Somogyi Néplap, 1973. december (29. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-05 / 284. szám

Elegendő fesz, csak a minőség kifogásolható

A takarmánykészlet és az áttelelés

A közelmúltban a ságvári Egyetértés Termelőszövetkezetben jártunk, s arról érdeiklődtünik az egyesült közös gazdaság szakvezetőitől: felkészültek-e az állatállomány zavartalan átteleltetésére, si- került-e elegendő szemes és szálas takarmányt betakarítaniuk ahhoz, hogy fussa a jövő évi új termésig? Amolyan előzetes leltárfélét készítettünk Sabján Sándor főagronómus- sal és Tóth Imre főállatte- n vésztővel; sorra vettük a betakarított takarmánynövények mennyiségét és a jószágállománynak azt a részét, amelyik elsősorban erre az eleség- ne támaszkodik a télen.

— Szemes terményeink a tervezettnél jobban fizettek. Az őszi árpa mintegy hat, a tavaszi árpa csaknem két, a takarmánybúza pedig fél vagonnal többet adott, mint ameny- nyit terveztünk. Lucemaszéna viszont mintegy öt vagonnal kevesebb jött le. Túlléptük a tervet vörösheréből majdnem két vagonnal, silókukoricából pedig tizennyolc vagonnal. Kipusztult a baltacím — százötven mázsa esétt ki —, helyére kukoricát vetettünk.

Ottjártunkkor még nem borította hó a határt, néhány nappal később azonban már ott is — mint a többi somogyi gazdaságban — fehér lepel takarta be a mezőt, s kint érte a ságváriak kukoricájának egy részét.

— Folyik a kukorica betakarítása — mondták a szövetkezetiek a múlt szerdán. Akkor nyolcvan százaléknál tartottak, s a tervezett 40 mázsás átlagterméssel szemben csupán 37 mázsa mutatkozott hektáronként. Az okot abban látják, hogy olyan gyenge termőképességű területre is került tavasszal kukorica — főként Nyimben —, ahol nem voltak meg a jó terméshez szükséges előfeltételek.

— A jelenleg rendelkezésünkre álló technológia nem ad módot a tökéletes betaka4rj^ftra — mondta a főagronó- mus. — Ezt különösen a lucernánál éreztük. Két táblát is ki

kellett szántanunk, s a helyére silókukoricát vetettünk. Ügy számolunk, hogy jövőre csak annyi lucernát takarítunk be szénaként, amennyivel győzünk megbirkózni, a többit zölden lesilózzuk és úgy tároljuk majd.

Az ideinél nagyobb területen termesztenek jövőre lucernát és kukoricát, az előbbit 130, az utóbbit 553 hektáron. Bíznak abban, hogy az említett módszerrel, illetőleg gépparkjuk bővülésével megoldhatják az ebből adódó feladatokat. Véleményük szerint szemes takarmányból nem lesz hiány a télen, illetőleg a tavasz folyamán. Ebből és a vásárolt koncentrátumokból a saját keverőüzemben készítenek éleséget a tojó- és húsbaromfiaknak és egyéb állatoknak.

— A pillangósoknál mutatkozó kiesést úgy ellensúlyozzuk, hogy takarmányszalmát szecskázunk és azt takarmány- répával keverve etetjük a jószággal. 33 hektáron termesztünk jövőre baltacimot, 70 hektáron lesz majd silókukorica, és 90 hektáron olajlen.

A télen egyebek között 310 szarvasmarhának és több mint 1400 juhnak kell takarmányt biztosítaniuk. Amint arról a szövetkezet szakvezetői tájékoztattak, mennyiségi problémától nem tartanak, viszont a takarmány minősége nem lesz kielégítő. S mindez — mondták — mindaddig így lesz, amíg a betakarítás gépesítése nem válik tökéletesebbé.

Ezt látszik igazolni az a tény, hogy a kukoricát nem sikerült lehordaniuk a táblákról a hó érkezése előtt. Azonban nemcsak betakarító gépekkel állnak gyengén a ságváriak, hanem a traktorok minőségéről, számáról is elmondható ugyanez. A szövetkezetnek az összes szántóterülete meghaladja az 1600 hektárt, ehhez 17 traktoruk van, ám a hét közepén csak 13 dolgozott ebből, mert mindössze ennyi volt »munkaképes«. Sok az öreg, gyakran meghibásodó erőgép, s ennek

is tulajdonítható, hogy meglehetősen nagy területen húzódik át az őszi mélyszántás a jövő évre. Márpedig, ha jövőre az ideinél jobb kukorica- termést kívánnak elérni, ahhoz bizony az idejében elvégzett őszi mélyszántásra nagy szükség lett volna.

így léptek az idei télbe a sagváriak és a ínyimiek. A jószág átteleltetéséhez elegendő eleségük lesz, azonban az idei betakarítás és a jövő évi jobb termelés megalapozása nem mondhafb zavartalannak.

Hernesz Ferenc

Uj növényvédő szer

Az Interchim — a kismeny- nyiségben használt termékek gyártását, fejlesztését koordináló KGST-szervezet — a

Nehézvegyipari Kutató Intézetet bízta meg az új bolgár növényvédő szerek vizsgálatával. Az első új kémiai anyag a laboratóriumban és az üveg- házban ezekben a napokban vizsgázott. A Mancozeb elnevezésű szintetikus gombaölő szer az eddigi tapasztalatok szerint a peronoszpóra elleni védekezés nagy ígérete, segítségével hazánkban és más KGST-országokban is helyettesíteni tudják majd az igen költséges nyugati importot. A kísérletek után tavasszal már szabad ég alatt, nagyüzemi táblákon próbálják ki az új bolgár növényvédő szert.

