat

tetején kényelmesebb volt az utazás, mint a tehervagon Lépcsőjén fekve. A vagon alá behajló, hosszú, keskeny lépcsőn csak feküdni lehetett, esetleg órákig ugyanúgy feküdni, s ugyanúgy kapaszkodni. Elgémberedett karizmaiban nem bízhatott sokáig az ember, hosszabb utazásra odakellett szíjazza magát a lépcső tartóvasánoz.

Mindezeket nem azért emlegetem, hogy adjunk hálát a sorsnak, ha ma a személy- vagon belsejében utazhatunk. Olykor kényelmetlenül, de ugye, mégsem a lépcsőhöz szíjazva és nem a tetőn. Bizonygatni sem akarom ezzel, mennyit fejlődött — a háború pusztításait kiheverve

— tömegközlekedésünk. Nyilvánvalóan nem fejlődött annyit, amennyit az igények, a szükségleteik — sőt: a lehetőségek — mércéje szerint fejlődnie kellett volna. Csupán azt bogozgatom ezúttal

— betársulva a jubileumi szapora emlékezésekbe —, mitől volt olyan derűs kedvem, jó közérzetem a vonat tetején. De még a tehervagon lépcsőjéhez szíjazva is.

a földreform gyors végrehajtásáért felelős »miniszteri biztos«.

Pecsétes írást kaptam a debreceni kormánytól és százötven hadipengőt — ami megfelelt akkor 30—40 mai forintnak —, s néhány kö- teggel a frissen nyomott 600- as rendeletből a megye (ha jól emlékszem) 220 helységében kifüggesztésre. Majd később a szerveződő magyar katonaság járművet is bocsátott a rendelkezésemre: egy öregecske katonai biciklit. Sem azelőtt, sem azóta együttvéve sem ragasztottam annyi defektet, mint azokban, a hetekben. Kétségkívül kényelmesebbre sikerült egyszeregyszer az utazás a vonat tetején, mint azon a megátalkodott járművön.

Élettapasztalatot, emberismeretet, szervező képességet viszont senki sem dugott a vászon tarisznyámba, s találgatom utólag, mi mindent kapkodhattam el, a feladat nagyságához képest bizony túlságosan is fiatalon. Mégis megnyugtat: eleve netn mozdíthattam többet hátra, mint előre, mert ezt az ügyet akkor csak rossszi'ndulattal lehetett volna hátramozdíta- ni. Mint mindent, ami egv- egy gátszakadásnál a történelem fősodrába kerül.

Március 19-én — egyetlen nap alatt — a megye összes településére eljutott a rendelet plakátja, többnyire gyalogfutárok hordták ki a járási székhelyekről. Négy nap múlva már levertük az első karókat, és annak a 190 ezer holdnak a jóval nagyobbik része, amely a megyében felosztásra került — a tavasz nyíltával még szántatlan, megmunkál atlan földek —, pár hónappal később már új gazdájának termett.

sajtója, nem programbeszédei, prédikációi nevelték ki bennük, sőt éppen azok ellenében nevelődött. S ím, egyszerre a felszínre tört

______________ — igaz, nem

' a saját erejéből, mert a szovjet hadsereg söpörte el a gátakat, mégis úgy valahogy tört a felszínre — ellenállhatatlanul, mint a történelmi parasztháborúkban.

Rendhagyó eset volt, minden előzőkhöz képest.

Történészek és írók sokszor megrajzolták már a kaszát, vasvillát, fütyköst ragadó, igazságtevő népet, ám a magyar történelemben csak ekkor az egyszer fordult elő — és a világtörténelemben is igen-igen ritkán —, hogy maga a nép kasza és fütykös helyett teljhatalommal tollat, papirost, mérőláncot ragad, példátlanul teljes, példátlanul közvetlen demokratizmussal. Majd befogja a maradék lovat, tehenet az ekébe, vagy ha az nincs, hát egy szál ásóval esik neki a földnek, s így — tollal, mérőlánccal, ásóval fölfegyverkezve — vívja meg régóta esedékes forradalmát. Aki ennek a nagy élménynek cselekvő részese volt, sohasem felejti.

Békéscsabán a földosztók emlékülésének részvevőiből csak úgy sugárzott a fel parázsló közös élmény, »mintha csak tegnap történt volna«. Az a közös élmény, amikor hetek-hónapok alatt százezrek tanulták meg a közvetlen demokráciában maguktól — olykor a maguk kárán — azt, amire soha senki nem tanította őket: a tettek felelősségét.

Közös az élmény, az élettapasztalat, az emlékezés milliónyi ember szívós, hoz- zértő. találékony és áldozatos földosztó munkájáról,

Lászlófy Zsuzsanna

JÁSZAI-DÍI

Minden szerepe próbakő

Koltai Róbert

harminckét éves, a Gergely

ház tagja. S mostantól a neve mellé illeszthetjük: »Jászai-, díjas«.

Mi a titka?

Nem tudom.

Talán ez a kulcs mégis: fehéren, elgyötörtén, légszomjjal ül minden előadás után, amikor Az alapítványt — a színház műsoron levő darabját — játsszák. Mert ő, bármilyen furcsa is ez így, kimondva: valódi börtönből tántorog le minden este az alagsori színészklubba. így vannak ezzel a többiek is, mondja rögtön. Igaza van. Néha ezt gondolom: még mindig keveset tudunk az emberről mint csodáról; a pszichológia gyermekcipőben botorkál.

Mintha ez lett volna az első élményem Koltai Róberttól: végigéli az emberi életet ötven-ötvenöt perc alatt. Ambiciózus fiatalemberként mutatkozik be a Gépírókban, s a szemünk láttára kopik vágyai vesztett, halállal jegyes öregemberré. Pártos Géza főiskolai osztályfőnöke annak idején eljött Kaposvárra, hogy megnézze volt tanítványát. Olyan természetes volt ez nála, mint amilyen jellemző, amit Koltai tőle felerősített magában: tudás,

türelem, szeretet, érzékenység.

Nem indult experesszgyor- sasággal ez a sikersorozatú pálya. . A felvételin X. — a felvételi bizottság elnöke — elutasította. Hogy ez az X. ma tizedrangú színészként nyűg az egyik színházunk nyakán? Erről csak ennyit: Shakespeare írt egyszer egy Tévedések vígjátéka című darabot..."

Másfél év következett a kereskedelmi főiskolán, aztán siker a televízió Ki mit tud? adásában. És akkor mégis: Színház- és Fiiművészeti Főiskola. Ahol ma is példa egy régi Pinter'be- mutató, A gondnok — amelyet Zsámbéki Gábor rendezett, s amelyben Koltai óriási szakmai sikert aratott. Azt mondja: mégsem kellett senkinek. Zsámbéki Kaposvárra hívta. Jött. De nehéz volt: kiszakadt világából,

Pestről. »Megterhelték« feladatokkal. Állta a »teher- próbát«. Nyolc szerepet kapott az első évadban. S volt egy mag: Zsámbéki, Tímár Éva, Csíkos Gábor, Pogány Judit...

A közönség rövid idő alatt megszerette. Beszéltek róla; így voltam magam is.

És megjegyeztem magamnak: sohasem holt a szeme. Mert a szem elárulja a színészt, ha »csak úgy tesz, mintha ..De beszél, ha a színész éli a szerepét. Koltai Róbert nyílt kék szemének száz és száz játéka van. Nem tudom mennyire érzi, hogy szeretik. De ezt mondja: »Előttünk fejlődött —

alakult ki egy fiatal, színházszerető réteg. Ünnep a Komor- vagy Munkácsy-bér- letes napokon játszani. És egyre több örömet szerez a többi bérletes előadás is. De arról kár lenne hallgatni, hogy vannak még Kaposváron is olyanok, akik nem tudják, hogy milyen belülről ez a színház. Vagy egy régi, rossz előadás elriasztotta őket.«

Zavarja minden, ami művi, s lelkesedik mindenért, aminek az élethez köze van. Üjítsuk meg magunkban a

tőle kapott élmények egy részét. Emlékszünk még Illyés Lélekbúvárában az ízes beszédű, életes Dudásra? Az Úri muri száraz kortyot nyelő, mégis mulatságos parasztjára? A Tüzet viszek Miklósára?

Két évadot Pécsen játszott; a Zubolyt és Illyés Bölcsek a fánkjának hippijét osztották rá. S aztán újra »itthon« láthattuk. Azt mondja: »Rendeződtek a viszonyok, és családi körülményeim is Kaposvárhoz kötöttek. Összeházasodtunk Pogány Jutkával. Gábor fiunk már három és fél éves.«

Szerepek, szerepek, szerepek. A három testőr vérbő humorú narrátora, az Ördögök fölfelé alázatos, »bátyus- kámos« Lebjadkinja, akit ő az igazi kettős lelkű dosz- tojevszkiji figurává tett. Az Ahogy tetszik Fróbakő bolondja. Tanítani kellene, ahogy »megcsinálta«. Erre mondja ő ezt: »A jó alakításhoz szerep, rendező és színész kell.« Én pedig illusztrálom igazságát. Emlékszünk még arra a jelenetre, amikor Próbakő — »parázs ég a nadrágjában« — erdei nászra készül Jucijával, akit Csákányi Eszter játszott? Koltaiék aprólékos gonddal kimunkálták ezt a jelenetet, egyre fokozva a helyzet komikumát. Aki olvasta, tudja: ez a rész így nincs is az eredeti műben. Csak a színész által említett »szent- háromságI« hozhatta létre. Koltai teremtette meg az igazi Úrhatnám polgárt. Érte kellett megrendezni ezt az előadást! Nevettünk

— Mit nevettünk? Röhögtünk! — a polgáron. Fuldokló, véres nevetéssel. A Diák~ szerelem Bobbyjaként félálomban, önfeledten ölelgeti a mindenki által bálványozott férfiszépséget, a figura tudatalattiját is megsejtetve. Acdakja a Kaukázusi krétakörben színészi remeklés. Gogója a kiteljesedés, a Nagy Mű.

Többször láttuk a televízióban és filmen is. »Azokkal szeretek együtt lenni, akikkel mostanában játszom« — mondja. Vagyis: a csapatban. Szállóigévé vált mondása erről: »Most már

összejöttünk, de hogyan megyünk szét?« Mert hívták a fővárosba két nagy 6ikerű vendégszereplés után. Itt maradt köztünk, s mégis a magyar színházművészet élvonalában.

Leskó László

feleltem, — És nem is kell, hogy »hételemis« maradj.

Nem mindenkinek volt jókedve. Bár tülekedés, civó- dás sem igen fordult elő, legalább is nem a tetőn. Hús- vétkQr meg éppenséggel kedélyes hangulatban utaztunk, erre határozottan emlékszem. Április elsejére esett ugyanis húsvét — vagy a vasárnap vagy a hétfő —, még locsol- kodásra is sor került, és a tető közönsége mind összetartott, hogyan lehetne a fel- kapaszkodókkal április bo- iondját járatni.

Szükségtelen volna bizonygatnom, hogy ebben a rendkívül gyors és rendkívüli eredményes munkában elhanyagolhatóan kevés része volt annak a próbálatlan, szeleverdi fiatalembernek, aki a lomha, csökönyös kincstári biciklin ide-oda tekergeti a tágas megyében, és árokparton, gumi ragasztással töltött annyi szép, drága időt. Történelmi időt. Még szerencse, hogy nem tőle

Kerék Imre

Szabadság

tarisznyámban madárlátta kenyér útszéli szállásom szalmakazalban kóbor kutyát világgá iramító görcsös husángom csavargásaim Terülj-asztalkám-szederfája csókok holdsütésben lányok halálba ringató combja hátamat tűzabroncsba szorító ölelések gyerekkorom néven nevezhetetlen madara háromkirályok havas süvegén fénylő tietlehemi csillag búcsúi ostor körhinta-eget pörgető nap aranykereke szöcskepattintó nyarak emléke folyópart fölött pisztráng-vdllogtató botom őszi völgy kondérjában fortyogó gyümölcsök íze álmom szarvasát bújtató erdő bekeríthetetlen hazám elhagyhatatlan lobogóm lélegzetem újraszülő halálom

Tavaszi esküvő

Amikor először mentem végig a műhelyen, megijedtem. Ennyi férfi! Hiába próbáltam észrevétlenül és lehetőleg gyorsan járni a gépek között, amint beléptem az ajtón, abbahagyták a munkát és elkezdődött a füttykoncert. Csak egy fiú nem tartott a többiekkel. Mintha észre sem vette volna, hogy bejöttem, dolgozott tovább. Egyszer visszanéztem rá az ajtóból: akkor vettem észre, hogy lopva utánam pillant, mert a tekintetünk találkozott. Jót nevettem magamban, amint kiléptem az udvarra: milyen szemérmes ez a fiú, nem akarja észrevétetni, hogy tetszem neki.

Egypár hónapig az emeleten dolgoztam, aztán lekerültem én is a földszintre, a műhely szomszédságába,, a meóba. Mikor már jól értettem a munkát, behívtak az üzemvezetőhöz, s mond- t,ák: »Klárika, maga érettségizett kislány. Eddig fizikai munkásként is megállta a helyét, most kellene nekünk egy jó munkaerő az irodába. Jöjjön át ide!« Igaz, hogy én értek sokféle irodai munkához, mert közgazdasági technikumba jártam, de nem volt kedvem ülni egész nap; »En inkább a műhelyben maradnék ... meós szeretnék lenni* — válaszoltam.

— Meós! Egy ilyen fiatal kislány!?...

Néhány hét múlva mégis meós lettem, s most már nem én mentem át naponta többször a szomszédos műhelyen, hanem a fiúk látogattak át hozzám. Egyszer épp egy ládát készültem fölemelni, amikor valaki mellém lépett.

— Szabad segíteni?

— Jókor kérdi, amikor már készen van.

Ránézek, akkor ismerem meg: ez az én szemérmes hódolóm.

Aznap, amikor kimentem a gyárkapun. ott állt a buszmegállónál. Egy kocsira szálltunk.

Másnap is.

Harmadnap egyórás megbeszélésünk volt a meóban. Hát nem ott állt a buszmegállóban, még fél ötkor is! Azt gondoltam, próbát teszek: a tér felé indultam gyalog, ö is elindult — utánam.

Mit tagadjam, jóleső érzés volt. Akadt udvarlóm; szombatonként táncolni jártam velük, sörözni mentünk vagy moziba. De másra vágytam már. Amikor eddig értem gondolatban, megszólalt mellettem az én szemérmes hódolóm:

— Ugye, nem haragszik? Hiszen mi már hónapok óta ismerjük egymást, de én még szólni nem mertem...

így kezdődött a mi történetünk. Albérleti lakásomig kísért, s a hosszú út alatt sok mindent elmondtunk egymásról. Beszélt az édesanyjáról, beszélt a házról, amit négy éven át szinte egymaga épített, a televízióról, amire csaknem együtt már a pénze. De magáról alig akart szót ejteni.

— Tudja, Klárika, én mindig dolgoztam, sokat dolgoztam. Jó esztergályos lettem, meg jó kőműves is, míg a házamat építettem. A rádiószerelést is megtanultam, míg összeraktam egy rádiót. De egy valamire nem értem rá: iskolába járni. Csak hét évig ültem a padban ... Maga tizenkettőig, tudom. Jól gondolja meg ezt, Klárika...

Attól kezdve mindennap találkoztunk Gáborral. Három hét múlva elvitt az édesanyjához. Olyan megille- tödött voltam, amint beléptem az ajtón, s arra gondoltam: ez mind az ö keze munkája, ezt mind ő építette.

Az édesanyja megcsókolt az ajtóban. Az asztalon vaníliás sütemény illatozott, a s.arokban, Gábor rádiós könyvei mellett, már ott állt a televízió.

Este hazafelé azt kérdezte:

— Hozzám jönnél feleségül? Egy ilyen ... hételemishez?

— Nálad jobb embert nem is tudnék elképzelni —

— Vén fejjel járjak iskolába?

— Én is megyek majd ősszel, esti technikumba, elvégzem a vegyiparit. Csak egy évvel végzek előbb, mint te.

— Szóval már azt is eltervezted, hogy én is megyek majd technikumba? , — nézett rám megütközve.

— Hát majd, ha kedved lesz — mondtam. — De ha nem, akkor legalább ezt az utolsó évet járd végig.

— Miért? Olyan fontos ez neked?!

— Miért, miért..'. Hogy

mondhatsz ilyet? Ha majd a gyerekünk lesz nyolcadikos és kérdez tőled valamit, mit fogsz mondani neki, hogy én azt az osztályt már nem végeztem el?

__

A

z esküvőt tavaszra terveztük. Gábor már nem tiltakozik az iskola ellen. Panaszkodik viszont az édesanyja, persze csak bizalmasan. Azt mondja: gyerekes dolgai

vannak mostanában az ö komoly fiának. A minap például rájött, hogy titokban a hetedik osztályosok földrajzkönyvét magolja...

Ősszel valóban gyerekek leszünk egy kicsit. Mindketten beülünk az iskolapadba. S tudom: Gábor utolér majd. Szerényen, szinte észrevétlenül lép mellém, mint januárban, első közös sétánk idején.

Somogyi Néplap