Somogyi Néplap, 1975. január (31. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-07 / 5. szám

A bete% a környezetét fertőzi Infláció „Influenzaosztály” a kórházban Eleresztett gyeplő — Tizenhét influenzas be- j legünk volt ma — mondta dr. , Cser Frigyes,' a villamossági j gyár üzemorvosa, amikor ar- ról érdeklődtünk, hogy milyen 1 mértékben »arat« a vírus. — De nemcsak hozzám jönnek, a körzeti orvoshoz is sokan I elmennek. fennáll a veszély, hogy valaki éppen az itteni várakozás alatt kapja meg a vírust — tájékoztatott dr. Csitári Lász' ló főorvos, a rendelőintézet igazgatója. — Mi történik azokkal, akiknél valamilyen szövőd­mény lép föl? A kérdésre dr. Nemes Tiha­mér, a kórház igazgató főor­vosa válaszolt. — Általában légúti megbe­tegedés, gyakran tüdőgyulla­dás az influenza kísérője. A rendelőintézetből hozzánk ke­— Az üzem dolgozóinak szá- \ mával összehasonlítva ez ta­lán nem túlságosan magas arány. Vannak, akik egyálta­lán nem mennek orvoshoz? — Sajnos igen. Pedig ezt egyáltalán nem javasoljuk senkinek, hiszen egyrészt a magas láz miatt legyengülnek, tovább húzódik a betegség, ha nem fekszenek le, másrészt tovább fertőzik a környezetü­ket. Nálunk is előfordult: jött a dolgozó, hogy írjak fel va­lamit, de táppénzre menni nem akar. Én figyelmeztet­tem, de nem fogadott szót. Fél, 1 nap múlva visszajött, nogy mégis menne. Harminckilenc fok volt a láza ... A betegség 4—5 nap alatt lezajlik, kár hösködnj. Igaz. sokan éppen az ünnepek alatt kapták meg és betegeskedtek. Én is kará­csonykor feküdtem. — Volt-e már szövődmé­nyes eset? — Még nem. A megyei rendelőintézetben is többen állnak az ajtók előtt, mint máskor, bár az influenzások többsége a kör­zeti orvost keresi föl. Csak ha valami komolyabb baj van, jón ide. Ilyen is előfordult már. A rendelőintézet azon­ban a jövő hét végére várja a nagyobb »beteghullámot«. — Körülbelül tíz-tizenkét nap múlva várható az influen­za miatt fellépő szövődményes megbetegedések nagyobb szá­ma. Már eddig is előfordult, de tömegesen még nem. Ezért is kérjük a betegeket, hogy akinek nem okvetlen fontos, ne ezekben a nagyon zsúfolt napokban keressen meg ben­nünket. Itt az intézetben mi erősen fertőtlenítünk, mégis | rült betegek számára elkülö- j nitett részt rendeztünk be mindkét belgyógyászaton és a I gyermekosztályon. Most száz- j harminc ágyunk van, még i nem foglalt mind. A gyakor­lat általában az, hogy többen jönnek hozzánk, mint ahá- nyan valóban »szövődménye- j sek«. A gondos vizsgálat után 1 gyakran el is tudjuk engedni j őket. Volt olyan napunk, hogy j huszonöt betegből csak nyol- 1 cat kelleti a kórházban tarta­nunk. I S. M. Épül a szol^áltatóház Nagyatádon UJ TORVENV Klobucsár Ede neje, szüle­tett Cicmázi Jolán energikus mozdulattal kiemelte a szek­rényből a Házi Törvények Könyvét, és emígy szólt sűrűn pislogó férjéhez: — Fiam! Üj életet kez­dünk. Érted?! Üj életet! Klobucsár Ede erre még sűrűbben pislogott. Jól tudta, ha szeretett neje, Jolán ezt á Könyvet előveszi, akkor nincs kérés, nincs megbeszélés, nincs könyörgés, nincs semmi. Csak írás. Cicmázi Jolán házi törvényt alkot, és neki, Klo­bucsár Edének, a Kukorica- haj-fésülő Vállalat beesett te­kintetű, cingár bérszámfejtő­jének egyetlen dolga van, alá­írásával hitelesíteni, majd be­tartani az új törvényt. »Alulírott kötelezem magam, hogy hű hitvesem kímélendő, minden időben valamennyi felső- és alsóruhám tisztán és rendben tartását saját ma­gam végzem . . .