Somogyi Néplap, 1974. szeptember (30. évfolyam, 204-228. szám)
1974-09-01 / 204. szám
Káldi János Nyárvég Itt már a nyárvég, sűrű az árnyék, áll a tó árván — sugaras márvány. Nézd csak az estét: millió emlék száll el fehéren őszies égen. Bencze lózsef r Értük sírnak Értük sírnak a kerekek, elbődülnek a tehenek, csillag zuhan le érettük, akiket mi el- , temettünk — csak könnyeső v dermed jéggé, virágrügy es életükké. Mámor gubbaszt a bús fákon, felsír értük virágzásom. ‘ Somogyi Árpád: Citerás nő. (A Vaszary János kiállítóterem anyagából.) ÜJkönyvek A Kossuth Könyvkiadó újdonságai közt rangos elméleti mű szerepel: megjelent Kari Marx: A tőke. A politikai gazdaságtan bírálata második kötetének második könyve, melynek témája: A töke forgalmi folyamata. A kötetet a kiadó marxizmus- leninizmus klasszikusainak szerkesztősége rendezte sajtó alá. Miniatűr kiadásban látott napvilágot Az illegális Szabad Nép hősi tevékenységének dokumentumkötete, amelyet Máté György, a lap egykori munkatársa állított össze és látott el bevezetővel. Két, széles körű érdeklődésre számottartó könyvet a Magyar Nők Országos Tanácsával közösen jelentetett meg a kiadó. Az egyiknek a címe: A nők a statisztika tükrében, a másiké: Korszerű háztartás — több szabadidő. A népszerű Universum könyvtárban második kiadásban látott napvilágot Igor Akimuskin remek ismeretterjesztő könyve, a Még a krokodilusnak is van barátja... A Corvina Kiadó új könyvei között találjuk a Bállá Demeter művészi felvételeit tartalmazó Balaton fotóalbumot, amelyhez Keresztury Dezső írt bevezetőt. Az album most orosz, angol, francia, német és olasz nyelvű kiadásban is megjelent. Az egyik legrangosabb rómaikori településről, Aquincumról tájékoztat — sok kép kíséretében — a most második, átdolgozott kiadásban napvilágot látott kis kötetben Póczy Klára. A kiadó Műhelytitkok sorozatában jelent meg — beragasztott képekkel — Szenes Zsuzsa: Kelmék és hímzések című kötete. A művészet kiskönyvtára két új kötete: Gut- tuso, a modem festészet egyik nagy alakjának életművét ismertető kötet, Aradi Nóra tanulmányával, illetve a Loren- zetti-testvérek klasszikus hagyatékát bemutató kötet, Pro- kopp Mária bevezetőjével. Az Európa Könyvkiadó gondozásában látott papvilágot Alekszandr Mezsirov válogatott verseinek ízléses kötete. Búcsú a hótól címmel, Csorba Győző fordításában. A Századunk mesterei sorozatban — immár hatodik kiadásban — jelent meg Ernest Hemingway regénye, a Búcsú a fgey- verektől. A Modem Könyvtár új kötete Bernhard Fagy című regénye, amelyhez Bor Ambrus írt utószót. Ugyancsak ebben a sorozathan látott napvilágot az argentin Manuel Púig: Rita Hayworth árulása című regénye. A sorozat harmadik kötete Valen- tyin Raszputyin regénye, a Végnapok. A libapásztorkodást én nagyon szerettem. Hajnalban keltett nagyanyám, kezembe nyomta a kenyeret, s már mehettem is. Elöl .szaladtak a libáim. Jártunk sokfelé, leginkább a Gödrök-közben. Ott volt a legjobb. Lányok is őriztek libákat. A vályogvető gödrökben állt víz, fürödhettünk eleget. Böskéek nem mertek belejönni. Böske nagylány ' volt, a nagymamája libáit őrizte. Nem akart velem játszani. Hányszor elgondoltam: meg- fogdosom a vízben. De nem jött. Futotta az időnkből, a lányok dalolgattak, mi meg bi- géztünk. Amikor a cigánytemetőben árnyékok nőttek, elindultak a libák. Egymás után sorjában mentek, maguktól haza találtak. Máskor a tarlóra jártunk. Gyorsan telerakták begyüket a patyik. Szedegettünk, estig sok csomót gyűjtöttünk össze. Néha kijött a nagyanyám, a csomókat egymáshoz kötöttük, és hazavonszoltuk a küszöbünkig. Böskéék szemben laktak velünk. Megkérdeztem: — Van már udvarlód? — Van. — Nekem is van szeretőm — hazudtam mérgemben. — Kicsoda? — Nem mondom meg. Kettesben legeltettünk. Feküdtünk a temető árkában, megfonnyadtak már a füvek. — Jössz fürdeni? — kérdeztem reménykedve. — Jössz? — Nem megyek. — Szégyellős vagy? Láttalak már ruha nélkül. — Mikor? — pirult el nyakáig. — Na, mikor? — Láttalak. — Hazudsz! Megsértődtem, nem szóltam hozzá. Közeledett az este, elszaladtam a Gerőék kertjéhez. A drótkerítés sarkánál szétnéztem, nem jött senki. Ismertem a dörgést, a lyukon bebújtam, teleszedtem az ingem derekát almával. — Kell? Adok. Megettük az almát Boldogan ültem Böske mellett térden felül csúszott a ruhája. M ásnap messzire mentünk a Nagyúton, egészen a Kiserdő széléig. Amikor meleg lett, a fák alá hajtottuk a libákat. — Csináljunk házat! — mondta a lány. — Minek nekünk a ház? — Kell. Más nem jöhet oda. i — Senki ? — Kíváncsiskodtam csillogó szemmel. — Csak mi ketten. — Jó, akkor csináljunk. Gallyakkal, levelekkel körülkerítettük a fákat. Lefeküdtünk, és néztük a kocsi- utat. Lassú szekerek hordták a kévéket. Később vonat jött, nagyot fütyölt az őrház előtt, döcögött az állomáshoz. . — Siklassuk ki! — mondtam nagyképűen. — Azt nem lehet. — Lehet, majd meglátod. — Úgyse jehet. — Fogadunk? Sz. Lukács Imre Liba- legelő — Munkához láttam. Köveket, kavicsokat szedtem, a sínekre raktam szaporán. Böske az őrházat figyelte, hogy meg ne zavarjanak épületes igyekezetemben. A vonat tolatott visszafelé. Az erdőből néztük. — Nem félsz? — kérdezte közelebb bújva és kicsit talán remegett a hangja. — Mitől? — Megvernek, ha megtudják. — Nem félek senkitől — hősködtem legényesen. — Nem én. — És ha kisiklik? — Elszaladunk. N em kellett lépkednünk se. A kövek porrá mentek, legurultak a sínekről. Csalódottan álltam az erdő szélén, a lány kinevetett. — Mondtam, úgye, kisokos. — Rossz napom volt. Estig alig szóltam. Végére jártunk a nyárnak. Böske ritkán hajtott legeltetni, olyankor a vízbe igazán szerettem volna becsalogatni. Elgondoltam mindenfélét, mégse sikerült. Kedvező szerencsére vártam, hogy hősiességemmel megnyerjem a szívét. A lóger közelében legeltettünk, a sínek mellett. Nem engedték tovább a tehervon atot, ott füttyögetett előttünk. — Téged vár — nevetett rám. — Szedjem a kavicsot? — Jobbat nem tudsz? Ha azt a szót hallom, pályatévesztett — máig is ázollárra gondolok. Pedig a péklegények elejéhez tartozott: pontos volt, rendszerető; a kenyérnek és zsemlének, amihez ő dagasztotta a tésztát olyan íze-illata volt, hogy máig érzem. Szollárt azért tartom ma is pályatévesztettnek, mert ötvenéves, magányos szíve csak két dolgot szeretett igazában: bennünket, a környék vásott gyermekeit és egy ácslegényt ábrázoló szobrot, aminek képét albérleti ágya fölött őrizte s a szájhagyomány Szerint az eredeti mű egy szicíliai kisváros piacán állt... Egyik nyáron Szollár munka nélkül maradt. Hiába járta sorra a liszttel behavazott pékműkelyeket, a félmeztelen főnökök maguk is arról panaszkodtak, hogy maholnap végleg kihűl a kemencéjük. Egy pék volt, akit még nem rázott meg a válság förgetege, bizonyos Jamricska Lajos. De az meg olyan rossz ember volt, hogy minden maszkíro- zás nélkül fölvállalhatta volna a Lucifer szerepét. Ez a Jamricska végigmérte a jelentkező Szollárt, és ' csak ennyit mondott: »Azt mondják, maga akkora elme, hogy az ész még szétveti a fejét. Okosnak itt vagyok én«. Szollár csendesen megfelelt neki: »Akkor isten óvja meg fűztől, víztől, kártól, jó szerencsétől meg a szeme világától«. És behúzta maga mögött az ajtót becsületesen. Jamricska csak köpött utániiiaujii ÁRKÁNY Bajor Nagy Ernő ESTI na egyet, ami dicséretes önuralom jele, mert a mester az erejétől olyan pofont adhatott volna a nyelves segédnek, hogy annak egyik szeme a másikhoz koccan. Szollár Mátyás így békességben hazament. Attól kezdve — állás után nézendő —i naponta begyalogolt Pestre, utána visszaballagott, és favágással, kerti munkával, vízhordásai, kerítésreperálással megkeresett olykor egy-egy tányér főzeléket. Napról napra fogyott. Szinte már átderengett rajta a napfény, mint a sárga borostánytálakon, s bizonyos rossznyelvű asz- szonyszemélyek azt híresztel- ték róla, hogy már ärrftmka sincs, mert nincs rajta semmi, amiben fönnakadna a napsugár. Mikor Szollár ilyenné vált, és már nem merte vállalni, hogy felfűrószeli Bogács állomásfőnök úr téli tüzelőjét, mert keveslette hozzá az erejét, megszólított engem: «Szólj a gyerekeknek, hogy jöjjenek ki a Katona-rétre. Látnak majd valamit, ha már besötétedett«. Persze, hogy ott voltunk, előbb még, mint a vacsora- csillag. Szollár szótlanul babrált egy olyan hatalmas papírsárkánnyal, amilyenről még nem is hallottunk. Bár nem tudtuk, mit csinálhatnánk, pillanatonként felajánlottuk segítségünket. Ö komor sietséggel rázta a fejét, még csak nem is válaszolt. Csak a föleresztésnél engedte, hogy megfogjuk a hatalmas szerkezetet, mert egymaga nem is bírt volna vele. Amikor a sárkány fölfutott az augusztusi égre, mindnyájan megrettentünk. Szél kerekedett, és a nehéz, szobányi sárkány szinte robogott fölfelé a láthatatlan égi pályákon és alulról nézve nem deltoidnak láttuk, hanem éles fénnyel Jamricska mester úr puffadt arca rajzolódott ki rajta. Reggel az egész környék tudott a dologról. Csendesen mosolyogtak Jamricska úron, aki jó idegekkel viselte el a «dolgot, mert azt mondta: »Ingyen reklám ez. Olyasmi, mint a Schmoll-pasztáé«. De másnap már nem mosolygott a mester. Mert a Teje akkor még puffadtabban jelent meg a mélykék égen, és cinegecsőrt formáló hegyes orra szinte beleszúrt az este csillagaiba. A környék már nem mosolygott, nevetett. Harmadnap Jamricska úr lomha füleit növesztette óriásivá a sárkányon művészkedő éhes péksegéd. Az emberek harsogva kacagtak. Írásos üzenetet küldött hát a mester Szollárnak. Hangzott az írás a következőképpen: »Nézze Szollal’, ez mégse megy, hogy viccet csinál egy virilista iparosból mert amit maga csinál aztat nem lehet tűrni és megmutatom, hogy a vitéz JA- kói rendőrkapitány úr se hagyja és gondolja meg Szollár mert velem még senki se mert kikezdeni mert én ilyen senki embert ugye lataposom és jobb ha abbahaggya. Jamricska Lajos pékmester Így a levél. Egyetlen mondatban — pont, vessző és felkiáltójel nélkül. A munka- nélküli péklegény nem is válaszolt. Este már kiültek a kertbe a kisváros lakói, hogy lássák, milyen képpel jelenik meg az égen Jamricska. Most kidugta lompos nyelvét, mint üzleti tárgyalásokon szokta. Fuldokolva nevetett mindenki. És a virilista pék most már komolyra vette az ügyet. Négy piaci lődörgőt behívott magához, és fejenként öt pengőt ígért nekik, ha összetörik a sárkányt. Azok vállalták is ezt a kultúrmunkát csak éppen teljesíteni nem tudták, mert Szollár nem jelent meg a réten. Kilencre viszont a sárkány már ott nyargalt, hasán Jamricska úr ábrázatával, az esti felhők alatt. »Az Asszonyrétről eresztette fel« — vert tajtékot az önérzetében sértett férfiú dühe, amikor a kudarcot jelentették neki. Reggel újabb négy embert fogadott fel, hogy mindkét helyen legyen estére embere. Hiába. És újra csak fönn volt a sárkány. A piaci emberek, a ház előtt üldögélő foltozósuszterek, lisztet sóhajtó pékek úgy nevettek, hogy megzendült bele Jamricska úr ablaka. Ráadásul valami nyakszirtme- revedésféle is elővette a mindennap híresebb embert. Ettől meg csak égre vetett szemmel tudott járni, és ráfogták, hogy éjjel-nappal szüntelenül a sárkányt lesi. Egyébként már két napja nem aludt. Szeme véres voit, hangja rozsdás; párnás, tömpe ujjai remegtek a fáradtságtól. Nem állta már a harcot. Levelet küldött Szollárnak, és ebben azt írta: megvásárolja tőle a nevezetes sárkányt ötven pengőért. Azonnal nyélbeüthető a bolt, mert a levél átadójánál van a pénz, s az veszi át a különös portékát is. »Hát leszerelt Jamricska úr?« — nevetett Szollár, és arra gondolt, milyen rettentő pénz is ötven pengő, mennyi tepertőt, sárgadinnyét és illatos cipót vehet rajta az ember. — »Mondja meg, hogy késő, mert fölszegeztem a sárkányt az égre«. Kiment az udvarra és egy öreg csősz segítségével onnan eresztette föl a mérges pékmester szomorítóját. Amikor pedig az már jó magasan volt, elvágta a tartómadzagot. A sárkány a hold felé vágta orrát, és könnyű, nagy siklással elindult a végtelen felé. Szokták hallani a mélykék, késő nyári estében azt a surrogó hangot, ami folyton forgó csillagok muzsikája is lehet? A mi öregasszonyaink azt mondják rá ma is, hogy Szollár gazdátlan sárkánya fújtat így, mert jókedvű magányosságai ma is ott fönn kóborol az egek kikövezetten országútján. — Nézzük meg, mit visz! A hátsó vagonokban deszkák sorakoztak. — Micsoda nyúlketrec le* hetne azokból — mondtam. — Nincs is nyulad. — Ősszel kapok — hazudtam híreskedve. — Ez ám nem alma. — Azt hiszed, nem merem levenni ? — Azt. Több se kellett nékem, fölmásztam a nyitott vagonba, húzigáltam a deszkát. A vonat elindult. — Ugorj le! — Nem tudok — gyámol* talankodtam el. — A libákat hajtsd haza! Egyre gyorsult a vonat. Vártam. »Az állomáson megáll — jutott eszembe. — Akkor aztán jöhetnek utánam.« Lelapultam a deszkákra. Nem fékezett a vonat, átrobogott a falun. »Kellett nekem deszka, meg hősködés — gondoltam pityeregve —, de Böskének is adok, ha egyszer lekerülök innen.« Futott a vonat, kattogása félelmetessé vált. »A legjobb gyerek én leszek, csak hazajussak vala* hogy — fogadkoztam gondolatban. — Nagyapámnak Böske biztosan elárult, szétveri rajtam a vízhúzó kötelet.« A szomszéd faluig ntaz* tam. Sötétedett. Lassult a vonat, leugrottam. Visszafordultam a sínek mellett. Féltem, Futottam. Ha elfáradtam a szaladás- ban, lépegettem és hangosan fütyültem, ne higgyék, hogy elgyávultam. Éjfélre értem haza. Égett a lámpa. — Hol csavarogtál isten átka? — kérdezte nagyanyám panaszosan. — A pokolban? — Elvitt a vonat. — Miféle vonat? — A teher. Láttam, a verés elmarad. Nagyapám kint állt a földön, nagyanyám meg sohasem ütött Ezt mondta: — Máskor jobban vigyázz! Sántít egy libánk. Reggel hiába vártam Bös- két, nem jött Készültem a leszámolásra. Délben hazahajtottam, akkor találkoztunk. — Hát te, megkerültél? — kérdezte gúnyosan. — Láthatod, vagy nincs szemed? — Maradt a hátadon bőr? Arcába nevettem. Fölhajtottam az ingemet, hadd fusson ki a szeme. — Ki se kaptál? — Engem nem verhet meg senki — mondtam határozottan. — Nagypád se? — Az se. A lány csak pislogott Éreztem, elérkezett a nagy pillanat, amikor döntő fölényben vagyok. — Téged is megvédelek. — Jó — bólintott. Leültünk a házuk előtt Japán akác száradt ablakuknál, árnyékot se vetett. Boldog voltam. — Fürdesz velem? — kérdeztem izgatottan, magam előtt láttam a combjatövét, ahogy az olcsó ruhából ritkán elősütött —, megfürdöl? — Meg. — Holnap? — Nem, holnap nem. — Hát akkor? Vállát rándította. Megzavart egészen. Nem értettem, ránéztem hát haragosan. — Reggel eladtuk a libákat — kacagott, s beugrott a kapun. Még láthattam: szamárfüleket mutogatott. Kelemen Lajos Az öregek tükrei Elnémulnak lassan, mint az erdők! Szemükben ki húnyófélben parazsak vibrálnak, mint a bordák medrében az idő, s a tükrök elhanyatlanak betelve, akár a kert, ha szárnyával betakarja a hó madara. Mozdulatlan az ég. Tekergőzve száll a szürke füstön át, az emlék ízével telt vigasz.
