Somogyi Néplap, 1974. január (30. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-06 / 4. szám

Regős István Különleges tudakozó Dzsessz-zenekar. (Vörös Béla alkotása.) Hit ír a „tiszta lapra"? Beszélgetés Ránki György Kossuth-díjas zeneszerzővel T e öregem, afig akarom elhinni, hogy két hét már el is telt. Mintha most integetnél a vonat után. Nahát, a férfiak! Már a vo­naton megkezdték az ostro­mot Még el se tűntél' a lát­határról. I Tudod melyik, az a , hosszú, fekete fiú? Rögtön rámszállt: — Magdika, én esküszöm, a világ legszerencsésebb em­bere vagyok. Még egy hónap­ja is azzal riogattak, hogy az a hárpia Válentné utazik ve­lünk. De hogy egy földre szállt angyallal utazhatok, arról álmodni sem mertem. Aztán versengtek, hogy ki hoz előbb szörpöt, szendvi­cset. Te, öreg, tényleg olyan jó nő vagyok én? Amit ott szövegben lenyomtak! Hát azt hittem, megfulladok. Hogy olyan alakom van, mint egy kislánynak. Központi té­ma a melltartó volt: hordok vagy nem hordok? Megmond­tam, hogy hordok. De rögtön meg is nyugtattam őket, hogy melltartó nélkül se kell szé­gyenkeznem. Aztán ami Var­sóban volt. Hát nem is tu­dom, hogy elmondjam-e? Mit gondolsz, hogy azok ott, kinn mitől bírják úgy a vodkát? Nem lehet ám visszautasíta­ni. Szédületes, mennyit meg­ittam. Sokat törtem a fejem, elmoncfjam-e? Lehet, hogy dühöngeni fogsz. De jobb túl­esni rajta. Estefelé egy fogadás után értünk haza a Metropol-szál- lóba. Ha azt mondom, hogy színtiszta józan voltam, hazu- dok. Kopogtak. A fürdőkád­ból ugrottam ki. Csöpögött rólam a víz. Egy fürdőlepedőt terítettem sebtiben magam köré. Tudod, ahogy itthon szoktam rohanni a telefon­hoz. — Jesszusom, Ádám! Hát maga mit akar itt? — Csodálatos! Egyszerűen isteni. Mint Kleo! — Mered­ten bámult rám, aztán köze­lebb lépett. — Magdika! A fürdőlepedő alatt, ugye, nincs semmi ? — Nincs* A kádból ugrot­tam ki. És a legritkábban für­dők felöltözve. — Jaj! Megőrjíti Ha ne­kem ilyen feleségem volna ... — Ádám, maga teljesen megzavarodott ? — Dehogy, csak hát... Ha lehetne ... Szeretném este ... meghívni a bárba. Azt mond­ják, jó műsor van. — Nem megyek! Köszö­nöm a meghívást. Álmos va­gyok. Jó éjszakát! — Magdika, várjon még egy percig, ne dobjon ki! Egy picit se vagyok magának szimpatikus? — Dehogynem. Mért ne lenne? Elvégre csinos fiú. Jólnevelt. Remélem! Mondja, nős egyáltalán? Bár ez azt hi­szem, a jelen esetben majd­nem lényegtelen. — Nem. Dehogy! Igaz, már huszonnyolc múltam. Az idén. — A férjem meg harminc. Csak két év van maguk kö­zött. — És ezer kilométer! Azért az is távolság — tette hozzá kihívóén. Tényleg csinos srác volt. És egyáltalán nem szemtelen tí- ous. Évek óta kitartóan bá­mul az intézetben. Nem hú- ■.om-halasztom: lementem ve- .e a bárba. — De csak egy órára, Ádám. Becs-szó! — Elpirult és olyan boldog pofát vágott, mintha ötös lottója lenne. Vodkát ittunk. Táncoltunk. A fiú alig ért a hátamhoz. Horváth Ferenc Szobor Örök időkre vélsett kőköltemény — mozdulatlan mozzanat megmerevedett lágyság, vagy kemény vonás — kőbe álmodott gondolat, vagy fémtől csengő felkiáltás — hangtalan rnondwnwaláoal. Tudod, azt a csípőig dékoltált ruhát vettem fel, amit nem akartad, hogy elvigyek. Aztán megint ittunk. Na, mi van abban, még egyet! A keze a gerincemre tévedt, de tény­leg úgy tett, mint a táncisko­lában, olyan véletlenül odu- kalandozott. Én, aki annyit próbáltam, annyi udvarlást hárítottam el már, szinte meghatódtam. A vodka hatott; rózsaszín- ben-fátyolosnak láttam a táncoló párokat. Hirtelen mgenéz-tem a fiú arcát. A sze­me akkorára tágult, mint a tojásszén. Először finoman, aztán hirtelen magához szorí­tott, arcát az arcomhoz. Magamhoz tértem. — Köszönöm, Ádám! Szép este volt. Menjünk haza. Fölkísért a szobámig. — Csak egy percre enged­jen be, Magdi! Csak még va­lamit hadd mondjak! De tényleg csak egy percre . .. — Éreztem, hogy remegett a hangja: — Könyörgöm, Mag­di drága, csak egy percre ... Vagy talán még sohasem csalta míg a férjét? — Ádám! Legyen jó fiú! Hát ez a barátság? Éjhai Nem szép dolog... — Hirtelen el­pirult, és zavartan mentege­tőzött. Lehajolt, és kezet csó­kolt. — Bocsánat! A vodka . . . Ez a sok vodka ... Én nem is tudom ... Igazán restellem. — Ugyan, nem történt sem­mi. Reggelre elfelejtjük. Aludjon jól! Szép álmokat! — Maga is. Most haragszol? Olyan fene szigorú képet vágsz. Leg­alább csókolj meg! Te drága! 2 Velem nem sok történt. Leadtam a kéziratokat. Tu­dod, arról az erőszakos gale­riről. Mielőtt elfelejtem, el­intéztem a maxidat. A jövő héten mehetsz próbálni. Ja: és Ildikó fent volt Pécsről. Nem sokáig, csak két napig. Egyik délután csöngött a te­lefon: ■— Szia, Ildi vagyok! Két napig maradok. Rengeteg dolgom van. Hogy vagy? Jól? És Magdika gyönyörű? Mikor jelenik meg a könyved, soha? Lehet itt valamit ebédelni? Kiesik a gyomrom ... — Amíg levegőt veszel, gyorsan válaszolok: Kösz, jól. Gyönyörű. Külföldön van. (Ja, ezt nem is kérdezted!) Jövőre. Száz helyem Megebédeltünk, Estig mász­kált, majd közölte, hogy ná­lunk alszik. De előbb vigyem el valahova. A Triola-bárban voltunk, háromig. Ha azt mondom, nem kívántam meg, akkor hazudok. Te, lehet, hogy beteg vagyok, de arra Rázzák egymás kezét ön­feledten: — Boldog új évet kivá­rtok! — mondják. — Boldog új évet kívá­nok! — felelik. És elragadtatással néznek egymás szemébe. És csak­ugyan őszintén és lelkűk leg­mélyéről kívánnak boldog új esztendőt egymásnak. Mert az embereket ilyenkor áthatja valami igaz jóság, elérzéke- nyülnek az idő könyörtelen múlásától, elömlik rajtuk va­lami konok és duhaj optimiz­mus. Legbelül azt súgja nekik egy hang, hogy ha ők őszin­tén kívánják a boldog új évet, akkor az új év boldogsága számukra is őszintén kíván­tatik, s az nem lehet, hogy e kölcsönös jóság eredményte­len maradjon. Én is kívánok boldog új évet mindenkinek. Személye­sen, levélben, telefonon, sür- gönyileg. Aki ilyenkor elém kerül, annak boldog új évet kívánok, ha pedig nem tu­dom megelőzni a másikat, ak­kor viszontkívánom. S en­gem éppen a jókívánságnak ez a pazar áradása késztet tű­nődésre, éppen ez a válogatás nélküli jóság hoz zavarba. Hogy tudniillik az ember egy­forma lelkesedéssel, egyfor­mán igaz szeretettel kíván boldog új évet mindenkinek. gondoltam a sztriptíz