« »Alulírott kijelentem, ha két centiliter­nél több tömény szeszt fo­gyasztok. lakásunk takarítá­sát két hónapon keresztül hi­bátlanul és zokszó nélkül, egyedül végzem el. . .« ilyen és ehhez hasonló törvé­nyek sorakoztak a Könyvben. Klobucsár Ede már régen be­letörődött abba, hogy a tör­vényalkotás teljesen antide­mokratikus. nincs vita, nincs szavazás. Cicmázi Jolán hatá­roz, ír — ő pedig tudomásul veszi és végrehajtja. — Igen, fiam — ismételte nyomatékosan Jolán —, új éle­tet fogunk kezdeni. — És hogy gondolod az új életet? — kockáztatta meg re­megve Klobucsár. — Hát van neked szíved? Ebből borzasztó dolog lesz. 1 szivemmel kezdi — villant ■t Klobucsár agyán, de nem •dözhetett a villanásnál, mert Jolán folytatta. — Nézz rám! Itt állok ezer­éves gönceimbe. A Nők Lapja □ Somogyi Néplap Évkönyve megírta, hogy min­den nő, minden évben leg­alább két-három új ruhát ve­gyen, még akkor is, ha nincs rá szüksége. Egyenesen szük­ségszerű, hogy minimálisan ennyivel frissítse évente ruha­tárát. — Igen, Jolán. Természete­sen. Vegyél magadnak ... — É-é-é-n? — hördült fel Cicmázi. — Nem, fiam! Te kötelezed magad arra, hogy évente ezt a csekélységet meg­tedd értem! — De Jolán... Hiszen min­den filléremet neked adom. — Hát mit gondolsz te?! Más férfi nem azt teszi?! Mégis tudnak venni ajándékot hitvesüknek. Mert ügyesen, szellemesen, ha úgy tetszik fondorlatosán, anélkül, hogy észre lehetne venni, minden fizetésnél félretesznek egy kis pénzt, hogy majdan idővel meglephessék szeretett felese­güket. Takarékoskodnak? Ér­ted? Ta-ka-ré-kos kod nakü! — De Jolán! Melletted nem lehet! Emlékezz, egyszer meg­próbáltam, akkor is három nap vizes ruhát hordtam a fe­jedre, mert migréned lett a csalásomtól... — Fiam, jobb ha nem vi­tatkozol. Hallhattad, olvas­hattad, 1975-től takarékoskod­óik az egész ország. És pont te akarod kivonni magad eb­ből? Hát milyen állampolgár vagy te?! És amikor Cicmázi Jolán el­jutott a népgazdasági érde­kekig, Klobucsár összeroskad- va feladta. A Házi Törvények Könybébe 1974. december 31- én így került be a bejegyzés: "Alulírott ezennel kötelezem magam, hogy szellemes ügyes­séggel 1975. január elsejétől úgy takarékoskodom, hogy szeretett hitvesemnek, a Nők Lapja tanácsa szerint, évente három új ruhát veszek aján­dékba ...« A Kukoricahaj-fésülö Válla­lat beesett tekintetű, cingár bérszámfejtője sűrűn pislog­va, sötéten nézett a jövőbe. V. M. A négyszintes, huszonhét la­kásos épület földszintjén a gyógyszertár, a GELKA és a Patyolat kap helyet. Az épít­kezés földmunkáit a DÉL- VIÉP, az épületet a SÁÉV ké­szíti, a belső szereléseket a helyiipari szövetkezet végzi. »Rengeteg statisztikánk van,. de valójában fogalmunk sincs | arról, hogy mi történik« — ■ nyilatkozta a Newsweeknek I az amerikai elnök egyik gaz­dasági tanácsadója. A másik így beszélt: »Az ■ előrejelzési adatokban semmi sem volt, amiből erre (az infláció ilyen arányára) lehetett volna kö­vetkeztetni.« Más szóval: ;z amerikai tanácsadók mindent elkövettek azért, hogy elhá­rítsák a felelősséget maguk­tól az árak — 1973 elején tör­tént — robbanásszerű növe­kedése és az infláció azóta is . tartó magas szintje miatt. Pe­dig a kormány akkoriban többször nyilatkozta, hogy kezében tartja a gyeplőt, és szükség esetén elereszti vagy fékezi a lovakat (vagyis az árakat és a béreket). Aztán hirtelen úgy tűnt, hogy ez a biztos kezű adminisztráció mégis elengedte a kantárt... Az inflációnak egyik válfa­ját a közgazdászok így neve­zik: »home made« — otthon csinált. Ez a házilag gyártott infláció minden fejlett tőkés országban jelentkezett, mér­téke évente 3—5 százalék kö­zött ingadozott. Oka: a tőkés kormányok rendszeresen töb­bet költenek, mint amit a nemzeti jövedelem lehetővé tenne. Az államháztartások hiánya nem ritkán a 10—15 százalékot is eléri. Azt is mondhatnánk: ezeket az or­szágokat az jellemzi, hogy mindenki, az egyén és az ál­lam is, többet költ, mint amennyit megengedhetne ma­gának. Ezt a takarón túli nyújtózkodást az állam na­gyobb pénzkibocsátással fe­dezte. Ä bankbetétek utáni kamatláb emelésével pedig si­került mindig megakadályoz­nia, hopv az infláció a gaz­dasási életben nagyobb ne­hézségeket okozzon. A kapi­talista országokban szinte már megszokott ritmussá vált az a rend, hogy az áremel­kedést béremelés követte, majd azt újra áremelés, na­gyobb — állami — méretben pedig a pénzromlást adó­emelés, kamatlábemelés, ál­lampapírok vétele vagy el­adása — majd ismételt pénz­romlás. A nyugati kormányok a nő­hány éve kezdődött iesen nagy mértékű — inflá­ció ellen is ilyen házi patika­szerekkel védekeztek. A hiva­talos kamatlábakat csaknem megduplázták. Az árak emel­kedése is ebbe a »védekezés« kategóriába tartozik. Az inf­láció megfékezésére szolgáló hagyományos módszerek azonban ez alkalommal nem használtak. Az otthon előidé­zett infláció ugyanis kívülről is erősödött. A közgazdászok az infláció eme újabb válfa­ját »importált«-nak nevezték el. A mostani inflációs folya­matot éppen az otthon előidé­zett és az importált infláció együttes hatása teszi súlyossá De honnan ez az import ár­emelkedés? Előző két cikkünkben szól­tunk a két alapvető okról az Egyesült Államok kormá­nyának felelősségéről, amelj évtizedeken át nemzetköz méretekben űzte a »fenn a; ernyő, nincsen kas« pénzügy politikát, és rendszeresen túl­költekezett. hiányát pedif pénzkibocsátással — méghoz­zá nem is akármilyen pénz hanem nemzetközi kulcsvalu­ta (dollár) — fedezte. / nyersanyagárak emelkedés« pedig a szó szoros értelméber »olajat öntött a tűzre«. A nyersanyagárak emelke dése tulajdonképpen terme szetes folyamat. Az iparcik kék és berendezések áránál emelkedése az elmúlt évtize dekben lényegesen meghalad ta a nyersanyagokét, és ez a fejlődő országokat sújtotta. Hiszen termékeikért egyre kevesebb árut kaptak cserébe, s ez lefékezte gazdaságuk fej­lődését. A mostani robbanás- szerű nyersanyagár-emelke­dés azonban olyan ütemű, hogy több terméknél máris meghaladta azt a mértéket, melyet a reális cserearányok megkövetelnének. És itt megint a monopóliumok »árkiigazító« szerepe az el­sődleges. Egyes országok és mammutvállalatok ugyanis — miként régen a műgyűjtők — nyersanyagot gyűjtenek. Igye­keztek a még elérhető áru­kat minél nagyobb (tételben megvásárolni, felhalmozni, hogy biztosítsák a maguk számára a viszonylag olcsóbb anyagot. Ez természetesen a piacon hiányt okoz. és újabb Persze, a nyersanyagok mellett a pénztulajdonosok (elsősorban magánszemélyek) mást is gyűjtenek: aranyat, ingatlant, műtárgyat. S ezek árai is rakétaszerű gyorsa­sággal emelkednek. Az arany unciája (54,2 gramm) a sza­badpiacon 1974 elején 80 dol­lárba került, most már 170 dollár fölött van. Az ingatla­nok ára megtöbbszöröződött, egy-egy Renoir- vagy Picas- so-képért dollármilliókat