Somogyi Néplap, 1975. január (31. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-12 / 10. szám

t Barcs nevét igen korán és igen hamar meg­tanulta az ország. Nincs talán olyan vidék, ahol ha azt kérdezik, miről nevezetes Barcs, ne lenne azonnali magabiztos válasz: a Vörös Csillag Termelőszövetkezetről. Hazánk szövet­kezeti mozgalmának történetében vitathatat­lan érdemei vannak ennek a közösségnek. A Barcs melletti Szilonics-pusztán, Magyaror­szágon az elsők között 1949 januárjában nyolc gazda megalakította a szövetkezeti csoportot. Maroknyi ember, acélkemény akaratú kis kö­zösség indult el az új úton — a mai államfő, Losonczi Pál vezetésével. Az alapítók közül ma már csak egyedül Dergecz Józsefné aktív dolgozó. — Szegények voltunk mind, nagy nehézsé­gekkel szegényen kezdtünk. Két család is la­kott egy lakásban, négyen főztünk egy kony­hában. De hittük: ha összefogunk, szövetke­zünk, akkor Könnyebben, gyorsabban jobbra fordul a sorsunk. És ez a hit, ez a bizalom hajtotta az embert. Mindegy volt, hogy mi az a munka, végeztük, és csak egyet akartunk, de nagyon, hogy előre jussunk. Több mint negyedszázada annak, hogy elindultunk, és ha most visszafordulna az idő kereke, azt mon­danám: kezdjük el ismét ugyanúgy, mint ak­kor. Barcs arculata átalakult, új házsor, új la­kótelep nőtt ki a földből. »És ha kell megteszem újra ezt az utat, meg én!...« Az aragoni gondolatot így fogal­mazta meg 1975 januárjában egy hajdani cse­lédasszony. Aki boldog, mert bebizonyosodott, hogy az az út volt a jó, az az út változtatta meg a sorsát, és az vezetett ahhoz a fejlődés­hez, fokhoz az eredményekhez, melyekre ak­kor talán még a legmerészebb álmaikban sem gondoltak. — A Rákóczi utcában szép kis családi há­zunk van. A lányom egyetemet végzett, a fiam szakmunkás, a költségvetési üzemnél dolgozik. Minket nem segített senki, mikor az urammal összekerültünk, mi viszont rendesen bocsátottuk útra a lányunkat, és a fiam — most együtt lakunk —, ha egyszer saját ott­hont akar, akkor őt is tudjuk segíteni... Nagy lett ez a mi szövetkezetünk. Nemcsak arra gondolok, hogy jó híre van, és ezt a hírnevet végig sikerült megőrizni — és ez legalább olyan nehéz, mint megszerezni a hír­nevet —, hanem arra, hogy most január else­jétől a Daránnyal, Istvánéival való egyesülés révén a járás második legnagyobb gazdasága lett. Hosszú volt az út idáig Szilonicstól. So­kat megértem, sohasem válogattam a mun­kában. És nem bántam meg semmit. Elége­dett vagyok, szép életünk van. A Barcs szolgálatáért emlékplakettet évente egy ember kapja meg, a tanács titkos szava­zással dönti el, ki erre a legméltóbb. A leg­első alkalommal Dergecz Józsefnének ítélték — egyhangúlag — az emlékplakettet. A végeken mindig keményebb, nehezebb az élet. Leginkább vonatkozik ez a megye leg­délibb és sokáig legelzártabb tájegységére, a négy délszláv községre: Tótújfalura, Lakócsá- ra, Potonyra, Szentborbásra. Sokat szenve­dett, sokszor megalázott nemzetiség, horvátok élnek itt. Hiába szabadult fel a község az elsők között, az élet itt nehezen indult meg. A Dráva a fák gyökereit mossa, de a fák állva maradnak, mélyek a gyökereik. Megyehatár, országhatár. a barcsi járás. A »végeken« ősidőktől fogva mindig sajátos, és keményebb volt az élet. Áldozatosabb a küz­delem, csendesebb az öröm, némább a gyász, gyémántkemény a rögszeretet. A délvidéken ezerarcú a táj; hol aranyhomok, hol nehéz, kötött fekete föld termi a kenyeret. Egyedül­álló botaniKai értékeket dédelget a vidék. Ez a tény, hogy határ mente, beleszólt a déli járás történelmébe. Az elmaradottság, az elzártság nagyobb volt itt, mint másutt. A községeknek alig több mint a felét kötötte össze kövesút az ország vérkeringésével. A lakosság túlnyomó többsé­ge a földből tengette életét — jó részük nyo­morúságos cselédként, zsellérként, kisebb ré­szük szegényes kisparaszti gazdaságban. Barcs is csak a múlt század második felében indult fejlődésnek; köszönhette ezt szerencsés föld­rajzi helyzetének, a szárazföldi és a vízi utak találkozásának. Ma már csak a folyó párt­ján sorakozó magtárak emlékeztetnek arra, Az ember meglátta a jövőt és nem szűnt meg fáradni érte. Az iparnak új hajtásai ne­velődtek, új munkaalkalmak teremtődtek. Mégszületett és a járásszékhelyen kívül is szaporodott a szövetkezeti ipar; Heresznyén ruhaüzem, Szentborbáson kosárfonó alakult.' Lépések előre, lépcsők a magasba! De ezek a lépések voltaképpen az utóbbi öt-tíz évben szaporodtak meg. Süveges Sándor a járási pártbizottság első titkára úgy mondta: » Az emberek itt, nálunk mindenütt nagyon Szeretik a településüket, és ha csak egy kis lehetőséget kapnak, csodákra képesek.« A Hengermalom épületéből korsze­rű épületgépgyár született, háromszáz barcsi és környékbeli embernek adva munkát; a TÖVÁL, a költségvetési üzem, a vegyesipari, az építőipari szövetkezet mind-mind az iparo­sodás jelzői. Az ötvenes években — munka- alkalom hiánya miatt — csaknem hatezer ember vándorolt el a járásból. Ez a múlt. A jelen az újjászületés, az elvándorlás helyett p. visszavándorlás kora. A munka, az élet, a biztonság, az egyéni boldogulás egyetlen záloga. Ma a délvidéki járás kilenc ipari üzeme háromezer embernek jelenti ezt. A számok olykor többet monda­nak, mint a szavak: a harmadik ötéves terv­ben a barcsi járásban az összes beruházás 398 millió forint értékű volt, a negyedik ötéves tervben a befejezett beruházások értéke meg­haladja az egymilliárd forintot. És ennek csaknem a fele az ipar fejlődését szolgálta. bet adott az embernek, több változást hozott, mint az azt megelőző húsz-huszonöt év együtt. Közművesítésről például 1970-ig jó­formán nem beszélhettünk. Azóta 29 kilomé­ternyi vízvezetékrendszer, tíz kilométernyi szennyvízhálózat épült. Tavaly eljutott a gáz a nagyközségbe és ma már 571 gázfogyasztót tartanak /nyilván. És ez csak a kezdet. Egy tudományosan elkészített településfejlesztési tervet, emberek ezreinek vágyait, álmait való­sítjuk meg. Hogyan? Közösen. Segítenek, az ipari üzemek, segítenek az emberek. Három év óta csaknem teljesen társadalmi munkával épül a járda, és se szeri, se száma a környe­zet csinosítását szolgáló társadalmi megmoz­dulásnak. Szemétttelepből varázsoltak sétányt, parkot építenek, fát ültetnek. A fejlődés élte­tője, mozgatója a lakosság. Mire büszke a barcsi ember? A zeneisko­lára, ahol kétszázötven gyermek tanul; az át­alakított, modern művelődési és ifjúsági köz­pontra, amelyet december 6-án — a nagy­község felszabadulásának évfordulóján — ve­hetett birtokába a lakosság; a módem, eszté­tikus" lakóépületekre. Arra, hogy harminc év fáradozása, szívós, kitartó munkája nem volt hiábavaló. A hajdani fénykor csak villanás volt, a je­lenlegi szárnyakat adó, szép valóság. Embert szolgáló, emberközpontú valóság. Minden eredmény, minden siker őszinte, tiszta, közös örömünk, de annak, aki tevékeny részese volt végig és közben saját életét is formálta, még inkább a sajátja a siker, még bensőségesebb az öröme. Dr. Vörös Gábornak, a járási hivatal igaz­gatási osztályvezetőjének vallomása: — Fél­árva gyerek voltam, és gyerekfejjel mindig a vasipari szakma érdekelt. De mikor végeztem az iskolával, nem tanulhattam ezt, mert ott fizetni kellett. Kőművestanonc lettem, mivel ott már a második évben adtak napszámot. A háborúnak vége volt, mikor szabadultam. Negyvenhatot írtunk. Nem volt munka, így elmentem dolgozni a fűrészüzembe. Ott ismer­kedtem meg a mozgalommal; először az ifjú­sági szervezetben, aztán a szakszervezetben dolgoztam. Kemény idők voltak, hiszen 1948- ig még a tulajdonossal állt szemben a mun­kás, a szakszervezet, helyesebben: az üzemi bizottság. Bizony kemény csaták is voltak. Emlékszem, az üzemi dolgozókat úgy segí­tettük, hogy például a Goldberger-gyárnak szállítottunk, cserébe ruhaneműt kaptunk. Ezt a ruhaneműt — természetesen pénzért — a dolgozók meg vehették. Nagy szó volt ez, hi­szen az áruellátás akkor még elég szegényes volt. Az első kerékpáromat is így vettem; nagy szükség volt rá. 1950 óta vagyok párt­tag és a vidékre járáshoz, a pártmunkához ez volt az egyetlen munkaeszköz. Hogy lettem kőművesből jogász? 