Somogyi Néplap, 1976. április (32. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-18 / 93. szám
S okszor hajtottuk neretni. Elterjedt róla, hogy nem is tud mást. Azt mondták rá: helyes. Beceneve sem volt. Apró kis dolgain, beszélgetésein. mindig csak mosolyogtunk. De éreztük, hogy egyszer valami nagy dolgot hallunk majd róla; valamit, amit egyikünk sem tudna megtenni. Amikor együtt voltunk és néha ő is eljött közénk, mindenki boldogabb lett egy kicsit. Szégyelltük, nem árultuk el. Csak szívtuk tovább a cigarettákat, vagy ha épp nagyok voltunk, a szivart. Mérgesen nagyokat fújtunk, beburkoltuk magunkat a füsttel, és közömbös hangon, lényegtelen dolgokról beszélgettünk. Törékeny volt közöttünk. Ha ránézett valamelyikünkre. lesütöttük a szemünket, és csak úgy mertük megsérteni. Nagy kamaszok voltunk, furcsa lángolásainkkal. Az ő szemében egészen más gondolatokat láttunk; nem tudtuk megérteni őket. ezért úgy tettünk, mintha nem érdekelnének. — Csak nevet, meg mosolyog. .. — legyintettünk. Azután, amikor újra eljött, ittuk boldog lekicsinylő mosolyait. Egyszer a házuk előtt ültünk a pádon, öt vártuk. A szomszéd utca felől bukkant föl. Ugrabugrált, iskolatáskáját dobálta. Gúnyosan, ránk- vigyorgott: — Mi van, verebek? Gubbaszkodtok ... Morogtunk rá valamint, hogy csak véletlenül kerültünk oda. Meg mit piszkálódik az, aki alig látszik ki a földből. Egy lány... Hívott: menjük vele, kapunk limonádét. Nem voltak otthon a szülei. Csak később hallottuk, hogy mindig félt egyedül. Limonádé helyett sört ittunk, mert találtunk a hűtő- szekrényben. És — mint mindenütt — telefüstöltük a szobát. ö leült egy fotelbe, és olvasott. A többiek földerítették a. lakást. Mindenki talált valamit, amivel elszórakozott. Csak én nem néztem körül. Most már tudom, hogy nekem jutott a legjobb elfoglaltság: őt jnéztem. A pillanat megilletődve megállt. Csak rövid ideig. Mindannyiunkat elkapott valami láz. Ordítoztunk, meséltük nagy tetteinket, túlharsogva egymást. És senki sem figyelt a másikra. Ö is mondott valamit. Leintettük. Után a dühösek voltunk, hogy nem beszél. Amikor elmentünk tőle, valami bántott mindenkit. A rossz hangulat még néhány napig bújkátt bennünk. Azért mindig összeverődtünk. Átkószáltuk a várost Zajos csapatunkat hol elkergették, hol maguk köré gyűjtötték a felnőttek. Az öreg utcaseprő délutánonként előadást tartott nekünk az őszi levelek különbözőségéről és a bölcsességről. Aki lassan söpör, tovább ér. B üszkén ismételgette a maga-átköltötte kö- mondást, minden szót külön megforgatva, nyomaté- kot adva a magánhangzóknak. Néha megajándékozta a kedvenceit egy-egy óriásira nőtt vagy sziámi ikerré öszeforrott vadgesztenyével. — Ezt vigyék be gyermekeim, a természettanórára! — adott tanácsot. Kiókumláltuk, hogy egyszer régen a gimnáziumot is elkezdte, de a nyugtalanság elkergette onnan. Volt már mindenféle munkás, csak a négy fal közé nem szeretett menni. Ennyivel meg is elégedtünk. Azóta sem tudunk többet, pedig ma talán valamelyikünk nekiállna könyvet írni róla. Amikor sokáig nem látta közöttünk az egyetlen asz- szonycsírát — ő mondta így—, kíváncsiskodott: — Az a hajas palánta hol van megint? — Palánta... — kacagtunk. — Már ő is gimnazista. Csak csökött. — Palánta az csak, majd megtudják később. De nem holmi kis bokorpalánta. Lány ugyan, de valami nagy, erős fa lesz belőle. Vihogtunk. Abból. Abból a kis poszkából? És egyszerre * ' ' I Somogyi Néplop nfetUnt W*. X tér fölső sarkán szökdécselt. — Kicsi, Kicsüti! — üvöltöztünk. Amikor odajött, mellé álltunk, és fél szemmel lesandi- tottunk a feje búbjára: — Te összementéi. Befelé növekedsz — kajánkodtunk. Lehajtotta a fejét, és elballagott. Sohasem szólt, ha bántották. Csak mosolygott, szerényen. — Megbánják