Somogyi Néplap, 1974. július (30. évfolyam, 152-177. szám)

1974-07-28 / 175. szám

mmm

%í v •. ; $:

Kosfrzetva. Antoni (Lengyelország): Trombitás I.

fODOK ANDRÁS

Víaskodás az idővel

*

Régi igazság, Hogy az emlékezet aktív. Formálja, átszínezi, törli a belül megélt időt. Ám akit a kifejezés önmaga vallatására kényszerít, nem osztozhat a könnyen felejtök. szakaszos memóriá- júak önkéntelen vagy tudatosan is csaló boldogságában. Sorsom nemegyszer hoz ösz- sze a hazugság és önámítás lebegő akrobatáival. Kesernyés derűvel szemlélem, hogy akarják kijátszani az időt, mintha teljességgel hiányozna magahordozásukból egy- egy előző helyzet visszahúzó földi súlya.

Nekünk, akiket minden rendű és rangú emberi dolgokhoz az elszámolás felelős-, sége köt — jutalmunk és bűnhődésünk, hogy helyettük, a múltjukat elrekkentők helyett is emlékezünk.

Nem hiszem tehát, hogy utóbbi írásaimban az idővel való állandó szembesülés azért nyilvánvalóbb csupán, mivel személy szerint rég benne vagyok a férfikor nyarában, hogy mind több veszteséget, fizikai és lelki halált kell leltároznom. Inkább a régi természetes meggyőződés erősödik bennem, mely szerint, ha vállalt eszményeimhez hű akarok maradni, ha értelmesen és érdemesen kívánok élni. állandóan emlékeztetem: egész állományát, élményeim minden rétegét, választásaim, ütközéseim és kudarcaim minden drámáját. Morálisan csak így

*A Könvvvilág júliusi számából.

Fodor András

HAJSZA

Fekete rétek, városok vak ismeretlené.

Keserű rettenet feszül az őrlő semmibe.

Ki tudja, miért e rohanás?

Ki tudja, hol a hova?

Hideg szikrákat vet az út csillagzó láncsora.

Nincs szó csupán a suhogás fölajzott csöndje, csak a kerekek dühére vert önkínzó mozdulat.

Hideg a szem, hideg a kéz, az üvegek, a fém, fáznak a fák, a kövezet, vacog a lombsövény.

így rohanunk halott mezők, üres házak felett tovább, mikor már nincs

miért, |

mikor már nincs kinek.

(Az idő foglya címmel új kötettel jelentkezik Fodor András.)

rendelkezhetett! magammal, sőt különös módon csak a megélt idő aktivizálása biztosítja tartózkodásom, térbeli szabadságom lehetőségét is.

Minap egy hatvan éve írt tanulmányban bukkantam rá meggyőződésem filozófiai igazolására. »Mikor bennem dolgok mennek végbe, utólag konstatálhatom, hogy időben mentek végbe, de akkor már térben gondolkodom. Ha pedig a jelenben gondolok rá, nemcsak az aktuálip pillanatra, az előző és a következő pillanatra is gondolok. A hátra és az előre- képzete nélkül, amik tisztán térbeli képzetek, képtelen vagyok az idő képzetét megalkotni.«

Ámde amíg a természeti kiterjedés' végbemenés puszta egymásmellettiség, egymás- utániság, ily módon konti- nuus, a művészinek keresztül kell mennie a folyamatot megszakító emlékezésen — így jutunk az új kontinuitásig, a teremtő forma teret, időt megkötő magasabb rendű egységéhez.

Mondják, hogy a magyar poézis rossz viszonyban van a gondolattal, miközben múltunk és jelenünk olyan cáfolatokkal szolgál, mint Csokonai, Vörösmarty, Ady, Babits, Szabó Lőrinc, József Attila, Illyés Gyula vagy Vas István versei. Mondják azt is, hogy az intellektuális költészet nem igazi líra. Ismét mások szerint a személyes hangnak nincs többé jövője. Egymást kizáró ítéletek közt szeretném hinni, hogy a korszerűbbnek vélt tárgyi regisztrálás vagy a szavak sodrán hevülő újromantikus pompa mellett- 'a változásban is maradandóságért dacoló embersorsunkra mindenkor tisztán emlékezni, róla újra és újra vallani sohasem lesz könnyű, sohasem lesz költőhöz méltatlan.

E

mbertől, istentől elfeledetten élt a kis sziget. Megfeledkeztek róla az idegen katonák is. Megfordultak ugyan a kikötőjében, a rabság első napjaiban, partra is tettek néhány állig felfegyverzett emberüket, hogy őrködjenek, ám hamarosan elvitték őket, és hagyták, hadd lebegjen a tenger és az ég között, mindegyre egyhelyben.

De hát hasonló volt a sziget sorsa a béke éveiben is.

— Ebből is látszik, hogy nem vagyunk a tüzvonalban.

Ezt mondogatták egymásnak, ezzel magyarázták a kikötő el hagyatottságát. Más egyébre gondolni sem akartak. És hát minek is? Hiszen azért fel-felkeresték őket a környékbeliek; eljöttek látogatóba, ellátták őket a legszükségesebbekkel. Kétszázötven—háromszáz lélek — eny- nyiből állt a sziget lakossága; egy csendőr, a hatalom képviselője, ?gy távirász, aki tudott társalogni a szelekkel és a felhőkkel, és elmondta nekik, mi történik az ő világukon kívül, ezért aztán varázslónak vagy prófétának vélték.

Két rozzant motoros bárkájuk volt, azokkal járták a közeli szigeteket; olykor eljutottak Pireuszba is, hoztak ezt- azt. Az utóbbi időben azoknak sem akadt sok dolguk. Néha, nagyritkán megesett, hogy kifutottak egy-egy kisebb halászatra, de igyekeztek vissza a kikötőbe. Elhagyatott volt a tenger, olyan elhagyatott, hogy szinte belerémült az ember. Se füst, se vitorla, se madárszárny. A hajdani, ősi tenger volt most, az ember-előtti tenger. Magányos, határtalan, meghódítatlan — napközben. Éjszaka meg, akár holdsütésben, akár sötétben, társalgott szakadatlanul, mint a teremtés első óráiban, mikor formálódtak az elemek és a világ erői, beszélgetett velük, akár csak akkor, mikor még nem létezett emberi fül, hogy felfogja párbeszédük értelmét; most meg hasztalan próbálja az emberi értelem megfejteni miről beszélnek.

Gyorsan megértették a szigeten, hogy azzal kell beérniük a háború idején, amijük van, csak a maguk földjére számíthatnak. Ha meg tudták volna, milyen az élet a szárazföldi Görögországban, nem nyílt volna panaszra a szájuk. Persze, egyben-másban szűkölködtek, de azért nem haltak éhen.

A betegség ijesztette őket leginkább. De hát békében is gyakran megesett, hogy nem tudtak mit kezdeni a súltms beteggel. Késett a postagőzös, a motorosbárka csak nem akart útnak indulni. Százszor meggondolták, míg egyszer nekivágták — sok kiadással járt; s gyakran megtörtént, hogy mire valami nagyobb helyre érkezett a beteg, már nem lehetett segíteni rajta. Szóval magukra hagyottan, a tengeren, távol a háborútól, távol az emberektől is. Űk meg a távirász; a távirász, aki váltig ismételgette nekik, micsoda vadállattá aljasult az ember, Nyugaton és Keleten egyaránt, a

háború kis és nagy harcterein; meg az isten, aki — hitték — gyámolítja őket, s szemmel tartja békés életüket. A csendőr már nem tudott mit kezdeni a hatalommal. Még ha akart, akkor sem tudott volna kiabálni — nem volt hozzá ereje. O maga is osztozott a szigetiek sorsában, ugyanazt a szűkös kenyeret ette, nem pazarolja már maradék erejét kiabálásra és ijesztgetésre. És nem telt bele sok' idő, a távirász is elveszítette a hatalmát. Történt valami a műszereivel,

éjszakákat. Az apró házak fázósan bújtak össze a kikötő félkaréjában.

Kihalt volt az öböl. Csak néhány portra húzott halászcsónak, a két lehorgonyzott bárka volt benne, meg a szél, mely hol szelidebben, hol meg vadabbul fújt; hol beszélgetett, hol meg pörlekedett a tengerrel és az árbócrudakkal.

Későre járt már, legalábbis a helybeliek szerint: tíz óra lehetett, s első álmukból verte fel őket a kis templom harangszava.

Petrosx Harist*

A görög író (szül. 1902.) Megali Nihta (Nagy Éjszaka 1966). című könyvéből, melyben a német megszállás és az ellenállás éveiről írt elbeszéléseit gyü/tötte egybe.

becsukta a hivatalát, abbahagyta a varázslóskodást és a prófétáskodást. Elszakadt hát az egyetlen kötelék, amely a külvilághoz fűzet eddig a kis szigetet. És jöttek az éjszakák, különös álmokkal töltve az embereket, és jöttek a nappalok, melyeken az öregek ma- gyarázgatták az álmaikat, jósolgattak a háború kimeneteléről. az éhínségről, a végítéletről, amely a világot fenyegeti.

Hónapok elteltével bukkantak föl újból az idegen katonák. Nem sokat időztek, nem sokat beszéltek — egy szigetbeli kísérte őket, értett valamicskét a nyelvükön —, és egyetlen parancsot hagytak:

— Semmi fény éjszaka! Még egy cigarettányi sem!

Hajnalban érkeztek, alkonyaikor távoztak. Kis rocsó- juk egykettőre beleveszett a sötétségbe.

Tudakolták az elöljáróktól, mi hírt hoztak. De nem tudtak meg semmit. Kérdezgették a papot is, aki megvendégelte őket. Hiába. Faggatták a jegyzőt is: annyit mondott nekik, hogy az elnök ágyban fekvő beteg. Nem valami sok. Csukott szájjal érkeztek a katonák. úgy is távoztak. Végül , is csak annyit tudtak meg tőlük, hogy még tart a háború — talán mindenfelé, ahol csak emberek élnek...

És álmokkal teltek meg újból az éjszakák; a nappalok meg hozták a reményt vagy a kétségbeesést, és közben a kis sziget várt, egyre csak várt.

E

gészen hozzászokott a várakozáshoz, és nem kérdezgette már a tengert, amely sokminden tudója; hiszen nem lehet, hogy nem hallott semmiről, csak- hát szigorúan csukva tartja a száját, nem engedi, hogy nagy szemében tükröződjenek „a titkai, akár derűsen kék. akár zöldesre változik nyugtalankodva, akár teljesen elsötétedik a dühtől.

A téli nappalok gyorsan teltek, de az éjszakáknak nem akart vége szakadni. Még az álmokkal sem — képtelenek voltak kitölteni annyi órát, a hosszú decemberi és januári

ßincehideq

Harminc fok meleg, árnyékban. Szomjasan botorkálok a tikkasztó hőségben, mint vándor a Szaharában. Már-már elvesztettem minden reményemet. amikor enyhet adó oázisként jelbukkan előttem, egy kacéran csalogató tábla:

JÉGHIDEG JAFFA

GYÜMÖLCSLÉ, SÖR Lezuhanok egy székre:

— Legyen szíves egy jéghideg . ..

— Tisztelettel. Pincehideget tudok hozni — mondja udvariasan a felszolgáló.

— Tisztelettel kérem, hogy hozza.

Térül-fordul, s már ott is van előttem az ital. Megfogom a poharat. Langyos. Alázatosan lebegem:

— ön azt mondta, hogy pincehideg italt hoz?

— Igenis, kérem. Ilyen a mi pincénk. A szomszédban pékség van és a kemence melege bizony átjön a falon.

— De hát frizsiderük

nincs?

— Van, kérem.

— És?

— Nem működik. Sajnos, torokgyulladása van.

— A frizsidernek?

— Nem, a szerelőnek, akinek meg kellett volna javítania. Hideget ivott a Béla.

— De bizonyára nem

önöknél.

— Nem. Kedves uram,

okulhatna a Béla példájából. Az orvosok kimutatták, hogy

a jeges ital fogyasztása rendkívül egészségtelen.

— De nyár van és én egy könnyelmű fráter vagyok. Mit csináljak, ha csak a hideg oltja el a szomjamat?

— Mélyen tisztelt vendég úr! Legyen szabad megjegyeznem, hogy nyáron a forró tea fogyasztása biztosit igazán kellemes közérzetet és ami a legfontosabb: az egészségre nézve teljesen ártalmatlan.

— Igen, de én

__

— Álljon meg a menet! önnek bizonyára felesége van, gyermekei. Óvnia kell magát. Gondoljon a szeretteire! — mondja lágy duruzsoló hangon a pincér.

Mit felelhetek erre? A szerető gondoskodás elérzéke- nyit: könnyes lesz a szemem. Felhajtom a langyos italt és arra gondolok: hála a pincérnek, ma sem vétettem a családom ellen.

Galambos Szilveszter

Rohantak a térre, sebtében magukra kapkodott ruhákban, és egy fiatalembert találtak ott; felmászott a toronyba, s össze-vissza rángatta a harangot.

— A bolond!

Csakugyan Vangelisz volt, a sziget »bolondja«, akinek se otthona, se rendes ruhája nem volt; hol itt, hol ott hált, hol ez, hol az adott neki egy darab kenyeret. Az elsőként érkezettek, dühükben, már-már leráncigálták odaföntről, hogy móresre tanítsák — leg- közelebbb majd meggondolja, megzavarja éjszakai nyugalmukat. De a pópa, aki csuha és öv nélkül, zihálva érkezett oda, visszatartotta őket:

— Megállj átok!

És fölszólt a harangtoronyban lapító Vangelisznek:

— Gyere le, Vangelisz!

Az ijedten nézte a dühösen hadonászó embereket, akik egyre többen lettek; habozott, de aztán csak lemászott. A pópa kitárt karral tartottá vissza a szigetbelieket:

— Mi történt, Vangelisz?

— Hajó, atyám, hajó! Saját szememmel láttam, tisztán láttam, és félrevertem a harangot, hadd lássák a többiek is!

Több se kellett a falu népének. Otthagyták Vangeliszt, s rohantak a kikötőbe. Csatlakoztak hozzájuk azok is, akikkel útközben találkoztak ösz- sze. Vacogtak a hidegtől és az ijedtségtől. Leghátul a pópa meg Vangelisz.

Mire a kikötőbe értek, együtt volt csaknem az egész falu. És valamennyi éles. nagy tengeri távlatokhoz szokott szem, mely a tengeri éjszakákon is képes tájékozódni, a vízre szegeződött.

M

ég a lélegzetüket Is visszatartották. Megcsillapult a tenger is, amely még az imént — mintha csak a harangszó bolygatta volna fel — bömbölve hánytorogni kezdett. Sötétség honolt a víz fölött, olyan mélységes, hogy észre kellett volna venniük még a legkisebb szikrát is, ha van. De semmi — még az a parányi szikra sem látszott sehol, nemhogy egy egész, kivilágított hajó! összenéztek; megbizonyosodtak, hogy a szomszédjuk sem lát semmit, tehát nem tévednek, s újból dühbe gurultak. De hát nem csak Vangelisz volt ott: a pópa is, aki értett a bolond nyelvén.

— Na, hol az a hajó, te? — kérdezte tőle szigorúan, alig tudva türtőztetni magát. — Nem látom már, atyám. — És hol láttad?

— Hát, ott, atyám, ott ni! És balfelé mutatott a távolba, ahonnan a szigetre igyekvő hajók szoktak jönni.

Meresztgették a szemüket, hogy- kivehessenek valamit, de hasztalan. És a pópa, aki tartott az egybegyűltek haragjától, újból faggatni kezdte Vangeliszt:

— Biztos vagy benne, hogy láttad, vagy csak úgy rémlett? Ébren voltál vagy csak úgy álmodtad az egészet?

— Biztos, atyám; láttam, ha mondom!

— És honnan?

— A raktárablakból.

Ezen azt kellett érteniük, hogy a lakatlan, romos ház ablakából, ahol az idei telet töltötte Vangelisz.

— Hogyhogy? Hát nem alszol ilyenkor?

— Nem, atyám, nem aludtam.

Majd halkabban:

— Szaggatott a gyomrom; tegnapelőtt ettem utoljára.

Többre nem is volt kiváncsi, sem a pópa, sem a gyülekezet. Kettesével, hármasával hátat fordítottak a tengernek, hazaszállingóztak, hogy álmukban lássák a hajót, melyet ébren nem láttak a partról.

Egy jó hét sem telt bele, újból felverte az éjszakát a ha- rangkongás. Ezúttal már kevesebben keltek fel, de azok aztán még dühösebben, és rohantak, hogy megkötözzék Vangeliszt. Amikor azonban a templomhoz értek, meghökkentek, nem akartak- hinni a szemüknek.

— Láttam! — kiabálta odaföntről Hrisztosz, egy erős kötésű, kevés beszédű, jó munkásnak tartott fiatalember. — Láttam: egy nagy hajó volt, teljesen kivilágítva!

Hrisztosz nem volt bolond. Amikor azonban velük együtt ott állt a parton, s onnan nem látott semmit, egyetlen fény- pontocskát sem, csaknem megbolondult.

— Vízitündérek, azok lehettek. valahol messze — dünnyögte egy öreg. — Gyerünk lefeküdni!

Hrisztosz nem volt bolond, mozdult, le nem vette szemét a tengerről — a sötétségről. Ha nincsenek ott a barátai, talán virradatig lesi a hajót

— azok húzták el a kikötőből. Látta, esküdözött, bizonykodott. A többiek jelenlétében nem mutatkozik, most nem lát semmit, pedig ott, arra, látta

Reggel észrevette Hrisztosz, hogy más szemmel néz rá a falu népe. Jó. jó, Vangelisz még csak hagyján. de hogy ez a derék, józan fejű is! És képes féíreverni a harangot! ...De nem sokáig csodálkoztak Hrisztoszon. Alig telt el tíz nap — Avgusztisz lépett a helyébe. Ö is felmászott a toronyba, s az éjszaka kellős közepén félreverte a harangot. Felneszeit a falu, de ezúttal még kevesebben rohantak oda. És Avgusztisz, aki makacs ember volt, éghasadásig maradt a parton. Lattá a hajót, értsék meg, nem is volt már messze, és feléjük tartott, egyenesen a kikötőjükbe!

V

angeliszen kívül nem voltak bolondok a szigeten. Nem voltak kí- sértetei, sem víztündérei. A hajó, az volt az első kísértet, amely felbolygatta álmukat. Mondogatták, hogy meg kellene törni a gonosz varázslatot, meghinteni szenteltvízzel az öböl vizét, el, valahová messze űzni. más tengerekre. Mondogatták, de ugyanakkor töprengtek is. és csak nem szánták rá magukat. Mert hát mi is lehet ez a hajó, és minek félnek tőle?

— Hajóval, a mi hajónkkal, amelynek minden lámpása ég a sötétben, mi más, ha nem szabadság érkezhet?

A pópa mondta ezt nekik, a csendőr meg megerősítette. Megnyugodtak hát. Nem ije- deztek már éjszaka, mégha meg-megkondult is a harang. Pedig gyakran előfordult. Avgusztisz után mások is felmásztak a harangtoronyba; nem csak fiatalok, hanem meglett férfiak is. akik cseppet sem voltak bolondok; és látták, külön-külön mindany- nyian látták a hajót. Már azt is meg tudták mondani, hány lámpása van, milyen a fedélzete. y

És múltak a szolgaság hónapjai, teltek az évek. Megfeledkeztek a szigetről az idegen katonák, megfeledkezett róla a többi ember is. És a harang meg'kondult újra meg újra; téli és nyári éjszakákon, ősszel, tavasszal. Ki-ki külön látta a hajót, amikor azonban együtt voltaic elvesztették a szemük elől. De hitték, hogy egy nap, akár nappal, akár éjszaka, látni fogják együttesen is. Hitték. £s várakoztak ...

Papp Árpád lordltas«