Somogyi Néplap, 1974. szeptember (30. évfolyam, 204-228. szám)
1974-09-01 / 204. szám
Z öldhajúnak hívnak. Pedig, amint látja, nem is zöld, hanem szőke. Egyszer heccből befestettem, azóta úgy rámtelepedett a zöld szín, mint tevére a púp. Nem is hívnak másnak. Nem születtem bányásznak. Az egész famíliám egyetlen melóst sem tud felmutatni. Engem is valami jogásznak vágy orvosnak szántak. A család egyke szemefé- nye voltam. Terülj-asztalkám mellett nőttem. Csoki kellett? Kaptam. Pénz kellett? Kaptam. Korcsolya, kerékpár, labda kellett? Ki sem mondtam, már előttem volt. Ó, én engedelmes kisfiú voltam Kitűnően tanultam, saját motorom is volt, de apa kocsiját nem használhattam. Azt csináltam, amit akartam. És mégsem! Önállóan semmit. Leintettek. Kíméltek. Más tett-vett helyettem. Űszott felém a kész, én meg semmit sem értékeltem.. Minek, ha úgyis megkapom __ H armadik gimnazista koromban, aztán bedobtam a törölközőt Untam már a banánt, és bejelentettem — egyik napról a másikra —, elég volt a bábáskodásból. Lelépek! Dolgozni megyek. Tanáraim kiverték a balhét A srácok röhögtek: na lám, lelép a dédelgetett, a kedvenc. Anyám majdnem bedilizett. Apám a haját tépte. Te, szégyene a családnak, mondta az asztalt verve, ha elmész, ide többet nem teszed be a lábad. Kitagadlak.. Minden tiltakozás ellenére aktatáskával és egy bőrönddel idejöttem a bányához. Nem kíméltem magam. A legnehezebb helyeket kerestem. A legjobban fizetőt Pedig a bányában acélemberek kellenek. Nem kemények, nem törékenyek, hanem szívós, hajlékony acélpengék. Valamikor azt mondták: a bányásznak nem kell más, csak két erős kéz és egy buta fej. Ez még akkor sem volt igaz. De nemcsak erő és nemcsak ész kell, hanem szívósság. Isteni szívósság. Károm- kodnitudás, hogy a felgyülemlett energiát, mérgét kiadhassa az ember magából. Mert ha nem, akkor megfől, felforr, elvesz saját dühzuha- tagában. Az erő viheti a puszta terhet, a nehezéket, a gerendát Az erő mozgathatja puskát, a réselőt, a köveket, de mindezt folyamatosan, hosszú távon csinálni, ahhoz akarat és szívósság kell. Térden állva egy teljes siktet szívlapáttal lemelózni — nem gyerekjáték. Mert felállni azért mindenütt még ma sem lehet. Ha az ember ki akar nyújtózkodni, gémberedett tagjait normálissá szeretné pofozni, akkor bizony végig kell nyúlni hanyatt vagy hason fekve a latyakos vágatban, élvezve annak hűvösségét, csontropogtatását. Itt tudni kell melózni! Azt mondják, a bányász sokat iszik? Ne higyje! Nem mindenki. Az viszont igaz, hogy általában többet. Sokat kell 'enni és inni. Verejtékezünk! Nemcsak szórakozásból fogynak a kriglik. A szesz Gyermekportré Kunffy Lajos pasztelljc. (A Somogyi Képtárban megrendezhet emlékkiállítás anyagából.) erőt. lendületet ad. Nem mindenki bír tartósan a váj- végen maradni nélküle, bármennyire is akarja ... Kell a kondi! Van amikor egyedül megrakok tíz—tizenöt csillét. A kilencvenkilós tárnokkal is kell játszadozni. A fúró és a fejtőkalapács dübörgő rakoncátlanságát is meg kell fékezni... A szakértelem nélkülözhetetlen. Rájöttem, hogy egykettőre le kell tennem a szakmunkásvizsgát. Vájár lettem. Aztán a gimit is befejeztem. Amikor idejöttem madárcsontú voltam. Törékeny, mint egy vénasszony. Azért van itt kakaó. Nem vagyok magas, alig százhetven, de nem kell, hogy más emelgessen helyettem. Tizenhét kilóval vagyok nehezebb. És ez nem háj. De nem ám! Ugye, most azt gondolná, hogy a bányászok verekedő- sek. Nem azok! De nem is angyalok! Csak szeretik az igazságot. A kézzel fogható, egyszerű, nyers igazságot! Öröklődik, mint a kobak, mint a fejlámpa. Ott mindenki tiszteli a másikat. Olyan sötét van, hogy az orr előtt levő kezet sem lehet meglátni és ha nem világítanának az összetartozás fejlámpái, akkor sokan nem is találnának ki belőle, vagy le sem mernének szállni. L ent sosem lehetett a lekezelőt, a pökhendit megjátszani. Mert a bánya nagy, az eldugott vá ja toknak pedig se szeri, se száma Lent én sen* vagyok ilyen bőbeszédű. Senki sem az. Ott szükség van minden tartalékra, minden energiára Ott a tudatosság összeszokott csendjében kúsznak a gondolatok. A sikt végére beszéd nélkül is kimerülünk. Szemmel is értjük egymást. Ha összevetem a hátamat az öreg Pistabával, biztonság és elégedettség sugárzik át a testembe. Hatodik éve dolgozunk egy csapaton. Robbantóvájár. Rendszerint szűz területet tárunk följ mert gyorsvágathajtók vagyunk. Sohasem gondoltunk arra, hogy szakad. Ilyen eszébe se juthat senkinek. Olyan biztonsággal mozog ott lenn mindenki, mintha külszínen lenne. Vele vannak társai, vele a műszerei... Régen, főleg más helyeken, az egerek és a patkányok voltak az emberek legjobb barátai. Nem rúgták, nem vágták őket. A műszernélküli világban ezek voltak a tárnák, a vágatok meteorológusai, vészjelzői, vészcsengői. Elárulták hol van víz, rejtett tengerszem. Onnét ösztönös meg magam —, de tudtommal a tisztító arra hivatott, hogy tisztán szolgáltassa vissza a polgárok holmiját. Nemde? — Ne filozofáljon! Viszi vagy nem viszi? Tudniillik: az úszót vagy a zsebkendőt? — Én az ingemet akarom. — Micsoda ■ csökönyös halál sikollyal menekültek. • Ha valaki ilyet látott, eldobott minden, keze ügyében levő szerszámot és usgyi: kiabálás, tolakodás, dulakodás, menekülés. Mert élni mindenki akart. Ha valahol lappangó gáz rejtőzött, az állatok mindennél előbb jelezték: ember, vigyázz! Ne menj tovább! Az öregek szerint á pontosságuk bárqulatra méltó. Nem csapnak be senkit, nem viccelnek meg, nem ijesztgetnek fölöslegesen, csak ha szükséges. Akkor viszont csalhatatlanok. Mégis a legjobb segítőtárs a fül. Igen, a fül! Lehet bármekkora zaj, düböröghet a a préselő, bőghet a fúró, a böller, szót se lehessen hallani, azért a bányász fülel. A legnagyobb robajban is képes meghallani, azt a kicsike és furcsa neszt, amit egy gyű- szűnyi kő leesése okoz. Nem is nesz ez’ hanem csak pisz- szenés! Csak surranás, de a fület mégsem kerülheti el. Ilyenkor ordítás, futás, mert kicsi után jön a nagy, és az már nem tréfa. Hogy volt-e balesetem? Hát igen. Azon a napon nem akart bejönni semmi. A főiéből szakadt a víz. Gwmiruhába beöltözve ácsoljunk. Feszült minden. Erőlködésünk hang- je bejárta a vágatokat. Fúrtunk. Éreztem az öreg zihálását, de nem egyeltem. Nem engedtünk. Engedni, megalkudni sohasem lehet. Ha egyszer valaki megteszi, nem bírja abbahagyni. Fojtott a levegő. Rosse volt a vidia. Kevés volt a nyomás. Megszorult a meleg __A csillék i s nehezen telitek. A fúrógép is makacskodoitt. Még a gyufa sem fogott tüzet. Már semmire se figyeltünk. Egyszerre csak zsupsz! Többre nem emlékszem ... Az igazi próiba tehát megvolt. Több hónapig nyomtuk az ágyat. AMtólag szerencsénk is volt. , Aki túlesik a próbán és ki tud térni a kasza elől, annak alaposan megnő a tekintélye. T udja, én 'nagyon makacs ember vagyok. Bennem él a varázs. Napról napra leszállók, minden mellékgondolat, minden szorongás nélkül.. Nem félek! Sohasem félek. Magamba szívtam a mélység szeretetét. A föld, az érc, az elmúlt tíz év alatt önálló emberré gyúrt. Tudom mit miért csinálok. Az egykori elkényeztetett fiú nincs többé. Sohasem bántam meg, hogy nem a könnyebbik utat választottam. Odahaza, ha nehezen is, de megbékéltek... Elágaztam. Ha néha megkérdezik tőlem, miért vagyok bányász, csak annyit mondok: van valami, ami hív. És én megyek, mert enélkül ízetlen, sótlan minden... Hát ennyi. Na, JÖ SZERENCSÉT! csak ide szépen! — Mit képzel? Ezt az inget az az illető kapja, aki hét darab inget hozott be tisz titánt Ö ugyanis két inget kap, egy úszónadrágot, no és kiegészítésül zsebkendőt. — Hogyhogy? Maga odaadja másnak az én ingemet? Bartha Szabó /ózsef Elága zás * Beléptem a tisztítóba. — Szeretném elvinni az ingemet — mondtam a hölgynek. Fölnézett rám a számlacsomóból, csodálkozóan, és így szólt: — Az ing helyett adhatok két úszónadrágot, vagy ha ez nem tetszik: négy darab vadonatúj zsebkendőt. — Mi-i-i-t? — Rosszul hall vagy nem érti? — Nem akarok hinni a fülemnek. — Csak nyugodtan higy- gyen! Én nem beszélek ösz- szevissza — szögezte le határozottan. — Ez állami tisztító, ha nem tudná, s éppen ezért beszélek ilyen világosan, hogy ne érezzék becsapva magukat a tisztít- tatók. — Rendben van — adtam M. A. Vaszilevszkij párbeszéd ember! Hát ennyire értetlen maga? Hisz világosan megmondtam, nem? Kevés nálunk az ing. Úszónadrág azonban van. Viszi? — Tegyük föl: az ingem tönkrement, agyonmosták, vagy mit tudom én mit csináltak vele, de a gombjaimat csak megkaphatom? Eredeti gyöngyházgombok voltak... De nézze csak! — mutattam hirtelen a mennyezet felé. — Ott balról a második mintha az én ingem lenne... Jól ismerem. — Meglehet. — No, ugye! — kiáltottam föl diadalmasan. — Adja Gutái Magda KORA ŐSZ Szeptember, augusztus vége. Kora ősz Várom, hogy bekövetkezzék az elmúlt évszak, záporaival. Szép kísérlet. Lehetetlenség. Tajtékzott a mező, örvénylett a rozs. Az, ami volt, most történjék meg. Elhagyhatlak. Láthatatlanul a rozstáblára csöpög a véred. Fazekos Laios Falusi anyák Földszínű, nehéz ruhákba öltözködnek, — fiaiknak és lányaiknak útravalóul a napot babusgatják — és a szemük könnyező csillag. Mozdulatukban tegnapi alázat s kapához szokott hajlongások. — Lélegző, szabad, táblás mezőinken láthatatlan gyökerű virágok. — Kötényükkel törlik le verejtékük — és szemükből a sűrű könnyet —, mikor városi fiaik, lányaik búcsúzásnál visszaköszönnek. iszlai Zoltán Széljegyzet a jelenlétről Még látjuk egymást. Engem néz szemed. Találkozásunk mégis: szinte álom. Kaucsuklabda — közömbös vízsugáron. Mindegy: íöldobódik vagy leesett. Tudod is te, miért mégy el tőlem, öngyilkos vagy! Jobb éned nálam hagyod. Én eltűnök előled az időben. Téged nyársukra döfnek csillagok. Bocsáss meg. Én lettem a gazdagabb. Ki nem tudja, hova, de továbbutazik. Nekem ne ints! Magányos, ki marad s egyedüllétével a csömörig lakik. Czinder Antal Ősz című szobra. Goethe és a munkáslány Nagyon sokan nem gondolnák, hogy Goethe, a géniusz, a hatalmas úr, a miniszter, Károly Ágost herceg udvari tanácsosa, akit wei- mari otthonéban még Napóleon is fölkeresett, egy egyszerű, értelmes, becsületes munkáslányt szeretett legjobban összes szerelmesei közül, és őt feleségül is vette. Természetesen az udvari dámáknak, a grófnőknek és bárónőknek nem tetszett ez, és Krisztina Vulpiusra — ez volt Goethe feleségének leánykori neve — a legképtelenebb rágalmakat zúdították. A zseni azonban mit sem törődött ezekkel, és a gratulálóknak inkább ilyeneket mondott feleségéről: »... mióta házamat átlépte, csupa örömet köszönhetek neki«. Vágy (még házassága előtt): »Házas vagyok én most is, csak nem ceremónia szerint. Krisztina mindig a feleségem volt«. Goethe édesanyja — az a tisztítóban — De drága uram, magában túlteng a ragaszkodás a saját cuccai iránt! Hát manapság szabad ezt? Kap cserébe két úszót, hisz az is fontos ruhadarab. Intelligens ember ma már nem lehet meg úszónadrág nélkül. nedme? — Valóban, csakhogy nekem semmi szükségem rá! Nekem már van. — Nem baj. ezzel több lesz. — Lehet — adtam meg magam végül. — Az úszónadrág a modern ember elmaradhatatlan ruhadarabja... — Na végre, csakhogy rájött! — kiáltott föl diadalmasan. — Parancsoljon — lökte elém az úszót. — De hát én ebbe hatszor beleférek. — Na és? Fő, hogy kicsi ne legyen. Nagyból csináltathat kicsit, de-fordítva? Nagyon kérem, ne szeszcelőkelő tanácsosné — a házasság alkalmával ezeket, írta fiának: »Hálát adhatsz istennek, ilyen kedves, derék, romlatlan teremtés igen ritka; most teljesen nyugodt vagyok sofsod felöl«. Levelét pedig menyéhez legtöbbször ilyen megszólítással kezdte: »Igen szeretett leányom, hűséges barátnőm!« Goethe valójában élete jobb felét és vágyai boldog beteljesülését találta meg Krisztinában. Érezte, tudta: a magasabbrendű élet elengedhetetlen feltételéhez hozzátartozik az, hogy a férfi mellett legyen egy olyan nő, aki előtt emberi voltát, belső világát maradéktalanul feltárhatja, és ez a nő minden erényével és hibájával együtt szereti őt. S hogy menyire szerette Krisztinát, bizonyítja olaszországi útjáról a barátjához, Herderhez írt néhány sora: »Krisztinát szenvedélyesen szeretem, amit mostani utazásom alkalmával éreztem először. Ha Krisztina hű malyeskedjen, különben tervteljesítésünk közvetlen akadályoztatása címén kénytelen leszek a munkáltatójához panasszal fordulni. — Rendben van, de akkor legalább adjon valami jobb zsebkendőt. — Hé! — kiáltott hátra a spanyolfal mögé. — Hozzatok ki négy zsebkendőt!... Fogja — pottyantotta elém. — Igaz, hogy mosatlan, de otthon majd kimossa. — Álljon meg a menet! Én már előre kifizettem a mosást. — Persze. Az ingét... De ez zsebkendő! Nézze csak az ingét: patyolattiszta! Igaz? — Tényleg! És hogy ragyog! Az én kedvenc ingem. Tiszta, mint a könny! Mint az álom! — Na ne érzékenykedjen! Fogja ezt a tollat, és írja alá, hogy az ing tiszta, a munkánkkal elégedett... Mert tudja, a mi vállalatunknak nagyon is fontos a kliens véleménye. Fordította: Krecsmárync Karate llozália rád hozzám, nagy kályhám jól fűt, nincs egyéb kívánságom, nincs mit keresnem a világban.« Tudósok, művészek, a kultúra magas fokán álló egyének nem egyszer -vallották, hogy az egyszerű származású nő lelke nemesebb, gazdagabb, mint az úgynevezett »társadalmilag magasabb fokon álló« nőé. Ez nem is műveltség, hanem intelligencia, a lelki kultúra mérlegén esik a latba. A természetes, józan női ész, a gyöngédség, veleszületett intelligencia ebben a vonatkozásban sokszor jobb meglátást, eligazítást nyújt, mint a »szokványos műveltség«. Ha pedig valaki azon gondolkozna, hogy vajon hogyan illett a nagy géniusz szelleméhez a kevéssé iskolázott leányé, bizonyságként álljon itt Goethe barátjának, bizalmasának, Kné- bel feleségének néhány sora: »Goethe gyakran mondta ne-, künk: hogyha szelleme valamivel nagyon foglalkozik s az eszmék erősen tolulnak rá, túl messze kalandozik, s nem tud már eligazodni, egyszerűen előadja a dolgot Krisztinának, és gyakran kell bámulnia, mint tudja Krisztina természetes éleslátásával mindig, mindjárt a helyeset találni« ... Mikor Krisztina 51 éves korában megbetegedett, Goethe letérdelt a haldokló ágya előtt. és sírva jajongott: »Nem hagyhatsz itt, nem szabad engem itthagynod«.... Majd: »Üresség, halálos csönd bennem és körülöttem« — írta a bekövetkezett halál után. Egyik barátjának pedig ezeket írta: »Te tudhatod, hogy mit jelent számomra, hogy az én drága kis felesé" gém örökre eltávozott« ... Azt hiszem, mindebből lemérhetjük, kit szerethetett Goethe igazán, és jórészt ki érlelhette meg benne a Faust útolsó mondatának szép, mély értelmű gondolatát: »Az örök női felemel bennünket«. Gyeties Zoltán wigjiflira /