még — düny- nyögte az öreg. — De maguk tudják. —És mérgesebben söpört, mint addig. A KICSI Talán a bácsi félmondata miatt kezdtük néhány hónap múlva egyenrangú félként kezelni a kicsit. Addigra már ez lett a neve, többhöz nem volt fantáziánk. Csendesebbek lettünk, ha ott volt. Ügy kerülgetett minket, mint az orosz- lánszelidítő. Berzenkedve, időnként fogcsikorgatva, de mi meghajoltunk előtte. Megérezték csendjében, szótlanságában a komolyságot. Talán azért nem mondta ki a gondolatait, mert tudta: úgysem értenénk. A lanyt is megláttuk benne idővel. De ő egyikünkkel sem akart járni. Nem kérdeztük, nem udvaroltunk neki, de tudtuk. Értésünkre adta, csöndes kedvességgel. Csak egyre többet gondoltunk rá. Többet nevettünk, bár ősz volt. Boldognak éreztük magunkat. Szüléink csodálkozva kérdezgettek: nincs- e bajunk, mert otthon csendben maradtunk és nem ütöttük bele az orrunkat mindenbe. Egy hónapig tartott felhőtlen életünk. Október elején egyszer nem jött el, azután egy hétig hiába vártuk. Végül lemondtunk róla, és ki tudja miért nem kérdeztük egymástól: hogyan lehetne megkeresni. Egy ideig rosszkedvűek voltunk és gorombák. De lassan elfelejtettük. Tanultunk, és kevesebbet voltunk együtt. Más, nehezebb dolgok jöttek. Amikor nagyritkán találkoztunk a köpködőn és hallgattuk a gyülekezőket, el-elnevettük magunkat. Olyankor mindenki Kicsire gondolt. A nevetésére, ami nem is olyan rég sűrűn hullámzott körülöttünk. Hirtelen elhallgattunk, és tudtuk egymásról, hogy ő jár a fejünkben. De letagadtuk volna, ha valaki kérdezi. Az utolsó napfényes délutánon a tér felé indultunk. Akkor megijedtünk egy kicsit, mert az öreg utánunk kiabált: — Hé, álljanak meg! Valami baj van azzal a nőfélével. Nem mentünk oda, csak válaszoltunk valamit messziről. — Nehogy eltapossák azt a palántát! — integetett a bácsi az ujjával. — Nem vigyáznak rá... Néha csendben elgondolkodva — ma már beváltottuk egymásnak — rájöttünk: megmagyarázhatatlanul bölcs volt köztünk, idősebbek között. Egy tulajdonság hiányzott belőle: az erőszakosság. Ezért nem tudott érvényesülni. De nem is akart. Végtelen szelídséggel tagadta le még magának is, hogy többet ér, mint a körülötte levők. Csak egyet nem tudott elkendőzni, a beszédét. Ha szólt, úgy éreztük, álmodunk. A hangja is szép volt, de szavai olyan csodálatos művészettel kapcsolódtak mondatokká, hogy elfelejtettük az időt. Minden perce egy-egy vers volt, ha valami egészen köznapi dologról beszélt, novellát hallottunk. Talán ezért szólt oly keveset. Észrevette, hogy utána már senki sem mer beszélni. És ezért húzódtunk el tőle. Ezért nem kérdeztük meg az utcaseprőt. És ezzel az oktalan féltékenységgel elkövettünk egy olyan bűnt, amiről fogalmunk sem volt. Bölcs volt, de gyerekesen nyílt, és védtelen. Ezt is tudta, és ezért kért védelmet minden mozdulatával. Ezt sem vettük észre akkor. Télen véletlenül botlottunk bele. Tavaszi kabátban lófrált, pedig volt bundája is. Vidá11 ; mint wtfnüng. A gondolataink közül csak a könnyűek maradtak a fejünkben. Újra együtt nevettünk vele. Nem tudtuk, hogy utoljára. Egyikünk, őrült ötlettel, valami ocsmányságot mondott neki. A többiek röhögtek, és elmentek köszönés nélkül. Valami ott tartott. Akkor láttam őt először szomorúnak. — Mi baj? — kérdeztem értetlenül. Csak rám emelte nagy, fényes szemét, és nézett egy ideig. Elindult. Megsimogattam a haját: — Ne lény szomorú. Szokatlan tőled... — Jó — válaszolta. És rám mosolygott. V isszanevettem. — Látod ... — kezdtem el a mondókámat. — Kérlek, ne gyere velem — mondta csendesen, és elindult. öt lépésre tőlem visszafordult : — Csak rád nem haragszom. Egyszer haragudott életében Becsöngettem a lakásba. Egy ősz hajú asszony nyitott ajtót. — A Kicsit keresem, öt éve hogy találkoztunk. — Maga a szemüveges. Jó fiú volt tudom. Most mit csinál? — Írok mindenfélét. — Jöjjön. — Itthon van? — Mindig itthon van velünk. A gondolataink között. Az orvosok nem tudták megmondani mitől... A boncolás sem derítette ki. Este elaludt, nem látszott rajta semmi. Azelőtt többször találtunk egy- egy levelet az asztalon. Velünk így közölte, ha baj van. Az egyiket eltettem. .Anyóka, Apóka! Ma megint bántottak. Csak nektek árulom el. De nevettem. Ügy látszik, az embereknek szükségük van valakire, akit bántani lehet. Látom, hogy mindig megszelídülnek utána, örülök neki. Remélem, sokáig bírom.« Este elaludt. Akkor is találtunk egy levelet. De csak néhány hangjegy volt. Egy ismerősünk lejátszotta zongorán. Ti-ti-ti-tá... Az utolsó papír. — Beethoven. Az utolsó jelek. Emlékszem sokat fütyülte ... E gy lcöteg írólapot adott az asszony. Kézzel írj; harminc oldal. Egy tizenöt éves lány kézirata. Csodálatos, hibátlan regénykezdet. Furcsa, kedves-mosolygós félelemmel átszőtt sorok. Hasonlót még senki sem írt. Az utolsó papírlapon egyetlen szó van felül. A végéből elindul lefelé egy mindent áthúzó átlós tollvonás... Csodálatos, hibátlan regénykezdet. öt kamaszról és egy lányról. Átsétáltam a téren. Az öreg nem ismert meg. Csak söpört. Mégis úgy hallottam, mintha utánam kiáltana: — Nem vigyáztak arra a nőcsírára! Egyikükből sem lesz az, ami őbelőle lehetett volna. Abból a lányféléből.. . A szél időnként fölikeverte a port. Egy csapat gyerek rohant át a gesztenyefák között. A bácsi maga köré gyűjtötte őket és gesztenyéket osztott szét, kinék-kinek érdeme szerint. Luthár Péter Kerék Imre Borbás Tibor: Kodály Zoltán (1973) Énekek éneke Immár a tél eltávozott bomboznak nézd a fügefák mandragóra illatozik fehér szirmú szőlővirág nap támad árnyék elhajol nagy sebbel folynak a vizek kertek kúta buzog fussunk a zöldbe add kezed kit választék ezer közül én szeretőm szép vagy miként málosfa erdő fái közt tövisek között liliom fürtöd mint széles levelű pálma hűsíti homlokom te csókod gránátalma-must a nyelved alól méz csepeg választott cédrus alakod szemed friss vizű csergeteg nyakad eburbeli torony fedeles serleg köldököd álló vadkecskék emleid remegnek ujjaim között kit mesteri kéz alkotott gyönyörűen egybeszerkezett tündöklő násfa te farod panyikaalma ily kerek hajad sátrában elveszíts pántold nyakam köré karod fűződet oldozd meg siess szerelmed miá lankadok tűznek lámpása szerelem te szívünk fölött életen- halálon túl örök pecsét világolj bennünk olthatatlan zárj minket eggyé bonthatatlan zengjék minden érzékeink diadalod dicséretét. Tóth-Máthé Miklós Nem is olyan bolondság ez a kocogás, amiről annyit szajkóznak a rádióban — gonI dolta Kerék Jakab és elhatározta, hogy minden este körbefutja a háztömböt. Két körrel kezdi, aztán majd lassan emeli az adagot, ötvenévesen, erősen megereszkedett pocakkal, igazán tenni kell valamit az egészség érdekében! Amikor első este lassú iramban kikanyarodott a belvárosi bérház kapuján, kis híján összeütközött Balázs Miskával, egyik hivatali kolI légájával. Ez is mi a csodát tekereg most erre? — Mi az öregem? — torpant meg Balázs. — Majdnem feldöntöttél. Hová a fenébe rohansz? — Rohantam? — Csodálkozott Kérői. — No, nézd csak észre sem vettem. De tudod arról van szó, hogy ... hogy elfogyott otthon a kenyér és sietek mielőtt bezárna az üzlet. Az asszony körömpönköl- tet csinált és kenyér nélkül, hát... — Ja, az más, de azért mégsem kéne így loholni. A mi korunkban már veszélyes ez a tempó. Lépj ki, de ne úgy akár egy kamasz. — Igazad van — törődött bele sóhajtva Kerék, maid gyorsan elköszönt a kollégától. Tempós, nagy léptekkel indult meg és csak azután váltott át futásra, amikor a másik már befordult a sarkon. De alig hogy nekieredt, a távolban közeledni látta Szilánkainét, a ház egyik legpletykásabb lakóját, aki hosszú évek óta tartó özvegységét kizárólag csak mások megfigyelésének szentelte. Remélem még nem látott meg — lassított ijedten Kerék —, arra igazán semmi szükség, hogy ez mindenfélét összefecsegjen. A legenyhébb változat, ha csak azt terjesztené, hogy megbolondultam. — Kezitcsókolom! — emelte meg kalapját. — Hogy van kedves asszonyom? Negyedóráig tartott, amíg Szilánkainé elsorolta, hogy van, és újabb negyedórát vett igénybe, ahogy ráérősen eltotyogott a házig. Közben többször hátratekintett, mert azért gy anúsnak találta Kerék lakótárs szívélyes érdeklődését. Az újabb nekiiramodás előtt még idejében észrevette a sarki hentest, aki éppen most húzta le a rolót, és a szemközti fodraszüzlet ajtajában is kint állt a csinos szőke fodrászlány. Ezek előtt mégsem futhatok — döntötte el szomorúan —, mit gondolnának rólam? Ez a hentes mindig szívélyesen, kedvesen csomagolja be még a szalámivéget is, ezek után talán már meg sem ismerne. És az a csinos kis fodrászlány? Kinevetne... Üjabb várakozás, újabb cigaretta és újabb ismerősök. A zöldséges, a trafikos, az újságos, a körzeti orvos és olyanok is, akiket csak látásból ismert. Azután egy kutyát sétáltató asszony is közeledett a Házból. A kutya barátságosan vakkantott, amikor meglátta Kereket, mintha üdvözletét tolmácsolná a bérház összes lakóinak. Nem lenne feltűnő — töprengett lehangolva Kerék Jakab —, ha nem úgy ismernének, mint egy jovális. megfonHertay Mária rézkarc» tolt, középkorú hivatalnokot, példás életű családfőt, aki mindig nyugodt, kimért léptekkel megy az utcán. De így egyszerre, minden átmenet nélkül...? Túl éles a kontraszt ! És azért tekintettel kell lennem a reputációmra is! Állt a sarkon és úgy tett, mintha várna valakit. Aztán végre... végre megtisztult a terep az ismerősöktől. Se közel, se távol senki emberfia. Büntetésből három kört futok — fogadta ipeg keményen — és az időt is stoppolom. Kíváncsi vagyok lassú kocogásban, mennyi kell a háztömb megkerüléséhez? — Na megvetted a kenyeret? — Egy kéz nehezedett a vállára és mintha csak a föld hányta volna ki, abban a percben ott vigyorgott mögötte Balázs Miska. — Még nem — nyögte elkeseredve és magában a pokol mélységes fenekére küldte a másikat —, most... most akarom éppen ... — Akkor mi az ördögő* csináltál eddig? Levegőztél? — Hát igen ... úgyis lehet mondani... — Azt látod jól tetted! A mi korunkban nem árt néha levegőzni, meg sétálgatni egy keveset... Egyébként megfogsz lepődni, éppen hozzád indultam. — Hozzám ? — Persze. Itt jártam Edelé- nyi Jóskánál és elhatároztuk, hogy átcsallak egy ultipartira. Természetesen, ha elenged az asszony... — Kérlek a kenyér... — Megveszed, aztán felkísérlek, elkérlek és már jöhet is a zsuga. Na gyere, irány a közért! Aznap éjfélig csapkodták a lapot a telefüstölt szobában, és amikor Kerék Jakab végre ágyba került, szentül megfogadta, hogy azért sem hagy fel a kocogással. Nem hagyja magát eltéríteni ettől a szándékától ! És másnap este újra nekiiramodott. Otthon a lakásban loholt nyolc kört, az előszobától, a kétszemélyes családi heverőig, majd ismét vissza. — De Jakab — szömyűlkö- dött az asszony —, mit fognak szólni az alattunk lakók? — Mit szólnak ... mit szólnak? — lihegte Kerék. — Te mindenből ügyet csinálsz! Te most is csak azt nézed, mit szólnak az alattunk lakók, a szomszédok, meg mit tudom én kik?... És az eszedbe sem jut, hogy az én egészségem mindennél fontosabb? Legalábbis nekem, ha már neked nem! — Jakab, azért ezt nem lehet, azért valamit adni kell a látszatra is... — A látszatra?! Micsoda ostoba képtelenség! Kit érdekel a látszat, amikor az egészségemről van szó?!
