Somogyi Néplap, 1974. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1974-01-06 / 4. szám
Hriszto Botev Társak vagyunk örömben, gondban, a szívünk egy ütemre dobban; utunk is egy s történjék bármi, sohasem fogjuk ezt megbánni Az utókor megméri tettünk és ítélkezik majd telettünk. Még nem lobban csillag elébünk? Mindegy! Előre! Dong a léptünk. Éltünk küszködve, néha szebben, messze vetődve, idegenben; nevettünk — sokszor hadakoztunk —. ezután is mindent megosztunk. Már tiszta fénnyel int a Holnap, ne bánd, ha a gazok gúnyolnak! Szánkat némán ósszeszorítjuk, nem csikarják ki drága titkunk. Minket az élet vad csatáján nem győzhet le az arany bálvány: előre rontunk száz csatán át s dalba öntjük a népünk vágyát. Gondolat, érzés: ez a fegyver, megküzd majd roppant seregekkel. Adott szavunk szent, menjünk bátran: megosztozunk most a halálban! Képes Géza fordítása Pessev, Hristo (Bulgária): Anyaság. (A Nemzetközi Kisplasztikái Biennálé anyagából.) Hriszto Botev Januárban született — s egy negyedszázaddal, később — mint Petőfi. Élete se volt hosaabb: huszonhét éves korában hallt meg. A bolgár Petőfiként emlegetik. Életműve azonban jóval kevesebb, mindössze busánkét verset írt. Aat hiszem, a világirodalomban ritka jelenség, hogy valaki huszonkét verssel népe i rodalmának élvonalába eme! - kedjélk. Zseniális egyéniség és tragikus sc>rs kell hozzá. A bolgár irodalom megújulása — hasonlőajn a miénkhez — a nemzeti eszme égisze alatt méret végibe. CsaJc egy kicsit később, a 19. század közepén és második felére. A bolgár nép egyre nehezebben viselte a megalázó török igát, mivel látta, hogy a szomszédos népek sorra vívják ki szabadságukat. Az országon belül és a külföldi emigránsok között is egyaránt erősödött a nemzeti függetlenségért vívott harc. E törekvéseket legerőteljesebben Hriszto Botev fejezte ki. Botev apja nagy műveltségű falusi tanító vóltt, s fiát Odesszába külcte tanulni. (A bolgár nép akikor már a török porta ellen sikeresen (küzdő Oroszországba vetette minden reményét.) A fiatal Botev Odesszában azonban a forradalom eszméit érlelő illegális körökkel is kapcsolatba került. Aztán Romániáiba utazott. Sok viszontagságon ment keresztül. Volt nyomdász, színész, orvostanhallgató, tanító, újságíró. Az emigrációban élitöltötot öt éve szüntelen harc, mindéin képességét és erejét hazája felszabadításának szentelte. Botev nyílt és bátor haingja váratlanul csendült fel a bolgár lírában. Művészete alig egy évtized alatt minden más korfársa fölé emelte; remekműveket hozott létre. Nem véletlenül emlegetik a legnagyobb bolgár lírikusként. Születése után 125 évvel az egész vdlágiirocaliom számon tartott, élő alakja. Sz, I. Cyőry Zsuzsa Téli emlékezés a nyárra ö Somogyi Néplap Itt a tenger, ameddig a szem ellát, tengerből van. Mint a gyermek a meseországban a kolbászból font kerítésnek, úgy örülök a víznek. És a fogalmaknak, melyek otthon elvesztették már jelentőségüket: víztiszta, tengerkék. Itt a víz tiszta és a tenger kék. Megérkeztünk. Elkezdünk élni,. valahol a tengernél. Jugolinija búcsúzik Három másodperc hosszan tart egy tülkölés. Az elsőt követi még egy, még egy, még egy. Kiszaladunk a tenger fölötti teraszra, és úgy nézzük: Jugolinija, a nagy fehér hajó beúszüc a kis öbölbe. Az éjjel megjött a szél, a bóra. Talán baj történt. Jugoliniját men- tőhajónak hisszük. Megijedünk. »Semmi baj« — mondja a szállodaportás. Nagy a családja a kapitánynak, sok a gyerek. Tőlük búcsúzik a hajnali hajókürttel. A hegyen állnak, és integetnek neki, míg Jugolinija, a nagy fehér hajó visszaköszön: bú-ú-ú, bú-ú-ú, bú-ú-ú... Egyre halkabban. Fényképek A pici kalaposüzlet tükrében el sem fér a nagy sárga kalap. Nézem magam: egy kissé jobbra húzom a kalap bal szélét, majd ugyanígy a másik peremét. Mosolygumk, majd nevetünk, ahogyan csak nyáron lehet nevetni, nagy sárga kalapok vásárlása közben. Az ősz boltos meg én. Kint már sötét van, zárás előtt ráér beszélgetni velem. Jól megy az üzlet. Az idén tengerészsapka volt a sláger. Rengeteget eladott belőle. Általában öt hónap alatt megkeresi az egész évre valót. Aztán: Becs, Párizs —utazik. Bécsben vásárol, Párizsban sétál, és pihen kedvenc kávéházaiban. A háború előtt úri szabó volt. Szerette a puha, finom anyagokat. A ruháit mind maga varrta. A kis fehér asztalfiókból fényképet vesz elő. A kép hatszor kilenc«, inkább barna-szürke, mint fekete-fehér. A fehér flanallnadrágot nézze és a zakói Nem tettem bele kemény vásznat, lazán szerettem«. Nézem a képet: harminc évvel ezelőtt megy a sirdiji hídon, könnyű, fehér ruhában. Mögötte szürkén a tenger, legyezőpálmák szegik az utat. Mosolyog valakire, aki elikatfcantotta a gépet, mosolyog most rám. Visszaadom, s ő tartja a kezében még néhány pillanatig. »A laza ruhákat szerettem«. A fénykép mindig a keze ügyében van, kis zöld borítóban. Ez ő igazán, akkor, amikor még tökéletes állapotában volt 1940. Nyár. Még mindig rajtam a nagy, sárga kalap: meglátom arcom a keskeny tükörben. Vajon nekem melyik fényképem lesz ilyen, ahol megállók, ami én leszek, most és mindörökké? Halál Fekvő, aprócska embert állnak körül. Kicsi öregember fekszik a napon. Mintha napozna. Csak az area, az sötét Francia fiú és lány cselekszik először. A lány fölfelé tartja a kicsi öreg lábait, a fiú mesterséges légzést alkalmaz. Semmi eredmény. Forgatják, nyomkodják. Én úgy vélem, békén kellene hagyni. Nyugodtan. Vékony, szakállas fiú jön. Ráhajlik az öregre. Szájból szájba levegőt fúj a fekvőbe. Két fekete szerb fiú undorral fordul el, és köp egyet. Valaki fehér zsebkendőt nyújt a szakállasnak, tegye a maga és a haldokló szája közé. Nem teszi, nem is figyel oda. Levegőt vesz, és adja tovább, hátha segít. Az öregember nem mozdul. Mentőautó érkezik, hordágyra teszik. A szőke fiú fölegyenesedik. Tántorogva indul el. Tétován, dolga végezetlenül. Lassan megyek utána, szeretném látni, lemossa-e arcáról, szájáról a haldokló nyomát. De elmegy a zuhanyzó mellett, föl, föl a fák közé. A versolvasás művészete N éha már azt hiszem, könnyebb versét írni, mint olvasni. A költők megszaporodtak, s ugyanakkor a versolvasók száma — Úgy rémlik — csökkent, a mi nem kívánatos arányokat hozott. A versírásról persze senkit nem lehet eltiltani, inkább arra lenne szükség, hogy ' az olvasók kerüljenek közelebb a vershez. — A magyar irodalom világszínvonala a líra — ezt szoktuk mondani, s ez így is van. De a legtöbb olvasó bizony nem áll világ- színvonalon. Az alapoknál kellene kezdeni, lépésről lépésre nyitva meg a vers világát, nem feledve, hogy egy jó olvasó mindig többet ér, mint egy közepes költő. Jó olvasónak lenni azonban' feladat. a versek nem nyitják meg első szóra titkukat. A jó vers minden sora, minden üteme él, személyes közünk van hozzá, csak meg kell hallani a szavát. A rossz verssel nehezebb a helyzet. Egy napilap irodalmi gondjait viselem, amiből az is következik, hogy rengeteg verset kell elolvasnom. S amikor a szerzők aggodalmas arccal azt kérdezik, de hát mitől nem jó a versük, alig tudok válaszolni. Mert igaza van a szerzőnek: Fánika szemében a csillagos ég ragyog, s azt is elhiszem, hogy egy mosolyáért lába elé rakná a világ minden kincsét, márpedig ő ezt írta meg, pontosan úgy, ahogy van ... Hát akkor miért nem tetszik? A kérdés nem ilyen egyszerű, s nyilván meggyőzőbb, ha a jó verset hívjuk segítségül Erről ugyanis több szavunk van, s bármily bonyolult az anyaga, a megértés szinte társszerzővé avatja az olvasót, hisz a vers ezzel birtoka lesz, személyes tulajdona, melynek minden része benne él tovább, formálódik, s felel élete egy-egy pillanatára. Ha Pesten az Üllői úton járok, mindig Kosztolányi versét mondom magamban, pedig az Üllői úthoz semmi személyes emlékem nem kapcsolódik, s azt végképp nem mondhatnám el fáiról, hogy »-ti voltatók az ifjúság«. Az Űzd és Borjád közötti út Petőfi emlékét idézi, s aki — mint én is — soha nem ült négyökrös szekéren s csillagot se választott Erzsikével, mégis az idill boldogságát érzi, szerelmi idill nélkül is. Mert a vers, ahogy hibátlanul épül, bennünk is egy érzés, személyünktől függetlenül is személyes érzés hangulatát kelti. Nem példát mutat, nem is ösztönöz cselekvésre, hisz ettől a verstől indíttatva egyáltalán nem biztos, hogy valaki is választott magának csillagot, de részesévé tesz egy eseménynek, melyben részvételünket a vers keretei teszik lehetővé. A vers »keretei« valójában teljes világ, mely szóból és gondolatból épül fel. A kettő mindig együtt hat: az a tény, hogy Petőfi a borjádi úton szekerezett egy lánnyal, legföljebb adalék életrajzához, mely nem is sejteti a verset. Idézzük Arany néhány sorát a Katalinból: A völgyi csendes tiszta tó Melynek vizéhez lógható Tükört a hold, ha este kel, S a nap. midőn kényén delel, Csak néhol és elvétve lél. A táj zenébe olvad, s a vers jambikus lejtése, a rövid—hosszú szótagok szabályos változása érzékletesen csengő rímekkel varázsolja elénk a derűs tájat A képet teljessé tevő hármas rím (este kel—delel—elvétve lel) önmagában is bravúr. De nem öncélú. Amikor harmadszor felel a rím, szinte elnyugszik a táj, amit a nagyon pontos jambus szabályos lüktetése külön is érzékeltet. Természetesen szó sincs véletlenről. Arany nagyon tudatosan használja a jambust, ahogy a nyolc szótagos sorok változó tagolása is a mondanivalót szolgálja. Ha a jam- busokat trocheusokkal cserélné föl (hosszú—rövid), megváltoznék a sor zenéje, élesebb lenne, keményebb, mint Vörösmarty versében, ami ugyancsak nyolc szótagos: Egy szegény nő, Isten látja, Nincs a földön egy barátja. Még egy példát, Petőfitől, a Tündérálom négy közismert, gyönyörű sorát: Egy hattyú száll fölöttem magasan, Az zengi ezt az édes éneket — Óh lassan száüj és hosszan énekelj. Haldokló hattyúm, szép emlékezeti Látszólag nagyon egyszerű sorok: mindegyik tíz szótag, jambusok. De ha csak a jambusokat keressük benne, a sorok majdnem zörögnek. S a sorok feledhetetlen zenéje egybefolyó muzsika, amely a hattyú méltóságteljes repülését idézi, zeneileg pontosan úgy, mint A négy ökrös szekér ismétlődő párríme a lassú éjszakai utazást. Lázár Ervin Történet, kisgyerekkel Marti ncsák Illés a barátom. Ez már biztos. Máért ne lehetne az embernek egy ötéves barátja?! Tilos téma hát nincs közöttünk. Két jóbarát arról beszél, ami az eszébe ötiliik. Ami a szivébe ötlik. — Te meséket írsz? —kérdezte Illés. —• Igen — mondtam. — Hát ez jó, nagyon jó — örült Illés.. — Ugye írsz nékem egy mesét? — Kettőt is — mondtam nagyepűen. — Csak egy kell. Egyetlenegy — mondta Illés. Mert megkérdezte a nagymamáját: — Mondd, nagymama, te meghalsz? — Meg. Egyszer meghalok — mondta a nagymama. — És én? — kérdezte Tiles. — Én is? — Te is — mondta a nagymama. — Egyszer mindenki noeghsk. — A nagypapa is? . — Ö is. — Anyu is? — Igen. — És a Nyuszi? — Milyen nyuszi? • *■. — Aki a piros tojásokat hozza. — Az. .. az nem hal meg — mondta a nagymama. — És a Télapó? — A Télapó se. — És miért? Ha te is meg én is, anyu is meg a nagypapa is, akkor ők miért nem? — Mért... azért, mert ők a mesében vannak — mondta a nagymama. — Nagyszerű, hogy te meséket írsz! — mondta nekem Illés. — Miért nagyszerű? — Mert most beleírsz engem egy mesébe... Jó? — Jó. ,— És a nagymamát is. — Jó. — És a nagypapát, anyut, aput, a Sumi kutyát.... A Sunni kutyát' is bele tudod tani ,a mesébe? — Bele. — Meg a Napit is? — A Nánit is. — És ezt a söprűt meg ezt a széket... a kéményt, a házat, a füstöt is, a füstöt is írd bele, az se háljon meg. És a felhőkét meg a Budapestet meg Tamásit meg ezt a hangyát Jó? Bele tudod írni ezt a hangyát? — Bele. — És magadat is írd bele! — Persze, magamat is beleírom. És beleírtam mindenkit. Az apját, az anyját, a nagymamát, a nagypapát, Nánit és a Sumi (kutyát, a széket és a füstöt, a felhőket is és magamat is, meg mindenkit, aki belefér egy mesébe. Bér az a gyanúm, Illés ... Na. de minek mondjam? Két jóbarát szavak nélkül is megérti egymást A romantika úgy hittej hogy a költő vétesz, aféle ga- rabanciás, aki az ihlet révületében szinte a kabátujjból rázza ki a verseket. Erről szó sincs! Ahogy velejéig hamis az a Petőfi-kép is, amiben nemzedékek hittek: A kicsapott diák, az obsitos katona, a1 vándorszínész egy lángelme külsőségeit jelentik csupán, ám ez a fiatal ember, akiben emberöltők után is csak egy istenáldotta tehetséget láttak, kora legműveltebb embere volt! Alig múlt húszéves, és tökéletesen bírta a latin, francia, német, angol nyelvet, amihez nem elég az istenáldotta tehetség, szorgalom is kell hozzá. S mennyi mindent tudott még! Történelemből, politikából, irodalomból, jogból; legtöbb kortársa bizony elbújhatott mellette. S abban sem lehet kétségünk — bár igazán haszontalan az ilyen képzelgés —, hogy sok minden másként alakul a dicső és tragikus napokban, ha a közügyekben nagyobb szerep jut neki. Kora legműveltebbje volt. S ugyanezt mondhatjuk Balassiról, Zrínyiről, Csokonairól is. Ebből pedig az következik, hogy végképp le kell számolnunk a romantika vátesz-szemléletévelf nem az ösztön, hanem a tudatosság vezetett minden nagy költőt. , Ez már egy újabb kérdésre is választ ad. A vers,' amely mindig tudatos építmény, mely a szerencsés pillanat mellett erudíció, szorgalommal szerzett ismeret eredménye is, ugyanilyen tudatos olvasót tételez fel. Aki ösztönösen közeledik a vershez, megsejthet belőle valamit, de soha nem fogja birtokolni az egészet, valami mindig zárva marad előttem Meg keH tehát tanulni verset olvasni. Mert a jó vers mindig több, mint amit az első pillanatban mutat: szó és zene kölcsönhatása, melynek minden eleme egyformán fontos,' önmagában egyikkel se megyünk sokra. A jó rím — bármily tisztán csengjen is — nem minden. Egyébként is nem biztos, hogy a legtisztább csengés kelti az igazi hatást. Babits ír egy helyen Ady párríméről: Vagy láng csap az ódon, vad vármegyeházára, vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva. O lyan ez — mondja Babits, — mintha egy meteorológus azt mon- I daná: vagy jó idő lesz holnap, vagy rossz. De hát nem itt van a vers nyitja. A függő kérdés forradalmi buzdítássá válik, azzá teszi a megfogalmazás biztonsága: az a láng, ami szinte kicsap a vers minden szavából. S valahol itt is vagyunk a költészet lényegénél: vers az, amit prózában nem lehet elmondani. »A tartalom nem a vers tartalma — írja Kosztolányi. — Eszme és érzés pusztán anyaga a versnek. A vers mivolta az a mód, ahogy meg- alkotódott, a kifejezés csodája«, mert »egy művészi alkotásban minden szükségszerűen a helyén van, akár az égbolton a csillagok s a szavak változhatatlan csillagászati törvényeknek engedelmeskedve, keringenek és tündökölnek.« De aki nem ismeri a versek csillagpályáinak törvényeit, nem vállhat a titok részesévé, szegényebb lesz, kívül marad a megértés örömén. S hogy miért fontos ez? ... birodalmak estek nem kapva lélekzetnyi verset — írja Illyés. És az egyes ember is esendővé válik a versek titka nélkül. Csányi László