alatt, hogy mi a frászt csinálhatsz most te Varsóban ... Aztán táncoltunk. Konyakot ittunk. — Szoríts magadhoz! Te nagyfiú. Még igazából el se gondoltam, milyen férfi le­het a barátnőm férje. Izgal­mas lenne kipróbálni, nem? — Hát, nem mondom ... — Mondd, hány nőd volt már életedben? — Nyolcezer-Kilencszázhet- venegy. — Ne hülyülj! — Mittudomén. Egy! Azt hiszem, Magdi! — Mi a fene! — És elhúz­ta a száját. Taxival mentünk haza. Fázott a kocsiban (mondta) és hozzámbújt. A fürdőszobából a te köpenyed­ben jött ki. Nem volt alatta semmi, láttam, ahogy kereszt­be rakta a lábát. Az ágyam szélén ült. Konyakot ittunk. Én szólaltam meg először. — Tudod mit? Játszunk! — Na mit? — Papást—mamást. Kéjesen csilingelően neve­tett; bedugta a kezét a pap­lanom alá, és megkérdezte: — Én leszek a papa, te a mama? — Nem, kedves — és utá­noztam az affektáló hangsú­lyát. — Én leszek a papa, és te leszel a gyerek, aki a má­sik szobában már régen al­szik, ilyen későn. Na, sipirc az ágyba, kiskornál Sértett, durcás képpel át­vonult a másik szobába, és bevágta az ajtót... Magdit, lehet, hogy tényleg beteg vagyok? De olyan hü­lyeségnek éreztem, pont' most; és egyáltalán csak azért, mert lehet. Ha tudnám, hogy mi­kor van az a pont, amikor az ember abbahagyhatja? Ami­kor még képes mérlegelni az értékek között. Ah, hagyjuk! De egy kérdésre még nem vá­laszoltál. Ádám nevű hódo­lódnak (és nekem se!). Mondd te Éva, »vagy talán még so­ha sem csalta meg a férjét?« — Kérdezd meg a különle­ges tudakozótól! 3 Egymásra néztek. Harsá­nyan és tiszta szívből elkezd­tek nevetni. Szinte egyszerre kérdezték: — Hát nem vagyunk mi teljesen őrültek? Ilyenkor szólal meg bennem valami incselkedő, kaján ör­dög: »Mondd, öregem, nem furcsa, hogy te boldog új évet kívánsz a macskának is meg az egérnek is?« Mert itt valami tragikus ellentmondás van. Mit tagad­juk? Nyilvánvaló, hogyha a macskának boldog új évet kí­vánok, akkor azt kívánom ne­ki, hogy fogja meg az egeret, s az egérnek akkor lesz bol­dog az új esztendeje, ha őt a macska nem tudja megfogni. S ha szembelő velem Pézsmapüspöky Ervin, ez a derék, tisztességes, csupa szív, de reménytelenül tehetségte­len drámaíró, s én boldog új évet kívánok neki, akkor azt kívánom, hogy legújabb drá­máját adja elő a Nagybuda­pesti Kisszínház. És akkor szemben jő velem Létalapy Róbert, a Nagybudapesti Kis­színház igazgatója, s én bol­dog új évet kívánok neki, de neki akkor lesz boldog az új éve, ha nem adja elő Pézsma­püspöky gyatra fércművét. És boldog új évet kívánok a csinos.és roppant kívánatos Mancikanak, akinek akkor lesz boldog az új éve, ha Egy-egy év elmúltával, szí­vesen tekintenek vissza az emberek az eltelt időre. Erre szeretném megkérni őt is. — Ha az elmúlt évtizedekre gondol, melyik volt az a há­rom év, amelyre legszívesebben emlékezik vissza? — 1907 pótolhatatlanul fon­tos élményben részesített: vi­lágra jöttem. De micsoda vi­lágra! Mégis, enélkül az ese­mény nélkül semmi tovább nem lett volna lehetséges. Se évek, se évtizedek, se ifjú­kor, se érett kor, se barátok, se szerelmek, se illúziók, se csalódások, se siker, se bukás — egyszóval: semmi. De még így is újra kellett születnem. 