Somogyi Néplap, 1974. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1974-01-27 / 22. szám
A közelmúltról a mának szól... A közelmúltról, a mórnak szól Honfi István népszerű tanulmánya, mely az MSZMP Somogy megyei Bizottságának kiadásában az elmúlt hetekben látott napvilágot. A tanulmány »Az MSZMP munkás—paraszt bázisának alakulása Somogy megyében az ellenforradalom utáni konszolidáció és a mezőgazdaság szocialista átszervezése idején (1956—1962)« címet viseli, és a megyei pártoktatás fontos segédanyaga lesz. A szerző felkészültségét mutatja, hogy vállalta a téma újszerűségét, és forrásainak ismeretében gazdagította történelmi ismereteinket. A kommunista pártok erejét mindig a munkás—panaszt bázis adta. A szerző munká jában Somogybán ezt vizsgálta a rendelkezésre álló jelentős meny- nyiségű forrásanyag birtokában. A megyei sajátosságok figyelembevételével olyan következtetések és elemzések sorát olvashatjuk, amelyek, túlmutatnak egy helytörténeti tanulmány keretein. A szerző vállakózását úttörő jellegű munkának tartjuk, mivel c párttörténeti, a munkásmozgalmi tanulmányok között alig találunk hasonlót. A tanulmány országosan is érvényes tanulságokat és következtetéseket sorol fel Somogy közelmúltjának vizsgálatakor. Az öt fejezetből álló kiadvány három részben tárgyalja a témát, a bevezető és befejező rész pedig a tanulságokat és következtetéseket tartalmazza. A szerző az első fejezetben röviden áttekinti a megye gazdasági-politikai helyzetét 1956 előtt. Itt rövid összefoglalást olvashatunk a gazdasági-társadalmi jellemzőkről és az elvándorlás okairól. Az ipari, gazdasági fejlődés elmaradottságának következtében kis létszámú volt a munkásosztály, tagjai főleg a kisiparban dolgoztak. A felszabadulás után megyénknek az iparosításból kevés jutott. Mindezek figyelembevételével elemzi a szerző Somogybán a politikai helyzetet. Az ötvenes évek elején jelentkező politikai torzulásokra, a szektás kispolgári vezetésre a megyéből néhány példát láthatunk. A párt 1956. év végi újjászervezésének körültekintő marxista-leninista gyakorlatát látjuk azokból a példákból, amelyeket a második fejezetben közöl a szerző. Az általános országos gyakorlat és tapasztalat mellett a korszakot a konkrét esetek, példák sokasága mutatja meg az olvasóknak. A munka tudományos hitelét, a szerző felkészültségét dicséri ez. Találunk olyan példákat is, melyek a pártszervezést akkor semmi esetre sem segítették. A kommunisták erejét, a pártveaetők többségének szilárdságát jellemzi és mutaitja az ellenforradalom utáni harci időszak munkája. Magunk előtt látjuk a helyes pártépítési gyákorlatot, a munkásoíkkal való közvetlen, állandó kapcsolatot. Megtudjuk, hogy megyénkben 1956. november 6-án a kaposvári textilművekben alakult meg az első pártszervezet. A források alapján látjuk a pártépítési folyamatot, melyben 1957 januárja jelenti a frontátörés idejét, a fordulópontot. A közölt táblázatokból, összehasonlításokból kitűnik, hogy a megye agrárviszonyait figyelembe véve kedvezően alakult a munkások mellett a paraszt párttagok száma. Ha kisebb volt is a létszám, minit az MDP-hen, de az MSZMP ütőképessége, forradalmi ereje a munkás—paraszt párttagság túlnyomó többsége révén hat- ványozottabb volt. A harmadik fejezet az 1957—1959-es időszakról, a két megyei pártértekezlet közötti tevékenységéről vonja meg a mérleget. A pártépítésben bekövetkezett fellendülésről, a munkás—paraszt párttagság számszerű, egyenletes emelkedéséről kapunk itt képet. 