Somogyi Néplap, 1974. október (30. évfolyam, 229-255. szám)

1974-10-13 / 240. szám

I Demény Ottó HÍD ( Hid — annyi csak — két rét között két árva partot összeköt alatta pár lépésnyi árok mélyén kék hátú víz szivárog néhány cóvek pár deszkapalló a réseknél szilánkká fosztó pereg a vízbe morzsaléka kapkod utána álmos béka karfája is csak egyfelől az1 is lassan kifele dől a víz fölött láthatni árnyát ha tál a napol mar lerántják híd mégis _c laj pöttöm lelke a távolság fonalkeresztje emberi szánják — áthaladni egyik partról másikra jutni a szép hajnal bearanyozza q dűlt korlátját beharmatozza pallóit meghinti sugárral * varázzsal piros lángolással Második kiadásbon Ballagó idő Ismét nagy példányszám­ban látott napvilágot a na­pokban Fekete István önélet­rajzi fogantatáséi műve ismét. A Ballagó idő című regény színtere Somogy. Közelebb­ről: Gölle és Kaposvár. író­ja már nem javítgathatta, csiszolhéHa. Remek regény mégis. Ezért szólunk róla., Ebben a könyvben Fekete István a gyermek- és ifjúkoA tévelygéseit, örömeit, bána­tait idézi fel meleg szeretet­tel. A visszarévedés tárgya a csodálatos falu is, ahol leg­fogékonyabb korát élte. Csak­ugyan ilyen érdekes, ennyire izgalmas, s ennyire szeretni­való település Gölle? A könyv olvasója,» aki már járt ott, felteszi magának ezt a kér-, dést. Mert valljuk be: mi, ide­genek, nem láttuk ennyire', szépnek, ennyire szeretniva­lónak. Egynek láttuk a sok közül. Igenám: de a saját szü­lőhelye mindenkinek szép az emlékeiben, bármekkora vá­rosban él is később. A met­ropolisok alulmaradnak a kis kertes házakkal szemben az emlékező összevetésében. Fe­kete István gyönyörűnek lát­ta faluját. Mert hibáival együtt is gyönyörűnek is­merte meg ott az embert. Először ott csodálkozott a zési módjukkal együtt. Nem­csak ifjúsági regény ez. Az igazán jó könyveket egyaránt olvashatja felnőtt és fiatal. Emlékezetesen, nagy szeretet­tel mutatja be tanitó-gazdál- kodó-vadász apját, anyját, egyik nagyanyját azokból az időkből, amikor ő még oly keveset tudott a világról. Gyermekpajtásai jellemzésé­ben mórai lírájú. Szívszorító, ahogy sorra ve­szi őket.- Annál is inkább, mert javarészük már idő előtt, gyerekkorban került sírba. Döbbenetes leltár. S döbbenetes rajz a korról, melyben az emberélet ily gyenge ág volt. »Dermedten fekszem a kemény ágyon, és a régi Göllére gondolok. Nem is a régiekre talán, az embe­rekre, hanem a — temetőre, mert sokszor bizony csak ott békéitek meg a gölleiek. Hogy mi liolt az oka ennek, nem tudom, nem is kérdem, nem is kutatom. Remélem, és akarom hinni, hogy ez ma nincs így« — üzeni a mosta­niaknak. Honnan ismerik meg egy­mást a gölleiek? »Sosem gon­dolkodtam azon, hogy mi en­nek az oka, de most azt hi­szeni, hogy — ha szabad így kifejeznem magam — a belte­nyésztés. Göllében egy kicsit rokon mindenki, és ha ötszáz éves anyakönyvek lennénefg. azt hiszem, ezt a rokonságot ki lehetne mutatni.« Kaposvárt — vagy ahogy a szülőfaluban mondták: Ka­póst — nem szerette így. Mégis nagyon jellemző, na­gyon igaz és élő kép az, amit az akkori városról fest. E so­rok írója néhány fejezetét összevetette korabeli újságok híradásaival, s tanúsíthatja: szinte szóról szóra megegye­zik azokkal, irodalmi magas­ságokba emelve az akkori eseményeket. Csodálatos me­mória! Egy város társadalmi modellje rajzolódik ki az ol­vasó előtt. Jónéhány emléke­zetes portrét kapunk ebben a részben is. Főként tanárairól ír szeretettel. Ha igaz az, hogy nincs hi­bátlan alkotás, akkor ez ter- mészetesen Fekete István könyvére is áll. Néha ismét­lésekbe bocsátkozik. Üjra el­mesél egy-egy eseményt. Eze­ket avatott kéz megkurtít­hatta, eltávolíthatta volna. Egészében azonban szép él­ményt ad olvasóinak. A könyv a Móra Kiadónál jelent meg. Leskó László Szekulity Péter Negyvennégyben­/. Legjobban a teleket szeret­tem. . Fejembe nyomtam öreg­apám báránybőr sapkáját, felkapaszkodtam a szánkóra, térdemre terítettem a lópok­rócot és indultunk az erdőbe, hasábfáért. Körülöttünk nagy- nagv fehérség, fölöttünk ká­rogó varjűfelhő és a hasáb­fák között néha nyulak lapul­tak. A hóolvadás két hétig, há­rom hétig • tartott és a hóié néha napokra elzárta a ta­nyát a külvilágtól. Ilyenkor behúzódtunk az istállóba és a tehenek faránál vártuk a tavaszt. Az öreg béres ráült a fölfordított vizesvödörre és órákig mondta történeteit a nehézen ellő tehenekről; a vérszopó denevérekről, a bá­tor béreslegényről, aki éjfél­kor ment végig a temetőn és bevitték a városba, a sárga házba, ahol a kőművesek láb­szárvastag rácsokat raktak az ablakokra, az ápolók meg láncos ostorral járnak föl- alá, föl-alá. II. A háborúról Mihály, az öreg béres azt a nézetét jut­tatta kifejezésre* a miniszte­reket kell összeereszteni. Ma­gam elé képzeltem a ljarcme- zőt: a seyeg előtt a díszma­gyarba öltözött minisztert karddal, érdemrendekkel és pajzzsal. — Megtehetnék, de gyá­vábbak annál, hogy • megte­gyék — vélekedett az öreg béres és egykedvűen mosta a tehenek farkát. Közös konyhaszomszédunk cséplés után SAS-behívót ka­pott. Mihály, az öreg béres első világháborús tapasztalatait felemlegetve elmesélte, a ka­tonák félnek, szuronyroham közben rosszul lesznek, és akinek esze van, az föltartja a kezét, megadja magát. — Hőre ruke! Hőre ruke! Megtanultuk. * Megtanulja Lajos is. De ha fogoly, akkor szokjon le a dohányzásról, mert éhen pusztul. A foglyok a kenyeret dohányra cserélik és felfordulnak. Apám szerint a foglyokat munkára adják és némelyik megkanolja a gazdaasszonyt. — A lukat mindenütt megtalálja magának a katona — szólt az öreg béres, s ki­köpött. — Kikergetnek a lö­vészárokba, kezedbe nyomják a puskát, rád parancsolnak, és te szaladsz, megmártod a szuronyt a felebarátod hasá­ba. Öt is anya szülte, téged is anya szült és . kieresztitek egymás belét. V Gyerünk itatni. Itatás közben megállapí­totta: / — Az orosz jószívií, a szerb kanos, a román bocskorban jár és olyan amilyen, de az összes között a német a leg­rosszabb. A tanya mögött lezuhant egy Liberator. A pilóta meg- szenesedett testét másnap reggel vitték el furcsa, ide­genszerű közönnyel. A kato­nák leszálltak a gépkocsiról, rágyújtottak, elszívták a ci­garettát és a hullát a'plató­ra dobták. Puff. _— Megszokták — magya­rázta az öreg béres, s el­mondta, tizennégyben a ba­kák a hulla hasán ették meg a babgulyást. Vállat vont: — Megszoktuk. III. A tábori csendőröket a gazda borral és füstölt son­kával kínálta. Ittak, ettek és a gazda nyugtatta őket, hogy a tanya körül gyanús szemé­lyek nem jártak. Nem hitték el. Mihályt, az öreg bérest az itatóvályúhoz parancsolták. Az egyik csendőr belemarkolt az öreg béres' hajába, fejét belenyomta a vízbe. A másik rámordult: — Felelj! Hol bujtatjátok a partizánokat? Mihály vizes hajjal; lógó­csöpögő bajusszal szívósan hallgatott. Szeged felől időnként ágyú­zás hallatszott. Másnap a kocsisok reggeli után azt mondták, egyszer mi is urak leszünk, és visszafe­küdtek az ágyba aludni. Apám röviden és tömören felvázolta a teendőket. El­mondta: fehér zászlót kell lo­bogtatni és kézfeltartással je­lezni, hogy megadjuk magun­kat. — De'mi lesz az asszonyok­kal ?. — kérdezte komoran Mihály, az öreg béres. A gyalogúton Podonesz fu­Kis boldogtalanságok és önemésztSdések költője Tar Csatár világra. . Ez azonban nem jelenti azt, hogy kritikus szemmel ne tudta volna látni. Ahogy a növekvő gyermek látja a szü­leit. Hányszor kérdezhették meg tőle is: »Hát megy-e még a göllei bocskor Attala felé?« Sokszor, bizonyára. Ősrégi fa­lucsúfoló lehet ez. S a göllei ember hol szelíd türelemmel, hol bicskanyitó indulattal fo­gadta a kérdést. Számtalan jó portrét ad az * 'író a szülőfaluból. Felnőttek, i gyerekek — a göllei ember | karakterét ismerjük meg ál­taluk. Gazdálkodási, építke­Urbán Gyula Forgatókönyv SZERELMEM! Véget nem-érő NEM-ek sorozatai a betolakodókra. SZERELMEM! Körömmel vájt csapda a nyelvünket nem ismerőknek. SZERELMEM! Barlangrendszerekben, gyökerek indulatával a saját földünkön. ' \ SZERELMEM! Fejem a mocsárban gőzölgő pálmalevélen. Csak egyetlen kéz szabadíthat ki innen. K öltemények címmel 1876-ban adták ki ver­seskötetét, melybe a Somogy című hetilapban meg­jelent és a 70-es évek köze­pén írt verseit válogatták egy csokorba- A verseskötetet szétkapkodták, mert Tar Csa­tár érdekes és különleges egyénisége volt Kaposvárnak —, alapítója és igazgatója a kisdedóvónak, vezetője a műkedvelő társulatnak, s el­nöke az Ipari Ifjúság Képző Egyesületének. Szerelmi lírája nehézkes, édeskés. Kezdetben gyakran írt a »csalogánydalról«, a »gerle bús nyögéséről«, a »csörgő patakokról« gügyögő és naiv versecskéket, melye- , két fokozatosan csiszoltabb, mélyebb , érzelmeket tartal­mazó költemények váltottak fel. Akkor vált a rímfaragó­ból költő, amikor saját élmé­nyeit dolgozta fel verseiben. Az »önmagába figyelés« kö­vetkezményeként modoros­ságától sokat levetkőzött, s el­hagyta a »tarka-barka hímze- teket«. Költői képei igazabbá, I plasztikusabbá váltak. ízelítőként az Erdő közé cí­mű versének záróképét idé­zem: Körötte oly sötét gyászos éj lenne, hogy benne a csillag Is eltévedne. Maga is világosan látta, hogy korábbi és az új versei között nagy a különbség, s a »felületes daloiást« abba kell hagynia. Kisfia születésére írta az »Augusztus 13., 1874.« című versét, melyben az »új hang« már döntő «zerepet kapott. A világosi fegyverle­tétel óta 25 év telt el, de az évszám fe!!dézAse negye* év­század távlatából is valós fáj­dalmat váltott ki a költőből- A »rengett«, »jajgatott«, »fá­zott«, »hullatott« igék sötét tónust, belső feszültséget ad­tak a versnek, s kiábrándult­ság, dezilluziunizmus hatotta át Tar Csatár gondolatait, ér­zelmeit. Emlékeztetőül hagyta fiára az »örök-égő« évszámot a következő gondolatok kísé­retében: Rengett a föld, jajgatott a szellő. Sötét felhő bori*.a az eget. — Fázott a szív 1 Milliók szeméből A fájdalom hullatott könnyeket. Egy nemzetet csúfolt meg a • bakó, Mi szent volt megtiporta e napon. Tar Csatárnak a közügyek érdekében vívott küzdelmei során számos helyi nagyság­gal meggyűlt a baja, s egyre több támadás érte. Verseiben is gyakoribb lett a panasz­kodás. Az inzultusok követ­keztében gyakran vizsgálta a közeli és távoli múltat. Ez a vizsgálódás csalódással és gyötrelemmel járt. Az Elme­rengek rajtad című költemé­nyében a »földre verve«, »megtörve« határozói igenei, a »csillagtalan«, »sötét«, »ré­mes« jelzők a költő kiábrán­dultságát, elkeseredettségét érzékelteti. A »ki* támadások« 1875 vé­gére egyre elviselhetetleneb­bé váltak számára. Ez téma­választásában érződött a leg­jobban. Az én karácsonyom i című versében már kibirha- tatlannak tartotta a kisvárosi pletykát, a rágalmakat. A kialakulóban levő kapita­lizmus egyre több embert tett boldogtalanná- Az emberi kapcsolatok — az üzleti »és anyagi érdekek miatt — elni- degültek. A szeretet, a meg­becsülés távoli igénynek lát­szott. A Szabadban című köl­teményében ezt a felismerést boncolgatta. Szerinte csak a természet világa vidám és de­rűs. Az ember nem »magasz­tos lény« többé, nincs »érze­te«, hogy a »könnyeket letö­rölje«, egymás ' boldogságát »rideg kézzel szétcibálja«. A társadalom sivárságát a természet szeretetével ellen­súlyozta. Ezért tartózkodott sokat a Kaposvár környéki erdőkben. A természetbe me­nekülő ember élménye, — a csend, a nyugalom érzése csendül ki az Itt ülök egyedül című verséből. A kikapcsoló­dás, az apró szépségek örö­mei időszakos megnyugvást eredményeztek számára. Eny­he érzelgősség, belső ellágyu- lás járja át a természetről írt verseit- A küzdelmek élői el­rejtőzött költő »ráfelejtke­zett« a természetre, érdeklő- . dése és figyelme a legapróbb I részletekre is kiterjedt, s a sok szépség rövid időre bol­doggá tette: Olyan tűvös hangon susog itt a szellő, Mintha boldogságban fürdött volna szárnya! Oly jól esik néznem, jó kedvében amint A vízbe lehajlö zöld ágat i himbálja. A pesszimizmus, a kilátás- talanság béklyóba verő képei találhatók az Éjfélt üt az óra című költeményében. A költő múltba néző szeme hiába ku­tatja az »eltűnt, mosolygó alakokat«, nincs »kinek szó­zatára« hallgathatna. Nem­csak a múltat, hanem a jö­vőt is kilátástalannak látja. Az 1848/'49-es események oly távolinak' tűnnek számára, hogy az »ellobbant« forradal­makat is »hasztalannak« tar­totta. Félelem kerítette ha­talmába, hiszen »egyre söté- tebb« lett a politika és a tár­sadalmi helyzet. Boldogta­a tanyán tott, az asztmás harangozó^ hóna alatt cirokseprővel. — Maguk vetni akartak? — kérdezte csodálkozva. A cirokseprő nyelét a szán­tásba szúrta, s szaporán ma­gyarázta: a faluban felfordult a világ", a leventéket viszik, a községházán pakolnak, az asszonyok sírnak, és ölik a baromfit. — Hergott krucifix! Félre­verem a harangot. Kirántotta a szántásból a" seprőt és szaladt. IV. A katona ruhát kért. öcs­ka nadrágot, foltos inget húz­va magára, a tanya mögött belefeküdt a magavájta lyuk­ba, lapult és figyelte a ka­ravánt, a menekülőket. A ma­ga részéről a hadviselést be­fejezte. A kocsik port kavartak, a por lerakódott a fűre. A vásározók, a rőfösök, a szabpk, a csizmadiák, a rom+ gyoszsidók, a bazárosok és a mészégetők szoktak szekereik­re ponyvasátrat húzni, a ponyvák alatt most menekü­lők kerekeztek Baja felé. A kútnál megálltak -inni, itatni és mesélni. Előző este verődtek össze a jánoshalmi vásártéren: szé­kelyek, dél-bácskaiak és kis- kúnsági homokiak. A széke­lyeket dobszó ugrasztottá ki az ágyból. A gatyára nadrá­got rántottak és futottak be­fogni a lovakat. Az aszonyok a ponyva alá dugták a gye­rekeket, belerúgtak a macs­kába, saroglyához kötötték a tehénkét és indultak. Neki a vakvilágnak. A nap egyre feljebb kúszott az égen. A kukoricás fölött seregély csapat körözött. Re­pültek a hegybe szüretelni. A völgy tiszta, párátlan volt és feltűnően csendes. Ez most a senki földje, mondta apám és kiállt a ta­nya elé. Mihály,-az öreg béres meg ■ kihozta a gombos har­monikát, és leült az árok­partra. Oda, ahol a fűben négylevelű lóhere után szo­kott kutatni. lansága, gyötrődése állandóvá vált. Verseiben elpanaszolta, hogy a »legkisebb féregnek« is megvan a nyugalma, csak ő az »elátkozott«, a kivert. Ragyog a nap című költemé­nyének mondanivalójában a teljes kilátástalanság vált uralkodóvá: Miért születtem, miért kellett Megismernem e világot; Hogy sebeim kötözgessem Miket rajtam a sors vágott!? A vers végén a kérdőjel bi­zonyítja, hogy szerzője sej­tette: nem a fátumtól kapta a sok döfést, hanem attól a farkastársadalomtól, melyben az erőszak és a »verseny« minden nemes szándékot sár­ba- taposott. A kapitalizáló- dás egyes jelzéseit észrevette ugyan, de a problémák okát nem kut.atta. Azt hintem cí­mű versében ennek így adott hangot: Nincs mit keresnem e riged világban! Hol pénzért az ember eladja mindenét... Negyvenkét éves korában halt meg- Élete és művei azt bizonyítják, hogy kezdetben a politikai ellenállás lelkes, fiatal harcosa volt, majd a ki­egyezés hívévé vált. Későbbi politikai nézetei távoltartot­ták a »szélsőségektől«, a »nagy szenvedélyektől«. A le­vert forradalom fájó emlék­képként merült fel költésze­tében. A korabeli Írók nagy- részéhez hasonlóan elvetette a »küzdő« magatartást. A tár­sadalmi valóság ábrázolása helyett önmagába nézett. Lel­ki fájdalmait, belső gyötrő­déseit foglalta versbe. A kis boldogtalanságok "és az ön- emésztődések költője volt. Bóra Ferenc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom