Somogyi Néplap, 1974. május (30. évfolyam, 100-125. szám)

1974-05-01 / 100. szám

G yerekek! Az a két hét! Életem legszebb két hete! — egyre csak ezt hajtogatja. Ilus ma ragyog. Rá kell nézni. Pihent és üde az arca. A mozdulatai is fris­sek. Amint hátraveti a fejét, szerterebben a haja.. Szép lehetett fiatalon a sző­ke hajával. Mélybarna szeme tüzel. Miért is kell az ilyen lányoknak egyedül maradni? Kicsit szánakozva néz rá há­rom szobatársa. — Mesélj, Ilus! — biztat­ják. hátat fordítva az író­asztalon fölhalmozódott ügy­iratoknak. Kismara ki sem bírja ülve, tánclépésben lejt Ilushoz. — És mondd csak: sok fiú volt? Ilus megvetően legyint: — Fiúk... Az apartman! Az, hogy előszoba, fürdőszoba, az erkélyes nagyszoba, fekszel a széles heverőn, gyönyör­ködsz a fenyvesekben, rád­szikrázik a nap, szemközt a hegyek, a kék hegyek ... A nemrég felavatott, újság­ban olvasott, tévében látott meseüdülő tovább szépült Ilus szavaiban. Ahová a vállalat­tól ő kapott először beutalót. — A koszt? Milyen volt a koszt? — érdeklődik hosszú nézéssel Kövérke, az özvegy, de hirtelen a szája elé kapja dundi kezét. Rosszat szólt, persze, Ilus a hepatitisz óta szigorú diétás ... szegény, elő­ször tüdőműtét, aztán máj­gyulladás. annyit eszik, mint egy madár ... szegény, drága Ilus. — Ehetett ott mindenki, ro­gyásig. És karácsonykor be­jöttek a fenyők a házba. Süp­pedő szőnyegek, tiszta friss­ben a pincér, a szakács, oda­fenn a szobában fenyőgally feldíszítve, csak pár szem szaloncukor, kis csomagban alma, narancs, dió. Valaki odakészítette, nem is tudom, mikor, talán aludtam, vagy épp az erkélyen voltam. Nem. Akkor lehetett, amikor át­mentünk a Fenyves presszó­jába. Tudjátok, nálunk is volt fekete, nagyon is jó, nem le­hetett az ellen senkinek egv szava sem. De a Fenyvesbe át kellett sétálni kanyargós he­gyi úton, mélyeket lélegezve, hóesést varva. előbukkanó özet. Aztán visszasétáltunk. Lámpagyújtásra hazaértünk. Ha látnátok kivilágítva azt az épületet! Olyan fehér fény, amilyet nem láttam soha egyetlen üdülőben. Fölmen­tem a szobámba. Az apart­manba — mondta hangsúllyal a szót. — Irány: a fürdőszobái Mindennap. Este és reggel. Elnyújtózni a kádban! — Te mindig csak a lak­osztályodban voltál ? — kérdi Inez, a hosszú derekú. Az egész vállalatnál nincs még egy nő, aki úgy tudná riszalr-i magát E lőször komolyodik el Ilus. Most olyan az arca. mint amilyen szokott lenni. Kicsit beesett, kicsit sápadt, és a szája sar­kában élesebb az a lefelé haj­ló két ránc, amely öregíti, pe­dig nem öreg még. — Volt ismerkedési est is. Sokat kanasztáztunk. De ha mindent akarsz tudni: én odafenn is nagyon jól érez­tem magam. Mert én nem tu­dom. mi az: komfortosan lak­ni. Én hazulról legszívesebben megszöknék. Érted? Meg- szök-nék — mondja, és min­dig halkabb lesz a hangja. — Nyolc óra elmúlt, ami­kor hazaértem, ilyenkor este már az utcában is félék vé­gigmenni: sehol egy lélek. Odaértem a' házunkhoz, már rég le kellett volna bontani, de biztos az utolsó lesz. mert ilyen az én szerencsém. Előbb azt néztem, nem törték-e be megint az ablakomat, te, Kis­mara, tudod, az