Somogyi Néplap, 1974. december (30. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-25 / 301. szám

Weeber Klára: Bellehemesek.

Weöres Sándor

jr

Évvég

Burkolva nehéz felhőbe, hajol a tél az erdőre.

Bjente, aztán naponta, • jobban és jobban befonja.

Föléje havat takargat, először hamar elolvad,

de lassan fehér mintázat keríti mind be a fákat,

fölkúszik kopár gallyakra, gyümölcsként súlya lehajtja *

domborul sötét tönkökre, mintha ott lakna örökre.

Fagyos szél árad, a messzi párákat kővé dermeszti.

Félénk napsugár vigasztal: Majd olvad egyszer,

tavasszal.

Nádor Tamás

«■

Ünnepi vacsora

te ... Fölmásztam a háztetőAz én legemlékezetesebb jézuskám egy jókora gránát volt. Mennyből érkezett ez is, de egy csöppet nem mennyei parancsra. 44 kajécsonyesté- jén a képzeletbeli vacsora kellős közepébe pottyant. Alikor már napok óta erősödött a tél eleji ágyúzivatar, de az Igazi égzengés, a város ostroma karácsony estéjén kezdődött. Előrehozták hát az éjféli misét az isten létezésében nálunk alighanem még jobban kételkedő katyusá- zók, mivel feltehetően úgy gondolták, ha már a németek elvettek a vacsorát is a gyerekektől, kapnak hát érte büntetésből egy kis égi csil- lagszórótáncot, s olyan muzsikát hozzá, amit még nem pipálták.

Mondom.: képzeletbeli vacsorát kóstolgattunk épp akkor, nővéremmel főztük a fantázia lábaskájában emlékből, vágyakozásból. Nagy menü készült, ezt elmondhatom: volt benne zsíros kenyér, volt benne sárga, ropogós, békebeli lángos. Harmadnapja nem ettünk, ízlett hát nagyon ez az ünnepi terüljasztalkám. Még a morzsákat is elképzeltük a falatozás utanra.

Álltunk a konyhában, volt persze, aki üldögélt, nem tudom. mennyien lehettünk, talán tízen, talán tizenöten, lehet az is, hogy ötvenen, százan. Egy szélütött aggastyán furcsa, tagolatlan hangokat hallatott, azt hittem, mókás az öreg, azért csahol. Villogtak a szemek, mert sötét volt és bizonyára soványak voltunk, hogy így elfértünk.

Anyám úgy élt akkoriban, mint a nagybeteg gyerek. Jártányi ereje sem maradt, alig lélegzett; ült csak a földön és reszketett. Mosdattuk, kézen fogtuk, észre sem vetre, néztem az égő utcákat, repeszekért kapaszkodtam, mint boldogabb kölykök, ha légyre, másutt persze, más időben. Anyám sosem szólt érte, nem szólt ő akkor semmiért sem.

Eljött az apám is egyszer, nagy szürke ember: szürke szemű, szürke arcú, szürke ruhájú, még a megtépett, hasadt szájú bakancsa is szür- kéllve tapadt a földhöz. Elment aztán az apám, s láttam: nem szürke már, de hamuszínű. Csak mi maradtunk és anyám, lélekben alighanem ugyacsak elhamvadva.

Ültünk vagy álltunk a konyhában, s akkor érkezett meg az én szörnyűséges jézuskám. Kiszakadt a szívem, úgy jött; mellbe taszított, ködöt hozott. Mire újból föltá- pászkodtunk, eltelhetett egy perc is. Zokogást hallottam először vagy sikoltozást, nem tudom már Csak a bedőlt konyhaajtót láttam, s a folyosó vaskorlátját — meglépve, földre taszítva, mintha egy gigászi kéz itt próbálta volna ki mesebeli erejét.

Nem mese volt ez persze, csupán csodával határos véletlen: a gránát vízre hajított kavicsként pattogott az emeletek között a földszintig, átszakította a pincefödém tojáshéját, és bezuhant egyenest az alattunk kuporgó, robbanáskész német katonai raktárba A gránát alighanem így gondolkodott: jön még a kutyára dér, hagyjuk ezt a kis arzenált holnapra. Bezuhant hát két löszeres láda közé, és elfelejtett íölrobban- ni. Jól tette: mi befejeztük a vacsoraálmot, a lőszerraktár pedig — így beszélik — két nappal később, mikor mi már motyóinkat szorongatva más utakon jártunk, nos, a muníció a németekkel s az üres házzal egyetemben a hetedik pokolba röppent... Ma is park van a legyalult házhelyen, játszótér, gyep, s fák — férfikorban.

Akkor persze minderről sejtelmünk sem volt. Csak remegtünk, sírtunk. És valaki, talán egy igen-igen öreg asz- szony, aki a háláljál koma- ságban lévén már meglehetősen isimerte az életet, nos, ez az öregasszony nem sírt és nem sikoltozott, csak csöndben megjegyezte s némi diadal is volt a hangjában:

— Megkezdődött.

Nem tudom már pontosan, mi történt később. Mennyezetek szakadtak, üvegfalak röpültek. Fülünkben mégis, mintha harangoztak volna. Kerestem aztán anyámat, de ha csontvázsoványak voltunk is — oly sokan, hogy sehol meg nem találhattam. Sötét folyosókon mentem, barlangszerű szobákon, átléptem testeken: élőkön-e vagy holtakon, ki tudná ma már azt megmondani. Sötét volt, elsötétítés leint és bent is, a lélekben. Imákat hallottam csak, és kezemet-lábamat letépő, lélegzetemet kettéhasító süvítéseket...

Aztán hirtelen világosság támadt. Egy szál gyertya égett csupán, s ott volt csudák csudájára anyám, békés Mária-arccal. Ott volt vala- honnét a pokol szakadékaiból föltámadt édesanyám, kezében parányi gallyal. Semmi ág volt, de zöldecske, tüskés, de fenyőé. Az volt csakugyan. Valami zsoltárt is énekeltünk, nem tudom melyiket, csupán arra emlékszem: hirtelen, istentagadó és mégis rajongó, áhitatos éneket. S falatnyi kenyérhajat is ettünk, ahogy az már a mesék igazságtétele szerint kijár az elesetteknek.

M

egrézzent, amikor észrevette, hogy megfogták a cipőjét. A kisfiú a földön ült; nem játszott, mint a többiek. Bámult előre, nem tudni, hová. Jobb keze hüvelykujja a szájában, bal I kezével ragadta meg a ma- I gas szárú, fehér fűzőscipőt, I csak egy futó pillanatra, de I már el is engedte, s látszó- H lag elmerült az ujjszopásban. Azt hitte, rálépett a gyerek kezére. Lehajolt hozzá.

— Hogy hívnak?

A kisfiú nem felelt. Ránézett nagy, fekete szemével, de egy szót sem szólt.

— Nem «tudsz beszélni? Erre sem kapott választ.

— Na jól van, majd megtanulsz. — Végigsimította a gyerek rövidre nyírt fejet. — És csak szopd az ujjad, ha jól esik!

Másnap a jelenet megismétlődött. A kisfiú mintha csak megérinteni , akarta volna, mást nem, hirtelen elkapta a kezét. A kezdeményezés, nyilvánvaló, a gyerektől indult ki. Ö most úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre. Lekucorodótt egy kis székre, a kisfiú mellett, s

I mindjárt egy sereg gyerek vette körül. Az egyik kislány az ölébe kéredzkedett, simogatni kezdte meztelen karját, majd megpróbálta kibontani kontyba tűzött hosszú, szőke haját. Nem engedte.

— Gyerekek, akartok meg- . tanulni egy szép dalt?

— Akarunk! — kiáltották kórusban. A kisfiú, aki a földön ült, csak nézett, ő nem kiabált.

— Nahát, kezdjük... A tücsök és a légy lagzijáról lesz szó. Tudjátok, mi a lagzi?

— Tudjuk! — kiáltották.

— Nos? '

— Lakzi.

— No jó. Mondjuk, lakodalom vagy esküvő ... Azt tudjátok, mi? Mikor egy lány meg egy fiú összeházasodik. Tehát kezdjük! — És szép, csengő szoprán, hangján énekelni kezdett:

Zöld erdőben a tücsök házasodni készül, ölelgeti a legyet, kéri feleségül.

A

kislány, az ölében nevetni kezdett:

— Csücsök.

— Nem csücsök, Szilvi (ennek a gyereknek már tudta a nevét), hanem tücsök... Mondjátok: tücsök.

— Csücsök — hangzott kórusban, bár Volt, aki csü- köcs-öt mondott: sőt akadt egy gyerek, aki világosan így ejtette: tücsöcs.

— És te, hogy mondod, te feketeszemű? — A kisfiúhoz fordult. A kisfiú ránézett, de vem felelt.

A kisfiú nem tudott beszélni.

Bella, a főnővér tudta a kisfiú nevét: Falu Ferkónak hívták.

— Nézd meg, Kati, a dos'z- sziéját, ha annyira érdekel — mondta.

A bölcsőde irodájában ez az irat tartalmazta Ferkó rövid’ életének történetét.

A megyei gyámhatóság a

a gyilkosság és ifjúság elleni

bűntett miatt nyolcévi szigorított börtönre ítélt Vanczár Vendel építőipari segédmunkás és élettársa, a kényszerelvonókúrára rendelt és ugyancsak ifjúság elleni bűntett miatt fölfüggesztett háromévi börtönre ítélt Boros Júlia mind a három kiskorú gyermekét állami gondozásba utalta. Az izgága, alkoholista apa — élettársa közreműködésével — megfojtotta legkisebb, négyhónapos gyereküket. A többi gyereket az anyával együtt állandóan ütötte-verte. — Zsigmond: 18 hónapos, még nem áll, beszélNemes György

AMA

ni nem tud. Súlyos, pszichés trauma hatásával magyarázható testi és szellemi visszamaradottsága. Nagy szeretettel kezelendő! Új neve: Falu Ferenc.

A föl jegy zés óta hét hónap telt el, ezek szerint a kisfiú elmúlt kétéves. Kati egyik éjszakás műszakján bement a hálóterembe, és figyelte az alvó Ferkó arcát. Most, hogy nem fénylett nagy fekete szeme. a terem kék megvilágításában az arcocska halottsá- padtnak tetszett. Lehajolt, s csak _lehe le tszerüen megcsókolta a gyerek homlokát. A kisfiú nem ébredt föl. Ettől fölbátorodott, s fölhajtotta a gyerek takaróját. Mindjárt észlelte, hogy a kisfiú bevizelt. Tiszta pizsamát hozott, és átöltöztette az alvó gyereket, aki erre se ébredt föl.

Szerette volna, ha Ferkó átöleli a nyakát, de hiába. Még egyszer megcsókolta, most az arcát, aztán eligazította a takarót.

A

z érettségi még elég jól sikerült, de az egyetemi fölvételi a magyar—könyvtáros szakra már kevésbé. Pedig elképzelte, hogy ül majd a városi könyvtárban, lehetőleg a gyerekkönyvtárban, őhozzá jönnek tanácsért a kisfiúk és a kislányok; szabad idejében végigolvassa a meséskönyveket meg az ifjúsági könyveket, hogy könnyebb legyen a tanácsadás. Az elképzelésből csak a fehér köpeny maradt és a gyerekek. Ezek a gyerekek ugyan kisebbek, mint amilyeneket maga köré képzelt. De lehet ő még könyvtáros vagy tanár, egy tizenkilenc éves lány még mindent elérhet. Saját gyerekei is lehetnek. Banditól? Miért ne? Ha elég türelmesen szeretik egymást. Ez persze távolabbi dolog. Elébb le kell teljék Bandi külföldi ösztöndíjas ideje... mennyi is? Még másfél év, jobb róla nem beBaranyi Ferenc

Karácsony van

Az ég a földre hóabroszt borított és rajta — mint párolgó étel — itt-ott tanyák gőzölnek, melyeknek falán a fehér olyan, mint tányér porcelánja. Középen a jéggé dermedt halastó úgy csillámlik, mint kristályüveg-kancsó, a nyurga gallyak hetykén égnek állnak úgiT nyújtózván, mint karcsú villaágak. Mint szemtelen legyek, olykor lecsapnak a hóabroszra surrogón a varjak, de lebben a szél — puha asztalkendő — s riadtan oszlik szét a varjú-felhő. .

Karácsony van. En kissé szívszorongva úgy jövök, mintha el se mentem volna, s falum határa nagy családi asztal: tanyákkal kínál, hűs vízzel marasztal, itt vagyok itthon, itt születtem, itt még énrám is vár egy hófehér teríték.

szélnl... Bandinak szép nagy fekete szeme van. Mindig magán érzi a tekintetét.

A bölcsőde vezetősége is hozzájárult, anyu se törődött vele (különben se látja egész nap anyut), hogy arra az egy hét szabadságra kihozza Fer- , kőt. A kisfiú már nemcsak állt, de valamit tipegett is. A mackónadrágban, a kék anorákban és a füles sapkában nagyszerűen festett; a hideg kicsípte az arcát, a tekintetében mintha volna valamicske fény. Két fotelt ösz- szetolt — ez volt egy hétig Ferkó ágya, a magáé mellett.. . Fölment vele a városszéli hegyre, ölében vitte a havas úton. A gyerek a nyakába kapszkodott, de érezhetően csak biztonsági okból. A padlásról leszedte a régi szánkóját, s nagy szántúrákat tettek. Ferkó ügyesen ragadta meg a szánkó fogóját, ő meg szaladt, csizmája meg-meg- csúszott a havon. Otthon meséskönyvekből olvasott föl a gyereknek, aki szinte döbbenten figyelt két nagy szemével, s csak időnként vette ki szájából egy pillanatra a hüvelykujját.

— Tetszik? — kérdezte.

Ferkó nem válaszolt, de a

szeme elájulta, hogy érti a kérdést.

— Nem baj, majd egyszer válaszolsz, ha már tudsz beszélni. Szopd csak az ujjad, én egy olyan mama vagyok, aki nem bánja, hogy szopod az ujjad.

Lelteit a hét, Ferkóval együtt tért vissza a bölcsődébe. A gyerek a játékok között totyogott, de szívesebben szeretett a földön ülni és bámulni. Odament a kisfiúhoz, szándékosan megállt, közvetlenül mellette. Óriásnak látszhatott, ha a földön kuporgó törpe fölnéz a magosba. Ferkó rátette a kezét a cipőjére. Csaknem ugyanazzal a mozdulattal, mint hónapokkal ezelőtt, de mégsem ugyanazzal. Ez is gyöngéd volt, mint az az első, de valahogy bensőségesebb, bizalmasabb. Az összetartozás mozdulata. Kis kezével próbált a lábához férkőzni, ott, ahol a saroknál hézagos volt a cipő.

Most is lehajolt hozzá, mint akkor, amikor a gyerek először fölhívta magára a figyelmet.

— Mi van, Ferkó? Akarsz valamit mondani?

A gyerek csak nézett rá, nem felelt.

Odahúzott egy kis széket, közvetlenül Ferkó mellé, s leült rá.

— Gyerekek! Ne énekeljünk egy kicsit?

Nyolcarf^tízen is odarohantak. A legszemfülesebb, Szilvi már kapaszkodott is, hogy az ölébe kuporogjon. De Ferkó megelőzte. Mint a magáét, mint jogos tulajdonát vette birtokba az ölében, a térdén azt a helyet. Az az igazság, hogy mikor észrevette a kisfiú mozdulatát, ő segített is: ne Szilvi, hanem Férkó foglalja el ölében azt a helyet.

Most elénekeljük a tücsök és a légy lagziját. Ezt már jól tudjátok... Jó?

— Jó! — kiáltották a gyerekek egyszerre.

E

gy pillanatra megborzongott, mert azt érezte, hogy az ölében ülő gyerek két karja a nyaka köré fonódik, de nem úgy, mint mikor a havas úton hurco- 1 aszta. Ferkó lehelete, mely szapora és szabálytalan ritmusú lihegésnek tetszett, forróságával szinte sütötte a fülét. Egy picikét feléje forr ditotta fejét, s biztatóan rá- mosolvgott. Ferkó suttogva, rekedten, egyenest/bele a fülébe lehelve élete első kimon- dot szavát, megszólalt:

— Mama — s karjának a szorítása görcsös lett.

így ült, nyakában mint egy faág a csüngő gyümölccsel, Ferkóval, s vidáman, meg- hatottan, maga is rekedten mondta:

— Akkor kezdjük, gyerekek !... Zöld erdőben a tücsök ...

I