Somogyi Néplap, 1974. június (30. évfolyam, 126-151. szám)
1974-06-23 / 145. szám
I / Közművelődésünk távlatai A JÖVÖ közelebb van, mint gondolnánk. Akik manapság az egyetemek és főiskolák népművelési tananyagával birkóznak, másfél évtized múlva közművelődésünk »derékhadát-« alkotják. Javarészt rajtuk áll vagy bukik: a nyolcvanas— kilencvenes években a korszerűség jellemzi-e közművelődési rendszerünket, vagy sem. Ez persze nem utolsó sorban attól is függ, hogy ma helyesen készitjük-e föl őket a jövőre. Csakhogy a kellő fölkészítés előfeltétele: legalább többé-kevésbé reális elképzelés kialakítása a hollnapról. Aligha kell bizonygatni, hogy erre korántsem csak a leendő népművelők oktatása miatt van szükség. Sokkal inkább azért, mert a művelődés: állandó folyamat. A társadalom szüntelen önmegújításának, szellemi ki- teljesedésének folyamata. Legutóbb az MSZMP Központi Bizottságának ülésén is szó esett a közművelődés jövőjéről. Sőt, az ülésen elfogadott határozat előírja: ki kell dolgozni a közművelődés fejlesztésének 15 éves távlati tervét. Mégpedig nemcsak országos és nem is csupán állami szinten. Hiszen a művelődés nem egyedül az állam gondja. Valamennyi társadalmi és tömegszervezet is felelős érte. Ké- zenfékfő, hogy nekik szintén ki kell alakítaniuk a maguk távlati elképzeléseit. Éppúgy, mint az irányításuk alatt álló helyi szervezetéknék. Nem könnyű meghatározni, hogy miből induljunk ki. . A józanság azt diktálja: reális lehetőségeinkből. Azaz az előreláthatólag rendelkezésünkre álló anyagiakból. De ki tudná megmondani, hogy a következő 15 év során miként nő nemzeti jövedelmünk, s ebből mennyi jut majd közművelődésre? Ez egyrészt óvatosságra int, másrészt pedig arra, hogy ne csak a nemzeti jövedelem alakulására alapozzuk elképzeléseinket. AZ ILLETÉKES állami szervek — a többi között az Országos Tervhivatal és a Művelődésügyi Minisztérium vezetésével — már elkészítették az első tervtanulmányt. Ez egyenlőre nemigen több gondolatébresztő vitaalapnál. Azt szeretnék, ha év végére nagyjából végleges formába önthetnék. Addig a szakemberek még vitatkozhatnak rajta: vajon a következő másfél évtized során az a legésszerűbb-e, ha a már meglévő létesítményhálózat korszerűsítésére körülbelül ugyanannyit költenek, mint új létesítmények építésére; milyen arányban célszerű felosztani az anyagiakat a különböző kulturális területek között. A gazdaságirányítás reformja a kultúra anyagi erőforrásainak hajszálereit is átrendezte. Most már nem az állam rendelkezik valamennyi, művelődésre szánt pénzzel. Tekintélyes összegek gyűlnek össze a gazdaságosan dolgozó gyárakban, vállalatoknál, termelőszövetkezeteknél. Olyany- nyira, hogy közülük egyikmásik — a szó anyagi értelmében — kulturális »nagyhatalommá« vált. Szinte közhely: egy nagyvállalat, egy gazdag téesz szava szűkebb hazájában immár kulturális szempontból is perdöntő. S méginkább az lesz a jövőben. A 1 közművelődésre jutó többletpénz túlnyomó része jelenleg nem az állami költségvetésből, hanem a részesedési alapokból származik. Azaz, amilyen mértékben erősödnek meg a termelőszövetkezetek s gyarapodnak a vállalatok, úgy nő az az összeg is, amelyet saját belátásuk szerint használhatnak föl. Éppen, ezzel kapcsolatban ' lehet rendkívül hasznos szerepe az előrelátó tervezésnek. A népi ellenőrzés nem egy vizsgálata ugyanis megállapította: a szóban forgó anyagiak tekintélyes részét nem a leg10 |íomo*y' Néplap ésszerűbben hasznosítják. Kulturális címszó alatt olykor olyasmire is költenék, aminek nincs sok köze a művelődéshez. Nemcsak hozzá nem értés miatt. (Bár az is elgondolkoztató: a vállalati, termelőszövetkezeti kulturális alapok sorsáról gazdasági, nem pedig művelődési szakemberek határoznak.) A távlati terv elkészítése — remélhetőleg — változtat k helyzeten. Hiszen tervezni csakis együttesen lehet. Egy- egy helység közművelődési jövőjének fölvázolása elképzelhetetlen anélkül, hogy számba ne vennék az állami erőforrások mellett a helyieket is. »Közös kasszát« kell tehát csinálni, s ebből gazdálkodni. Ily módon megszüntethető az anyagi erők szétfor- gácsolása, jobban érvényesülhet a szakértelem. Úgy tetszik, mindez mégis csak amellett szól, hogy a magyar közművelődés holnapja elsősorban az anyagiaktól függ. Ez azonban csak féligazság. Különben mi magyarázná, hogy például a nagyjából azonos nemzeti jövedelemmel rendelkező országok közművelődési rendszere többnyire egyáltalán nem hasonlóképpen fejlett. A NEMZETI gazdagodás nem vonja maga után az egyes ember szellemi gazdagodását. Bár az tagadhatatlan, hogy kedvezőbb körülményeket teremt hozzá. Ezekkel élni csöppet sem magától értetődő, s nem is egyszerű. Még szocialista társadalomban sem. A következő másfél évtized alatt ugyanis nálunk az anyagi jólét elérése szinte mindenki számára többé-kevésbé kézzelfoghatóvá válik. A mi rendünk azonban nem békél- het meg azzal, hogy a gazdagodás során az emberek szemében a kulturális értékek másodlagossá váljanak az autó, a víkendház és társai mögött. Nyilvánvaló, hogy közművelődésünk távlati tervezésénél az életmód, az életszemlélet, az életkörülmények mind gyorsabb alakváltásait is tekintetbe kell venni. A többi között a mezőgazdaság technikai tökéletesítésének éppúgy megvannak a közművelődési következményei, mint például az ipar vidékre telepítésének. Hiszen az új ipari-gazdasági központok egyúttal sajátos arculatú kulturális központokká is válhatnak. S lakóik anyagi gyarapodása szellemi gazdagodással is párosulhat. Kell-e bizonygatni: ebben óriási szerepe lehet az okos, előrelátó közművelődési tervezésnek is. Veszprémi Miklós áltozik a divat. A szőr-: mekucsmákat naftalin- ba rakták és előkerültek a könnyű, nyári ruhák. Már a gyerekek is hasznosítják a napenergiát: nagyítóval összegyűjtött napsugarakkal égetik bele nevüket a parkok padjaiba. A legyek élvezettel járják a francia négyest, a srácok pedig nagy buzgalommal gyakorolják a csúzli-mesterlövészetet. Egy szőke, szeplős fiúcska mindkét zsebét teleszedte kaviccsal, majd az egyik ház udvarán gyakorolni kezdte a csúzlizást. Kiváló célpontul szolgáltak a falon cikázó legyek, amelyeket féktelen táncra lelkesített a tavaszi nap. A falról visszapattant kavicslövedékek időnként célba találtak. De most hirtelen hiba csúszott a számí- sába: a srác megcélozta a földszinti ablak mellett lustálkodó két legyet, de a »lövedék« • az ablaküvegre pattant, ami természetesen ripi- tyára tört Valaki viharos gyorsasággal kinyitotta az ablakot. Előbb egy könyök, majd a hozzá tartozó női fej is megjelent. — Te törted be az üveget? — rikácsolta az asszony. — En — mondta a srác. — Én törtem be ... Ne tessék haragudni, nem akartam! — Egy jó nagy pofon kell „Rajzlapra kivert paklat, háborút” Kondor Béla-emlékkiállítás a Nemzeti Galériában A »Valaki önarcképe« sorozatból. Másfél éve, hogy meghalt. Negyvenegy évesen. Rövid életében is nagy és sokoldalú művészetet teremtett Nehéz sorsa volt. Hajógyárból, üzemi tehetségkutatás révén került főiskolára. Kezdő lépéseit bizonyos idegenkedés, félreértés kísérte. Pedig tiszta homloké, tiszta konstrukciókat felmutató, felelősségtől görnyedő és küldetéstől magasodó építőket mutatott be alkotásain. Miért volt ez így? Mert szokatlanul új témákat új formanyelven szólaltatott meg. Eredeti tehetsége hamar saját útra vitte. Főiskolás korában — a grafikai szakon tanult — nagy figyelemmel tanulmányozta a képzőművészet régi nagy mestereit. Különösen Hieronymus Bosch látomásos világa ragadta meg, életreszólóan. A régi értékek segítői voltak egyénisége kibontakoztatásában, saját világa kiépítésében. Visszatekintve úgy látjuk, az idő is kedvezett ehhez: az ötvenes évek második felében felfokozottan jelentkezett az emberi viszonyokra, kapcsolatokra figyelő művészet igénye, s megnőtt az ember belső világára koncentráló, szubjektív művészi önkifejezés vágya is. Ez a »váltás« keltett nagy figyelmet, s ez volt bizonyos felszabadító hatással Kondor művészetére. Ezért lett fiatalon iskolát teremtő mester. Művei megmozgatták az indulatokat, valóságos »vihart« kavartak. Az eredeti tehetségnek kijáró szakmai elismerést is hamar megkapta. Igaz, az évek során többször kapott »látványos« figyelmeztetést is a kritikától. Sokat írtak már Kondor Béláról; a kiállítás katalógusa 16 hazai és külföldi bemutatkozását tartja számon. S ha ehhez hozzászámítjuk, hogy önálló verseskötete is jelent meg és látjuk a maga készítette hangszereket a kiállításon, a mintegy másfél évtizedes »szűkén mért« alkotó élet színes és gazdag egyéniségfedezete sejlik föl előttünk. Sokat dolgozott: életműve másfélezer alkotás, nem számítva a magán- és az állami gyűjteményben levőket (fotózott is, művészi fokon; halála előtt fotókiállításra készült, de beteg szíve nem bírta tovább a feszített tempót). Milyen kérdések, témák izgatták Kondort? S milyen választ adott ezekre? — önkéntelenül is felteszi e kérdéseket képei között a néző. Kondor Béla az emberi létezés nagy, egyetemes kérdéseire figyelt és figyelmeztetett. Egyik nagy hatású grafikai sorozatában — a Valaki önarcképeiben — szinte ars poetica-szerűen »dolgozta fel« a teremtő művész, a festő emberi dilemmáit s a hivatás etikai—művészi lényegét: az alkotóelemeire széthulló világ formába és rendbe kényszerítését. Ez a különös sorozat a legszemélyesebb festői műfaj — az önarckép — tartalmi »tágítása« és formai megújítása is egyben, ö az elszemélytelenedéssel is farkasszemet néz műveiben: fürkészi a bonyolult viszonyok hálójában élő ember lehetőségeit, a rend, a cselekvés esélyeit — a káosszal és a bénultsággal szemben. Teljes idegrendszerével érzékeli a a technika dehumanizáló, embertelen, az emberi teljesség kibontakozását gátló, sőt az emberi létet fenyegető tendenciáit. Mint Zelk Zoltán írta a művészről szóló versében: »...törvénytudó ujjaira tekerte a kusza arcokat, a kusza kerteket, rajzlapra kivert poklot, háborút,...« Egy-egy grafika vagy festmény sajátos »Kondor-nyelven« beszél: a sokszólamú- ság, rétegezettség, ellentmondásos feszültség a jellemzője. A szürrealista motívumok a szemlélőben bonyolult képzettársításokat indítanak el. Ezeket sokszor ellenpontozza a játékosság, az irónia vagy a groteszk fanyarság. Kondor Béla művészetével az emberi világ tisztaságáért, áttekinthetőségéért vív. Víziói, »szerkesztett« látomásai fontos emberi kérdésekre irányítják a nézők figyelmét. Nem »könnyű« művészet az övé, de a megismerkedés képeivel érzelmileg, gondolatilag gazdagít bennünket. A kifejező csoportosítás a Galéria kiállítása — Dávid Katalin értő rendezésében — Kondor- versidézetekkel tagoltan megkönnyíti a művek élményszerű, mély megismerését, magunkba építését. Terényi Zoltán Martti Larni A gyerekek mindenütt egyformák neked — harsogta, hogy zengett belé az egész udvar. — Azonnal gyere ide! A fiúcska gondosan zsebébe tette csúzliját, és lassan elindult a bejárat felé. Félúton megállt — valamiben törte a fejét —, aztán eltűnt az ajtó mögött. Nem telt bele öt perc, ismét megjelent. Mintha kicserélték volna. Vidáman fütyörészve átszaladt az utca túlsó oldalára. Megbocsátottak volna neki? Az előbb még rikácsoló hölgy meglepő nyugalommal szedte össze az üvegdarabokat. Egyszer csak megszólalt a csengő. Egy férfi állt az ajtóban, hóna alatt ablaküveg, kezében szerszámosláda. — Az ablaküveget hoztam — mondta. — A srác megadta a méreteket, de ellenőriznem kell, hogy pontosak-e. — Persze, hogy pontosak, ne aggódjék! — válaszolt a ház asszonya. — Magam mértem le. Negyedóra múlva már az új üveggel díszelgett az ablak. Az üvegező megtörölte a homlokát, rágyújtott egy cigarettára és halkan mondta: — Hát akkor, készen is vagyunk. Most óhajt fizetni asz- szonyom vagy majd befárad a műhelybe? — Fizetni?!! — csodálkozott amaz. — Igen. Pontosan negyven márka. A hölgy láthatólag alig hitt a fülének. — Egy lyukas garast se fizetek! Ha a fia betöri az ablakomat, akkor, a maga kötelessége megcsinálni. — Az én fiam? De kérem! Én egyedülálló ember vagyok, nincs nekem gyerekem ... A maga fia jött be hozzám a műhelybe, és azt mondta: »Az anyukám kéri a bácsit, szíveskedjék átjönni, egy ablaküveget kell berakni. A méreteket is elküldte.« — Az nem az én fiam volt — bosszankodott az asszony. — Nem is ismertem azt a fiút. Betörte az ablakomat... — Minket aztán jól átvertek — döbbent rá a férfi. — De én megismerem, csak kerüljön a szemem elé! Tíz év körüli lehet, szőke hajú, az arca szeplős... Az üvegező hirtelen mozdulattal fölvette a szerszámosládát, és köszönés nélkül távozott. Az udvaron megállt, a gyerekeket figyelte, de a fiú nem volt ott. Tikkasztó déli nap volt. A mester levetette zakóját, és átdobta a vállán. Aztán igye- kézett a túlsó oldalra, a műhelye felé. Kegyetlen dühös volt, hogy így becsapta egy taknyos kölyök. Annyira, hogy észre se vette tárcája halk kóppanását, az aszfalton, amint kabátja zsebéből kiesett. Műhelye az öreg ház alagsorában volt. Alig ért le a lépcsőkön, még föl se vette a munkaköpenyét, a küszöbön egy okos szemű kisfiút pillantott meg. — Mit akasz? — kérdezte tőle haragosan. — Semmit — válaszolta a fiú. — Akkor meg eredj innen! Nincs időm. A fiú azonban nem tágított. Egy helyben topbrgott, majd halkan megkérdezte: — Bácsi, nem veszített el semmit? — És ha igen, mi közöd hozzá? Farkas Ilona ÚTKÖZBEN Idegen sóhajok szeUőkeza simogat, hidegvágó-tekintetek fejtik arcomat, tiltó mozdulatokkal befalazzák szemem. Zendül, lázad bennem az indulat, míg mérgetek bajuszfedelű háza a pálinkától v kigyullad: káromkodáslángok alatt recsegnek-ropognák, c sikorognak-vicsorognak szuvas gerendák: a fogak. Sáros bakancsok mennek lesütött fejjel, behúzódnak egészen a falig, félnek bepiszkolni a felporszívózott aszfaltot. Eget tükröző lakkcipők nevetnek rajtuk. Új könyvek KOSSUTH KÖNYVKIADÓ: Békés egymás mellett élés — ideológiai harc. Tanulmányok. (Az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetének kiadása.) Aczél György: Szocialista kultúra — közösségi ember. Cikkek, beszédek. Antonio Banfi válogatott írásai. (Kéri Elemér bevezető tanulmányával.) Döme Piroska: Harcoló bányász. Visszaemlékezések. Hermann István: A mai kultúra problémái. Kapitalista kultúra — szocialista kultúra. Meisel Sándor: Mit kell tudni a KGST-ről? Martin József: Mit kell tudni a Közös Piacról? Elfriede Brüning: ... hogy te tovább élj. Dokumentumregény. Csernai Zoltán: Titok a Világ Tetején és Az özönvíz balladája. Tudományos- fantasztikus regények. SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ: Illyés Gyula: Szíves kalauz. Útirajzok I—II. Ungvári Tamás: Vüágszi»ház. Kritikák. Madách Imre: Az ember tragédiája — Mózes. Drámai költemények. (Szépirodalmi Kiskönyvtár.) Lövik Károly: A kertelő agár — Az aranypolgár. Regények. (Olcsó könyvtár.) Sásdi Sándor: Hanna nagy útja — Aratástól hóhullásig. Regények. Kováts Miklós: Magyar színjátszás és drámairodalom Csehszlovákiában 1918— 1938. (Magyar—csehszlovák közös kiadás.) Batta György: Húszadik világháború. Versek. (Magyar—csehszlovák közös kiadás.) Boldizsár Iván: Halálaim. Elbeszélések. — Csak azt gondoltam, ez a bácsié — és kihúzott a zsebéből egy barna bőrtárcát. Az üvegező odalépett a fogashoz, benyúlt a kabátja zsebébe, de csodálkozva tapasztalta, hogy nincs benne a tárcája. — Hol találtad? — Nem én, a bátyám ... Csak engem kért meg, hogy hozzam el. — És hónán tudta, hogy az enyém ? — Benne van egy igazolvány, és a fényképről megismerte a bácsit. Meg a névről is. Pénz is van benne ... Nem nyúltunk hözzá. nem hiányzott semmi. Két tízmárkást nyújtott a fiúnak. — Ez a becsületes megtalálóké: a tiéd meg a bátyádé. Fogd már! — Nem lehet. Azt mondta a bátyám, hogy a bácsi megtarthatja ezt a pénzt, hiszen beüvegezte az ablakot, amit ő tört be... Alighogy ezt kimondta, mintha »csúzliból« lőtték volna ki, már ott sem volt. A mester még mindig a kezében tartotta a tárcáját és ilyesfélét dohogott: — Hiába, a fverekek mindenütt egyformák. Fordította; Kádas Anna