fi­zetnek. Visszakanyarodtunk hát ismét a magas árakhoz, a tő­kés világ pénzügyi válságá­hoz. A pénzügyi válság ter­mészetesen nem mindig je­lent gazdasági válságot, de annak elindítója lehet. A t:lr- tós és magas szintű infláció — amely úgy is . felfogható, mint a beteg gazdasággal já­ró árulkodó láz — hosszú tá­von általános leromláshoz vezethet. Hogy csak néhány következményt említsünk: a belföldi árak növekedése csökkenti a reáljövedelmet, ez értékesítési nehézségeket okoz. Az emberek kevesebbet vásárolnak. A termelés ennek nyomán visszaesik. Ez például a nyugati autóiparban máris bekövetkezett. A termelés visszaesése pedig vagy azzal jár. hogy ez a jelenség végig­gyűrűzik az ipar egészén (hi­szen . például az autóipar ha­nyatlása visszaveti a csavar­gyártást, a gumigyártást épp­úgy. mint más, autóval kap­csolatos iparágakat), vagy külföldi piacokat keresnek a vállalatok árucikkük számára. A nemzetközi ' piac viszont szűkül, hiszen az infláció nyomán a legtöbb országban fizetési nehézségek keletkez­nek, ezért csökkentik a beho­zatalt. A növekvő export- orientáció, a szűkülő niac ki­élezi a versenyt a tőkés ál­lamok között és fokozza a lappangó érdekellentéteket. Az országon belül pedig a munkásosztály és a tőkés osz­tály ellentétei lesznek éleseb­bek, mert a tőkés állam megpróbálja az infláció nö­vekvő terheit a bérből és fi­zetésből élők nyakába varrni. külö- I áremelkedést. K. A. (Következik: Ki fizesse a válság árát?) A repülés századai Megszületik a léghajó Amíg az álmodozók egy ré­szének figyelme a madarak röptére irányult és túlzottan nagy realitásról tanúskodó szerkezeteket képtelenek vol­tak előállítani, addig a repül­ni vágyók egy másik csoport­ja fölfigyelt arra az érdekes jelenségre, hogy ha nagyobb tűz volt valahol, a fölmelege­dett levegő kisebb tárgyakat, rongyokat, papírdarabokat ra­gadott magával a magasba. Ekkor már tudták, hogy a meleg levegő könnyebb a hi­deg levegőnél, tehát fölfelé száll. Tüzet kell gyújtani A fölmelegített levegőnek ezt az emelő tulajdonságát a hadművészetben már viszony­lag korán alkalmazták is. Az 1247. évi liegnitzi csatában például olyan meleg levegő­vel emelt hadijelvényeket — sárkányokat — használtak, amelyek látványa megrémisz­tetté az ellenséget. Sok sikertelen kísérletező után, aki vallotta, hogy a föl­melegített levegővel üreges tárgyakat a magasba lehet juttatni, jött egy tudós jezsui­ta pap, nevezetes Laurento Lauro (1610—1658), akinek öt­lete a léggömb megteremtésé­vel kapcsolatban csak a kor felhasználható anyagainak e célra alkalmatlan volta miatt nem valósulhatott meg. Lauro így írt erről: »Ha egy fából készült nehéz gépet föl aka­runk repíteni, akkor tüzet kell gyújtanunk. Amennyiben fél­nénk a tűztől, hogy belőle tűzvész támad, úgy a -mada- i hajó. Legénysége rat« azbeszttal kell kibélel­nünk __így a tűz minden ve­s zély nélkül éghet oda­benn ...« Torricelli (1608—1647) föl­fedezte, hogy a levegőnek sú­lya van. Megállapította, hogy a légnyomás mértéke, két kö- nyöknyi (760 mm) hosszú hi­ganyoszlop súlyával egyenlő. Az ismert magdeburgi fél­tekék megteremtője, Otto von Guericke, a levegő nyomásá­nak erejét úgy bizonyította be 1654-ben, hogy két légmen­tesen illeszkedő fém félgömb közül kiszivattyúzta a levegőt Az ily módon összetapadt fél­gömböket tizenhat ló sem ké­pes széthúzni. Szaporodtak a fizikai isme­retek és eredmények. Egy olasz jezsuita, Francesko La­na de Terzi (1631—1687) ki­dolgozta a léghajózás elméle­tét, és megkonstruálta légha­jóját, amellyel azonban nem lehetett repülni, mert a vá­kuumos gömb teóriája a gya­korlatban kivihetetlen. „Megtiltani badarság lenne...“ Lana látnoki szavai viszont felvázolták a léghajó és a re­pülés egyfajta szörnyű veszé­lyét is, 250 évvel a megvaló­sulás, az első világháború előtt, amelyben megszületett a légi harc és a bombázás. Idéz zük a tudós jezsuitát: »... ak kor egyetlen város sem élhet­ne biztonságban, bármely órá­ban megjelenhetne a város fölött a légi óceánban a lég­nyos tűzzel, golyóbisokkal és bombákkal hajókat, házakat, palotákat és lakosokkal zsúfolt városokat is tűzbe boríthatná­nak. Miközben ők, kik onnan fentről e galádságokat műve­lik, magasan biztonságban lennének.« Csakhogy az ilyen elméle­tek minden haladást megállí­tottak volna. Rousseau, a hí­res francia filozófus, az em­beri haladás érdekében szót is emelt a léghajózásért: »... megtiltani a repülést épp oly badar dolog lenne, mintha le­törölnénk a földről mindent, ami nagyszerű, mert hiszen ma már semmi sem akad, amivel ne lehetne visszaél­ni...« Egy bizonyos orosz írnokot, aki 1731-ben tüzes levegővel teli zsákkal óhajtott repkedni, a szemtanúk állítása szerint »az ördög csiklandozta, míg meg nem kapaszkodott a ha­rang kötelébe.« Ezzel azon­ban csak elodázta végét, mert találmányával Moszkvába ment, ahol aztán elevenen el­temették. A léghajózás megszületését végül is a kémiai és fizikái kutatások eredményei tették lehetővé. Fölfedezték a hidro­gént, amelyből egy köbméter 1,21 kg szabad statikus fel­hajtóerőt jelent. A m§legítet levegő híveinek tábora és i hidrogénpártiak között éle. harc kezdődött. A melegítet levegővel töltött ballont sike résén kipróbálták modell for­májában a francia Montgolfi­er testvérek (Joseph Michel, 1740—1810 és testvére Etiennc- Jacques, 1745—1799). Joseph kísérletképpen vászonkoc­kákat tett a tűz fölé, s a vá­szonkockák lassan felrepül­tek. Joseph lerángatta a pár­nahuzatokat is, hogy kísérle­tét még nagyobb formában megismételhesse — sikerrel. Az első nagyméretű papír- léggömbjük tüzet fogott, a má­sik, mintegy 20 köbméteres gömb azonban az emelő erő hatására még melegítés köz­ben elszakította tartóköteleit, és 300 méter magasságban mintegy tíz percig repült. 25 perc a levegőben! Sikereiken felbuzdulva épí­tettek egy 600 köbméteres, 12 méter magas ballont, amely 1783-ban a rendi képviselők jelenlétében felszállt, egyelő­re még utas nélkül. A siker leírhatatlan volt. Az első szállítási kísérletet I egy birkával, tyúkkal és ka­csával megrakott kosárral haj- j tották végre, sikeresen. ! Az ember szállítására az eddigieknél sokkal nagyobb léggömböt építettek: magassá­ga 22 méter, űrtartalma 2000 köbméter volt. A gömb alatt körfolyosóban kaptak helyet az utasok és a tüzelőanyag. 1783. november 21-én, a si­kertelen első kísérlet után, a Montgolfier testvérek lég­gömbje két utassal a fedélze­tén lassan emelkedett a föld­ről. Az első két léghajós re­pülő neve: Pilatre de Rozier és d’Arlandes márki volt. A Bois dfe Boulogne-ban, a Mu- ette vadászkastély parkjában és egész Párizsban ujjongtak az emberek. A kötéllel rögzí­tett ballon 25 percet töltött a levegőben, aztán lassan visz- szaereszkedett a földre. Meg­történt a csoda: ha léggömb­bel is, de repült az ember! Kő Tani6a (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom