Somogyi Néplap, 1975. november (31. évfolyam, 257-281. szám)
1975-11-29 / 280. szám
Popriscsinről — Darvas Iván Beszélgetés az öltözőben »Vgrandozok, pofákat vágok, négykézláb mászkálok, ugatok, üvöltök, nyüszítek, röhögök. Ráadásul időnként még öltönyt, sőt télikabátot is öltök közben. A szünetben bizony már facsarni lehet az inget. Akárhonnan is nézem, nehéz fizikai munka ez. Fizikai is.« (Darvas Iván. jegyzeteiből) — Hosszú idő a nyolc év. Az emberi szervezet sejtjei, ösz- szetevői is változnak. Tényleg nincs két egyforma előadás, és nyilván Popriscsin is együtt változik velem. De nem törekszem tudatos változtatásokra ! Sőt, tudatosan arra törekszem, hogy — jóllehet az előadás, az itt és a most kettős tényezőjétől meghatározott — az 1967- es premier előadását alkossam újra. A közönség hatalmas vastapssal köszönte meg Darvas Ivánnak — Popriscsint, az Egy őrült naplója megrázóan magányos főhősét. Előadás előtt az öltözőben kerestük fel Darvas Ivánt. A székre már kikészítették az elmebeteg péter- vári csinovnyik egyszerű öltönyét ... — Hányadik előadás a mostani az 1967-es premier óta? — Pontosan nem is tudom. Azt hiszem elhagytuk már a háromszázhetvenediket, és a háromszáznyolcvanadik körül tartunk. — Tud-e arról, hogy milyen óriási érdeklődés előzte meg á kaposvári fellépését? — Az idejövetelig csak telefonon beszéltem a színház igazgatójával, úgynevezett adminisztrációs dolgokról. Ügy látszik, jó híre ment a Pesti Színház-beli előadásnak. Ez a nagy és jóleső érdeklődés természetesen megsokszorozza az ember felelősségérzetét, magasabb követelményt jelent. Hiszen nyilvánvaló, hogy nem afféle véletlenül betérő »mezei színháznézőkről-« van szó, hanem az előadást tudatosan megválasztó közönségről. — A darabról legtöbbet az előadás mond. Mi, a mostani nézők különösen szerencsés helyzetben -vagyunk, hiszen megismerhettük az Egy örült naplója színpadi változatának 1973-as kiadását, a rendezőpéldánnyal, Mezei Béla fotóival, a főszereplő illusztrációival és vallomásával együtt. Milyen volt e könyv fogadtatása, és ebben elmondott-e mindent a darabról? — Valóban az előadás mondja a legtöbbet. 'Minden más egyéb ehhez képest jelentéktelen, afféle mellékkörülmény. Komolytalankodás. A fogadtatásról nem mondhatok különösebbet, nagyon kis példányszámú kiadványról van szó. Természetesen nem mondtam el mindent benne, azóta is nyilatkoztam már, és bizonyára még lesznek új, elmondható dolgok. — Azt írja a rendező, Horvai István, hogy nincs két egyforma előadás. Menynyit változott ez az előadás nyolc év alatt? — Rendszeresen találkozik az akkori színre vivő alkotóközösség? —A fordító és színpadra al- i kalmazó Czirner József — aki a Gogol-novellát adaptáló Sylvie Luneau és Roger Coggió alapján dolgozott — munkája a premierrel véget ért. Nem így Horvai Istváné, aki szigorú és következetes ellenőre, visz- szajelzője az előadásnak. Most is itt van Kaposváron. — Készített az említett könyvben egy képzeletbeli interjút önmagával, s egyik sarkalatos kérdése — amely- j re végül is nem tudómmal felelt — a belső átélésre és a külső ábrázolásra vonatkozott. Sokszor találkozik ezzel a kérdéssel? — Sokszor felteszik és teljesen feleslegesen. Mint ahogy felesleges volt, amikor még a próbák idején megkérdezték tőlem, hogy hiszek-e ebben a darabban. Hát hogyne hittem volna! És legbelül hittem abban is, hogy ilyen lesz majd a találkozás a közönséggel. Ilyen tartós, az előadást követő kedvezőtlen kritikák ellenére is. A belső átélés és a külső ábrázolás afféle látszatkérdés. Nincs értelme feszegetni. Sok mindent el lehet mondani róla, de mégsem vezet egzakt meghatározáshoz. Ezt csinálni kell. Igen, csinálni! Teremteni. Lehet, hogy mint minden példa, ez is sántít: de a legjobb fizikusok sem tudják, hogy mi is pontosan a villanyáram, a lényeg az, hogy világítunk vele. Mindegy, hogy mit mondunk Popriscsinről, az a fontos, és egyedül az, hogyan áll a közönség előtt estéről estére. — Több mint három évtizede alkot együtt Horvai Istvánnal. Végezetül hadd kérdezzem meg, készülnek-e közös bemutatóra? — Igen. Előreláthatólag a következő évadban kerül színre Edward Bond drámája, amelynek még Bingo a címe. Valószínű, hogy Fej vagy írás lesz a hazai cím. Shakespeare életének alkonyáról szól: akkori körülményeiről, harcairól a hatalmasokkal, a hivatalokkal, a hivatalnokokkal. T. T. Tersánszky /. ]en5 A havasi selyemfiú III Egy idő múlva aztán a pár kiölelgetőzte • és kiértekezte magát, A pakulár tüszőjébe nyúlt, s valamit, nyilván pénzt számlált párja tenyerébe. Azzal még egyszer hosszan ösz- szeborultak, és a nő jött tovább az országúton, a pakulár pedig felugorva a szekérre, felhajtott a dűlőn. A vén- asszony még most sem csapott lovai közé. Ott akarta bevárni a nőt, kíváncsiságtól emésztve. A kis nő szapora léptekkel, s láthatólag gondtalan közel- getett. Csak akkor lassított kissé léptein, mikor a piros keszkenővel nyakába kötött kicsikéjét hajukázta meg néha keblén, s összecsókolgatta. Mikor közvetlen a szekér elé ért már, a vénasszonyban kétségei között valahogy inkább a jóremény felé hajlott érzése a nő láttán. A vetélytársnő oly cseppecske volt, s hozzá oly fiaSomogyi Néplap talnak nézett ki, hogy a vénasszony el nem tudta képzelni a keblén hordott pirinyó anyjának. Azt gondolta, talán pesztonikája. Ám a következő pillantás már meggyőzte az ellenkezőről. Megismerte, hogy a kis teremtés: asszony, kendőviseletéről, mely a vidék szokásaként homlokára volt húzva, ahelyett hogy szabadon hagyta volna kunkor fürtjeit azon. A kis nő, a vidéki szokásként, illedelmesen ráköszönt a szekéren ülő, termetes asz- szonyságra, anélkül hogy figyelembe vette volna firtató tekintetét, s tovább akart haladni. De a vénasszony megszólítására megállt. — Hová mégy? — ezt kérdezte tőle a vénasszony. — A városba — felelte. — Mi járatba? — Piócát és pokolvázet veszek apámnak és piros szalagot ennek a kicsinek. Látod, hogy nincs a pólyáján — mutatta a kis nő bizonyos büszkeséggel kicsikéjét kebléről a vén asszony nak. Oly bájos volt. A hangja is, mint valami fecskefiókáé. Maga is gyermek még, s már gyermekéről gondoskodik. A vénasszonyban akaratlanul enyhültek a rosszindulatok, ahogy nézte. — A tied a kicsi? Ilyen korán csináltad, hiszen alig látszol menyecskének. Hány éves vagy? — kérdezte a vén- asszony. * — Ö, tizennégy elmúltaim mér. Olajos héten betöltőm a tizenötöt — felete a kis nő. — Hm, hm! Hamar szaporítottad a nyomorúságot a világra — csóválta fejét a vénasszony. — És kitől van a kicsi? Tőle? Akivel itten találkoztál a szekérrel? — Tőle, igen. — Az urad. Meg vagytok esküdve? A kis nő kissé elpirult. De nem látta érdemesnek habozni a felelettel, csak sóhajtott egyet borúsan: — Nem vagyunk, nagysága. Mostan fog összeesketni a pap, ha az Isten is megsegít. Mostan már megígérte. — Hát mi az, nem akart öszeesketni benneteket? Na, beszéld csak, hát miért? Már kíváncsivá tettél, hogy látlak, olyan kicsi vagy. Várj leszállók a szekérről. Ülj le te is egy kicsit, ráérsz. Tudom, jólesik elmondani az embernek a baját. — Köszönöm, nagysága, a jóságodat. De azt sok volna elmondani. — Csak mondjad, mondjad, hátha én is segíthetek rajtad. Látod, öreg vagyok, sokat megértem. Hát látom, nem laksz az uraddal? mert onnan a bérctől láttalak jönni. — Nem, nagysága, az uram itt szolgál, nagyon jó helyben, egy nagyon jó nagyságánál, de talán mostan visszajöhet már a faluba, azért jöttem hozzá éppen megmondani. — Hát hogy? — kérdezte a vénasszony, miközben nyájas kérdéseire a vett hallomások úgy érték, mintha rusnya patkányok kapnának szíve eleven búsába. De erőszakkal Szenvedélyesen, reálisan Falugyűlés Csokonyavisontán A falugyűlés kezdete előtt arról beszélgettem a községi tanács vezetőivel, milyen gondok foglalkoztatják a lakosságot, milyen kérdésekre számítanak. Könnyen válaszoltak, mert egy gyűlést már tartottak a visontai községrészen. Az idén határoztak így, hogy két részletben találkoznak a több mint háromezer lakos képviselőivel, hiszen nincs akkora helyiségük, aho- j va százegynéhánynál többen beférnének. És éppen ebből adódik az egyik igény: művelődési ház építése. Igen ám, de a község saját erejéből gondolni sem tud erre, mert jó néhány, ennél sokkalta fontosabb feladatot kell megoldaniuk: bővíteni, korszerűsíteni az iskolát, új óvodát kialakítani, bekötő utakat, jár- í dát építeni, öregek napközi j otthonát létesíteni, és megte- j remteni a jobb áruellátás feltételeit. Elsősorban ezekről szóltak a gépjavító társulás mozitermében csütörtökön este összegyűltek, és a vezetők megkönnyebbülésére itt senki nem tette szóvá a művelődési ház ügyét. ( Lehet, hogy ennek oka a részvevők meglehetősen magas korátlagában keresendő: a fiatalok közül ugyanis kevesen jöttek el e fontos gyűlésre.) Igaz, így is volt mit föl jegyeznie Scheffer Ernő tanácselnöknek és Csík László vb- titkámak. És ők örömmel hallgatták nemcsak az egyik cigány fiatalember röviden és szabatosan megfogalmazott köszönetét azért, hogy a tanács — bérlakások juttatásával, építési kölcsönök biztosításával — egészséges, emberhez méltó lakáshoz segített tizenhat cigánycsaládot, hanem szívesen fogadták a bírálatokat is egy-egy tervfeladat nem teljesítése miatt. Pedig ők csak alig egy esztendeje viselik vállukon a barcsi járás második legnagyobb községének gondját, de a felelősséget nem kívánják elődeikre hárítani. Ehelyett azt kutatták a reális számvetést tartalmazó előterjesztésben és az V. ötéves terv községi elképzeléseinek felvázolásával, hogyan lehetne dinamikusabb ütemű fejlődést biztosítani, messzemenően figyelembe véve a lakosság véleményét, ötleteit, javaslatait. És ezekből e falugyűlésen nem volt hiány. Már a két nappal korábban, a visontai részen tartott gyűlés is azt bizonyította: teljes bizalommal támogatják az új vezetőket. Ennek legfontosabb jele volt az ebben a községben szokatlanul magas megjelenési arány: száztízen vettek részt — és igen aktívan — e fórumon, s a ceokonyaiak sem maradtak el tőlük; teljesen megtöltötték a mozi nézőterét. És nemcsak ott ültek, hanem | mindvégig érdeklődéssel figyeltek. ha kellett vitatkoztak, bíráltak és önkritikus megjegyzéseket is tettek. Kemény hangon szóltak az elmaradott bolthálózatról, az áruellátás gondjairól, elsősorban az áfész felelősségét emlegetve, korábbi ígéretekre hivatkozva. De a balesetveszélyes útszakaszok megjavítása, a gyermekek biztonsága, a cigánycsaládok további segítése, a szocialista támogatás különböző formái is hasonló szenvedéllyel kerültek nyilvánosságra. Aminek külön is örültek a község vezetői: nem kívánságlistát nyújtottak be a felszólalók, nem felelőtlen követelések hangzottak el, hanem olyanok, amelyek átgondolt gazdálkodással, megfelelő szervezéssel, a helyi gazdasági szervek és a lakosság sokoldalú támogatásával a közeljövőben megvalósíthatók. És mivel az utóbbiból a múlt évben sem volt hiány — elismeréssel említette a beszámoló a tsz, a gépjavító társulás és igen sok lakos lelkes, nagy értékű társadalmi munkáját az óvodánál, a parkosításnál, a járdák rendben tartásában —, ez a készség továbbra is biztosítéka lehet a régóta húzódó és az újabb igények fokozatos kielégítésének. P. L. T 1M ÉH-jubileum Tisztelet az alapozóknak Összegyűjtött csontok, régi ! könyvek és elsárgult újságok. | És ma már meglepően kis szá- I mok a begyűjtött fémhulla- | dékról. Ez volt negyedszázada a Somogy megyei Mellékter- ! mék- és Hulladékgyűjtő Vál- i lalatnál (1951-ben még így i nevezték). A május 1-i felvonulásokon valamelyik dolgozó fia beöltözött Ludas Matyi- nak, s az öreg Jeherautókon ott feszített a legényke — a vállalat, ki tudja miért, választott emblémájaként. A teherautó azonban már a fejlődés egyik lépcsőfokát je- I lentette. Mert kezdetben csak í két lovas kocsi és kézikocsi | volt csupán a »szállítókapaci- i tásuk«. Kevesen voltak, és egymásra voltak utalva. Mindenki ismerte a másik gyengéit és erényeit is. Két motorkerékpár, három í asztal, egy iratszekrény és két egyengette el a rántásokat vonásain. — Beszélj csak el mindent. Én szívesen hallgatom. — Hót, az én uram a papnak őrizte a juhait — kezde a kis nő —, apámmal együtt. | De őneki nem apja az én j apám. Nekem más anyám j volt, de meghalt, és én kiesd j voltam, mikor elvette apám | az ő anyját. Így vagyunk csak testvérek. Hát1 aztán mink azt j gondoltuk, jól vagyunk egy- j másnak, és nagyon szerettük | egymást. És most már több | egy éve, elment az én uram | af paphoz, és kérte, hogy eskessen össze. De a pap. áznem j jó ember. El akarta kergetni. Azt mondta: — hogy veszed ] el a testvéredet? — Hiszen | nem testvérem. Nem egy az | anyánk, sem apánk — mondta j az uram. Erre meg a pap azt j mondta: — hogy veszed el, hiszen még szopni kell neki ; is, semhogy asszony lehessen, j Persze, a pap nem ezekért, j hanem azért nem akart ösz- szeesketni. mert azt gondolta: akinek felesége van a faluban, az után jár az esze, nem a juhokon. Engem pedig aztán hitt a pap oda magához cselédnek, de nem mentem, mert nincs felesége, és féltem tőle, és az uram sem engedett. Hát nagyon búsultunk az urammal. A pap aztán pedig csak abban járt, hogy hibát találjon a bércen a juhokkal, és lehúzza az apám meg az uram bérét. darab tizedesmérleg — ez volt 1951-ben az eszközállomány. Az átlagbér pedig 620 forint, illetve 590 a munkásoké. Egy idézet a huszonöt év előtti mérlegbeszámolóból: »A működéséhez szükséges berendezési tárgyak felkutatása egész évben nagy gondot okozott, a létszámunknak megfelelő íróasztallal sem rendelkeztünk.-« Ketten egy asztal mellett — nehezen elképzelhető ez 1975 végén __ A z anyagtakarékosság és a MÉH nyersanyag-hasznosító vállalatok tevékenysége szorosan kapcsolódik egymáshoz. A Központi Bizottság 1974 decemberi határozata nyomán ezeknek a vállalatoknak — így a nyugat-dunántúlinak is — nagy szerep jut a hulladékanyagok hasznosíthatóságának megoldásában. Ennek pedig az a feltétele, hogy felkutassák ezeket az anyagokat, és össze is gyűjtsék. Gyakorlatilag azt jelenti ez, hogy a vállalat feladatai nagyjából azonosak a kezdeti időszakéval; fokozniuk kell a hasznosítható hulladékok gyűjtését, és kielégíteni az iparágak nyersanyag iránti — e^yre növekvő — igényét. A negyedszázad alatt azonban sokat változtak á körülmények. Nyugdíjba mentek már a vállalat tevékenységét megalapozó, nagy tapasztalaté, idős szakemberek, eltűntek természetesen a lovas és kézikocsik is. Modem gépek báláznak a telepen, s a rakodást 85 százalékkal gépekkel végzik. Űj fogalmak jelentek meg, mint például a másodnyersanyag vagy a haszonárubolt. Tizenhárom szocialista brigád dolgozik a vállalatnál, s a több mint 250 dolgozóból 189-en törzsgárdatagok. A »méhesekre« különben is jellemző: teljesen elszakadni nem tudnak egymástól. A volt kollégák iránti megbecsülés és szeretet mellett ebben szerepet játszik a törődés is: mint dolgoznak az újak, sikerült-e a negyedéves mérlegbeszámoló, jól megy-e a munka a két megye — Somogy és Zala — területén mindenütt megtalálható telepeken, átvevőhelyeken. A tegnap tartott vállalati ünnepségen mindez szóba került: a kezdet, a régi és az új körülmények összehasonlítása, az újabb feladatok. A sok adat, ami elhangzott, mind azt bizonyítja: az észszerű takarékosságot szem előtt tartó népgazdaságban komoly szerepe van a Nyugat-dunántúli MÉH Nyersanyag-hasznosító Vállalatnak is. * A feladatok adottak, s a vállalatnak a jó munkaszervezéssel, az ésszerű gazdálkodással kell ezeket megoldania. Immár negyedszázados hagyományokra támaszkodhatnak, s így befejezésül mi is Havas Pál igazgató beszámolójából idézünk egy gondolatot: »Tisztelettel emlékezünk a régi, többnyire most már nyugdíjas vállalati dolgozóink alapozó munkájára.« (Folytatjuk) M. A.