1945-ben országunkkal együtt. Kórházi ágyon, halálos há­borús végkimerülésből. Em­lékezetes dátum számomra 1969, fiam zeneszerzői diplo­mahangversenye: egy ígére­tes tehetség első megszólalá­sa. 1973-ban pedig lányom megajándékozott egy tüne- rr^nyes kis unokával. Így te­hát — ha esetleg az évtize­dek alatt összehordott kotta­fejeimből is megmarad vala­mi — talán elhitethetem ma­gammal: nem éltem hiába, sikerült nyomot hagyni a vi­lágban. — Van-e valamilyen hiányér­zete, saját magával szemben. Van-e valami, amriöl úgy érzi, hogy nem tette meg? — Van-e hiányérzetem? Egyebem nincs. Mint Ka­rinthy Frigyes csodálatos no­vellájában (»Találkozás egy fiatalemberrel«) engem is szakadatlanul gyötör és kísért az egykori ifjú Én, számon kéri a sosem hallott csodá­latos szimfóniát, a világbéké­re hangoló jövő zenéjét, az igazi, még nem alkuvó han­got a sok gyakorlatias, sike­res és sikertelen megnyilat­kozás után. Az igazi, új, hangverseríyzenét, a sok szö­veges, színpadi és filmzene után. végre nőül veszi őt Elemér, akit négy éve szeret, s egyre lankadatlanabbul. Én azon­ban tudom, hogy nem illenek össze, mért Mancika maga a tisztesség, ellenben Elemér maga a hamisítatlan pesti linkség. Ennek ellenére is boldog új évet kívánok e megbízhatatlan fiatalember­nek, akinek legforróbb re­ménysége az, hogy az új esz­tendőt is megúszhatja lagzi nélkül. £s boldog új évet kí­vánok Frész Attilának, aki a Huzalfinomító Tröszt igazga­tóhelyettese, s akinek akkor lesz boldog az új éve, ha a nevezett vállalat igazgatója, a szájtáti, tutyimutyi, gerincte­len, nyimnyam és korrupt Zaklaticska Ernő végre lebu­kik. Ez azonban nem akadá­lyozza meg abban, hogy ne kívánjak őszintén boldog új évet Zaklaticska Ernőnek, aki már három éve próbálja át­helyeztetni a minden lében kanál, mindenben a vállalat érdekeit tekintő Frész Attilát. No de hát mit tegyek? Vég­tére is nem nyomozhatok le mindenkit, akinek boldog új évet kívánok. Hiszen még májusra sem készülnék el a munkával! Pedig úgy lenne — A meg-megújulás mit je­lentett Önnek, mint zerfeszerző- nek? — Egy csámpásan pörgő, eszeveszetten körbe száguldó, bolygó, a föld sodor magával minket, pár milliárdnyi em­beri lelket, a sötét, hideg űr­ben. Mozgásainkat olykor is­meretlen természeti, történel­mi, társadalmi erők irányít­ják, s a tudat szerepe néha igen szerény. Még a tudatos­nak vélt | alkotómunkában is. Én különösen mindig »tuda­tosan« hallgattam a tudat alatti, tudat feletti sugalla­taira, a környezet, a társada­lom ösztönzéseire. Többnyire ezt próbáltam adni, amit kér­tek tőlem. Most, hogy keve­sebbet kérnek, most gondol- kozhatom, hogy mit is adjak. — ön modern zenét és leg­alábbis számomra: nagyon har­monikus zenét ír. Hogyan lehet ezt a két hatást együtt érvé­nyesíteni? — Se modern, se harmoni­kus zenére nem törekszem. Igyekszem felfoghatóan fo­jó! »Ááá, jó napot, Krémföldi kartárs! Megint elkezdünk egy új esztendőt, igaz-e? Mik a tervei az új évre, mesélje csak el nekem ... Áááá, na­gyon szép, nagyon okos ter­vek ... És persze mindent tisztességes úton, ugyebár, munkával, szorgalommal, be­csületesen ... Semmi akna­munka, ugyebár, semmi sus- kus, semmi kártevés. Nagyon szép, nagyon helyes, gratulá­lok, és látja, ezek után tiszta szívből kívánok magának boldog új évet... « Sajnos, ez nem megy. Glo­bálisan kell boldog új évet kívánnom mindenkinek. Pézs- mapüspökynek csakúgy, mint Létalapynak, Mancikának csakúgy, mint Elemérnek, Frész Attilának csakúgy, mint Zaklaticska Ernőnek, s a macskának csakúgy, mint az egérnek. Legföljebb azt teszem hoz­zá gondolatban, hogy az egér­nek azért mégis csak boldo­gabb új évet kívánok. Nem sokkal boldogabbat, csak egy egészen picivel boldogabbat. Csak annyival, amennyi ah­hoz kell, hogy beérjen a lyuk- . ba, mielőtt a macska utolérő 1 galmazni. keresve a rezonan­ciakeltés lehetőségét, az em­beri kapcsolatteremtés útját, a zene hullámhosszán. — Ki vagy kik voltak hatás­sal zenei igényének alakításá­ban? — Bartók emelkedett és zárt szellemisége, egyéni-uni­verzális zenéje maximális mércét állít a kor zeneszer­zői elé. Személyes zeneszerzői mintaképem mégis inkább a XX. század két ellenlábas »nagy öregje« volt: mesterem, a hívő és értékőrző Kodály és a szkeptikus, örök kísérletező Stravinszkij. Érdekes, hogy szembenálló kettőjüket össze­kötötte külön-külön kinyilat­koztatott meggyőződésük, a melódia elévülhetetlen vezető szerepéről a zene struktúrá­jában. Közös vonás egyébként a két mester józan realizmu­sa is. — Közismertek gyermekope­rái. Milyen összefüggésben van ez saját szép családjával? — A gyermekszeretet az emberszeretet része, s ez ta­lán megadja a természetes összefüggést a két tény kö­zött. De gyermekeknek kom­ponálni: ez tisztulási, egysze­rűsödési gyakorlat is lehet a zeneszerzői gondolkodás szá­mára. Ahogy a gyermekek fi­zikai táplálása is nagyobb hi­giénikus gondossággal, körül­tekintőbb felelősséggel jár, úgy kell a zeneszerzőnek há­romszor is megrágni, mit nyújthat a fogékony, benyo­másőrző gyermekhallgatóság­nak, mit ír a »tiszta lapra«. Mert amit odaír, az megma­rad, és sok éven át hat. — Nemrég három hetet töl­tött Vietnámban. Zenei élmé­nyeket is hozott magával? Vietnami kirándulásom ze­nei élményeiből legemlékeze­tesebbek a népzenei tapaszta­latok, az eltűnő ázsiai őskul­túra még fellelhető emlékei. A hallottakból hét darabot könnyű zongoradarab-sorozat­ban »konzerváltam«. (Mint aki letépi, lepréseli és beke­retezi a mezei virágot.) De zenei élményt ad maga a nyelv, a hétköznapi beszéd is, ahogy azt a járókelő, mokány vietnami emberkék és ma­dárkaszerű vietnami lányok gügyügik, dalolják és csicser- gik. Gyönyörű tájélményeim is voltak. Hajóút a háromezer sziklaszigetes Ha-Long-öböl frissen aknátlanított vízén. Kirándulás Hoa Binh hegy­ség narancsligetei közé, Thay Phong ősrégi pagodájá­hoz. De legfőbb élményemet maga a! csodálatos vitalítású, erős, leleményes vietnami néppel való’ találkozás adta. Ennek a népnek, Dzsingisz khántól napjainkig, minden hódítót sikerült visszavernie. És láthatóan nagyon hamar talpra fog állni a hosszú há­borúk gonosz rombolásai után. L. L Somogyi Néplap TABI LÁSZLÓ “Tűnődés — újév után

Next

/
Oldalképek
Tartalom