Somogyi Néplap, 1974. november (30. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-07 / 261. szám

Október fényénél daloltak a múzsák

Nem mindig igaz a mondás,

miszerint -légy verek között hallgatnak a múzsák«. Hiszen tudjuk: mióta világ a világ, az igazi, a fennmaradásra törekvő művészet — így a költészet is — nem lehet és nem is akar független maradni a társadalmi megmozdulásoktól. 1917 októberében orosz földön sem történt ez másként. Az akkori élő költészet legjobbjai, különösen azok, akik már korábban is tűrhetetlennek érezték a cári önkény sanyargatását, a proletár és a muzsik mélységes nyomorát, az értelmiség dekadenciáját, szívvel, lélekkel és tollal azonnal beálltak a sorba, és énekelni kezdtek október fényénél. Így keletkezett tenger nagyságú költészete a Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak.

Gondoljuk csak el: hány és hány versben visszhangzik az Auróra cirkáló valóban hajnalt hozó ágyúdöreje! Mennyi és mennyi költemény, örökítette meg a Téli Palota viharos elfoglalásának az emlékét! Ha tengerhez hasonlítottuk Október költészetét, akkor ebből a tengerből itt, e rövid megemlékezésben csak a legmélyebb, legtisztább tengerszemekről lehet írni.

Volt például egy Alekszan- der Biok nevű költő, aki hat- esztendős korában már verses drámákat írt. Tehette, mert nemcsak birtokot és kastélyt örökölt szüleitől és nagyszüleitől, de ugyanilyen magátólértetődően hozta a kulúrát is a családi fészekből. Szinte természetes, hogy ebből a csodagyerekből kora jelentős, ám dekadens költője lett. De az már csodának látszik — pedig nem az, hanem október érdeme —, hogy ebből a költőből ilyen nyilatkozat szakadt ki: »Az értelmiségiek együtt kell működjenek a bolsevikokkal, mert a bolsevikok a jövő kulúrájának hordozói. Értelmiségiek: szívetekkel, elmétekkel és okos kezetekkel szolgáljátok a forradalmat!-« Aztán szinte egy- . csapásra megszületik mindaddig legjelentősebb költeménye, a forradalom érdekes krónikája, a Tizenkettő című poéma.

Példának említettem Blokot,

annak példájául, hogy még a forradalomtól teljesen idegen fészekből származó költőket is magával tudta ragadni Október igaza.

Október klasszikusai közül nálunk és világszerte méltán legtöbbet emlegetett nagy nagy költő: Majakovszkij és Jeszenyin.

A biztos győzelem után Majakovszkij megalkotta hatalmas poémáit: a 150 milliót, a Csudajót, 1924-ben pedig a Lenint.

Lenin közvetlen élmény

Majakovszkij számára. 1917 november 7-én találkozott vele a Szmolnijban, 1924 január 22-én pedig ott volt a kongresszuson, ahol Kalinyin bejelentette Lenin halálát. Január 27-én ott volt a Vörös téren — a síró, lehajtott fejű gyászolók tömegében —.se találkozások hatására még ugyanaz év októberében befejezte a terjedelemre is hatalmas poémát.

»Nagyon féltem ettől a költeménytől — írja önéletrazá- ban a költő —, hiszen köny- nyen egyszerű politikai szöveggé sekélyesedhetett volna Az a visszhang, amelyet a munkásság körében keltett, megörvendeztetett.«

Majakovszkij Lenint, az embert énekelte és emelte ki az örökkévalóság számára, a glóriák, a pompák, az ünnepek, az emlékezések olykor lényeget eltakaró tömege alól. A forradalom vezére történelmi alak ugyan a poémában is, de annyira ember, hogy szinte lélegzik, mosolyog és kissé raccsoló hangján agitál. És nincs a sorokban sem áhitat, sem fölfokozott pátosz; szinte minden szpyal szigorúan ra- gaszkojiik'atoí'ténelrni tárgyi- lagpsáaghoz. Lenin nem sejtelmes varázsló, aki egy intésével irányt szabott a történelemnek, hanem keményen, szívósan, kitartóan dolgozó ember, aki azért küzd, hogy irányt szabhasson a történelemnek. Majakovszkij Lenin- képe ezért hiteles, ezért felülmúlhatatlan.

Október emelte a költészet Olümposzára azt a Szer- gej Jeszenyint is, akit Oroszország legbonyolultabb, legellentmondásosabb lelkű köl- tőjeként szokás emlegetni. Ö is fiatalon toppant az orosz irodaiam kellős közepébe. Harmatszerűen tiszta, népdalként csengő költészete üde színfolt volt az izmusok erdejében botorkáló orosz irodalomban. De nagy verseit 1917 után írta ő is. A Szovjet- Oroszországot, A föld kapitányát, a forradalom tetteit szinte frissen megörökítő Dalok a nagy hadjáratról című poémát, és mindezek csúcsaként az Anna Sznyeginát. A forradalom néhány részletkérdésével ugyan vitázott, ám ha úgy tetszik: teljes »bonyolult lélekkel« elfogadta a forradalom alapvető céljait. Hiszen így vall:

»0, kedvesem, oly jó elmondani, hogy nem tépett szél, nem téptek farkasok, elmondhatom: a szovjet

oldalán

a legelszántabb útitárs

vagyok !«

És múlhatatlan érdeme, hogy őszinte, tiszta hangú verseiben ő hozott elsőnek képeket a forradalmi változás útjára tért orosz faluról, ahol »az új helyzetbe merülve beszélgetnek«, vitáznak a felszabadult öntudatú parasztok.

Ezért különösen becsüli őt a magyar irodalom.

Simon Lajos

Kompozíció.

'Mohácsi Regős Ferenc grafikája.)

a

ndrej a pályaudvarról a petrográdi városrészbe indult. A villamos zörgött és rázkódott; házak, járókelők suhantak el Andrej" mellett. S miközben a várost szemlélte, keményen szorította térdén nyugvó hátizsákját s benne a kincset érő rakományt.

Petrográd Andrej kétéves távolléte alatt megkopott, fényét vesztette. A házak piszkosabbnak, elnyűtebbnek, szánalomraméltóbbaknak látszottak.

Ami rögtön szemet szúrt neki és meglepte; a város katonáktól hemzsegett. Mikor két évvel ezelőtt a frontra indult, Petrográd lakossága a szokásos képet mutatta. Egyenruhás férfit alig látott az utcán. Most a járdák keki- színben virítottak, szinte ez volt az uralkodó szín az emberek öltözékében. Katonák, junkerek, tisztek csoportjaitól tarkállott a tömeg.

Az utasokat kezdte bámul- : ni. Az ajtónál, térdével zsákjához támaszkodva szemre- való, pirospozsgás lány állt. Andrej pillantásával találkozva még jobban elpirult, s könnyű mosoly suhant el a szája szélén. Andrej is elvörösödött; elkapta tekintetét, s azonnal gyanakodni kezdett. Hórihorgas alak állt a lány mellett, rövid zakójából ki- kandikált hosszú, sovány keze, piszkos ujjai. Apró, fehéres tolvajszemével merően bámulta Andrej hátizsákját. Andrej elkomorodott, s — biztos ami biztos — közelebb húzta magához zsákját. Ezredében a Petrográdból érkezettek figyelmeztették: a város hemzseg a tolvajoktól.

A hátizsákban valóságos kincstár rejtőzött. Mikor a lövészárokban megjelent a »Pravda« s benne a szerkesztőség munkásokhoz és katonákhoz intézett felhívása, hogy anyagailag támogassák az újságot, a hadosztály bol- sevikjai gyűlést hívtak össze. Kezek erdeje emelkedett a magasba a javaslatra, hogy föl kell ajánlani a »Prav- dá«-nak a György-kereszte- ket és kitüntetéseket. A hadBorisz Lavrenyov*

seszinszkaja-paieta

•Borisz Lavrenyovnak az 1999-ben elhunyt — ma már klasszikusnak számító — szovjet prózalrónak eddig négy könyve jelent meg magyarul. Ö a szerzője a negyvenegyedik című kisregénynek, amelyből film is készült.

osztálybizottság bolsevik

szárnyának tagjai elhelyezkedtek a szónoki emelvényt helyettesítő lőszeresláda

mellett s jegyzékbe vették a katonák által átadott érdemrendeket. Estére kilencszáz- harminc • György-kereszt és kitüntetés került a listára, közülük több mint száz aranyból volt.

Másnap reggel Andrej megtömte hátizskáját ka keresztekkel és kitüntetésekkel, s a bizottság utasításával Pet- rográdba indult. A csomagnak tekintélyes súlya volt, több mint egy púd. Andrej a vasúti kocsiban a zsákot a feje alá helyezve aludt. Cudar kényelmetlen volt, azok az átkozott keresztek a vásznon keresztül a tarkóját bököd- ték, de tűrnie kellett, ilyen értékes terhet kockázatos lett volna a csomagtartó polcra rakni. A bizottság kiadta Andrejnak parancsba; az összegyűjtött értékeket adja át a petrográdi pártbizottságnak.

A villamos tompán dübör- gött végig a Troickij-hídon. A pillérek között lassan és méltóságteljesen hömpölygött a kékes színű Néva ... Megálló. Andrej leugrott a kocsiról, Hátára kapta zsákját és a Kseszinszkaja-palota felé vette útját. Nem kellett kérdezősködnie, úgy ismerte Petrográdot, mint a tenyerét. Alig tett azonban néhány lépést s pillantotta meg a régről ismerős, csempével borított, a sétány zöldje mögé rejtőző alacsony villát, értetlenül és izgatottan megtorpant. A sétányhoz vezető keresztutcát s magát a 1 sétányt is hatalmas, tompán morajló s ide-oda hullámzó embertömeg töltötte be.

a

ndrej meghökkent. Hozzászokott, hogyv ez . a melékutca mindig kihalt. Még gyermekkorából így emlékezett erre. A villával szemben állandóan egy termetes rendőr posztolt, zubbonya tele kitüntetésekkel, s őrizte az uralkodó öreg szeretőjének nyugalmát. Tilos volt errefelé hajtani bérkocsisoknak és a járókelők sem állhatták meg a villa előtt.

KörülpiUantott. Mi történt? Miért van itt ez a tömeg? Talán szerencsétlenség történt? ... Rajtuk ütöttek a junkerek vagy más efajta csőcsejék?

Ha így van, akkor nem léphet a házba. Elfogják, vagy a legjobb esetben is csak elverik, de ami a legrosszabb: a kereszteket is elveszik. Ezt semmiképpen nem engedheti. Andrej az úttest közepén , állt, s nem tudta mitévő legyen. Piros karszalagos férfi lépett hozzá, karján a betűk — PNM — petrográdi népi rendőrség. A vállán lógó ütött-kopott puska sehogyan sem illett hozzá. Andrejre pillantott, majd megkérdezte :

— Keres valakit az elvtárs?

Andrej egy szempillantás

alatt végigmérte a karszalagos férfit. Nem, nem tikosrendőr. Miután meggyőződött erről, bátran megkérdezte:

— Hát itt meg mi van? Elgázoltak valakit vagy fü- löncsíptek egy zsebtolvajt?

\ A puskás férfi komoran a palota felé sandított, és ingerülten így válaszolt:

— Mi az, kiskatona, az égből pottyan tál ide? Ez a Kseszinszkaja-palota... A bolsevikok szállták meg.

Andrej elnevette magát. Tehát minden rendben van, bemehet.

a tornácon megállította egy magas, munkás külsejű legény, a vi- borgi városrészből való lehetett. övén pisztoly lógott. Andrej gimnasztyorkája zsebéből előhúzta megbízólevelét. A legény végigolvasta, majd barátságosan elmosolyodott:

— Menj csak! Derék dolog! Bemész a terembe, ott majd megkérded valakitől.

Andrej belépett az előcsarnokba. Itt ugyanakkora tömeg volt, mint az utcán. A lépcsőn papírkötegekkel hadonászó emberek száguldoztak, hármasával ugrálták át a lépcsőfokokat. Lehetetlen volt valamit is megkérdezni tőlük. Jöttek a Vasziljevszkij sziget és a viborgi városrész gyáraiból és üzemeiből, a Körcsatornán túlról, Ligovkából, Volkovból, Golodajbpl, a kikötőből, a páncélautós és gráEgy éjszakára emlékezem, melyet— hamarosan három

évtizede lesz — pincében töltöttem. A leláncolt szavak azokban a napokban keltek föl bennünk és indultak a fényre. Szovjet katonákkal telt meg a pince, röviden időztek itt, pihentek, váltották egymást.

Néhány araszra tőlünk tankok csaptak össze; sistergett a levegő, tombolt a harc. Katonaság és háznép vegyest feküdt a verejtékszagú matracokon, horkolt és köhögött, sóhajtott és álmodott. Mellém egy fiatal katona került, bizonyos Anatol lvanovics, akivel lefekvés előtt néhány szót váltottunk. Huszonkét éves volt, orvosnak készült, négy éve harcolt. A kedvemért nagy igyekezettel törte kerékbe a német szót. Kémiáról beszélt a sűrű homályban és irodalomról, az életükről és a háborúról. Az öregebb, vörös hajú kolhozista meg a többiek a rideg fal tövén ültek, fegyverhez támasztott karokkal, köddel és csatákkal a ruházatukon. Tekintetük éppen csak megérintett bennünket, aztán eleresztett.

Miért filozofálgattunk a harc értelméről? Furcsa, de így volt; megírtam akkoriban. Sok minden másképpen történik, r>-jnt ahogy utólag elképzelSzolnoki András

ANATOL IVANOVICS

ílénk. Egy személyes kérdés után találtunk, a kerékvágásba. »Aptyekár« — mondtam a minden eshetőségre konzervált orosz szót — »patikus vagyok ...« — Tehát rokon

szakmájú, ami ilyen helyzetben legalább nyelvoldó, ha nem bizalmatlanság oszlató.

S mindjárt a nehezét firtattam: »Az elébb azt mondtad, Anatol, hogy nem vagy hős? Miért mondtad?« — Szőke

haja kicsurrant a megbillent sapka alól. Hamiskásan hunyorgott. — »Mert amikor

Pjotr elesett mellettem, a barátom, és felnyaláboltam és a sötétedő dombhátra cipeltem, féltem. Micsoda fiú volt! Ha ismerted volna ... Két nap guggoltam vele egy aknatölcsérben, , körülzárva, akkor nem féltem, mert mellettem kapkodta a lélegzetet, és kimásztunk. De most... Az ég csupa világosság volt a sok rakétától, és Pjotr nem mozdult ... Hogy gyűlöltem azt a fényi! Hajnalban aztán megszólaltak a katjusák és mentünk csak előre!« — »Sok barátod hagyott így el?« —

»Pjotrt szerettem leginkább, akár a testvéremet. Az anyja is minden lapon írt nekem, mintha én is a fia volnék... Ez itt történt Magyarországon, a Tisza mellett. És egy napon, ha győzünk és vége lesz. találkozunk és még majd beszélek róla.«

Hit áradt a nyurga fiúból, mintha belém olvadt volna, fölállna és kiegyenesedne bennem: olyan erőre kapatott. Szavai kigyulladtak és sokáig hamvadoztak a sötétben. Kevés ember mutatta meg nékem magát olyan nehezen, mint ő és keveset ismertem olyan teljesen, mint Anatol Ivanovicsot. Azt mondhatnám: a szájunk mozgott és a szemünk beszélt. Később észrevettem, hogy szeretné, ha nem zavarná pihenésemet és olyan keszeg-keskenyre húzta magát, amilyenre csak tudta. Szerencsére hamar elaludt, miután bakkancsai alól gondosan kihúzta a takarót, nehogy bemocskolja. Régóta tudom, hogy ez a művelet és sok más nem tartozik a katonák nemzetközi illemkódexébe, annál kedvesebbé varázsolta előttem Anatolt. Azon az éjszakán virrasztottam. Óvatosan kémleltem az alvók körül, akár az a fehér kesztyűs kapitány, aki fáradt, székeken alvó katonáit vigyázta és időnként megtámasztotta lecsukló fejüket.

Hajnalban némi motoszká- lás támadt. Anatolt és társait bevetették. Soha életemben nem láttam férfit olyan körülményesen felkelni; láthatóan azon iparkodott, hogy fel ne ébresszen. Perceken belül indulnia kellett. Miközben lekászálódott a fekhelyről, oldalt fordult és visszanézett ránk, alvókra. Valamit mormolt, amit nem értettem, aminek hangsúlya a búcsúé volt, azután eltűnt az ajtóban. Mikor ez történt, hiányt éreztem: egy ember hiányát, aki a lelkemhez préselődött, mint a virág valamely idegen betűs könyvbe. Azóta észrevétlen barátonimá formálódott.

Gyakran gondolok rá, váratlanul megjelenik, int,és számon kér. Utolsó mondatai visszahajolnak hozzám: »Talán nem lehetek orvos. Én

nem, én... De a többiek, alák : mögöttem vannak és a helyembe jönnek, meg a tiéi- tek... Ök igen! Akiknek megadatott, ök majd helyettem is gyógyítanak... És Pjotrt ne felejtsd el, azért mondtam el.«

Hallgattunk. A pislogó gyertyaláng fényében megcsillant gyermeki, meleg tekintete. A tömpe ceruzával felírtuk egymás címét, és ígértük, hogy üzenünk.

Sok idő telt azóta, és Anatol nem jelentkezett. Hol van a hős, aki tagadni próbálta hősiességét? A választalan éveket félretaszítva azt a szikra reményt növesztem fel. ígéretemhez híven újra szólítom őt a távolból: Dnyetro- petrovszkba üzenek.

Mikor elváltunk, egyformán sötétek voltak a nappalok és az éjszakák. Azóta mifelénk egyre világosodik, és tudom, hogy holnap és azon túl mindennap világosabb lesz. Hiszek abban, hogy Anatolnak köze van ehhez a fényhez, amely a Nagy Októberi Forradalomkor gyulladt ki és a$óta föltartóztathatatlanul terjed, hogy, végül elöntse az egész világot. Hiszek Anatol teanovicsban, a katonában és emberben, és a többiekben, akik megharcolták nekünk a világosságot.

nátos hadosztálytól, a balti flotta téglabörtönéből. Jötték határozatokkal, követelésekkel,-"a dolguk után vagy csak úgy egyszerűen, hogy megforduljanak ezekben a forrongó helyiségekben, beszívják eleven, vihart jósló levegőjüket. Ide hoztak páncélautón a Finn pályaudvarról Lenint, aki pihenés nélkül azonnal bekapcsolódott a harcba.

Andrej befurakodott egy nagy, viiágus terembe, amelynek üvegfala a télikertre nézett. Néhány asztal állt a teremben, s a mögöttük ülőket sűrű gyűrűbe fogták a látogatók. Andrej zavarodottan körülpillantott, nem tudta kihez forduljon, kit kérdezzen. S ekkor az egyik oldalajtón szürke ruhás, alacsony növésű férfi sietett be. Kezében papírlapot tartott. A többiekkel ellentétben nyugodtan lépdelt. Kis bajsza alatt az ajka mozgott, mintha magában olvasná, ami a papíron van. Az arca furcsán ismerősnek tűnt... Andrejtől néhány lépésnyire megállt, s körbepillantott a zsibongó termen. Andrej az alkalmat felhasználva megszólította:

— Hallgasson meg, elvtárs! Kihez forduljak? A frontról jövök. Elhoztam a hadosztály kitüntetéseit a »Szoldatszka- ja Pravda« pénztárának. De itt akkora a futkosás, hogy azt sem tudom, hol a fejem.

A férfi hunyorított, majd szelíd mosollyal végignézett Andrejen.

— Aztán sok van-e a György-keresztből? — kérdezte kissé raccsolva.

— Van vagy kilencszáz ... Több mint egy púd.

A szürke ruhás férfi elnevette magát.

— Nem rossz... Egész kis bank.

Kézen fogta Andrejt, s a télikert dombjához vez^Jte.

— Mihail Vasziljevjés! — mondta. — Itt ez az elvtárs, egyenest a frontról jött... Elhozta elvtársai kitüntetéseit a »Szoldatszkaja Pravda« részére. Egy egész zsákkal. Vegye át tőle, s beszélgessen el vele, mi a helyzet a fronton.

Az asztalnál ülő katona megkérdezte Andrejt, honnan és mikor érkezett, melyik hadosztálytól. A zsák láttán elcsodálkozott, s megkérte, állítsa a falhoz.

— Nem lopják el?

— Nem. Amíg itt ülök legyen nyugodt... — nevette el magát Mihail Vasziljevics.

a

ztán komolyan, derűsen tovább beszélgetett Andrejjel, aki nyugodtan és pontosan válaszolt kérdéseire. Egyes válaszait Mihail Vasziljevics följegyezte noteszébe, majd megkérdezte, sokáig marad-e Petrográdban.

— Elutazása előtt szaladjon be, egy kis irodalmat kap tőlem! — fejezte be a beszélgetést, s a kezét nyújtotta.

— Én még azt is ... nem lehetne valahogy Lenin elvtársat is látni?

Mihail Vasziljevics csodálkozó szemmel pillantott rá:

— Hiszen az elvtárs éppen az imént látta.

— Hol? — kérdezte Andrej értetlenül.

— Vele jött ide hozzám ... Lenin elvtárs ismertetett ösz- sze bennünket.

Keserűség öntötte el Andrej szívét. Nagyot sóhajtott, és ráförmedt Mihail Vaszil- jevicsre:

— Hát mi az ördögnek nem mondta előbb!

Andrej ellépett az asztaltól, s a kijárat felé törtetett. Figyelmesen méregette a szembejövőket. Remélte, talán még egyszer megpillantja Lenint. Többet azonban nem látta. Mérgesen hagyta el a palotát, ebédelni ment. De elhatározta: föltétlenül vissza-- jön s végigüli ja. ha kell az egész éjszakát is, csakhogy láthassa Lenint.

Fordította: FüldcaU I t