Somogyi Néplap, 1974. július (30. évfolyam, 152-177. szám)
1974-07-28 / 175. szám
NYELVMŰVELÉS Színes jelzők siratója Győri Zsuzsa Fényképek Pótmama voltam a múltkor — divatszakértői szerepben, Barátnőm kért meg (ő egész nap »melózik«), menjek el a lányával a szabóhoz. A gyereknek a jövő héten lesz az esküvője, menyasszonyi ruhája kész, csak éppen nézzem meg, minden rendben van-e rajta, örültem a megbízatásnak. Egy óra lopott boldogság! (Nekem nincs lányom.) A szabónál a kislány fölvette a habos fehér csipkecsodát, én fölfűztem a csöppnyi fátylat sötétbarna hajára, s így végre odaállhatott a nagy tükör elé. Egy percig nézte magát szótlanul. Húszéves szépségében maga volt a hamvas, tiszta ifjúság. Nekem hirtelen kiszaladt a számon: »Tündé- ri!« Az idős mester, nem akarván dicsérni sem a kislányt, sem a saját művét, csak eny- nyit mondott: »Hát igen«. A kis menyasszony végre megperdült a tükör előtt, aztán átszellemülten suttogta: * »Állati!« Mintha megütöttek volna, úgy hatott a durva szó ebben a helyzetben, összenéztünk a mesterrel, s egyet gondoltunk. Most ez olyan divatos jelző, amelyet a tizen- és huszonévesek alkalmaznak szépre, csúnyára, jóra, rosszra, különösre és megszokottra. Bizonyos lustaságra vall ez: mintha el akarnák kerülni azt a szellemi megerőltetést, amelyet a találó jelző megkeresése okoz. Szinte már úgy használják, mint az izé-t, a pillanatnyi szellemi rövidzárlat szópótlóját. A következő jelzőt ebből a típusból azonnal megkaptuk. Erélyes kopogtatásra kivágódott az ajtó, s berobbant egy jóvágású fiatalember, a vőlegény. A könnyű autósbunda alól kilógott a fehér orvosi köpeny. Látszott, hogy munka közben lépett meg a rendelőből, Persze ő is látni akarta a kislányt menyasszonyi dí- : " szében. Hát látta, sőt nézte megbabonázva egypár pillanatig, aztán elsóhajtotta: »Ol- tári!«. Csók, s a fiú elvihar- zott. Ez az értékelés már jobban illett az alkalomhoz, csak az a baj, nogy különben ez is olyan izé-féle. Nemrég hallottam egy már nem éppen huszonéves kiváló szakembertől, aki munkatársát jellemezte: »Oltárt nagy marha!« Most azt hihetné az olvasó, hogy az argó szókincséből származó jelzők ellen szándékozom morgolódni, pedig csak a beszélt nyelv elveszett színes jelzőit siratom. Bevásárlásból jöttem haza néhány napja, s a lépcsőház egyik fordulójában három lakótársnőnk beszélgetett. Én is odaálltam negyediknek. (így szoktam társadalmi életet élni.) Érdemes is velük szóba ereszkedni. Már közel a hatodik x-héz, még nagyon kívánják az élet ízeit: tévét néznek, színházba, moziba, hangversenyre, társaságba járnak, néha még olvasnak is. Éppen egy új olasz filmről folyt a szó. Én persze nem láttam, s némi bűntudattal érdeklődtem, érdemes-e megnézni. Erre megindult a szó- v áradat: »Hát ezt nem lehet kihagyni!« — »Hogy milyen szép film!« — »Szép? Inkább csak jó.« — »Nem egészen értem, azok a hülye vágások úgy megzavarják az embert. Én szeretem, ha egy filmnek szép meséje van, nevethetek vagy sírhatok rajta.« — »Én megvallom sok újat tanultam, pedig nem vagyok már mai csirke. Tudjátok, azok a eikis jelenetek. Szerelmi vásár, meg minden. Ilyenek még az »Édes élet«-ben sem voltak.« — »A végén majd megőrültem attól az diíati motorzajtól.« Én már percek óta nem magára a filmkritikára figyeltem, hanem arra .ahogyan elmondták. Uramisten, hogy szeretnek beszélni, és mégis milyen szegényes a kifejezés- módjuk! Az érzelmi fűtöttség, egyéni vélemény nem hiányzik beszédükből, hanem a jelzők, amelyek leginkább hivatva volnának arra, hogy ezt az érzelmi többletet hordozzák, futószalagon gyártott, olcsó széria termékek. Pedig biztosra veszem: műveltségük, évtizedeken át összegyűlt szókincsük képessé tenné őket arra, hogy színesebben beszéljenek. Ámde valami szellemi lustaság, valami elgégiesedés kényszeríti őket a legyorsab- ban előkapható klisék' használatára. Hiszen szinte percenként elhangzik a szén, jó, rossz, hülye stb. jelző. Pedig a »Hogy milyen szép film« lehetne művészi, csodálatos, gyönyörű, ragyogó, remek, pompás, mesés, elragadó, nagyszerű, hogy csak a leggyakoribb jelzőket említsem. 1 Az »Inkább csak jó« helyén van a szép-pel ellentétben, de itt: sem ártana valami olyan jelző, mint a különleges, eredeti, nem mindennapi, érdekes, izgalmas stb. A »hülye vágások is megkaphatnák a váratlan, meghökkentő, szokatlan, meglepő jelzőt. No és a »eikis jelenetek«! Ez a eikis is olyan izé szó. Aki mondta, nyilván gimnazista unokájától tanulta. Jómagam legalábbis tizenévesektől hallottam, midőn ismerkedni kezdtem vele, mégpedig rendesen cik is dolog »kényes dolog« kapcsolatban. Ma már magasabb korosztályokba is behatolt, főként a nők nyelvébe, és jelent hetet-havat, szóval olyan izé. Idézett mondatunkban nyilván »erotikus«, »érzéki« a jelentése. Az említett »■állati motorzaj«-t még hajlandó is volnék elfogadni, hiszen a nagyvárosok utcai lármáját nehéz emberi-nek minősíteni, de már csak azért is, hogy irtsuk az állati jelzőt — mégis kifejezőbb volna szörnyű, idegtépő, fülsiketítő, őrjítő. stb. szóval helyettesíteni. Nem tudom sikerült-e ennek a két rövid, mindennapi beszélgetésnek a leírásában érzékeltetnem, milyen vészes járvány tizedeli beszélt nyelvünk színes jelzőit,' s hogyan szivárognak be helyükre a színtelen, unalmas, divatos sztereotípiák. Pedig igazán egyszerű nyelvi klisék nélkül beszélni. Nem kell hozzá se érettségi, se egyetemi diploma. Ellentétül eszembe jut néhány — tavaly nyáron hallott — mondat. Édesanyám sírja körül szöszmotöltünk húgommal, mikor megállt mellettünk egy nagyon-nagyon öreg nénike, és könnyes szemmel ismételgette: »Aranyoskáim... Aranyoskáim!« »Megismert minket, mi is őt, pedig harminc éve nem találkoztunk. Régi mosónénink« volt, aki édesanyánk haláláig, míg szét nem estett a család, havonta két napig nálunk dolgozott. »Oda tettük le szegény bol- dogalan Annus lányomat — mondta, s a szemközti új parcellára mutatott. — Nem siratom, olyan szélfútta élete volt. Majd csak utána döcögök ezeken a böhöm dagadt lábaimon azon a nyúlfarknyi úton, ami nekem még hátra van.« Hát így is lehet beszélni. Csak az a szomorú, hogy a mai nagyvárosi stílusban egyre ritkábban hallunk hasonlót. Az ősszel a »mosónéni« is átdöcögött böhöm dagadt lábain abba »a nem ismert tar- tomány«-ba, »Melyből — Hamlet szavaival — nem tér meg utazó.« Lehet, hogy magával vitt valamit kevéske poggyászában nyelvünk színeiből is? T. Lovas Rózsa dr. K ét szemközti kabinban vetkőztek. Lassan és körülményesen. Amikor a magasabbik kibújt az ingéből, előtűnt fűzőszerű gyomor- és hastartója. Rózsaszín volt, mint amilyen mellemelőt az öregasszonyok viselnek. Ahogy az inggel végzett, leült a kabin keskeny, barna lócájára, szemben az alacsonyabbal, aki már a cipőjét fűzte. Átszólt neki: — Régen láttalak. Mi volt? — Szédültem a múlt héten — feleli a kicsi. — Orvos? — Csak ma reggel jött. A feleségemhez. Megmérte a vérnyomásomat. Magas. Azt mondta, ne ússzam. Erre kijöttem. Évek óta az ellenkezőjét csinálom mindennek, amit mond. Meg különben is. A simaizmok. Az úszás visz-' szahat. — Elemérnek meghalt a felesége. Még a múlt héten úszott — jut eszébe a kövérnek. — Kondoleáltál ? — Írtam egy levelet. — És Tolcsvainak? Gratuláltál a darabjához? — Új darabja van? Te írtál már neki? Ha még nem ragasztottad le a boríékot, akkor írj pár sort a nevemben is — motyogja a kicsi, s körülményesen illeszti egymás mellé barna magas szárú cipőjét. Nem mozdul. Válaszra vár. — Sajnálod a forintot egy bélyegre, mi? Táviratra is sajnáltad. Elemér mondta is. — Nem bántóan, inkább csak befelé, a kabin penészfoltos fala felé szól a magas válasza. — Mit mondtál? — kérdi átlépve a szűk folyosón a kicsi. — Á, hagyjuk! Virágra bezzeg nem sajnálod. Hány helyre vittél húsvéti virágot? — Várjál csak... Nyolc vagy kilenc? Igen a Kálmán feleségénél is voltam: kilenc. — Volt vagy hatszáz forint, mi? — Hat? Kilencszáz. — Azért már kilencszer elmehettél volna ahhoz a nőhöz. Egy napon New Yorkban az elektromosipari dolgozók sztrájkja miatt elsötétültek a tv-képernyők. Milliók verték dühükben az asztalt odahaza, Barkins úr viszont a saját haját tépte a hallban lévő tv- készülék előtt, mert a középsúlyú boxmeccset volt kénytelen nélkülöznie. Átrohant a hálószobájába, hogy ottani készülékét bekapcsolja, de a felesége rászólt: — Nem akar működni az itteni készüléked, egyszerre sötét lett. Talán a hallban még működik. Vagy az antennával volna baj? Egyáltalán van-e áram? — Ön kicsoda? — kérdezte meglepődve Barkins úr. — Ugyan... Hát Edit vagyok, a feleséged. — Ahá — nyugodott meg Barkins —, akkor ezek a gyerekek az enyémek. Nahát, hogy megnőttek! Nemrég alig 2—3 kilós kis fasirthúsoknak láttam őket. — Pedig 13 és 15 évesek. — mondta a feleség. — Nem megyek többet. Ott ne üssön meg a guta. — Az egyik nagybácsim ba rátját, azt a Fridrichet is úgy ütötte meg a guta. — Igazad van. Nem is megyek. Mit mondott az Elemér? — De igazából nem akarja tudni a választ. Fogasra akasztja csíkos zakóját, s kérdi: — Te, emlékszel, mennyit fényképezett a bátyám egy időben? Elemér levele mellé odatettem egy fényképet. Kolozsváron állunk a templomtéren. Elemér a feleségével, i meg Kálmánék. Te is Ilonkával. Kár. hogy nem mutattam meg neked. — Kálmánnénak fehér orgonát vittél? — Fehér orgonát. Honnan tudod? (Évek óta azt viszel, tudom. Évek ... évtizedek óta. Mert egyszer, még leánykorában Emília tudtodra adta, hogy az a kedvenc virága — gondolja a magas, de nem szól. csak ül a lócán és mosolyog.) — És a Laci feleségének? — Boyjal küldtem tulipánokat. Na! A kicsi elkészül, mezítláb áll a kövön. Fakó rózsaszín ' nagy törölközőt terít a vállára és elindul. — Nem vagy kész? — Most néz át először a másik kabinba. A kövér még mindig- a fűzőben ül a lócán. — Nem. Várom a kabinost. Kifűzi. — Majd én. — Nem, jön a kabinos. M ire leér a medencéhez, az alacsonyabbik a túlsó végéről éppen visszafelé indul. Középtájon találkoznak. Eszükbe jut valami, amit meg kellene beszélni, de nincs rá idő. Levegőt venni, lassan kifújni, tem- pózni, kéz, láb. Sok ez. De jó. Megy még. Könnyű a test, víz mindenütt, hűvös, mint régen. Úsznak. Húsvéti virágcsokrok és barnára fakult fényképek libegnek körülöttük a vízen, rajtuk az egész kompánia. Csak úsznak. — Nagyszerű! Üdvözöllek benneteket, gyerekek! — Helló! — mosolyogtak vissza azok. Aztán az egyik gyerek odasúgta az anyjának: — Ki ez a pohos alak? — Hallgass, Henrik! Az apád. Barkins egy kissé kínos helyzetben folytatta: — Emlékszem, még a »Háromszor megölve s mégsem megelégedve« című filmsorozat idején volt egy kislányom, aki tudott gitározni ... Most gitározhatna a tv-műsor helyett. — Az Suzy volt! — felelte a felesége. — Már régen férjhez ment. Az esküvőre nem | emlékezhetsz, mert mint min-1 dig, akkor is éppen tv-t néztél. — Mi a csoda! — lepődött meg Barkins úr. — Remélem, ezekután, hogy egy jó ideig eltart ez az áramhiány és nem lesz tv-adás ... ördögien érdekes, becsületemre, megismerkedni az embernek közelebbről is o családjával... Fordította; Dcncs Gcza Lázár Tibor ÉLETÜNK Mennek a napok, s végigdübörögnek - életünkön és elsöprik a vígság apró perceit — hogy emlékezzünk, lécünk két végletből áll: egyik a mindig-újrakezdés. a másik az örök halál. E két véglet közt fel s alá szállva készülünk mindennap egy perc boldogságra. Art Buchwald <4 ív áldása Fazekasok művészete . Két fiatal népi iparművész mutatkozott be a balaton- földvári Siotour klubban a népművészeti hét keretében. Sok látogatója, sok elismerője, van máris tárlatuknak. Képeinken munka közben láthatjuk őket. Kovács Csaba korongozik, Tamás Mária a patikaedényt festi. A harmadik képen az úgynevezett sárközi technikával készült alkotásokat láthatjuk. Urbán Gyula BÚCSÚZÁS Vízszintes zuhanás. Történetünk egy tű hegyére ír« Egymásra hányt virágok, gyümölcsök, száraz ágak. S túl minden psychológiákc egy tisztára sepert padláso" fényben, könnyben lengnek a pókhálók.
