Somogyi Néplap, 1975. április (31. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-13 / 86. szám
O ” ” gh imáid;*» fco-' romban orvosolhatatlan elvetemültségeim miatt intemátus-ba ’adtak.' A kolozsvári református kollégium internátusába. Anyám kijelentette, hogy nem bír velem, apáim hivatalos elíog- laisága miatt nem igen ért rá nevelésemmel vesződni. Mindketten azt remélték, hogy az internátus rendje majd megtör, megfegyelmez. Ez a számítás ugyan nem vált valóra, mert ha lehet, még jobban elromlottam ez év alatt. De azért nem mondhatnám, hogy haszontalanul telt az idő. Egész nyáron hallottam a fenyegetést, hőgy ősszel bentlakó leszek, de annyi mindenfélével fenyegettek napnap után, hogy egykönnyen semmi sem rémített meg. Miért ijedtem volna meg a bentlakástól, amikor minden félelem nélkül fogadtam a fenyítést, hogy utcaseprőnek adnak, kutyapecémek, vagy odaajándékoznak a vándorci- ganyoknak. Sem ezt, sem azt nem tették meg, így abban sem hittem, hogy el kell költöznöm hazulról. Csak akkor ijedtem meg, amikor egy derűs szeptemberi napon anyám csomagolni kezdte a .holmimat. Egyetlen szót sem szólt, ha véletlenül be nem megyek a szobába, meg sem tudtam volna, hogy mi készül ellenem. Anyám a szekrény előtt tett-vett. Egy széken nyitott bőrönd feküdt, abba rakosgatta fehérneműmet. Az ajtófélfához támaszkodtam s nem szóltam én sem, holott nagyon furdalt a kíváncsiság. Anyám vészjóslóan nyugodt volt. Lassankint megértettem, hogy ennek fele sem tréfa. A torkom összeszorult, kis híján sírva fakadtam. De végül erőt vettem magamon s úgy tettem, mintha a,dolog a legkevésbé sem érdekelne. / Meghúzódtam a kocsi sarkában s meg sem szólaltam az egész hosszú úton, hazulról, a kollégiumig. Azelőtt sohasem fordultam meg internátusi szobában. Nem éppen barátságos kép fogadott, amikor beléptünk a régimódi tölgyfa ajtón. Egy ütött-kopott, szegényes szobát láttám, négy magas vaságy- gyal, amelyeknek alsó részét ki lehetett húzni, ott aludtak az alsósok, egy X lábú asztalt, kétoldalt két hosszú padot. Szemben a két ablak között egy apró asztal mellett, nyitott könyv előtt a szoba- főnök üldögélt. Parajdi úr. Öt már ismertem, legalábbis látásból. Hosszú, nyurga fiú volt, a kollégium legjobb magasugrója. Most felállott s bemutatkozott anyámnak. Aztán segített kihúzni az ágy fiókját. Anyám berakta holmimat, megcsókolt, s elment. Parajdi úr, mintha ott sem volnék, tovább' olvasta könyvét. Nem tudtam, mihez fogjak. Leültem a padra s magam elé bámultam. Zavarom azonban nem tartott hosszú ideig. Már másnap olyan otthonosan mozogtam az internátusbán, mintha gyerekkorom óta ott élnék. V acsora után nem volt szabad elhagynunk szobánkat. Ez volt az esti szilencium ideje. A délutáni szilencium alatt ugyancsak a szobában kellett tartózkodni. Ennek a rendszernek az lett volna a hivatása, hogy rákényszerítse a bentlakókat a tanulásra. De tanulni az internátusi szobákban, akkor is bajosan lehetett, ha valaki elszántan akart. Belőlem „az elszántság tökéletesen hiányzott. Nem akartam ta- ' nulni. és nem is tanultam. Valamivel azonban el kellett pusztítani az időt. Parajdi úrtól nem volt mit tartanom, őt a magasugráson kívül egyedül a detektívregé- nyek érdekelték, ezieket bújta naphosszat A tanulástól, az iskoláról szakasztott úgy gondolkodott, mint mi. Ha valamelyikünket tanuláson érte, rosszallólag csóválta a fejét. — Idáig süllyedtünk? ■— mondogatta. Eleinte kimondhatatlanul nehezen telt az idő. Éreztem, hogy ha nem találok ki valamit, előbb-utóbb belebolondulok a szilenciumi vége".V Somogyi Néplap MieteWen ftaws dráSrtm. ÄBtán rájöttem, hogy az ínter- nátusi életnek is megvannak a maga jóoldalai. A szórakozásnak olyan lehetőségeit rejtegeti, amelyekre az otthon szabadságában még gondolni sem lehet. diákcsínyek voltak ezek a lehetőségek. E csínyek közül kettőre még ma is büszke vagyok. Ezekről számolok be. Mindkettőt énmagara találtam föl, magam erejéből s ez csak fokozza büszkeségemet. Lehet ugyan, hogy mások is rájöttek, ez azonban mit sem változtat a tényen, hogy nekem megzavart, fcogy semmire sem tudtam figyelni. . A szappanon világosan lehetett látni, hogy odadörzsölték. Parajdi úr rosszallólag csóválta a fejét. — El kell tüntetni a nyomokat* — mondta jelentősen s még hozzá tette azt is, hogy nincs veszteni való időnk. Ebben igaza is volt. Alig tüntettük el a nyomokat, máris nyílt az ajtó s bejött Duci,1 vörösen a dühtől, sántikálva s úgy nézett végig rajtunk, mint valami gonosztevőkön. Kolozsvári Grandpierre Emil senki sem-segített sem ötlettel, sem útmutatással. A kollégium lépcsői tölgyfából voltak, a sók diák jár- kálása öblösre koptatta őket. Nagyon kellett vigyázni lefelé menet, mert könnyűszerrel kicsúsztak az ember lába alól. Akár a többi diók, én is megtanultam rohanni ezeken a lépcsőkön, ez a nyaktörő mulatság volt egyik legkedvesebb szórakozásunk. Egy délután az a szégyen történt velem, hogy hanyattvágódtam a lépcsőn s alaposan megütöttem magam. Nem tudtam mire vélni a dolgot, hiszen futás közben pontosan kiszámítottam, hogy hova lépek s tévedni nem szoktam. Megvizsgáltam tehát a baleset helyét s némi keresgélés után észrevettem, hogy egy darabka szappan okozta vesztemet. S alighogy megláttam a szappan, máris felmerült bennem a nagyszerű eszme. A gyönyörűségtől majd elállóit a lélegzetem. Még összevissza ütött tagjaim sajgásáról is megfeledkeztem. A zzal az ürüggyel, hogy a mellékhelyiségre megyek, délután szilencium idején a lépcsőházba surrantam s nedves szappannal bőségesen bekentem a lépcső néhány fokát. Aznap délután. Parajdi úr kis híján megpofozott. Szobánk ugyanis közel feküdt a lépcsőházhoz 's valahányszor valaki megcsúszott a szappanos lépcsőfokok egyikén vagy másikán, tisztán lehetett hallani zuhanását S valahányszor valaki lezuhant, én majd megfulladtam a kacagástól. — Mit röhög? — kérdezte Parajdi úr az első kacagási rohamom után. Azt hazudtam, hogy eszembe jutott valami. De néhány perc múlva Ismét egy zuhanó test tompa huppanását hallottam a lépcsőház felől. Ökölbeszorítottam a kezem, összeharaptam a szám, oly erősen, hogy a szemem szikrázott. De mindez nem használt, nevetésemet nem bírtam visszafojtani. — Ne röhögjön! —■ szólt rám ezúttal már fenyegetően a szobafőnök, aki röhögésem miatt nem tudott figyelni a bűnügyi históriára, amit olvasott. Végül is annyira elmérgesedett a helyzet közöttünk, hogy beavattam a titkomba. Máskülönben rosszul jártam volna. Mikor megtudta, min mulatok oly kitűnően, egyszerre megenyhült. Ettől kezdve együtt füleltünk és együtt kacagtunk. Egészen addig, amíg5 egy óriási huppanás nem rengette meg a kollégium öreg falait. Ezúttal nem diák vágódott hanyatt a lépcsőn, hanem tanár. — Ez Duci volt — mondta Parajdi vérvörösen a nevetéstől. Aztán hirtelen elkomolyodott. Ducinak az egyik internátusi tanárt becéztük. Parajdi úr szúrós szemmel nézett ráifn, fürkészőn, mint egy detektív. Megijedtem a nézésétől. — Mutassa a kezét — szólalt meg síri hangon. A kezem szappanos volt. — Most a szappant is megvizsgálom — folytatta Parajdi úr titokzatosan suttogva.- Közben egyre hunyorgott a szemével. Mindezzel oly nagy — Mindenki mutassa meg a kezét — parancsolta és megkezdte a vizsgálatot. Ezután a szappanokat vizsgálta meg. De sem a kezünkön, sem a szappanunkon semmi gyanúsat nem észlelt. P arajdi úr »ugyanis ke- ' zet mosatott velem, majd betintázta a jobb kezem ujjait, mert különben gyanúsan tiszta lettem volna. A szappannal pedig addig mostuk a kezünket, felváltva én és a szobafőnököm, amíg a dörzsölés minden nyoma eltűnt róla. — Látja, kérem — mondta Parajdi úr diadalmasan, miután Duci elhagyta a szobát, s máshol nyomozza a tettest —, nem hiába olvasom én ezeket a könyveket. S miközben ezt mondta, a detektívregényre mutatott az asztalán. — Ezek a könyvek az életre nevelnek. Ha én is latint meg fizikát tanulnék, mint a többi magoló, most nem sikerült volna tévútra vezetnem a nyomozó hatóságokat. őszinte csodálattal bámultam Parajdi úrra. Rövid idővel a szappan- trükk után, a szórakozásnak egy újabb pompás módját fedeztem föl. A nagy felfedezések részben mindig a véletlen művei. Ez is az volt., Kamaszkorában mindenki sokat eszik. Két ember napi adagját is vígan bevágtam volna. Valahányszor tehát hazamentem, mindig hoztam hazulról ennivalót. Egy alkalommal szilvaízt egy vászonnal lekötött cserépfazékban. Mivel a szilvaíz színültig megtöltötte a fazekat, a vászon, amivel anyám bekötötte, vastagon megrakodott ízzeL Mikor a fazekat kinyitottam s falatozni kezdtem, a vászondarabka ott feküdt mellettem az asztalon. NaBaranyi FerencBallada Erdő mélyén van egy tó, van egy tó, tiszta volt és csillogó, csillogó. , Lány futott a vize mellé, hogy bánatát vízbe vetné, de a bánat egy volt véle: lányt is rántva hullt a mélybe. Ott maradt a lány: a bánat, karjaiban a hínárnak, .ringatták ölélő zöldek, amíg süllyedt egyre följebb, föl a mélybe, föl a mélybe, tükrözött, vízmélyi égbe. Erdő mélyén van egy tó, van egy tó, már a medre koporsó, koporsó. gyen TeOwwem fogyasztottam a szilvaízt. se lattana, se hajlottam közben. Egyik velem lakó diák — kdömben jámbor fiú —, észrevette önfeledtségemet s hol a hajam cibálta meg, hol a széket próbálta kihúzni alólam, hol valami mással bosszantott. Figyelmeztettem, fenyegetőztem, nem használt. Éhségem miatt nem gondoltam megtorlásra. Ez felbátorította. Egy pohár vizet öntött a nyakamba. Akaratlanul is felugrottam s amint valami fegyver után néztem, a szilvaízes rongy került a kezembe. Hirtelen elhatározással bosszantom arcára nyomtam a rongyot, mégpedig ízes felével. A látvány, ami elém tárult, végzetévé vált a hazulról hozott szilvaíznek. Sőt anyám egész szilvaízkészletének, amelyet apránként mind elhordtám. Este nem is igen foglalkoztam mással, minthogy egy rongydarabot vastagon megkentem szilvaízzel, tiszta felével a tenyeremre fektettem, s ilyenmódon felfegyverkezve kilopóztam a kollégium vaksötét folyosójára. Ott aztán lesbe állottam valamelyik oszlop mellett. Nem kellett sokáig várni. Jobbról vagy balról lépések kopogása közeledett... Lélegzetvisszafojtva figyeltem leshelyemen, feszülten, mint egy ugrásra készülő fenevad. Mikor az áldozat mellém ért, villámgyors mozdulattal arcára nyomtam a szilvaízes rongyot. Mintha mi sem történt volna, a következő pillanatban már bent ültem a szobában, fizika vagy történelem könyvem előtt, arcomon a szorgalmas tanuló elmerengő kifejezésével. Odakünt az áldozat halálrarémülten vakargatta arcáról a szilvaízt. S a hányás környékezte, mert az arcára tapadó anyag mivoltát illetőleg szörnyű gyanú kínozta. Az volt a szerencsém, hogy a póruljártak erősen szégyel- ték a balesetet s a világért sem szóltak róla. Máskülönben kegyetlenül ellátták volna a bajomat, mert sokan voltak. Szegények kétségbeesve mosakodtak, vakargatták magukról/ a lekvárt Egy-két szerencsétlennek még harmadnap is csimfoókos volt a haja a belaragadt szilvaíztől. T alán még ma is folytatnám ezt a szívderítő szórakozást, ha egy este véletlenül nem az egyik tanár arcába nyomom a szilvalekváros rongyot. Az áldozat Duci volt. De ügy is mondhatnám, hogy én. Mert kisebb-nagyobb büntetések mellett még két heti szobafogságot is kaptam, s ezalatt annyira magamba szállottam, hogy azóta se szilvaízzel nem kenem be felebarátaim ábrázatát, se szappannal nem mázolom be a lépcsőfokokat. Fodor András GYEREKSÍRÁS Mit álmodik » kisgyerek, hogy hajnalonta sírva ébred? Még mindig fáj neki a torkán betódult oxigén,- ez a fertőzött levegő, mely számlált időre beköltözködött mellkasa gyönge fujtatóiba? Bennünket vádol panaszával, amiért el nem vágott folytonosság, az ösztönök mohó eszméiből magunk után húztuk a létezésbe? Vagy már az egyezményes jelbeszéd ez, a vállalt szolidaritás?^ A legérzékenyebb előőrs riadalma: Veszély van újra, féljen aki él! A mozdulatlan éjszaka szegélyét ott' köszörüli ismét az öntudat forró korongja. És mert a hangja őszintébb a szónál, fújja csak fújja görcsökbe feszülve az ember első énekét. * De minden kérdés torzít a valón. Amikor i-efgelente sírásra ébredek, a szorongás tüskéin át is mosoly kegyelme botladoz: van itt valaki gondunkra leső, minden kis moccanása idegeink szálába kötve. Az anya tudja, nem lehet nagyobb a test gyönyöre, mint a felelősség, ahogy ott áll a gazdátlan világ zománc-hideg közönnyel vakító, irdatlan árkai felett és ez a kis rázkódó-sírq erő kapaszkodik feléje. Amikor reggelente .hallom a mindig távolabbról sivalkodó panaszt, fáj rágondolni, hogy eyszer majd elmúlik ez is. Berták László Levél egy pályatársnak Akár szomszédok is lehetnénk Szőkedencsen, nagyanyám falujában, innen a tőzeges legelőkön, onnan az ő-ző nyelvjáráson, a templom és a posta mellett, kődobásnyira a mezőtől, s nagyon közel a harangszóhoz, hogy legyen miről beszélgetnünk, ha sehonnan sem jön levél. Ülnénk este a kispadon, vagy a kerten át diskurálnánk, én jobbára csak hallgatnálak, mint harminc éve nagyapámat, tüzet adnék és búcsúzáskor elkérném a jobbik kapádat. Vagy együtt mennénk a Berekbe, tőzeget szedni, kendert nyűni, te előttem a gyalogúton, én vállamon a szerszámokkal, s mielőtt ásófjl visszaadnám, összekoccintanám enyémmel, hadd hallják meg, hogy veled főttem, hogy nekem is van véleményem. De azután is rád figyelnék, mert tudom, hogy estére kelne a te ker ier-kupacaid dicsérnék a haza menők lelkesedve, bár te néha oda mutatnál szó közben az én kenderemre. Kalapod szélét égre bökve indulnál meg az alkonyaiban, mennénk harangszó irányában, legutoljára, mint a pásztor, hökkent kutyák és ungató békák fölött, szó nélkül, hosszan. Mert ez lenne az én időm, \ hazafelé a tözegesböl, ,a Berek patanyomaival kivert, kiterített nagy esti lélek, onnan az inak feszes íján, inner^ a l°tt szárnyú beszéden, ha szomszédok lennénk Szőkedencsen. Kerék Imre két verse In memóriám József Attila Túl az utolsó kétségbeesésen, mi van a lélek kiszivattyúzott légüres terében, ahonnan a hűség is eloldalog s az árva szívet kiveti a mellkas leszakított kosara? a sínek között szétgurult szavak héja mögött, mi van az önmagát megcsufoló imádott anyag szégyenén túl? a kerekek miféle megállíthatatlan ritmusra járnak már örökké pengéiken sorsod lenyomatával? Egyetlen lüktetés Bence József DAL Ingyen álmú madár, néked énekelnék, ingyen álmaimért én is madár lennék. • • • Sirdogál utánad hajnali madárka, Nyílhegyüket a föld alól magasba lövik a füv.ek. A táj egyetlen lüktetés, hajrázó, boldog lendület. Duzzad a domb, üvegzöld búzavetésben bukfencez a nyúl. Aranyeső sárga tejútja tündöklik szabálytalanul. Mellükre kitűzik a fák villogó kokárdáikat. Gólyahír gyertyái lobognak. Ingemre szárnyas magvakat hord a szél. Virággyökereket csiklandozó záporverésben varom a szerelem piros angyalait, már jönnek értem. átölel és megóv szép vadrózsa ága. * * * Könnyes szél a leheletünk, Nap szívébe gyökereztünk, I Földbe-némult ősök szívén ! csillagokra lép, aki él. I Kések élén csillagmű rzsák, i búzamezőt illatozzák.