a földszinti sarokablak az enyém. A foci­zó srácok egy évben három­szor is betörik. Kinyitom a konyhaajtót... mintha jég­verembe lépnék. Tudjátok, hány fok volt a szobában? öt lök. Megfagyott a vizipál- rrfám, a íikuszom. Csak a szanszavérám bírta ki, az mindent kibír. Azt se tudtam, mihez fogjak előbb: a fal mellett körös körül tele volt a padló a lehullott mésszel. Vi­zes a lakás, két méter maga­san leveri a salétrom a me­szel. Jaj, de tüzelőt is fel kel­lene hozni, reggelig megesz a fene ebben a hidegben. B’élek lemenni a pincébe szénért, a kórság jön rám már a gondolatára is, hogy valaki rá mi y=szt. Tavaly hónapokig nem lehetett bezárni a haz- kapui, a tömbhazfelügyelöhöz hiába mentünk panaszra, és képzeljétek, egyik éjszaka ki­jött az URH-s kocsi, a pin­céből hoztak föl két csőlakót, senki sem tudta, mióta lak­hattak már ott éjszakánként, a lehordott bútorkacatokon aludtak. A zóta, ha a pincébe me­gyék, mintha valaki figyelne, és elviszik azt a kis holmit a lakásból, amiért huszonkét évig dolgoz­tam. A frász tör ki... Ti azt se tudjátok, ne is tudjátok meg soha, mit jelent éjszaka a vécére kimenni, végig a sötét udvaron; a proliházak­ban ez így van, hat családnak három ilyen fülke, egy ezek közül majdnem mindig rossz. — Sokáig nem tudtam el­aludni. Fáztam. A lelkem fá­zott. Próbáltam az apart­manra gondolni, a fenyőkre, a csempézett fürdőszobára, ahogyan a napfény szikrázik azokon a tükrös ablakokon, amelyeket nem törnek be fo­cizó srácok. De az ízületeim sem hagytak időt ábrándo­zásra. Két hétig azt se tud­tam, mi az a fájdalom, most pedig a lassan melegedő szo­Imre László KÍGYÚ­MÉREfi bábán mindjárt elővett meg­int, hajnalban épp úgy fájt a térdem, a vállam, mint az­előtt minden időváltozáskor. Kerestem a gyógyszert, tud­játok, amelyet Laci hozott még tavaly Moszkvából, em­lékeztek rá. ugye, azzal adta át, hogy kígyóméreg is van benne; a legjobb orvosság, amit erre a bajra valaha kap­tam. Felforgattam az egész lakást, nincs sehol. Hát ez volt tegnap este és ma hajnal­ban. Kövérke szipog. Kismaré­nak elég egy pillantás rá, hogy nála is eltörjön a mé­cses. Inez unottan hátradől a széken, tetszik neki saját meg­feszülő combja. — Ne mérgelődj, anya! Majd csak előre kerülsz a listán — mondja, mintha un­ná a témái. — Én. előbbre? Soha — mondja Ilus meggyőződéssel. — Van. aki a listán hátul van, mégis előbb kap lakást, mint en. Hány jlyen volt! Tudod, Inez — válik meghitté a hangja —, néha egyszerűen nem értem, minek kellett ne­kem feljönnöm Pestre. — Midig olyan visszahúzó­dó voltál. — Igen. Az üdülőben össze­ismerkedtem egy házaspárral, ők is ezt mondták. Azzal vál­tunk el, majd meghívnak. De vissza is kellene hívni őket. Oda, ahol én lakom? Tudod te, milyen házak vannak ótt mifelénk, a külső Ferencvá­rosban. Nyílik az ajtó. A főnök jön. Testes alakja csupa jókedély. Amint a tekintete Ilusra té­ved, az ötvenesek atyai mo­solya ömlik el az arcán: — Kit látnak szemeim?! Húsúnk befejezte rendes évi szabadságát. Milyen volt? Igaz, amit arról a csodálatos üdülőről mesélnek? Mi van