1959 Szeptemberében megyénkben a ték ki a munkások, a dolgozó parasztok és a munkásszárma- zásúak. Az elért eredmények mellett a megnövekedett feladatokról, a kis létszámú párt- szervezetek erősítéséről kapunk tájékoztatást. A negyedik fejezet az 1959—1962. éveket, a megyei pártértekezletek között eltelt pártépítési munkát elemzi. Az 1959 utáni egyenletes javulás a pártépítésben az üzemi munkások és a termelőszövetkezeti parasztok belépését jelentette. A megyében akkor létrejött termelőszövetkezetekben dolgozó kommunisták hősies áldozatvállalásáról, a falu szocialista átalakulásának élenjáróiról kapunk képet. A fejezet az 1962-es pártértekezlet ösz- szegezésével és a jövőbeni feladatokkal zárul. A tanulmány befejezéseként a szerző az áttekintett időszak tanu’sár gait és következtetéseit sorolja fel. A mintaszerű tömörséggel leírt összefoglaló a szerző megállapításait summázza az áttekintett időszakról. Az értékes tanulmány szerzője, Honfi István azt a politikai, társadalmi fejlődést mutatja be az olvasóknak, amely pártunk és megyénk közelmúltjának kiemelkedő jelentős fejezete volt. A. A. Hősök városa A Ladogától Harminc évvel ezelőtt, 1944. január 27-én, a szovjet csapatok szétverték a német fasiszták Leningrádot körülvevő gyűrűjét. Kilencszáz napos blokád után a város felszabadult. Az ember nem születik hősnek; de megtörténik, hogy akár akarja, akár nem, hőssé kell lennie. Ha élni akar, ha ember akar maradni, önmagáért és másokért legyőzhetet- lenné kell válnia. A kilercszáz napos fasiszta blokád teljes szétzúzásának 30. évfordulóját ünneplő Leningrad,azért lett Hős Város, mert hűséges lakói emberként élni, dolgozni, szeretni, gyermeket nevelni, barátkozni akartak. Sétálni a Néva-par- ton, vagy a Nyevszkij sugárúton, dolgozni a Kirovról elnevezett gépgyárban, szórakozni a városi operettszínházban, gyönyörködni az Ermi- tázs kincseiben, vagy az Orosz Múzeum műalkotásaiban, kirándulni családjukkal a La- doga-tóhoz vagy Petrodvo- recbe. A történelem úgy akarta, hogy mindezekért a leningrá- di aknák élethalálharcba kellett szállniuk a szovjet hazára és szeretett városukra törő, mindenre elszánt ellenséggel. És ők harcra keltek, példa nélkül álló küzdelemben hősökké váltak és győztek. A hősök közül sokan, nagyon sokan elestek, de még sokan élnek, emlékeznek és emt4> Éjjel-nappal, jöttek a szállítmányok a Ladoga-tó jegén. lékeztetnek. Őket kerestem Le- ningrádban, tőlük akartam hallani: mi történt velük. A FÜHRER PARANCSÁRA Leonyid Ivanovics Barkovics, a városi textilvállalat 50 éves gépkocsivezetője, két szép, komoly fiú édesapja, számtalan kitüntetés „ tulajdonosa: — 1941 őszén, mikor a fasiszta seregek körülzárták Leningrádot, a mentőszolgálatnál dolgoztam, mint gépko-V n f fo+ Délszláv községek — délszláv kultúra A kétnyelvű Ady-kötet olvasói A nemzetiségi politikának külön története van a magyar történelemben. Kossuth és Balcescu elkésett kézfogása figyelmeztető és józanságra intő példa volt... A mai nemzetiségi polttíiika józansága, .lehetőségadása jól mérhető a jelenben. Hogy a helyi, járási kezdeményezések és a megyei támogatás milyen összhangban vannak, azt az alábbi riport nem tárja fel teljességéiben. Elsősorban a nemzetiségi- kultúra jellegét, felépítését próbáltuk nyomon követni Lakácsa, Szentborbás, Tótújfalu, Potony »négyszögében«. Nyelvoktatás A horvát nyelvoktatás múltjáról beszélgettem a községi tanácson Gulyás József tanácselnökkel és Geosits István iskolaigazgatóval. Elmod- ták, hogy az ötvenes évek elején kezdődött, és sok bizonytalankodás előzte meg. Az emberek egyszerűen nem akarták elhinni a nemzetiségi tudatot béklyóba verő, korábbi »színmagyarosító« politika miatt —, hogy ezt is lehet Geosits István: — Ezekben a községekben horvát nyelvjárást beszélnek az emberek. Lakócsán ráadásul más nyelvjárást is, mint a három másik faluban. Az természetes, hogy az iskolában nem taníthatunk egy köznyelvi normáktól eltérő horvát nyelvjárást, hanem az úgynevezett »irodalmi« horvát nyelvet, amely Jugoszláviában is használatos. Persze nem is írtjuk a nyelvjárást, de felhívjuk a figyelmet az eltérésekre. Jó kapcsolatban állunk jugoszláv kultúrális intézményekkel is. így tudtuk meg, hogy náluk is folyik — néhány magyarlakta községben — magyar nyelv- és irodalomtanítás. A célunk azonos, a kölcsönös nyelvtudás útján a barátság ápolása, s ez egyben a proletár internacionalizmusra nevelés szép lehetősége is. Gulyás József: — A családokban nevelkedő kisgyermek két nyelvet tanul. A szülőktől — akik többnyire már a felszabadulás után nevelkedtek — magyarul, a nagyszülőktől pedig horvátul. Ebben nincs semmi ellentmondás, hiszen az iskolában mindkettőre szükség los:/ nz'u'ibnrt nem eine. szünk meg. Hiszen nem a nyelvjárási hovátra van szükség. Célunk az, hogy felépítjük és beindítjuk a nemzetiségi óvodát, ahol már azzal a horvát nyelvvel ismerkednek a kicsik, amellyel később az iskolában is találkoznak. Az iskoláiban, az alsó tagozatban ketten tanítják a horvát beszélgetést és olvasást, a felső tagozatban a horvát nyelv és irodalom tanára Vu- cseta Istvánná — A felsőtagozatos eredményeket nagymértékben meghatározza az alsó tagozatos tudás. A Művelődésügyi Minisztérium munkacsoportja idegen szakértők bevonásával készített egy képeskönyvet, amelyben egyetlen írott szó sincs, csak illusztráció, de kiválóan alkalmas valamennyi nemzetiségi nyelv oktatásához. Külön nevelői módszertani kézikönyvet kaptak hozzá a tanítók. A felsős tankönyvről korámit- sem lehet ennyi jót mondani, nagyon régi, és eljárt fölötte az idő. A tervek szerint hamarosan újat kapunk, s ez igen nagy segítség lesz, hiszen heti négy órában tanítjuk a nemzetiségi nyelvet és irodalmat. Vér és arany Krv i zlato Pusztai bácsi, a könyvtáros, nem tud horvátul, de nagyszerűen tudja ajánlani a délszláv irodalmat is. Több ezer kötetből választhatnak. Egy ilyen könyvet emeltem le a polcról, a fedelén ez áll:Krv i zlato — Ady Endre. A Vér és arany kétnyelvű kiadása. — Főleg a fiatalok keresik, hiszen ők tudnak horvátul írni, olvasni. Nagyon népszerűek a Krlezsa-drámák, Apitz, Copic, Ivó Anric könyvei... No meg a -mesék! A három másik község fiókkönyvtárában — ahol szintén kölcsönözhető horvát nyelvű irodalom — ezeket keresik. De azt nézze meg, amit most vásároltunk! A megyei könyvtártól kaptunk rá tizenkétezer forintot. A raktárban szemet gyönyörködtető szép kiadásban sorakoznak a Jugoszláviában megjelent legújabb horvát nyelvű meséskötetek, ifjúsági regények. A közművelődési célokat is a nemzetiségi jellegnek megfelelően alakították ki. Bödő Istvánná iskolaigazgató-he- ívfúte* vezeti a művelődési házat és a honismereti szakkört. — Ekészült a községkrónika, s ebben egy külön fejezetet szenteltem a délszláv népszokásoknak. A szakkör most kezdi gyűjteni a szólásokat, s részletezve feldolgozzuk, miként zajlott le a farsang, az az új év és más jeles nap. A kongresszuson a Dráváról Többször is írtunk már a négy község közös együtteséről, a Dráváról. Sőt hírt adtunk arról is, hogy új műsorral készülnek a szemlére. Soós Dezső a járási hivatal művelődésügyi osztályvezetője — akit egy kis »házi krónika« lapjára mint az egyik legjobb támogatót jegyeztek föl — mondta, hogy az együttes a kiváló címért indul a nyári minősítő versenyeken. Hogy mivel indulnák, arról a művészeti vezető, Popovics Emil — nem akarván elébe vágni a versenynek — szerényen hallgatott. Inkább arról beszélgettünk, hogy mit mondott el a legutóbbi országos délszláv kongresszuson. — Küldöttként szólaltam fel. Most, hogy visszaidézem, természetesen fordítanom kell, hiszen ott horvátul mondtam el. Beszéltem az életünkről, arról, hogy mit akar a négy község. A nemzetiségi óvoda beindulásáról például. Aztán szóltam a Dráva együttes múltjáról és céljairól, és azt kértem a kongresszus vezetőségétől, hogy ők is tolmácsolják köszönetüket a megyei és a járási vezetőknek, amiért ilyen nagy mértékben támogatják a mi kis csoprotunkat. Az együttes valóban szép támogatást élvez, azonban a járási hivatalban elmondták azt is, hogy a fiatalokat nem egyformán segíti valamennyi munkaadó abban, hogy részt részt vegyenek a szép hagyományok ápolásában. A jó példával a helyi tsz, a Pécsi Vízügyi Vállalat és a Szigetvári Konzervgyár jár elöl Popovics Emil elmondta azt is, hogy még több helyi folklór anyagot mutatnának be, ha a Pécsi Tanárképző Főiskola munkatársai által gyűjtött dal- és táncanyag feldolgozását használható formában »visszakapnák«. S végezetül egy örömteli hír: megoldódik a Dráva utánpótlása is, a művészeti vezető már az általános iskolában elkezdi a néptáncoktatását. Tröszt Tibor csi-villanyszerelő. 17 éves voltam akkor. A németek nem tudták rohammal bevenni a várost, ezért háromszoros túlerővel körülzárták, a földről és a levegőből rombolni kezdték. Arra számítottak, hogy akiket a védők közül nem pusztít el a gránát vagy a bomba, azokat elpusztítja majd az éhség vagy a járvány. És itt félbeszakítom L. I. Barkovicsot, hogy ismertethessem a hitlerista fegyveres erők vezérkari főnökségének Leningrad sorsára vonatkozó különleges intézkedését, amelyet 1941. október 7-i keltezéssel adtak ki, és szó szerint így hangzik: »A Hadseregek Főparancsnokának (hadműveleti osztály) A Führer újból úgy döntött, hogy Leningrad, Moszkva ka- pitulálását nem szabad elfogadni, még abban az esetben sem, ha az ellenség felajánlaná. Ennek az intézkedésnek a helyessége az egész világ számára érthető. Ha Kijevben az időzített aknák robbanása nagy veszélyt jelentett csapatainkra nézve, annál fokozottab mértékben számolni kell azzal Moszkvában és Leningrádban. Arról, hogy Leningrád alá van aknázva, és az utolsó emberig védekezni fog, maga az orosz rádió adott hírt. Nagy járványveszéllyel is számolni kell. Ezért egyetlen német katonának sem szabad belépni ebbe a városba. Aki vonalainkkal szemben elhagyja a várost, tűzzel kell visz- szakergetni. A nem ellenőrzött kisebb átjárók létét, amelyek lehetővé teszik, hogy a lakosok egyenként evakuálhassanak Oroszország belső körzeteibe, csak üdvözölni kell. A többi várossal kapcsolatban is be kell tartani azt a szabályt, hogy elfoglalásuk előtt tüzérségi tűzzel és légitámadásokkal földig le kell rombolni őket, és a lakosságot menekülésre kell kényszeríteni. A káosz annál nagyobb lesz Oroszországban, a megszállt keleti területek igazgatása és kiaknázása pedig annál köny- nyebb, minél nagyobb számban menekülnek Oroszország belső területei felé szovjet Oroszország városainak lakói. A Führernek ezt az akaratát tudtára kell adni minden parancsno knak. A Fegyveres Erők Főparancsnoksága vezérkari főnökének megbízásából Jodl« AZ »ÉLET ÚTJA« És most következik ismét Leonyid Barkovics: — A körülzárt Leningrád ellátására, egyáltalán az életben maradásra egyetlen halvány reményünk, lehetőségünk maradt: a várostól mintegy 50 kilométerre lévő La- doga-tavon keresztül teremtsünk összeköttetést a Nagy Földdel, és így szerezzük meg a legszükségesebbeket Lenin- j grád védőinek, és a városból az anyaországba szállítsuk a polgári lakosok egy részét, mindenekelőtt a betegeket, a gyermekeket és az öregeket. A Ladoga két partján, amelyet az ellenség szüntelenül ágyútűz alatt tartott és repülőgépekkel bombázott, hetek alatt kikötőket, raktárakat, utakat kellett létesíteni, megszervezni az átrakodásokat, a szállítmányok menetrendszerű indítását és fogadását, az összeköttetés egész vonalának védelmét. így jött létre az örök emlékű »Élet útja«, amely 1941 szeptemberétől 1943 januárjáig, a blokád áttöréséig egyetlen vékony, de elszakíthatatlan kapcsot jelentette a fasiszták által ostromlott Leningrád és a szovjet haza között. Apám kezdettől fogva gépkocsivezetőként szolgált az Élet útján. 1941 november végén, amikor befagyott a Ladoga, és a hajók többé nem közlekedhettek, a gépkocsik vitték a szállítmányokat végig a tó jegén. Ám kevés volt a gépkocsivezető, Apám november 28án hirtelen otthon termett, és magával vitt alakulatához. Mindez anyám távollétében történt, aki hazatérve, helyettem csak egy pár soros búcsúlevelet talált. önkéntesként a 804. gépkocsizó zászlóaljhoz vonultam be, ahol másfél tonnás, ma már nagyon törékenynek látszó GAZ típusú gépkocsira ültettek. Ezzel jártam éjjel— nappal a két part között a Ladoga jegén. Szállítottam élelmiszert, lőszert, mindent, amit kellett. December végén, amikor még szinte alig volt légelhárításunk, az egyik repülőtámadás alkalmával kocsim megsemmisült, én pedig megsebesültem. Gyógyulásom után haza akartak küldeni azzal, hogy még fiatal vagyok. Nem mentem. Ismét kocsit kaptam, apámmal együtt jártam tovább a vastag hóval borított jógutait. Egy alkalommal útközben váratlanul elfogyott a benzinem. Hóviharban, kegyetlen hidegben állt meg a kocsim a tó jegén. Szigorú parancs tiltotta, hogy egymásnak benzint kölcsönözzünk. Ugyanis ez — az üzemanyag szigorú ki- porciózása miatt — a kölcsönzőt is veszélybe sodorta volna. Apám, akivel ezen az úton is együtt voltam, kivételesen megszegte ezt a parancsot, és benzint adott nekem, üticé- lunkat szerencsésen elértük, die apámat megbüntették. Hát akkor ilyen is megtörtént velünk. Leonyid Barkovics, aki a háborút Balatonfüreden fejezte be, újévi üdvözletében ezt írta a fiaimnak: »Kívánom nektek, hogy soha ne kelljen hazaszereteteteket olyan megpróbáltatások közepette bizonyítani, mint amilyenben nekünk, leningrádi- aknak kellett.« Következik: A »Blokádkák« parancsnoka Gyertyános Zoltán Somogyi Néplap
