Somogyi Néplap, 1974. június (30. évfolyam, 126-151. szám)

1974-06-23 / 145. szám

4

Moldvay Győző

G

yerekek, szinte hihetetlen, hogy már har- fninc éve! Így öreg- szetek? Na jól van, Surinya, ne vihogj! Elhiszem, néhány barázdát vésett az idő az én homlokomra is, aztán egyre kopik a hajam, s lassan elhagynak bűneim, de nézz csak meg jól: tíz év a javamra!

Gyaraki Miska most azt mondja, hogy könnyű a kapa—kasza kerülőknek. Művészek, .írók, újságírók. Az is valami? Mutogatják magukat a deszkákon, firkálnak a

Abba, amit pa- _

___________

h

ét rokkanni. - mégis bele le- ember izmait, rengeti meg az ugyan nem játok, az írás tít. Mert tud- azonban sán- égni... Ez nem lehet el- ————————

világba, ebben

pírra vet valaki. S abba is, ami benn marad. Nagy stressz a felelősség, a leírt igazság. De ugyanígy emészt a kimondatlan.

Azt hiszem, Osváth Bélus- sal beszélgettünk erről. Régen volt. S oda jutottunk a témában, hogy a mi osztályunk nem megvetendő társaság. Persze, az érettségi előtti hónapokra gondoltunk.

A katarzisra. A történelmi mélyvízre, amibe szinte pó- lyásként zuhantunk.

De fennmaradtunk, igaz? Emlékezzetek csak, Jósti! A falon Európa térképe, előtte pedig a göndör Molnár Laci, amint szemüvegét igazgatja, s kinyútott karral, izgatottan magyaráz: — Ez itt Kijev. Egy nagy ugrás, aztán a Kárpátoknál vannak az oroszok ... Tudtuk- akkor, mit jelent ez? Ugyan. Mégis vártuk őket, mert Bóditól már csak krumpliskenyeret hordhattunk iskolai szünetekben, s valahogyan Pósa Péter, Tölcséry meg a frontot járt Láng Stefi órái áthangoltak bennünket. Nem feszegettek ők társadalmi kérdéseket, szociálpolitikai gondolatokat. Csak éppen pontosabb mérlegre rakták a germán szellem hűvös alakjait s ugyanakkor fanyar szkepszis vegyült hangvételükbe, ha a keleti végeken folyó harci események véletlen napirendre kerültek köztünk.

Higgyétek el, fiúk, ez vitt bennünket a fekete gyászszalagig!

Ki ment el érte a Síposboltba? Samu Jancsi? Kassai? Vagy Félix? Bizisten, erre nem emlékszem. Csak a lázas izgalomra, ahogyan Mu- csi Pali vagdosta a hosszú

matériát, mi meg gombostűvel odatűztük a 'kabáthajtókára. Aztán csend, szorongás. Hatos, ült legelöl, az ajtónál. Esküdni mernék, rajta vette észre legelőször a belépő diri! Mindig úgy kidomborította a mellkasát, mintha Bangha tanár úr tornaóráján állt volna glédában. Persze, hogy azon a domborulaton látta meg. Egy percig nem szólt. Állt velünk szemközt, földbegyökerezett lábbal, s csillogó szemüvegét sétáltatta a sorokon . . .

Próbálom hűséggel idézni a

igaz hangját. Itt van például Sanyi! Robosztus, jóltáplált alkat, amit főállatorvosi prakszis és egy ragyogó asszony külön megtámaszt. Külföldre jár mint Gésuka. S tekintélyét szakmai értekezéseket fémjelzik. Szűcs papa ugyanekkor kórházat igazgat valamelyik fővárosi kerületben, Adyk zizegnek még a szivarzsebében is. Egyik Szabó gyerekeket gyógyít, a másik kollégiumi al- vezér, kertvárosi villával. Benyus felhőkarcolót épít, nem minden haszon nélkül. S ugyanez a feltöltekezés _______________ árad Dönciről,

É

rettségi találkozó

pillanatot. Azt hiszem, Ve- kerdyn stoppolt a vizslató szempár. S az egész ember inkább kérdőjelként komorult előttünk, mintsem igazán háborgott volna. Hangja is rekedtes, fojtott volt, úgy bugy- borgott az arcába hullt hosz- szú, barna haj alól: — Kérem, öt percet adok, hogy eltakarítsák a fekete szalagokat. Jól gondolják meg: most március közepén járunk. A kultuszminiszter úr előbbre hozatta az érettségi vizsgálatok idejét. Ha jól megy, két hónap múlva valamennyien sikerrel maturálnak. Kész emberek az élet kapujában. Bármerre elindulhatnak!

T

udjátok, ki jut eszembe, ha erre a harminc év előtti márciusra gondolok? A pattanásos arcú, nagy, piros fiú. Radetzy Pál. Hát ő jól elindult. Át az életkapun, egyenest a halálba. Átlőtt fején véres volt a leventesapka, s meggörbült testét csörgő falevéllel temette be a burgelandi1 szél. De Lajtairól meg Tomiról ennyi hírünk sincs. Talán Dachau ... Vagy hallottatok valamit azóta, hogy utoljára így együtt voltunk?

Fiúk, szeretnék még kicsit ennél a fekete szalagnál maradni!

Miért? Őszinte leszek: furdal a kíváncsiság. Vajon hűségesek vagytok-e akkori magatokhoz? Ahhoz az inkább ösztönös, mintsem tudatos igazodáshoz, ami a »horogkereszt napjaiban« hajtókátokra tűzette a gyászszalagot?

Kár, hogy nincs készülék, amivel kifürkészhetném az agytekervényeitekben lapuló gondolatokat, érzelmeitek

meg valahá- nyötokról, ahogyan szét akarjátok feszíteni ezeket az iskolapadokat ... Csak ott bent! Ott mi van?-■ Esküszöm,

nem leleplezésítélkezésre készülök, ágában sincs. Irigy- mocorog bennem.

élre,

Eszem Ság sem

Hiszen szomorítottam, nyüstöltem néhány szép feleséget, a nevemet két gyermekre akasztottam, s van mit aprítanom a tejbe is. Csak hát mondom. Az a ]«- szülék! Tudni a bizonyosságot: él-e a hűség? Egyazon széles úton menetelünk-e? Ugyanannak az organának regisztereit próbálgatjuk-e különböző hangmagasságon?

Persze, jó kalauzaink, karmestereink voltak. Hiszen az alma mater a mi diákéveinkben Móricz Zsigmonddal, Veres Péterrel, Illyéssel, Erdei Ferenccel, Németh Lászlóval nőtt össze. Jelenvalóságukból, az ő szellemükből táplálkozott. Előnyt szereztünk tehát generációs társainkkal szemben. Mesebeli hamubasült pogácsát tarisz- nyáltunk, aminek nem szabadott elfogynia.

Nem is tékozoltuk el, fiúk! így van?

L

ehet, olykor megbotlottunk. Kanosaiul tekingettünk festett egekbe. De mutassatok hibátlan embert, csalhatatlan lényt! Fontos tehát a dolgok magva. Éspedig az, hogy légyen Jenőke, Totyi, netán Ferenczi Pista, iszonyú kemény földre hullottunk, s zord égtáj alatt eresztettünk hajszálgyökereket. Törzsünket azonban már friss szellők edzették,

Ugye, nem tagadjátok? Mindezt nem kétlitek?

Akkor meg fenébe azzal a készülékkel! Mi csillog, mi aránylik ebben az üvegben? Rizling, muskotály? Frédi, légy kedves tölteni. Gyakorló vagy...

Kíváncsiak.

Onodvári Miklós

Csendes víz partján

A horgászok a csendet szeretik. A hangos beszéd elzavarja a halakat. Ezért is van, hogy az igazi sportember a hajnalt részesíti előnyben valamennyi napszak közül. Ekkor mozdul meg minden hal, mintegy vezényszóra. Mintha ekkor ébrednének álmukból és legelsőbb is a falánkság, az ennivágyás jutna eszükbe. Ekkorra bizony készen kell lenni a felcsalizott botokkal, mert nem tudhatjuk, hogy néhány perc múlva, a nap legyezöszerűen szétterülő, vöröslő sugarainak megjelenésekor nem mutatkoznak-e az első kapások.

Kövektezésképp a horgászok szótlan emberek. Mindig is csodálkoztam, hogyan tölt el valaki órákat, félnapokat a vízparton anélkül, hogy bárkihez szólhatna. Két horgász ritkán ül egymás mellé; kinek-kinek megvan a maga törzshelye, amit tiszteletben tartani íratlan szabály. Mint nekünk is. Jobban mondva Bodolai Lukács bácsinak, akinek jelenleg vendége vagyok.

Azonkívül Lukács bácsinak más oka is van a szótlanságra: ezen a réven ősztől májusig nemigen közlekednek emberek. Ami föld »odaát« van, azt ősszel felszántják, jósorsára hagyják, tavasszal bevetik, csak májusban jönnek a kapáló asszonyok. A révész, aki többnyire heteket, hónapokat van egyedül, gondolatit csak magával közli.

Fölöttünk még csillagos az égbolt, de keletről már világosodik, mutatva, hogy ott fog fölkelni a Nap. Szótlanul, a cigarettát rágva már órák óta gubbasztunk a holtág mellett. Vágyunk: a nagyharcsa. Az öböl vize tiszta, mozdulatlan, a pirkadat viszont hideg. Fázósan húzom össze magamon a kabátot, az álfnosságtól a botnyél is majdnem kiesik a kezemből. A nagy harcsáról én már régen lemondtam, amikor karjaimon először rándulást, aztán mély húzást érzek.

Ujjaimat reflexszerüen. kapcsolom a nyélre, és kissé meghúzva bevágok. Mi fog most történni?

Félszemmel, mintegy segítséget várva, a révészre pillantok, de ő is a botjával van elfoglalva. Ügy látszik, egyszerre van igen élénk kapásunk.

— Segítsen! — sziszegtem. — Alighanem egy bálnát fogtam ...

Közben tovább húzom, tépem a zsinórt, és remeg a karom, mert ilyen húzást, ilyen rángatódzó súlyt még soha nem éreztem. A fölkelő nap fényétől világosodó víz felszíne alatt végre feltűnik

A magyar olvasóközönség már többször találkozott Emii Boleslav Lukács magyarra fordított műveivel; a költő is járt Magyarországon, legutóbb a könyv ünnepi hete alkalmával, Budapesten. Tevékenységéről Szalatnai Rezső szlovák irodalomtörténetében a következő méltatást találjuk: »Úttörő, történelmi jelentőségű munkát végzett a magyar irodalom szlovák bemutatásáért. Olyan időben tette ezt, amikor mások hallgattak e szlovák nemzedék legtermészetesebb olvasmányáról. Megérdemli teljes ro- konszenvünket, hisz Ady utón József Attilát is tolmácsolta, ez utóbbit elsőnek, s prózánkból is, például Krúdyt és másokat, aztán Petőfi Apostolát (1951), cikkeket írt a Nyugatnemzedék nagyjairól, elvszerű tanulmányt a magyar—szlo- n vak irodalmi kölcsönösségről.«

A valaha magyarul is verselő E. B. Lukács a század- költői munkássága, humanizmusa, antifasizmusa — és nem utolsósorban műfordítói tevékenysége miatt — nagy tiszteletnek örvend a szlovák irodalmi életben. Jómagam 30-as évek végén ismerkedtem meg vele Érsekújváron, később Pozsonyban találkoztunk. Kitörölhetetlenül rögződött emlékezetemben szikár, fekete ruhás alakja, ahogy a zsúfolt nézőtér előtt Ady verseit mondta, először magyarul, aztán anyanyelvén — saját fordításában —, szlovákul. Több évtized múltán Pozsonyban kerestem föl a magyar—-szlovák barátság

irodalmi úttörőjét.

E. B. Lukács földszinti dolgozószobájában fogadott. ElőTalálkozás Emil Boleslav Lukáccsal

szőr szlovákul beszélgettünk, majd — az ő kezdeményezésére — a magyarra tértünk át.

Közös ismerőseink kerülték szóba, a csehszlovák—magyar kulturális közeledés önfeláldozó munkásai. Darvas János, Farkas István, Szalatnai Rezső — a régebbi nemzedékből (ők voltak azok, akik a két világháború közötti szlovák költészetet és széppróza jeleseit tolmácsolták a magyar közönség részére, illetőleg tájékoztatták a cseh és szlovák szellemi életről). Sajnos, a második világháború szétzilálta soraikat, később újra kellett kezdeni mindent.

Aztán Illyés Gyulát említette, akivel Párizsban ismerkedett meg, húszegynéhány éves fővel. Köztük a barátság évtizedeken át megmaradt. »Politizálunk« is természetesen. Majd a szlovák irodalmi kapcsolatok kerültek szóba. Hosszan méltatta a francia Paul Claudel-t, a himnuszköltőt, aki olyan nagy hatással volt fiatalkori fejlődésére ... És természetesen Ady! A nagy máglyarakó, a felpezsdítő, a nyugtalanító. A régi Magyarországon alig volt olyan nemzetiségi tollforgató, aki mentes maradt volna hatásától. Miroslav Krlezsa, Oktavian Goga, La- dislav Novotnesky ... hor- vát, román és szlovák irodalmárok egyaránt erről tehetnének tanúbizonyságot.

Szó esett a műfordítás szépségeiről és gyötrelmeiről is. Dicsérte nyelvünket, hogy

mennyire hajlékony, és egyformán alkalmas mind a klasszikus, mind az ütemes verselésre.

— Ezért okoz nekem gondot gyakorta a formahű fordítás — mondotta többek közt —, mert a magyar valahogy tömörebb, és szlovákra fordítva minduntalan fölös szótagszám jelentkezik.

Ismét témát váltunk. Ezúttal a szlavistákról és a hun- garológusokról elmélkedik. — Magyar viszonylatban van elég szlavista — mondotta —. gondolok itt elsősorban Arató Endrére, Sziklay Ferencre, E. Fehér Pálra, Kovács Endrére és Szalatnai Rezsőre. A mi szlovákiai magyarjaink is csaknem mind kitűnően beszélnek szlovákul (Duba Gyula, Csanda Sándor, Turczel Lajos). Nálunk azonban kevés a hungarológus. Rajam kívül csak Ladislav Novomesky beszél magyarul, de mi már öregek vagyunk. Hol vannak a fiatalok?

— Vajtech Kondrót tehetséges fordító, éppen most jelent meg tőle egy csinos Weöres Sándor versgyűjteményfordítás — fűzte tovább a gondolatot —. És nemcsak a nagy nyugati irodalmak iránt kell érdeklődni, hanem a szomszédok szellemi élete, művészete, irodalma iránt is! A még lappangó előítéleteket is le kell gyűrnünk magunkban, mert nincs más út, mint egymás mellett élni, egymást tisztelve és megbecsülve. Reméljük, hogy a közeljövőben fiatal irodalmáraink nagyobb

érdeklődéssel fordulnak majd a déli szomszéd felé.

Néhány órára vendége voltam E. B. Lukácsnak, a szlovák irodalom kimagasló egyéniségének. Szó esett még köztünk sok mindenről. Arról is, hogy a budapesti Európa Kiadó közreadta az ő verseinek kisebb gyűjteményét is »Oda az utolsóhoz és az elsőhöz« címmel. Ezt a kötetét ajánlotta volna nekem ajándékként, de elhárítottam, mondván: már megvettem Siófokon. Ellenben korábbi köteteiből elfogadtam egyet, a

»Parizské romance« címűt, meleg hangú dedikálással.

Igen, megtaláljuk egymást mi, Duna menti népek. Mert állunk. És ha a »magyar, oláh, szláv bánat« rokon volt a .múltban, rokon a jelenben az öröm is. Ezért a barátságért munkálkodott Emil Boleslav Lukács is, midőn már nyomdába adta a »Duna vallomása« című hatalmas versfordítás-gyűjteményét. Miként Gara László nevéhez fűződik a magyar költészet francia nyelvű antológiája, E. B. Lukácshoz ennek szlovák változata. Olyan • gyűjtemény ez,1 amely a magyar költészet legjellegezetesebb darabjait adja az Ómagyar Mária-siralomtól napjaink magyar költészetéig.

Garai István

Emil Boleslav Lukács

Dél és észak

Délen a szív hevesebben ver, forróbban él, ég ott az ember.

Bár szebb, de hűvösebb az észak, a szivet fojtja dér és jégcsap.

Sötét szem délen, lágyabb alkat, vágyakozók ott mind az ajkak.

Fent északon a szem mélázó, a száj zártan is álomváró.

Dél északért vágyik, hévül öröfeké, véghetetlenül.

Észak ölelné dél virágát — egymást valaha megtalálják?

Garai Isván fordítása

a vergődő harcsa világos hasa, majd mint egy szétfolyó fehér folt, újra eltűnik és zavaros iszapot lök fel.

De micsoda tömeg!

A győzelem és a félelem érzése keveredik bennem. Karom ereje, ujjaim szorítása — érzem — mindinkább gyengül, s tudom: a nagy harcsát, a folyó királyát le nem győzhetem.

Még egy erős rántás, és éppen, amikor társam segíteni akarna, az üvegbot kicsúszik a kezemből. Dél tájban csónakkal jövő emberek emelik ki, jó ötven méterrel lejjebb a vízből. A hacsa nincs rajta. Elvitte a csalit is, elszakította az erős damilt.

Micsoda küzdelmébe kerülhetett! És én mégis éreztem, tudtam: győzni fog. Hatalmamat akkor veszítettem el fölötte, amikor a fejénél megrántva egy pillanatra a vízből kiemeltem. A szabadságáért, életéért küzdő( hal a szemembe nézett, s fölmérte bennem ellenfelét: »koca horgász

vagy, neked nem adom meg magam ...« Visszabukott a vízbe, s ettől mint egy An- teusz visszanyerte erejét. Világossá vált. ki lesz a győző és a legyőzött.

A csónakos halászok nem hisznek nekem. — Ekkora hal nincs ebben a sekély vizű holtágban — mondják, de én tudom: a valaha látott legnagyobb hal volt! S most érzem azt a bizsergető izgalmat, amit Hemingway öreg halásza érezhetett ott, a rengeteg tenger közepén: a harci láz ez. A vadászó szenvedély, a győzniakarás vágya, amely magával ragad. S tudom is: találkozunk mi még!

Délben — mintegy a harangszóra — ficánkoló márnával ajándékoz meg a Tisza. Lukács bácsi azonban gyanúsan méreget, és a szerencsémről alkotott véleményét sem rejti véka alá.

— Inkább a harcsával jeleskedett volna! — mondja egy kis szemrehányással a hangjában, miközben a horogról segít lefejteni a kétségbeesetten vergődő halat.

Kettőnk fogásából azért összejön egy bográcsra való: a halászlé elkészítése azonban a révész dolga. Aki nem annyira szükségből, mint szenvedélyből csinálja ezt.

Háza a faluban, jószága a téeszben, asszonya a temetőben van ... Akkor költözött ki ide, a temetés utáni nap.

A tardosi révésznek a legmeghittebb társa lett a folyó. Emberek — mint mondtam — ritkán járnak erre, s kutyája nem lévén: a Tiszának mondja el gondolatait. A folyó pedig — különösen nyári estéken, amikor szellő mozgatja a parti füzes bokrait — felelget neki.

— Barátom ám nekem az a nagy hal is! Már három botot rabolt el tőlem — mondja, miközben újabb cső paprikát vet a tűzön fortyogó, zuborgó lébe. Mert köztudott: a tiszai halászlé akkor jó, ha minden kanál után elvörösödik tőle az ember.

t