magával? Maga sír? — Örömében. Toppantó kartárs — mondja Inez. — Igen — helyesel buzgón Ilus —, örömömben. És kö­szönöm. Ezerszer köszönöm. Toppantó ráteszi széles te­nyerét Ilus vállára: — Megköszönte maga már azt. A munkájával. Tudom én. Tudja azt mindenki. — Be kellene hozzá men­ned a lakásügyedben — mondja Inez, amikor Toppan­tó beteszi maga után az ajtót. — Ugyan! Megígéri, aztán minden marad a régiben. Előbb a családosok. Min­dig előbb a családosok, örüljek, hogy szoba-konyhát kaptam, azt gondolja magá­ban ... Talán igaza is van. Elvégre gyerekkoromban sem zavarásztak a ház körül, ha nem akartam csempézett für­dőszobában fürdeni. Otthon is az volt: a nagy lavór. Ünnep előtt a mosóteknó. Lehet ám, | hogy igazad van. Bemegyek hozzá, be én. 1 Inez » munkája fölé hajol. Valóban unhatja a témái Mindig fürdőszobás lakásban lakott, kiskora óta. Mit mond­hat számára, hogy van, aki ezt csak hírből ismeri, mert a szüleinek nem volt tehetségük hozzá, hogy természetessé te­gyék, ami valóban természe­tes. Legjobb csendben-marad­ni az embernek az örömével, ha arról a bánata jut az eszé­be. Ilus is elcsöndesedett. Pró­bált az erdőre gondolni. A fák mögé riadt őzeket képzel. Ar­cán fegyelmezett komolyság. Annyira beletemetkezik a munkájába, hogy észre sem veszi, amikor valaki megáll a háta mögött, arra rezzen föl, hogy fehér selyempapírban egy kis csomagot tesznek elé az asztalra. — Laci! Csak nem? — De bizony! Volt még egy dobozzal odahaza — mondja Laci a könyvelésből, nagyjá­ból vele egykorú, valószínűt- lenül nyurga férfi. — Tudja, hogy ma hajnal­ban is gondoltam magára? A kígyóméregre. Annyira fáj a vállam. — Nekem a karom. A lá­bam szára. De nekem nem használ ez a kenőcs. — Várjon csak! Otthon azt hiszem, van még egy doboz vietnami balzsamom. Nekem semmit nem ér, de lehet, hogy magának használna. — Meglehet. — Holnap okvetlen beho­zom. — És ha elmennék érte? — Ilus lesüti a szemét. Még jó, hogy a szobatársai egyen­ként elszállingóztak a szobá­ból, ketten vannak, s Ilus még így is elpirul. Gondolkodik, kivárja az időt, csak azután szól: — Nem bánom. — Mikor? — Jöhet nyugodtan, sötéte­dés előtt is — válaszolja. Ma­ga is csodálkozik, hogy ez elől a nyugodt nézésű ember előtt nem szégyenli a salétromos falú szobát. Valami repdeső reményke­déssel siet haza. Takarít. Sze­net hoz föl. A kályhában du­ruzsol a tűz. Amikor végez, épp megy le a nap. Kinéz az ablakon. Odakinn szép. tiszta az idő. Túlnan a folyó felöl kéklenek a hegyek. Ezt eddig soha nem látta itt. Talán mert későn jár haza legtöbbször. Ritkán néz ki az ablakon, ak­kor se messzire. Az udvaron tempós férfileptek zaja. Ahány lépés, annyi dobbanás Ilus szíve. Aztán a lépések távolodnak, elmarad a kopo­gás az ajtón. N em baj, majd később, hiszen korán van még — gondolja. De hirte­len női cipők fürge koppaná- sait hallja és kívülről lenyom­ja valaki a konyhaajtó kilin­csét. — Csak mi vagyunk! — je­lenik meg Kismara arca az ajtónyílásban. Mögötte Kö­vérke. arcán a nyilvánvaló jócselekedet kenetével. És Inez is mosolyog. Kezükben 9 hosszú legény és a fa SZIKRA/. NAK a bőrü­kön a verej- tékcsillagok. Négyen van­nak. Álmos mozgással fordítja fejét a daru, egyre lejjebb ér a vagonhoz az a csőr. Erre a vaskampóra kell ráakasz­tani a rako­mányt. Hosszú szálú fenyőt emel magasba az a madár­szerű gép. — Ez a leg­jobb ez a lucfenyő. Egy­forma méret. Bezzeg szidjuk a bükkfát, fő­ként télen. Je­ges, aztán úgy csúszik az em­ber kezéből, mint a sítalp a hóban .. 1 Négy ember a csurgói fa­üzemben. Lóki László, Varga József, Márfi János, meg az a hosszú legény: a porrog- szentkirályi Varga János. — Brigád ez. Évek vannak mögöttünk. Varga János, a hosszú le­gény, akinek a kedvéért jöt­tünk. Barna. A vállig érő ha­ja, a bőre, a szeme. Nagy csat villog széles bőrszíján. — Ügy látszik, fával je­gyeztem el én immár az éle­tem. Rönköket emelek, kötö­zök itt. Ha délutáni műszak­ban dolgozunk, akkor este tíz óráig, reflektorlényben. Ott­hon vár a kis szőlő. Van har­minchat gyümölcsfánk is. Ezenkívül: faragok. Talán, ha úgy egy-egy régi cimborának elmondanám, egy-egy volt osztálytársamnak, hát álrrvél- kodna: te János, semmi sem mutatta benned az ehhez vonzódót akkoriban. munka után kellett néznem, ami pénzt hozott. így álltam be Csurgóra. Biciklivel jár be naponta Szentkirályról. Nem hosszú az út, de magábamélyülésre mégis alkalmas. Érlelő út ez. — No, egyszer találtam egy hetvenkilós fát. A régi pin­cékben, az ugyancsak régi prések faanyagát használom azóta is megmunkálásra. Hát szóval, én abból a hetvenkilós fából faragtam egy katonát. Egy rómait. Így kezdődött. Csakugyan. Otthon sok fa- ragványa arról árulkodik, hogy érdekli, szereti a törté­nelmet, irodalmat, lm, ez a Dózsa portré, vagy az a Pe­tőfi ! De az igazi világa ... — A népi világ. A környe­zetem. Azt mintázom én, azt kerekítem ki a fából legszíve­sebben. Néhány cím: Ki az erősebb. Hazafelé, Sose halunk meg stb. Bikával gyürkőző ember, időszak, amikor »nem rohad­hat a nyakukra a fa«, ilyen­kor gyakori a túlóra, a szom­bati és vasárnapi munka. Négyezer-ötszázat is a mai- kába számoltak már hó ve­gén. — Jó brigád ez, nem győ­zöm mondani. Ide o’yan em­ber nem jön, aki nem szeret dolgozni. Az »kisasszonymun­kát« keres. EGYENES ember: talán ezért is szereti a ten,vöt. Egv éve, hogy tagja lett a párt­nak. — Aztán van egy barátom itt. Szentkirályon. A Csók Sanyi. Ö is az üzemben dol­gozik. hegesztőként. No. ez a Csók Sanyi is szereti a szé­pet. Fest. Sokat tanulunk egymástól a viták közben. A világunk, látásmódunk más. ö már absztraktba hajló mü­veket fest, én meg az egysze­rű. a népi mellett vagyok. De »együtt van« a többi szentkirályi fiatallal is. Gyak­ran látogatja a klubot, a mo­zit. — Olykor álmodok, Mindig csak a faragásról. A témák egy része akkor fogalmazódik meg bennem. A másik részük az utcán, úton. Gyalogosan, biciklisen. Nyitott szemmel járok. A tölgyet kedveli, azt fa­ragja a maga készítette kések­kel. De azért... — Ha egyszer valakitől kaphatnék száraz hársfát, az jó lennel Arról beszélgetünk, milyen az az életveszély. — Talán az volt, amikor emelés közben eltörött a daru kampója, a rönkök meg visz- szazuhantak. Megúsztuk. Áll