1952-ben kikértek az üzemtől, háromhónapos tanácsi iskolára küld­tek, a tanácshoz kerültem. Aztán jött a ta­nácsakadémia, a jogi egyetem. Ötvenkilenc­ben fejeztem be. Tizenharmadik éve vagyok igazgatási osztályvezető. Sohasem felejtem el, hogy honnan indultam. Mindig azt mondtam: hinni kell, bízni kell, és nem szabad csüg­gedni. Valahogy úgy vagyok, hogy nemcsak nagyon örülök minden változásnak, minden újnak, hanem valami nagy féltés is van ben­nem. Szeretném mondani mindenkinek: na­gyon vigyázzunk rá, nagyon becsüljük, óvjuk, ápoljuk, mert nem magától lett! Korszerű általános Iskolában tanulnak a darányi gyerekek. Otártics Imre: — Kiegyensúlyozott életem, biztonságom szorosan kapcsolódik az üzem történetéhez, fejlődéséhez. hogy valaha a Dráva végkikötője volt a köz­ség; a vontató hajók eddig úsztak föl a Drá­ván, itt rakták ki a búzát és a sót. És itt összpontosult az ipar. De milyen ipar volt az?! Egy hengermalom, a Neuschloss-fürész- gyar és a téglagyár, összesen ötszáztíz mun­kásnak adott meglehetősen kicsi és mindig bizonytalan kenyeret. Ezenkívül néhány ma­lom, szeszfőzde, szolgáltató jellegű kisipar — ez jelentette a délvidék iparát. Mégis sokáig úgy emlegették ezt a kort, mint Barcs fény­korát, mert földrajzi adottságai miatt pezsgő volt az élet. A gyarmatáru-kereskedés lera- kata olykor kétszáz embernek is adott mun­Valami nagy-nagy rögszeretet, szavakba nem foglalható öröm árad itt az emberek­ből. Mélytüzű lobogás, korszakot teremtő tisz­ta lelkesedés. A délvidék és elsősorban a já­rásszékhely lakóinak életében nemcsak az iparosodás teremtette meg a boldogulás alap­ját. Fordulópontot jelentett, zsilipeket, gátakat szakított át a fejlődés előtt 1969. április 30-a. Átadták a forgalomnak az új Dráva-hidat. 1945-től 1969-ig a nyolc és fél ezres lélek­számú Barcson összesen 24 állami lakás épült. Ha valahol el lehet mondani, hogy robbanás­szerűen alakult át a település arculata, akkor Barcsra ez igazán vonatkozik. Üj utcasorok, új lakónegyedek emelkednek ki a földből. A felszabadult alkotóerőre, a lehetetlent szinte nem ismerő tenniakarásra mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a negyedik ötéves tervben a tervezett 510 lakás helyett 803 új otthon épül föl. A fele többszintes, OTP-s ház. Hol van már az ősi, jellegzetes barcsi utcakép: a vad­gesztenyesor, a járda melletti mély vizesárok? Szinte máról holnapra eltűnt. Mekkora — so- káiíf visszafojtott — energia mozgatta, hozta meg ezt a változást! Dr. Németh Jenő nagyközségi tanácselnök vallomása: — 1945 történelmi sorsforduló, az utóbbi öt-hat év viszont a barcsi ember életé­ben aranybetűkkel írható történelem. Ez töb­A Drávamenti Egyetértés Tsz egyik büszkesége az 1200 férőhelyes szarvasmarha-telep. kát, négy részvénytársaságnak bankja volt, sok ember megfordult itt. De ez a létbizony­talanságon, a munkanélküliségen nem vál­toztatott. A »fénykor« mai szemmel csak egy fény­villanás volt. A háború csaknem teljesen el­pusztította azt a keveset is, ami volt. De en­nél a villanásnál az Ember meglátta a jövőt. Felismerte, hogy a helyzeti adottság milyen lehetőségeket dédelget, és már a romok között megfogalmazódott a cél, az embert szolgáló őszinte vágy: legyen ipara Barcsnak! Mégis masfél-két évtizedig csak szunnyadhattak az álmok, három évtizednek kellett eltelnie, hogy beteljesüljenek. Egyetlen adat, a háború után megmaradt egyetlen üzemről, a fűrészüzem­ről: 1953-ban még'csaknem négyszáz munkást foglalkoztatott, 1955-ben alig több mint há­romszázat. Otártics Imre harminchárom éves szakmun­kás vallomása: — Együtt nevelődtem ezzel az üzemmel, végigéltem egész mai történetét. Gyerekfejjel, tizennégy évesen kerültem oda, nyolcán voltunk testvérek, dolgozni kellett. Az üzemben szereztem meg a szakmunkás-bizo­nyítványt. Aki ma kerül a modern üzembe, az el sem tudja képzelni, milyen volt itt ré­gen. Nem lehet összehasonlítani. A fejlődés első lépése az 1962-es rekonstrukció volt, most pedig, a második, a még nagyobb, a modern panelparketta-üzem. Azt mondtam, hogy együtt nevelődtem az üzemmel, és ez úgy is igaz, hogy semmi nélkül kerültem össze a feleségemmel. Az otthonom, a lakásberende­zésem, a kiegyensúlyozott életem, a biztonsá­gom valahol nagyon szorosan kapcsolódik az üzem történetéhez. t Lépcsők a magasba i - %

Next

/
Oldalképek
Tartalom