Somogyi Néplap, 1973. december (29. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-09 / 288. szám
ftuatcAa Armin bWftjgfa szakos tanár ódivatú, de masszív kerékpárján hazaindult a rovargyűjtésből. Nála a hivatás és a hobby szerencsésen találkozott, így tulajdonképpen elégedettnek kellett volna lennie, de mégsem volt az. A felesége utálta a szenvedélyét. Dühös gúnnyal nézte, hogy egy ötvenhez közeledő férfi valósággal szerelmes a rovarokba. Arról nem is beszélve, mennyi helyet foglal el ez a kellemetlen tevékenység a lakásban, és arról sem szólva, hogy a vasárnapokat sokkal értelmesebben is el lehetne tölteni. A hosszú évek áldatlan csatározásai nagy rombolást vittek végbe a két emberen. A »sohasem értettél meg« jelmondata lett veszekedéseiknek. Sajnos az is gyakran megtörtént, hogy az indulat hevében Éuzicska belemarkolt neje csigákba hurkolt hajába, és nekidühödve rázta egy ideig. Az így megalázott nő sajátos bosszút eszelt ki. Minden ilyen hajcihő után elégetett néhány doboz preparált rovart. —■ Van belőlük elég — sipította diadalmasan, amikor Ruzicska felelősségre vonta —, de esküszöm, egyszer felgyújtom az egészet! Ruzicska féltette a rovarait, ezért egyre ritkábban markolt az asszony csigákba hurkolt hajába. Fájó szívvel a levegőt markolászta ingerülten, amikor már-már elindult a keze, hogy beleragadjon. De azért egy-két doboznak így is lába kelt, és Ruzicska kezdte komolyan tömi a fejét valami jó rejtekhelyen, ahová a gyűjteményt eldughatná. Ilyenkor mindig egy megértő társ, egy kedves, szelíd, simára fésült hajú nő lebegett a szeme előtt, aki legalább úgy szeretné őt, mint ő a rovarokat. Természetesen az asszony is megértő társra vágyott, de- hát a megértő társak ritkán potyognak az égből, így nem volt más megoldás, mint bé- kétlen kompromisszumban egymás mellett maradni. Ci- •jjjelték az életet, .akár egy nnsóderral megrakott hátizsá- p'Xőt. Legjobban a vasárnapodat szerették, mert akkor legalább egy napig nem látták egymást. Persze csak akkor, ha jó idő volt. A rossz idő Ruzicskát is otthon tartotta. Ezen a májusi vasárnapon jó idő volt és jó fogás is. Ruzicska Ármin több igen szép lepkét, díszbogarat, futrinkát és lemezescsápút gyűjtött, ezért aránylag elviselhető hangulatban karikázott hazafelé. De ahogy egyre közelebb kerültek a kisváros tornyai, úgy szállt mind jobban alá a kedve. Egyre löttyed- tebbé, mint a megereszkedő luftballon. Hiszen vége a kedves időtöltésnek, otthon csak az asszony, meg az örökké falánk kamaszfia várja, akiről úgy veszi észre, egyre inkább az anyjához hasonlít. Ö ilyen idős korában már torkában dobogó szívvel loholt a lepkék után, örült, ha látott egy hőscincért, ez meg... csak a beatzenét hallgatja és aktképeket gyűjt. Hiába kobozza el tőle újra meg újra, a kollekciója mindig feltöltődik. Sóhajtva nyomta a pedált, ódivatú, de masszív kerékpárján Ruzicska és csak akkor vette észre az integető öregasszonyt. amikor már mellé ért. Ott gubbasztott egy kilométerkövön, akár egy fekete rongyhalom, amiből mint egy légycsapó legyezett elő a keze. Ruzicska fékezett. — Nem vinnél el egy darabon, fiam? — kérte sipogva a vénség. — Nagyon elgyöngültem, aztán messze még a város. Ruzicska meghökkent. Utoljára diákkorában vitt lányt a biciklivázon, most kezdje újra egy csoroszlyával?! — Könnyű vagyok, akár egy pille — unszolta az öregasszony és nehézkesen feltá- pászkodott a kilométerkőről. Tóth-Máthé Miklós Ruzicska beletörődött és hagyta, az öregasszonyt felkuporodni a csomagtartóra. Viszolyogva érezte, ahogy a csontos karmok megcsípték hátul a kabátját. — Csak valaki meg ne lásson — gondolta, amikor újra elindította a kerékpárt —i mi a fenét hisznek majd rólam, ha látják itt ezt a banyát? Ilyen is csak velem történhet meg. Nem tudott ez egy autót lestoppolni? Feltűnt az első városszéli ház. Ruzicska hátrafordult. — Bevigyem a városba is? — Nem fontos, lelkecském, itt is jó lesz. Innen már gyalog is bemegyek. Ruzicska leállította a kerékpárt. Az öregasszony lecsúszott a csomagtartóról. — Köszönöm, fiam. Aztán mivel tartozom? — Szívességből tettem. Nem képzeli talán, hogy ezért még pénzt is elfogadnék?! — Na, én se pénzre gondoltam — ingatta susinka fejét a nyanya —, hanem valami olyanra, amit a pénznél is jobban szeretnél. — Akkor sok mindent felsorolhatnék — nevetett keserűen Ruzicska —, mert kívánságoknak bőviben vagyok! — Akkor hát rajta — suttogta az öregasszony —, és meglátod, teljesül. — Még bolond is — méltatlankodott magában Ruzicska és megvakarta a homlokát. Aztán ahogy nézte a ráncok közé dugott szemölcsnyi szemeket, elgondolkozott azon, hogyha ez a vénség csakugyan boszorkány, mit lenne érdemes kívánni?! Hírt, nevet, dicsőséget?! Ugyan, még meg sem tudná osztani senkivel az örömét. Pénzt? Világ- élétében igénytelen ember volt, sose akart többet, mint amennyit a munkájáért kapott. Utazás? Talán az lenne a legjobb! Elmenni, minél messzebb kerülni a csigákba hurkolt hajú nőtől, és nem térni vissza soha többet. Nem repülőn, autón vagy biciklin menni, hanem mint a lepkék vagy a szitakötők! Szállni, lebegni a levegőben és boldognak lenni, legalább egy nyáron át! Pilinszky János Ékszer Remekbe készült, ovális tükörben nézi magát az antilop. Nyakában drágakő. Azt mondjuk rá, szép, mint egy faUszßnyeg. Azt mondjuk neki, te csak nézd magad, mi majd szülünk, születünk, meghal"-' Ilyesféléket susogunk neki, m őrületben ető antGopnak. — öreganyám — sóhajtotta kétségbeesetten —, én úgy szeretnék szitakötő lenni! Meg tud engem érteni? — Szitakötő? — csodálkozott a vénasszony. Aztán miért éppen szitakötő? — Mert egy szitakötő boldog, öreganyám. Színes és játékos az élete. Libeg a vizek felett, de ha kell, villámgyorsan repül, cikázik a levegőben, mint egy légi akrobata. Megteheti, hiszen négy szárnya van! Négy fémes csillogású, hártyavékony szárnya! Hol van az embernek négy szárnya, hogy elrepüljön, ha úgy érzi, muszáj?! Az öregasszony sajnálkozva nézte Ruzicskát, majd csöndesen mormogta, mintha egy imádságot kezdene el: — Ahogy akarod, édes fiam . .. ahogy akarod ... És a tanár egyszerre köny- nyű lett. Az ódivatú, de masszív kerékpár kidűlt alóla és pillanatok alatt minden óriássá tágult. Ruzicska Ármin átváltozott szitakötővé. — Fatörzsvadász acsa lettem — állapította meg a rovarász szakértelmével, ahogy végignézett saját magán, és örült, hogy a szitakötők egyik legnagyobb fajtájává változott. Villámgyorsan röppent a fák, a házak fölé, röptében elkapott egy legyet, aztán sokáig lebegett játékos önfeledten, majd úgy döntött, hogy mielőtt végleg elszáll a városból, megnézi az otthoniakat. — Vajon egy szitakötő szemével is olyan elviselhetetlen minden? Vagy talán másnak fogom látni? Ruzicskáné éppen vacsorához terített, amikor a nyitott ablakon berepült Ruzicska. Nicsak, mekkora szitakötő! — kiáltott ifjabb Ruzicska, és utána kapott a kezével. Akkor még sikerült Ruzics- kának megmenekülnie, de mikor az asszony behozta a seprűt és rácsapott, kábultan zuhant a padlóra. — Sose fogtam még semmit apádnak — mondta elégedetten Ruzicskáné —, remélem, ennek örülni fog! És egy rovartűre szúrva Ruzicskát, odatette a többi preparált szitakötő közé. Szépen kifeszítette a szárnyait. — Aztán sokáig várták haza a családfőt, de senki sem tudott róla semmi biztosat. Csak a kerékpárját találták meg, nem messze a várostól. — Szegény — sírdogált Ruzicskáné, naponta többször is megnézve a szitakötőt —, egyszer fogtam neki egy rovart és azt se láthatta! Már-már mozgalom lieget ölt a törekvés: új, célravezetőbb és hasznosabb formákat találni a tömegek művelésére. Mozgalmon nem kampányt értünk, amely bizonyos eredmények elérése — esetleg csak megközelítése — után lezárul, hogy aztán talán csak sokára, ismét életre keljen vagy elfelejtődjék. Az évekkel korábbi fölismerés, hogy a felszabadulás után kialakult, majd az ötvenes években meghonosodott — akkor még népművelésinek nevezett — formákat kinőtte az élet, gondolkodásra késztetett mindenkit, akinek e rendkívül fontos társadalmi tevékenységben szerepe és szava van. Nem sorolható itt föl, hogy az oktatásban, a levelező- és esti iskolák szerkezetének és tartalmának megváltoztatásában, a művészeti nevelő és ízlésformáló munkában milyen új módszereket és eszközöket alkalmaztunk az utóbbi időben; aki nem vett vagy nem vesz részt is benne, a televízióból, rádióból, sajtóból tudhatja. Milyen kezdeti eredményeket mutathatnak föl a köz- művelődés munkásai ? — Erről szólnánk most. »Mérleg« készítésére, természetesen még nincs lehetőség. A művelődési munkában ez nem is veszélytelen dolog: az adatok lehetnek imponálóak, és mégsem fedik mindig a valóságot. (Korábban, egykét évtizeddel ezelőtt nem egyszer áldozatul is estünk látványos statisztikáknak, pl. a könyvforgalom tekintetében. Hogy mást ne említsünk: nem vettük észre, hogy egyes falvakban ugyanazok a könyvek találhatók a könyvtárak polcain, amelyeket húsz évvel azelőtt szereztek be, mert az összesítések nem részleteztek, és így nem volt mód különbséget tenni, menynyit vásárolt — mondjuk — egy főiskola vagy egyetem, és mennyit egy községi könyvtár. Mérleg tehát nincs, de vannak tapasztalatok és információk, amelyeknek értékük van. A frissen meglelt "kis formákról« mindenekelőtt. A nyári programok szervezésénél dolgozták ki, vezették be, s alkalmazzák mind több megyében sikeresen a — jobb szó híján — rétegműsornak nevezett közművelődési módszert. Annyit jelent ez, hogy egy-egy, a körzetét, faluját, nagyközségét jól ismerő pedagógus, vagy hivatásos népművelő javaslatára — nemritkán saját szervezésében — olyan műsorokat, ismeretterjesztési formákat kísérleteznek ki, amelyek a közönségnek egy-egy kisebb csoportját érintik és érdeklik elsősorban. Két—háromtagú előadói gárda hirdet meg estét, amelyen — például — a régi magyar költészetből mutatnak be metszetet. Rövid előadás, jellemző részletek, esetleg zenés kísérettel. Klubokban rendezik, s nem várnak tizenöt—húsz főnél népesebb közönséget. Veszprém és Békés megyében kezdték; az országos rendező szervek habozás nélkül ugyan, de bizonyos kétséget fenntartva segítették a vállalkozást; attól tartottak, nem lesz átütő sikere, túlságosan kicsi a kör, amelyet érint. Kellemes csalódás volt tapasztalni, hogy a gyakorlat mást mutat; ezek a "kis körre« méretezett műsorok elérik céljukat. Elsősorban ott, ahol a művelődési ház igazgatóját — s már mind több helyen így van — nem »szorongatják« a gyors bevételért. Mert ezek a műsorok nem hoznak nyomban kimutatható anyagi fellendülést. Az elszámolásokban talán később sem lesz nagy súlyuk. De annál több az emberek tudatában. Vagy itt vannak az ismeretterjesztés »speciálkollégiumai«. Helybeli — rendszerint a megyeszékhely múzeumaiban dolgozó — etnográfusok előadássorozata a tájegység néprajzáról. Az előadások kompozíciója olyan, hogy nemcsak azokat érdekli, akik a szűkebb értelemben vett néprajzról akarnak hallani, érinti az irodalmi, történelmi, helytörténeti témákat és összefüggéseket. Megemlíthetjük azt a nagyszerűen bevált népfrontkezdeményezést is, hogy felkérnek távoli országokban — vagy közeli, európai országok turistái által nem igen látogatott városaiban, tájain — megfordult embereket, számoljanak be élményeikről. Nem előadások ezek, a szó megszokott értelmében. t Beszélgetések a helybeli népfront-klubban, esetleg az illető i munkahelyén (konkrét példa: Tapolcán például egy kórházi ebédlőben) mesélés, felvételek közreadása. Olykor csak egy tucat ember a hallgató. De ennek a tucat embernek valami iránt megnyílik az érdeklődése, — utána könyveket vásárol, könyvtárban válogat, esetleg maga is hasonló utazást határoz el, beszél róla ismeretségi körében, családjában. S máris szertegyűrűzik egy értékes élmény. Ugyancsak kezdeti lépés, de nagyon fontos, amit a Baranya és a Zala megyei tanács próbáit ki, sikerrel. Szakembereke* — MCwéaaett&rténészeket — alkalmaztak a képzőművészeti ügyek intézésére. Felismerték, hogy bár a tanácsoknál dolgozó munkatársak tárgyismerete, képzettsége alaposabb és elmélyültebb lett. a hatósági teendők oly mértékben lefoglalják őket, hogy nem minden esetben tudnak hatásosan és eredményesen végezni ízlésnevelő munkát, közvetlen módon. A tanácsadók támogatják és tehermentesítik őket: kiállításokat készítenek elő, előadásokat tartanak, képzőművészeti ismeretterjesztő programokat dolgoznak ki, kiadványokat terveznek. Igen nagy sikere volt például az egyik járásban annak az előadás- sorozatnak, amelyet éppen a képzőművészeti szakmunkatárs kezdeményezésére — az építkezések korszerű formáiról rendeztek. Ennek az ízlésformáló tevékenységnek egyébként nagy jövője van: falvaink gyarapodnak, kiépülnek, mind jobban látszanak rajtuk a jó életszínvonalra mutató jelek. De ezek formája gyakran nem örvendetes, szakképzettség híján, fájdalom, egész tájegységeket hintenek tele oda nem illő — néha kiáltóan ízléstelen — épületekkel. A hatósági tiltásnál eredményesebb és hatásosabb a megelőzés — az ízlés formálása. Egyes helyeken — hogy ismét más példát említsünk — bekapcsolták a közművelődési munkába a környék főiskolai, egyetemi hallgatóit is. Vitákat vezetnek, előadásokat tartanak, tárlatlátogatóknak szolgálnak magyarázattal. Veszprém, Csongrád, Somogy és Borsod megyében — a megyeszékhelyeken megnyílt őszi képzőművészeti kiállítások alkalmából — több tucat egyetemi hallgató vezet tárlatlátogatást. Nem valameny- nyien szakértők. Nem művészeti szakelőadásokat tartanak; egyszerűen csak beszélgetnek a látogatókkal arról, hogy a bemutatott alkotások nyomán milyen — esetleg kritikai — gondolatok keltek életre bennük, hogyan nézik a képeket, mi a benyomásuk a kiállító művészek tevékenységéről, művészi előrehaladásáról, előadásmódjáról, stílusáról. Alig múlik el nap, hogy ne kapnánk hírt valahonnan egy-egy új közművelődési forma megvalósításáról, esetleg csak próbálkozásról, kísérletről. Nagyon jó dolog ez. flzt jelenti ' nemcsak a felismerésig jutottunk el. Tovább lépünk. Az elavult mód. szereket és eszközöket habozás nélkül elvetik ott, ahol jobbat képesek kialakítani. S mind több példa akad a jobbra, a célravezetőbbre. Nyilván lesz ezek között is olyan, amelyet levet magáról az élet, a gyakorlat. Többségük azonban már most, a kezdetben is életrevalónak, hosszabb időre érvényesnek látszik, mert alkalmasabban illeszkedik az életritmushoz, a mai követelményekhez, hajlékonyabban követi az emelkedett igényeket és differenciálódó érdeklődést. Tamás István Somogyi Néplap ■fchard Hunt (USA): Tarajos MbrM. (A Nemzetközi Kisplasztikái Biennáté anyagából.)
