Somogyi Néplap, 1975. január (31. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-19 / 16. szám

Major János Örök körben Ki törvények szerint él, álmodik — s velem mégis maga kering —, az lesz a szerelem. Félelmetes játék, tündöklő, új elem: aki ráadás még a Mengyelejeven. Kedvét az ár-apály nem szegi a buszon, és otthonra talál majd a Saturnuson; értem fegyvert fogna — kísérne, mint őrszem, messzi csillagokra — bátran: örök körben. DOMBOS TÄJ Barcsay Jenő Kossuth-díjas festőművész olajfestménye. Varga Csaba Toronyőr A negyedik emeleten. laKott, ha a szoba aolakaból lenézett az utcára, úgy érez­te, felhők köpött éi; a nyüzs­gő világ fölött lebeg, a for­galmas utca fölött úszik. Olyan illúziót talált ki, hogy bármire képes lenne, de tud­ta, hogy ez csak kecses illú­zió. Ha a konyha ablakából bámult le a betonozott ud­varra, más érzése támadt; magányos toronyban ül, ahol az omladozó várfalakkal szemez, boldog repülésre képtelen, ám belül, a lélek­ben mintha megtáltosodna; bátrabb embernek hiszi ma­gát, és nem akarja tudni, hogy ez illúzió. Minden este éjfélig fent maradt. Amikor szülei el­aludtak, kivonult a konyhá­ba, könyveket tett maga elé, Arisztotelész Poétikáját, Omurtag bolgár kán üzene­tét, amely a tirnovói kőosz­lopon olvasható, de csak addig olvasta a könyveket, amíg az agya mozgásba jött. Arra nem is törekedett, hogy a szöveget megértse, C6ak arra a belső örömre vágyott, amelyhez napközben nagyon ritkán jutott: az élet, a pezs­gés, a gondolkodás látszatát kereste. És nem tagadta le mgga előtt azt a tényt, hogy a látszattal pótlékot kap, de ez még mindig jobb, mintha pálinkával vagy más ópium­mal bolondítaná magát. — Ki hajította le ezt?! A házmesternő éles hangja riasztotta föl, aki a szűk betonudvarból a bezárt ab­laktábláknak kiáltott. Senki sem válaszolt. Óvatosan , az ablakhoz lépett, halkan ki­nyitotta: a csend egyre na­gyobb lett, a szomszédban már a televíziót is lezárták, az ablak mégis nyikorgott; erre leoltotta a lámpát, hogy a sötét megvédje a kí­váncsi tekintetektől... Ki­hajolt. A házmesternő el­tűnt az udvarról, kintről kellemes meleg jött be, még augusztus közepe volt, az ősz közeledését semmi sem mutatta. Vajon mit dobtak le? Üjra csoszogást hallott. Megint kidugta a fejét, a házmesternő újra sepert, nyugodt tempóban dolgozott. Gondolatai visszatértek Arisztotelészhez, mert egy mondat túlságosan fölkavar­ta, de szemét közben nem vette le a házmestemő haj­longó hátáról. Azt írta a fi­lozófus, ha az utánzók cse­lekvő embereket utánoznak vagy kiválóknak, vagy hit­ványaknak kell lenniük. Ö is utánzó, de valahogy nem cselekvő embereket utánoz, és ezért félő. hogy se hit­vány, se kiváló nem lehet... A szemben levő emeleten a középső ablak megvilágo­sodott, a délutáni műszak után hazaérkeztek az albér­lő lányok. Erre fölkapta a fejét, és csak a lányokra fi­gyelt, akik este tíz óráig dolgoznak, de kapuzárás előtt mindig befutnak, talán félnek felcsöngetni a házmesternőt. A három lány szövőnő; fél­éve költöztek ide, egy öz­vegyasszonytól bérelik a szo­bát, aki egyetlen vendéget sem enged be hozzájuk: úgy védi az erkölcsüket, hogy el­zárja őket a világtól. A lá­nyok jámboran engedelmes­kednek. A konyha ablakából régóta figyelte a lányokat. Talán azért választotta a torony őr­szerepet, mert ennek az uta­zásnak volt valami értelme; kíváncsiságtól hajtva őrizte a lányokat, ha azok nem is tudtak róla, hogy még sin­csenek teljesen elzárva az élet szeretetétől, hiszen egy huszonötéves ifjú állandóan gondol rájuk és lélekben ba­rátságot vállal velük. A lányok estéi egyformán telnek el, túlságosan is egy­formán. Soha nem járnak szórakozni. Időnként rádiót hallgatnak* elvétve képesla­pokat olvasgatnak, amelyeket valószínűleg otthonról kap­hattak, de a lapok üzeneté­ből áradó biztatás legalább megnyugtatja őket. Most is lerakták a táskáikat, ledobál­ták magukról a blúzt és a szoknyát, kombinéban ültek föl a középső, legszélesebb ágyra. Így talán szabadabb­nak, könnyebbnek érezték magukat. A legidősebb lány a táská­ból elővett egy nagyobb zacskót, amelyből kigurultak a kemény zsemlék. A zacskó papírját széttépték szalvétá­nak, a zsemlék közé felvágot­tat, vékony szeletekre vágott párizsit tettek. Nem lehettek nagyon éhesek, mert csak csipegettek a zsemlékből, de közben nagyokat nevettek, el-eldűltek a széles ágyon. Mindig túlzottan jó a ked­vük, véletlenül sem sírnak, még veszekedni is elfelejte­nek. Könyökölt az ablakban, s együtt nevetett a lányokkal. Jobb kedve kerekedett, mint a kapkodó olvásás közbem A legkisebb lány ugrott föl elsőnek és énekelni kez­dett. A rejtett kémlelőállás­ból őt tartotta a legszebb­nek. A barátnői eldőltek az ágyon, úgy nevettek, és tap­soltak. Ez a lány mókames­ternek született: majdnem minden este táncolt, hajlon­gott, bolondozott, hogy két barátnője felviduljon. Olyan lánynak látszott, aki csak az­zal törődik, hogy másoknak derűs hangulatot csináljon, de nemcsak azért, hogy a sa­ját szomorúságát elfelejtse. Most is vidáman ugrált, a falitükör előtt forgolódott. A másik két lány valamivel csúfolhatta, mert cserfesen félrecsapta a fejét, levette a melltartóját is, és dalolva emelgette kemény, hegyes mellét. Boldognak látszott. — Lánc, lánc, eszterlánc... — énekelték. Már mind a hárman tán­coltak. Megfogták egymás ke­zét, úgy forogtak az ágyak között. A másik két lány nem bújt ki a kombinéból, de ők is hátra vetették a fejüket s olyan átszellemülten ringat­ták magukat, mintha a sze­relem nászát járnák... Ha nem szereti őket senki, leg­alább magukat szeressék, ha más nincs, legalább utánoz­zák a szerelmt. Az is lehet, hogy így sokkal boldogab­bak, mintha füstös étterem­ben ismeretlen férfiak le­helnének rájuk. H irtelen elfáradtak, le­huppantak az ágyak­ra, mindenki a saját­jára. Ijedt mozdulatokkal le­vetkőztek, mintha látná őket valaki. Látszott rajtuk, á^gy. nagyon szégyenlősek. Talán a táncot is most szégyelték. Jó kedvük elfogyott, gyorsan bebújtak a paplan alá, csak a szemük látszott ki. Az ab­lak elsötétedett. Mosolygott. Omurtag bol­gár kán üzenete jutott az eszébe: ember, ha dúskálsz is, elhalálozol, és helyedbe más fakad. flz utazás szellemi haszna A közösségi művelődés forrásai Néhány éve a pápai já­rás több községében heteken át tartó és igen szórakoztató téli program volt az, hogy fölelevenítették a közösen tett utazások emlékeit. Ügy folyt le egy-egy ilyen esti »műsor«, hogy a tsz-utazások valame­lyik részvevője — általában fiatal agronómus, pedagógus, szakmunkás — tartott egy kis bevezetőt arról, milyen irodalmi mű játszódik a megismert tájon vagy or­szágrészben, vagy milyen tör­ténelmi események zajlottak le ott, milyen mezőgazdasági vagy ipari termékekről is­mert, hogyan ápolják a mű­emlékeket, milyenek a kap­csolatai hazánkhoz. Az estet igyekeztek jól előkészíteni: a könyvtár ajánlott olvasmány- listát készített, a megyei könyvtárból megfelelő folyó­iratanyagot, a Szóban forgó országról készült ismertetőket is beszereztek sfb ... Érdekes klubestek, vitaműsorok kere­kedtek így. Hiszen a részve­vők többségének volt élmé­nye és emléke arról a tájról, városról, vidékről, amely kö­rül a beszélgetés forgott. Tudjuk, hogy iparvállala­tok, termelőszövetkezetek nyaranta milyen gyakran szerveznek közös utakat a baráti szocialista országokba. Ilyenkor, januárban már rendszerint el is határozták, hogy merre mennek majd a nyáron. Arra már kevesebben gondolnak előre, hogy miképp lehet értelmesen, hasznosan kiaknázni ezeket az utazáso­kat a közösség művelődésé­nek érdekében. Miről van szó tulajdonkép­pen? Arról talán, hogy a kö­zös kirándulások előkészítői mintának vegyék a nagy uta­zási irodák programjait s azoknak valamiféle »mini­változatát« készítsék el a maguk számára? Elsőként mondanánk nemet az ilyes­mire. Ez ugyanis olyan idő­töltésre kényszerítené a részvevőket, amelyhez nincs kedvük. Mert nemhogy fölös­leges, kifejezetten káros és el­riasztó lehet egy — a mun­kában, á mindennapi életben összeszokott — közösség szá­mára az utazás »művelődési programjának« bürokratikus értelmezése. Nincs ellenszenvesebb do­log, mint — teszem azt — amikor az Adria homokján napozó turistákat fölkurjon- gat a csoportvezető azzal, hogy a program szerint mú­zeumlátogatás következik; in­dulás az öltözőbe, tíz perc múlva találkozó a kapunál, aztán rohanjunk megteivinte- ni a fegyvertörténeti gyűjte­ményt. Nem, nem! Ez »Kelle­metlenséggel egybekötött mű­velődés«, távol álljon tőlünk ilyesmire ösztönözni bárkit is. Mert varinak a művelődésnek — az utazási alkalmakkor növelhető műveltségnek — kellemes és népszerűvé tehe­tő formái. Főleg, ha időben gondolunk ebekre. Amit megcsináltak utólag a pápai járásban, meg lehet csinálni előre is. A közös uta­zásokon igen gyakran részt vesz a falu vagy nagyközség művelődési intézményének vezetője vagy munkatársa. Az iskolákból néhány peda­gógus. A vezető mezőgazdá­szok szinte' kivétel nélkül mindig. Olvasó, művelt szö­vetkezeti tagok, képzett ve­zetők, akik alkalmasak arra, hogy — előre átgondolván a programokat — valamelyes »enyhe befolyást« gyakorol­janak a részvevőkre. Mit ér­demes elolvasni arról az or­szágról, vidékről, ahová ké­szülnek? Elővenni néhány néprajzi gyűjteményt, úti­Mozaikterv arany háttérrel Barcsay Jenő Kossuth-díjas festőművész alkotása. könyvet, történelmi munkát, képzőművészeti albumot. Céltudatosan felhívni a fi­gyelmet egy-egy televíziós vagy rádióműsorra, amely az illető országról szól, annak szerzőitől származik. Hosszúak a ti!végi esték, sor kerülhet esetleg egy-egy közös beszélgetésre is a mű­velődési házban vagy másutt afféle előzetes »ki mit tud«- ra a meglátogatandó ország­ról. Kiváltképpen ma már, amikor igen kevesen vannak, akik ne jártak volna vala­melyik — de inkább több — szomszédos baráti országban. Szervezhetők — ezt egyéb­ként itt-ott már csinálják is — előzetes élménybeszámo­lók, afféle kedvkeltő előadá­sok. Amelyek, természetesen, nem programokat írnak elő, egyszerűen csak elhangzanak, s kit ez, kit amaz a motívum ragad meg belőlük. Nem szabad kiielejteni az előzetes tervezésből azt a le­hetőséget sem, hogy a baráti szocialista országokban igen gyakran társintézmények, testvér-szövetkezetek várják az utazó közösségeket, és ne­kik is sok, hasznos ötletük le­het a napok értelmes eltöl­tésére. Egy-egy levél: mit ja­vasolnak esetleg útba ejteni, mi az, amiért érdemes egy kis kitérőt termi... A variáci­ók, a felkészülés változatai szinte megszámlálhatatlanok. Tengernyi látni és ta­pasztalnivalót kínálnak a szo­cialista országokba tett közös utazások. Még akkor is, ha nem »tanulmányi« célból tör­ténnek, hanem mint nyaranta legtöbbször: azért, hogy a részvevők pihenjenek, üdül­jenek. Az elszóródott napokért azonban kár. Hiszen minden utazásnak vannak olyan nap­jai, órái, amelyek: e utólag visszagondolva az ember azt mondja: bizony azokat job­ban is el lehetett volna töl­teni. Hasznosabban, értelme­sebben. Az élmény ugyanis nem ismételhető meg: esetleg évek múlva, esetleg sohasem vetődünk már arra a vidékre, és utána évekig nyugtalanít a gondolat: milyen kár volt nem megnézni ezt vagy azt... Mert minden hasznos is­meret élménye is az ember­nek, s ezek nem csekély ré­sze az utazások során szerez­hető meg. Az előkészületben csak néhány gondolat jusson a kultúragyarapítás lehetősé­geire. S utána: mennyi té­mát, tárgyat ad majd! Meny­nyi újraátléni és mesélnivalót! Az utazás jó forrása a kö­zösségi művelődésnek. És »külön ráfordítás« nélkül olyan szellemi haszonnal te­tézhető meg egy-egy út, ami­lyennek a megszerzésre rit­kán kínálkozik mód. Érde­mes erre is gondolni, amikor a nyári terveket készítjük. T. I. □ Somogyi Néplap — Anufrievl Szervusz, édes öregem! — Üdvözlöm, Anton Oszta­povics! Mit gondolsz, Anufriev, mi­ért telefonálok? A hogyléted felől érdeklődöm. — Köszönöm a figyelmes­ségét, Anton Osztapovics, iga­zán kedves. Én már majdnem teljesen egészséges vagyok. — Ki adta be neked ezt a maszlagot, Anufriev? Hall­gass az orvosokra, és feküdj nyugodtan! — Hát én fekszem is. Két hónapig le sem szálltam az ágyról, csupán most keltem föl egy kicsit. — Ne kísértsd az ördögöt, Anufriev, ne kísértsd! Nem­rég hallottam egy sárgaságos esetről. No, nem nálunk tör­tént, nem. Hallottad? Akkor figyelj: tömték szegény bete­get, tömték a gyógyszerekkel, míg végül — fogódz meg! — ha-ha-ha, kiderült, hogy min­denért az anyja a felelős; az hozta olyan színnel a világ­ra... Fölfogod mindezt? Hát így higgy te az orvosoknak, Anufriev! — De Ahton Osztapovics! Megvolt a konzílium, megál­lapították a diagnózist; a ki­vizsgálásokon túl vagyok, rendszeresen gyógykezelnek, Andrej Kocsetov Á TRÉFÁM a végsőkig megtesznek mvtl- dent. — Azt mondod: a végsők­ig? Eh, Anufriev! Te ennyire maradi vagy? Hisz az orvo­sok épp olyan munkások, mint sokan mások. Náluk is a terv a fontos, a terv. Mert. terv nélkül ma már hová jut­nánk? Muszáj a betegnek be­szednie néhány kiló tablettát? Muszáj! Muszáj néhány ibrik cseppet lenyelnie? Muszáj. — Anton Osztapovics! A cseppeket a professzor írta föl, aki világhírű specialista. — Hagyd a fenébe, Anuf­riev, a rangfokozatokat meg a hírnevet! Ellenben ha nem titok, áruld el, mit állapítot­tak meg nálad. Ja-a-a! Vilá­gos! Hogy én erre előbb rá nem jöttem!... És azelőtt mivel gyengélkedtél? — Azelőtt semmi bajom sem volt. — Megnevettetsz. Egészsé­ges voltál? — Igen. — Na látod, Anufriev, ré­gen minden rendben volt ná­lad. Most viszont lerobban­tál. Az évek Anufriev, az évek... Az ifjúság hamar el­száll ... — De Anton Osztapovics, ez mindenkivel előfordul­hat ... — Ne huhogj, kérlek, ne huhogj! Nekem a terv a fon­tos és nem a beteg. Sokáig szándékozol még betegállo­mányban maradni? — Az orovosoktól függ. — Ugyan már! Érdeklődd csak meg tőlük, hogy mikor írnak ki. Lehet, hogy má%, ki sem engednek a kórházból, talán már... Ha-ha-ha! No ne ijedj meg, csak vicceltem! Ismersz, imádom a tréfát. — Hát persze, Anton Osz­tapovics. Ez nagyon nevetsé­ges ... — Ide süss, Anufriev! Föl ne kelj, mert most olyat mondok, hogy a röhögéstől begörcsölsz és dadogás leszel. Nos, én úgy tudom, hogy munkába még sokáig nem állsz. De hát ne is siess! A helyedbe már fölvettem egy fiatal, makkegészséges kan­didátust, aki sose gyengélke­dett. Téged meg lassacskán majd elfelejtünk... — Anton Osztapovics! — Ne idegeskedj, Anufriev, fő a nyugalom! Az orvosoktól p erszé azért kérdezősködj, hadd vizsgáljanak ki jobban, hátha van még valami bi­bi ... No ne csikorgasd a fo­gad, tréfálok csupán. Érted, ugyebár? — Értem, értem, de az ilyesfajta humor nekem szo­katlan, roszul vagyok tőle. — Jaja, Anufriev, hát ezt nem is kell megszoknod. Egy beteg ember ne cserélgesse a szokásait! Egy beteg ember maradjon csak nyugodtan a helyén, ahol van. — De én már majdnem egészséges vagyok... — Elhiszem, öreg cimbora, elhiszem. A lélek kiáltása hallatszik belőled. Szerencsére nem vagyunk mindnyájan agyalágyultak. Mi egészsége­sek vagyunk... De hát hogy is vidítsalak föl? Fonnyadt vagy barátom, kizsigerezett. Neked már lőttek, te zulu, te kihalóban levő szarvasmar­ha... Hi-hi-hi! Ez aztán a móka, mi? — Köszönöm, Anton Osz­tapovics. Az elején majdnem mindent készpénznek vettem. Jól csőbe húzott. — Látom, érted a tréfát, Anufriev. A betegségedre köpj jó nagyot! Föl a fejjel, vén szivar, hisz millió nyava­lya van a világon! A tied pél­dául egy hét alatt megszűnik. Ellenben vannak olyanok, akik egész életükön át kínlód­nak. Vannak teljesen gyó­gyíthatatlanok ... De Anuf­riev, most jut eszembe, hogy te túl sokáig »raktáron« vagy. Valid be őszintén, hogy a helyzeted teljesen remény­telen, hogy a munkahelyedre már nem térsz töb­bé vissza, hogy... De hát miért hallgatsz■ Anuf­riev? Mi az a hangos puffa­nás? Leejtetted a kagylót? Csak nem rosszul vagy? Hal­ló! Anufriev! Válaszolj! Hát én csak tréfáltam, öreg har­cos... Tréfa nélkül nem bí­rom ki. Halló, Anufriev! Halló! Ford.c Kreesmáryné Barste Rozália

Next

/
Oldalképek
Tartalom