az ajtóban. Mintha ő tartaná az épületet. Leskó László süteményes csomag, teli bo­rospalack fehér selyempapír­ban. Ilus nem tud szólni. Kitárja az ajtót, pedig szeretné be­vágni az orruk előtt. Beljebb tessékeli őket, holott elker­getni szeretné. Sírni szeretne és mosolyog fagyott arccal. Szeretne elrohanni, ki a vi­lágból, miközben leül, kibá- mul az ablakon, milyen hirte­len besötétedett, már nem lát­szanak a messzi hegyek, ször­nyű. Szörnyű, hogy az utcán nem jár senki. Másképp kapaszkodik a rönkbe, másként foglalkozik az élő fával, azaz a gyümöl­csössel, es megint más módon a holt anyaggal, melynek ő ad újra életet. — A katonaságnál kezdő­dött. »Beleláttam« a szőlőgyö­kerekbe a figurát. Állatot, embert, mindent. Amit mások »" - Sokszor csak egy-két ágás kellett, és már ki 'akozott a kuszából a ; Leszereltem, hazajöt- em. Az apám meghalt, olyan mintha Toldi lenne. Mulató parasztok, amint pityókosan hazafelé böcölléznek. Piacra tartó asszony kaskával a fe­jén. Vaskos, vastag törzsek, munkában koményedtek, osz­lopos lábak. — Ez az én életem, a vilá gom, lássa. Huszonhat éves: nagy ter­veket forgat a fejében. Épülni szeretne. Egyelőre anyja és a saját számára. Mert hát »pénz van« a faüzemi munkában, ahogy mondta. Kétezer-négy­százat keres. De van olyan Garai István Május elsején Új könyvekről — röviden A Kossuth Könyvkiadó megjelentette Ancsel Éva A megrendült öntudat mítoszai című könyvét, amely a pol­gári gondolkodás tipikus út­vesztőit vizsgálja. A Szépirodalmi Könyvkiadó szintén második kiadásban juttatja el az olvasókhoz — most a Szépirodalmi Zseb­könyvtár új köteteként — Galgóczi Erzsébet Pókháló című regényét. Két új verses­kötet is megjelent, az egyik szintén e kiadónál, ez Kiss Anna: Fekete gyűrű című kö­tete, a másik — a Magvető Kiadónál megjelent kötet — Kertész László verseit tartal­mazza. Fürdessük meg arcunkat a Napban s törülközzünk meg utána a fák és a bol zöld kendőivel Ünnepre virradt falu város ország gallérok fehére nyakkendők pirosa és a sereglő nép megenyhült tekintete A magunk megbecsülésének napfa ez lengess zászlót fiú perdülj táncra kislány te pedig ernyeszd izmaidat felnőtt széttekintvén az épülő házsorokon sziszegő üzemeken és termékeny mezőkön Gepek csordái hozzád szelídültek kezed megzabolázta a válságok ménjeit s a rettegés és a nyomor hüllői messzire menekültek A munka éltet minket itt a földön •gyazon mozgás lendület hajlongas a termelésben függetlenül a fajtól s a bőrnek bármilyen színétől Telítődj tüdő jó friss levegővel szív és tudat a szabadság derűjével s ti vadgesztenyevirágok gyertyái gyulladjatok ki mind e délelőttön örömünkre és hittel kérlelőn hogy legyen mindig békés munka tit mosoly clgtkedv termes es kenyer Sokadik kiadásban jelen­tette meg Lev Tolsztoj világ­hírű regényét, a Háború és békét (két kötetben) az Euró­pa Könyvkiadó. Szintén itt látott napvilágot — és ugyan­csak nem először magyar nyelven — Lion Feuthwanger nagysodrású történelmi regé­nye, a Rókák a szőlőben. Somogyi Néplap Q

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom