Somogyi Néplap, 1975. június (31. évfolyam, 127-151. szám)

1975-06-11 / 135. szám

Képvisel8ie>öltek

Horváth László

AS alapokat mindenki a szülői házból hozza magával, a tanulmányok, a munka, az. élet során ez kiegészül. A szülők gazdasági cselédek, akik annak idején hat gyermek nevelésének gondjával birkóztak. A parasztság sorsa, az emberek problémái iránt valami különös, tengermély fogékonyságot hozott a szülői házból Horváth László, a nagybaj omi ken in Termelőszövetkezet elnöke.

A közelmúltban tartott _ jelölő gyűlésen mindenki legőszintébb egyetértésével másodszor jelölték országgyűlési képviselőnek. A munkájáról, tevékenységéről elhangzott számos vélemény közül hadd idézzünk csupán egyet:

— Mezőgazdaságunk átalakulásáról, parasztságunk szépülő életéről köteteket lehetne írni. Á hatalmas fejlődést a legközvetlenebbül mi érezzük, és tudjuk, tapasztaljuk azt is, ahogy ezért a sorsformáló előrehaladásért dolgozik Horváth László úgy, hogy vezetőként, képviselőként is ugyanaz az ember maradt Együtt él,

együtt gondolkodik mindany- nyiunkkal, mindig arra törekedve, hogy a közösséget szolgálja.

Tizenegy éve elnöke a nagybajom! szövetkezetnek, és

1971-'ben egy tipikusan mező- gazdasági körzetben választották meg képviselőnek. Ismerte körzete aprófalvas településeinek minden gondját: kommunális ellátottságát, út víz, villany, földügyi problémák —

és igen hosszú még a sor. Választókörzetének lakói tudják legjobban, hogy képviselői tevékenységének fontos része volt ezeknek a gondoknak az I enyhítése, megszüntetése, az emberek ügyes-bajos dolgainak intézése. Más oldalról pedig képviselőként országgyűlési bizottsági tagként is szószólója, tevékeny részese volt az elmúlt évek során született, a mezőgazdasági fejlődést szolgáló törvényeknek. Mindig azt vallotta és azt vallja, hogy »sikereket, újabb eredményeket csak úgy érhetünk el, ha mindenekelőtt az emberekre figyelünk, ha gondjaikat megértve, gondjaikon segítve velük együtt tudunk dolgozni céljaink eléréséért-“.

Ugyanott jelölték ismét képviselőnek Horváth Lászlót A bizalmat szerény, de szívós kitartással végzett munkával viszonozta mindig. Mindössze ez a titka annak, hogy a negyvenegyed ik évében levő szövetkezeti vezető másodszori jelölésével annyira őszintén egyetértettek választót '

Egymilliónál többen

A szám, önmagában is lenyűgöző. Ma Magyarországon egymilliónál többen üdülhetnek! Pontosabban fogalmazva: ennyien vehetik igénybe kedvezményesen a SZOT- üdülőket és a vállalatok, intézmények saját kezelésű nyaralóit. Ha arra gondolunk, honnan indultunk, a fejlődés vonalát meredeken szökő grafikonnal ábrázolhatjuk, a negyvenes évek végének szerény, 80 ezres adatát tekintve kiindulópontnak.

Igaz, ha arra gondolunk, hányán nem üdülhetnek még, a további fejlődés teendőinek sora vetííődik elénk.

A* család kézhez kapja a kék, rózsaszín beutalókártyákat, jobbára nem veszi szemügyre azt az apró számjegyet, amely kétheti nyaralásuk dokumentumán szerényen meghúzódik. Azt a bizonyos összeget, amelybe egyetlen ember üdülése kerül. Azt a négyjegyű számot! A magunk pénztárcájában gondolkodunk, egybevetjük a kedvezményes térítési díjat a költőpénzzel, amelyet jó előre félretettünk, s amelyből majd gyümölcsöt, csokoládét, üdítőt, reggeli kis féldecit, netán az esti zsugapartit »-finanszírozzuk“. És sóhajtozunk: sok pénz kell

ehhez a nyaraláshoz. Gondolkozzunk egy kicsit pontosabban: a magunk nyaralásához, a magunk hobbyjaihoz, kedvteléséhez.

Az üdülésünk — mindnyájunk nyaralása — nagy-nagy költségeit az államkassza viseli. Milliárdokkal. Ezek tartalmazzák az üdülők felújítási költségeit —■ százmilliókat —, a temérdek sportszert, a menük választékosságát;

mindazt, amit úgy summáz a családanya, az apa: az a jó itt, hogy kiszolgálnak, hogy nem kell dolgoznom, lazíthatok. S ennek a »lazításnak« sokféle változatát, kinek-ki- nek hozzáférhető, igényeihez és gyermekei számához igazított mértékét igyekszik megteremteni a SZOT, a vállalati szakszervezeti bizottság, az állami és az üzemi pénzügyi alapok sora ■— az egész szociálpolitika.

Büszkék vagyunk, büszkék lehetünk mindre.

Nem lehet azonban hallgatni arról sem, hogy az üdültetési munka, a beutalók elosztása, ennek a hallatlanul nagy szociálpolitikai kedvezménynek az odaítélése hordoz magában ferdeségeket, problémákat is. Utalt ezekre a népi ellenőrzés egyik vizsgálata, számot vetettek a visz- szásságokkal az üdültetés »gazdái«, a szakszervezetek is. Sőt, a kormány is foglalkozott ezekkel a kérdésekkel.

Miről is van szó? Arról, hogy a több mint egymillió beutaló nem »szóródik« eléggé. Kialakult — javarészt a szellemi dolgozók rétegéből — olyan nagy csoport, amely szinte minden évben, majd- csaknem automatikusan megkapja ezt a kedvezményt. És százezrével vannak dolgozók, házaspárok, de családok is, amelyek nyolc-tíz évenként, vagy még ritkábban jutnak beutalóhoz. »Kiesnek« a látószögből.

Fonákságok, bosszantó hibák. Annál is inkább, mert nem kellenek világmegváltó intézkedések a korrekcióhoz. Az elvek következetes betarr tására lenne szükség. Arra, hogy a főidényre szóló beutalók többségét az érvényes rendeletek szellemében juttassák a jogosultaknak, már év elején számba vegyék mindenütt az igényeket, s annak a munkának az értékét, jellemzőit, amely ezt a jutalmat — mert jutalom, ajándék is a kéthetes kedvezményes üdülés — a legjobbaknak, s a legjobban ráutaltaknak juttatja.

%

Sok—sok ilyen »kelléke« is van annak, hogy elmondhassuk: jó munkát végeznek az üdültetési felelősök. És sok előrelátásra, okos szervezésre, jó gazdálkodási módszerekre lesz még szükség ahhoz, hogy a mai üdülési hálózat megfelelően tovább gyarapodjék. Átgondoltabb építési programra, a társadalmi és a vállalati érdekek helyes egyeztetésére utalunk. Arra, hogy az ország sok szép vidéke kínál ma még kiaknázatlan lehetőséget üdülők építésére. Értő felfedezésük, az anyagi eszközök célszerű felhasználása közelítheti meg majd a »másfél millió beutaló« kilométerkövét, az elő- és utószezonban is nyitva tartható, a mainál sokkal több üdülőház kialakítását,

Várkonyi Margit

Felhívás a megye építőiparához

»óvodánk épülete és a csoportok szobái újjáalakultak. Az apróságok meg is jegyezték: új oviba érkeztünk. Köszönjük a brigádnak azt az önzetlenséget, gyermekszere- tetet, amellyel óvodánk megszépítése érdekében dolgozott.“

Ezt a néhány, kedves szót

írta a kicsinyek nevében Szálai Józsefné vezető óvónő a Somogy megyéi Tanácsi Magas- és Mélyépítő Vállalat siófoki 17. számú építésvezetőségén dolgozó, Steinbacher Márton vezette szocialista brigád naplójába.

Kőművesek, kőművestanulók, segédmunkások dolgoznak ebben a brigádban, ösz- szesen harmincegyen. Tavaly a teljesítményük minden hónapban elérte a 120 százalékot, s a minőséggel sem volt hiba. Ok kezdeményezték a vállalatnál a Dolgozz hibátlanul! mozgalom elindítását, s ebben példát mutatnak» Az általuk épített lakások tulajdonosainak garancialevelet adnak.

Újításokkal, ésszerűsítésekkel sokat kezdeményeznek. Több mint félmillió forintot takarítottak meg ezzel. Tavaly vállalták, hogy kétszer tartanak kommunista szombatot, ehelyett azonban három szombaton dolgoztak, több mint nyolcszáz órát. Ebből 206 órát az általuk pártfogolt siófoki óvoda tatarozásán, 200 órát pedig két brigádtársuk családi házának építésénél.

Sokat mond a brigád szemleletéről, hogy 208 órára járó

keresetüket az építésvezetőség KISZ-szervezetének, másik 208 óra alatt keresett pénzüket pedig munkatársaik gyermekeinek kollégiumi elhelyezésére ajánlották fel.

A tanulásban szintén élen jár a Steinbacher-brigád. Valamennyien részt vesznek a szakszervezeti politikai oktatásban, hárman építőipari szakközépiskolába járnak. Ketten elvégezték, ketten pedig most tanulnak az általános iskola hetedik-nyolcadik osztályában.

Egy esztendővel ezelőtt, amikor először nyerték el a kiváló vállalat kitüntetést, Steinbacher Márton brigád- vezető kezdeményezésére indult a kongresszusi, felszabadulási munkaverseny. Ennek eredményeként 1974. évi munkája alapján ismét megkapta a Somogy megyei Tanácsi Magas- és Mélyépítő Vállalat a kiváló kitüntetést.

Ebben nagy érdeme van a

brigádnak; elsőnek a vállalatnál kiérdemelték az aranykoszorús szocialista brigád kitüntetést. Az építők megyei bizottságának, a vállalat párt-, gazdasági és társadalmi vezetőinek javaslatára megkapták a vállalat kiváló brigádja kitüntető címet. Steinbacher Márton brigádvezetőt hazánk felszabadulásának 30. évfordulóján a Munka Érdemrend bronz fokozatával tüntették ki.

,A brigád a kongresszusi és felszabadulási versenyben elért eredményeiért, társadalmi mu*i ka vallatásaiért niegStcinbacher Márton brigádvezető.

kapta a megyei pártbizottság kongresszusi oklevelét.

A vállalati ünnepségen szót kért Steinbacher Márton brigádvezető. Bejelentette: a tanácsi magasépítő 1975. évi tervét három hónappal korábban, szeptember 30-űg kívánja teljesíteni.

— Van erre mód, ha a kongresszusi verseny lendül- lettel folytatódik. E cél érdekében versenyre hívom vállalatom valamennyi szocialista brigádját, a megye építőiparának minden dolgozóját — tolmácsolta társainak az aranyjelvényes, szocialista brigádnak elhatározását. Ezzel akarják méltóan megünnepelni vállalatuk fennállásának 25. jubileumát is.

A kongresszusi verseny tehát újabb lendülettel folytatódik. A Steinbacher-brigádot a hivatalos munkakezdés előtt már ott találni az építkezésen, mert ők kezdeményezték a vállalatnál, s vezették be elsőnek a kétszer ötperces mozgalmat. így jobban előkészíthetik a munkát, annak befejezése után pedig rendet

tesznek, gondosan elrakják a szerszámokat, az anyagokat.

Vállalták egy magános sió- j foki »házaspár támogatását. Elhatározták, hogy az idén két kommunista szombat keresetét átadják az építésvezetőség ifjúsági szervezetének, hiszen a brigádban többen vannak fiatalok. Két szombaton pedig a vállalat Siófokon, épülő munkásszállásánál végeznek társadalmi munkát. Gondosabb, tervszerűbb munkával lehetővé teszik, hogy a Gáz- és Olajvezeték Vállalat Siófokon épülő üzemházát 1976. május 31-e helyett már december 31-én átadhassák.

Több brigád csatlakozott már a felhívásukhoz, kezdeményezésükhöz. A 11. sz. építésvezetőség, a víz-, villany- és fűtésszerelők, a tmk és más építésvezetőségek, telepek szocialista brigádja követték példájukat, hogy az éves tervet szeptember 30-ra befejezhessék. S bizonyára követik felhívásukat a megye építőiparában dolgozó szocialista - brigádok is!

Szalai László ,

piéssel

A

múlt héten arról volt szó, hogy milyen körülmények között folyik iskoláinkban az ifjúság világnézeti nevelése, s milyen ellentmondások gátolják a teljes kibontakozást. Azt ígértem, ma folytatjuk a gondolatsort. Hadd kezdjem megint egy epizóddal. Barátom mondta el a következő történetet. Negyedikes nagyfia — aki nem tartozik éppen a közlékeny gyerekek sorába — egész vasárnap sündörgött körülötte, míg végre megszólalt: »Apa! Mi az, hogy a lét az elsődleges? Meg hogy a tudatról vannak, akik azt mondják: előbb volt; mi meg azt, hogy nem«. Az apa kérdően nézett rá, s a gyerek végre feloldódva folytatta: »Tudod, van nálunk egy Világnézetünk alapjai című tantárgy. Arabusul. A tanár is azt mondta: tegyük félre a könyvet, majd megpróbálok nektek mondani valamit. Mondott is, de nem értjük. Úgy érezzük magunkat, mint a matematikaórán, amikor csodál~ juk a tanárt, hogy mennyire tud, de képtelenség felfogni a magyarázatát. Segítesz, apa?« Az érdeklődés biztató volt, segíteni azonban nem is olyan könnyű. Az apa elkérte a könyvet, böngészte a »leckét«, aztán megpróbálta lefordítani magyarra. S úgy este tíz körül a gyereknek felcsillant a szeme: »Hát erről van szó?«. j

Erről. Tételeket, először a felnőttek számára is idegenül hangzó filozófiai meghatározásokat akarunk-e beleverni a fiatalok fejébe, vagy föltárni előttük a világ összefüggéseit? Nem jó a tankönyv. Nemcsak a diákok és a tanárok szerint. Rideg a hangvétel, elvont tételekkel találkoznak a fiatalok, olyanokkal, melyeknek látszólag semmi közük nincs saját életükhöz. Tizennyolc éves korban szinte elidegenítő a könyv stílusa. Nincs benne semmi, ami vonzaná az ifjúságot — jóllehet minden szava igaz —; nincs, ami kedvet ébresztene, ami rákényszerítené őket, hogy megállapításait vessék össze saját környezetükkel, hétköznapjaikkal, eddig szerzett tudá~ sukkal, ismereteikkel, a napi politikai élettel. Nem kelti föl az eligazodás, a tenni akarás »kényszerét« sem. Idegen tőlük. S mennyire idegen akkor, ha nincs, aki értelemmel és érzelemmel, elkötelezettséggel vállalja a közvetítő szerepét?

Kényes téma, de beszélni kell róla: milyenek a Világnézetünk alapjai oktatás'név elés személyi feltételei? Legutóbb megállapítottuk, hogy a világnézeti nevelés nem azonos a Világnézetünk alapjai tantárgy oktatásával. Tehát az óvónőktől az általános iskolai tanítókig és tanárokig, a középiskolai nevelőkig kellene vizsgálnunk az adottság, a felkészültség és az elkötelezettség »mutatóit«. Itt természetesen kilátástalan vállalkozás lenne. A legjobb tanárnál is előfordul, hogy nincs »világnézeti érzékenysége«, azaz mondjuk biológiát vagy fizikát tanít »mindenáron«, s eszébe nem jut, hogy egy-egy tudományos ismerettel el lehetne jutni a világnézeti következtetésekig. A szakemberek szerint a tanárok többsége megteszi gzt, gondosan, előrelátóan. Így hát a gimnazisták fejében elméletileg már megvan a tudományos világnézet alapja, magúkkal hozták az általános iskolából, építhetnénk rá. Felejtenek? Ez is igaz. De a gyermeki lélek érzékeny rezdülésével azt is megérzik, ha a tanár nem mindig azt mondja, amit gondol, ami a meggyőződése, hanem azt, amit »keil«. Ez is előfordul.

Egy bizonyos: bevezettünk egy tantárgyat — elsősorban nevelési szándékkal. Javarészt oktatás lett belőle. Ráadásul nincsenek a tárgynak szaktanárai. Hogyan? Hiszen minden tanár államvizsgázik az egyetemen, főiskolán marxizmusból! Lehet, hogy ott is csupán »kötelező tantárgynak« tekintik? A kiválasztás — amikor megkezdték a középiskolában a tárgy oktatását — változó' sikerrel járt. Volt, ahol megfelelő embert .küldtek előkészítő tanfolyamra, volt, ahol azt, aki ráért.'Van, aki bevált, van, aki nem: s olyan is, akiről még ez utóbbi nem derült ki. Ne legyünk türelmetlenek. De az kétségtelen, hogy a Világnézetünk alapjait meggyőződés nélkül, lélekte- lenül oktatva nem lehet eljuttatni az ifjúi értelemhez, érzelemhez. Sokan eredményesen tevékenykednek, ezt sem hallgathatjuk el.

D

e most hadd mondjak el két végletes példát. Két. tanárról lesz szó, az egyik közgazdász, a másik történész képesítésű. A XI. kongresszus időszerűségét mindketten fölismerték. Az első tanár önkéntes vállalkozót kért, amikor megjelentek a kongresszus irányelvei: tartson belőle kiselőadást az osztályban. Volt vállalkozó, pedig a lényegkiválasztás feladata eleve meghaladta az erejét. Mégis ez látszott a »könnyebb megoldásnak«, hiszen a tanárnak »még nem volt ideje tanulmányozni az anyagot«. A bukás előre látható. A másik tanár a kongresszusi határozatot bontotta elemeire, s minden témából külön készítette föl a gyerekeket. Ha úgy tetszik: mankót adott a kiselőadáshoz. »Szerinted miért je~ lentös ez a kongresszus? Miért érdemes foglalkozni vele? Gondolkozz; válaszd ki, ami számodra a legmegkapóbb«. S az osztályban élményszerű véleménycsere, nagy vita alakult ki. Megérezték a fiatalok, hogy róluk van szó, és nem valami tőlük, az ö életüktől, jövőjüktől független politikai »handa- bandázásról«. Nem kell mondanom, hogy melyik módszer lehet a példa.

Ismétlem: rideg, szinte elidegenítő a tankönyv. Hozzáteszem: sokszor rideg; az átadás, az elfogadtatás készségétől, hangulatától mentes az órák légköre. Van tanári és tanulói előadás, és vannak vitaórák. Ez utóbbiak állnak legközelebb a diákokhoz. Az egyik vidéki iskolában, alapvető osztályokról, csoportokról, társadalmi rétegekről volt szó. A gyerek kérdése mar önmagában is kifejezte a légkört, s a szenvedétyes tudni akarást: »A tanár úrnak mi volt az édesapja?«. »Parasztember volt, tsz-tag.« »Akkor a tanár úr is deklasszáló~ dott? Hiszen most már értelmiségi, nem tartozik egyik alapvető osztályhoz sem!« S ezt a kérdést meg kellett érteni, erre érdemes volt egy órát szánni. Harmincöt gyereknek ebben a témában már nem lesznek kétségei.

Meggyőződtem róla: vannak, akik a szemléltetés büvkö' vében élnek. Ha magnetofon és írásvetítő, táblázatok és a diavetítő »műsora« töltik ki az órák nagy részét, mi marad a személyes varázsnak, az élettapasztalat átadásának, a szug- gesztív közlésnek, a véleménycserének? Ebben is meg kellene találni a helyes arányokat. És miért az utolsó órákra marad az iskolák felében a Világnézetünk alapjai? Akkorra fáradt a gyerek. i

V

égül három világnézetet oktató-nevelő tanár véleményét szeretném átadni, ők értik, hogy mit akarunk; s elérik, hogy élvezetes, jó és meggyőző viták színtere legyen az óra. Egyikük azt mondta: »Az anyag, a mozgás, a természet, a társadalom legfőbb összefüggéseit kell megértetni, népszerű nyelven, életből vett példákkal. És okvetlenül azonosulnom kell azzal, amit mondok. Hiszen ezeken az órákon »lepleződhet le« legkönnyebben a tanár... És hát szívvel, lendülettel; néha talán egy kicsit hangosabban, szenvedéllyel kell beszélni a gyerekekkel. Mit érek vele, ha nem tudom magammal ragadni őket?« A másik: »Kezdetben fenntartással fogadják a gyerekek a tárgyat. »Miért kell elfogadnom a tanár világnézetét?« — ezt olvasom a szemükből. És nekik van igazuk: nem kell elfogadniuk. Azt akarom, hogy érdekelje őket a téma, hogy segítsek nekik faggatni a világot, s hogy visszajelzést kapjak tőlük. Hiszen a személyiségformálás a fő cél; azt szeretném, ha megértenének, s ingert kapnának a cselekvéshez...« S a harmadik: »Irányítani kell csak, s nem oktatni. Egyenlő vitapartnernek kell tekintenem őket. Az én világnézetem fog tükröződni a gyerekek világnézetének alapjaiban. Nem tanítani, hanem meggyőzni akarom őket«.

Azt hiszem, eljutottunk a lényegig. A cselekvés — mérőműszer. De ez a politika vállalása is. Botladozunk még, keressük az utat. Nem szabad belefáradnunk.

Jávori Béla