Hideg

munkahelyek

A BUSZSOFŐR dühösen káromkodik. Hajnali négykor kelt, ötkor már javában rótta az utakat a nehezen bemelegedő Ikarusszal. A hideg, ködös reggelen megszaporodtak az utasok. Kerékpárt már senki sem használ, a gépkocsikat is »téliesítettek«.

tyűbe rejtve a kezét görnyed az arcvédő pajzs mögé. Vakítóan villan a fehér havon a pisztoly kékes színű lángja.

— Nem melegít ám ez sem! — mondja. Fölegyenesedik, kezét a hóna alá dugja, majd visszahúzza, csak a kesztyű marad ott. Megtörli izzadó homlokát.

Adria-koolajvezeték

Tartálypark Csurgó mellett

Az országos energiamérlegben évről évre nagyobb arányt képvisel a szénhidrogén. A finomítók kapacitásának tervszerű növelésével párhuzamosan gondoskodni kell a mind nagyobb mennyiségű kőolaj szállításáról. Az ország igényét — a hazai kutak termelésének felhasználása mellett — csak egyre növekvő importtal lehet biztosítani. Hosszú lejáratú szerződések alapján a Barátság távvezetéken keresztül — alapvetően — a Szovjetunió biztosítja az igények kielégítését. Ennek kiegészítésére azonban a következő években a Közel-Keletről is vásárolunk majd kőolajat. Ennek az olajnak a szállítására — nemzetközi együttműködéssel — épül meg az Adria-vezeték.

Az új olajvezeték útiránya már ismert. A Közel-Keletről tankhajókon érkezik majd a folyékony arany az Adriaitenger partján fekvő bakari kikötőbe. Innen csővezetéken keresztül juttatják el a jugoszláv, a magyar és a csehszlovák finomítókba az olajat. A Gorski Kőtár szikláin szivattyúrendszer emeli át a nyersanyagot. Innen Sisak felé halad a vezeték, s — a tengeri úton érkező kőolajjal — ellátja az ottani finomítót. (A jugoszláv finomítókba — Pancsovára és Üjvidékre —

eddig hajóval érkezett a nyersanyag. Az ásványolaj a konstancai kikötőből csővezetéken indul el a Duna felé, onnan tartályhajók szállítják tovább. A szállításnak ez a módja rendkívül körülményes. Ezért keresték a gyorsabb és olcsóbb megoldást.)

A sisaki finomítótól épül tovább az a 96 kilométer hosszú szakasz, amely Gólénál — Berzence mellett — lépi át a jugoszláv—magyar határt. A műszaki tervek már készülnek a magyarországi szakasz építéséhez is. A mostani elképzelések szerint Csurgó közelében építik fel a szivattyúállomást és a tartályparkot. Az itteni tárolókban körülbelül 120 ezer köbméter kőolaj fér el, s a hazai finomítók igényeinek megfelelően innen indítják majd megfelelő nyomással a kőolajat Százhalombatta felé.

Az Adria-kőolajvezeték magyarországi szakasza előreláthatólag 210 kilométer hosszú lesz. (A jugoszláv szakasz hossza meghaladja a 600 kilométert.) A 600 milliméter átmérőjű vezeték segítségével nemcsak a magyar finomítók igényét elégítik ki, hanem ezen keresztül szállítják a Közel-Keletről érkező kőolajat Csehszlovákiába is.

E nagyberuházás építésének előkészületei megkezdődtek. Jövőre fektetik a csöveket.

Jubileum

És most mindenki ideges, nyomják, gyúrják egymást az emberek fel a buszra, a sofőr meg indulna. Legszívesebben leugrana a vezetőszékből, hogy bepréselje az utasokat, de nem akarja magát kicsomagolni: pokrócba burkolózva, fején meleg, fekete kucsmával ül a volán mögött. Onnan irányít vastag hangon, mint egy pálcáját vesztett karmester. A buszban levők á nyeregbe kerültek biztonságával szidják a még lenn ácsorgókat. Bejön a hideg, gyerekek vannak, elkésnek a gyárból — mondják zsörtölődve.

Nyolcan-tízen lemaradnak. Dühösen lengetik a bérletüket, a piacozó asszonyokat szidják. Mínusz tizenhat fok van. Nem tudni, mennyit késik a következő busz, vagy jön-e egyáltalán. Elmennek a kocsmába. Ott is hideg van, de a pálinka fölmelegít.

Az északnyugati városrész építkezéseit nem akaszthatta meg a hidegrekord. Ahol olyan anyagokkal dolgoznak, amelyek a hidegben nehezebben kezelhetők, vagy törékennyé válnak, most nagyon igyekeznek. Megmarkolok egy vasrudat: szinte hozzáragad a kezem a hidegtől. Majdnem üindenki kesztyű nélkül dola

ik. Egy hegesztőt látok t, aki vastag, bélelt keszTéliesítettek, ahol tudtak. Az épülő házak ablakaira fóliát feszítettek a metsző szél ellen, amelyik fenn, a tizedik emelet magasságában akkor is vág, ha lent semmit sem érzünk belőle.

A higany szála mínusz tíz fok körül van. öt fokkal hidegebb időben már nem dolgozhatna a hatalmas daru, mert a vékony acélszálakból sodrott kötél merevedik. A Honvéd utca mellett négy, hulladékdeszkából rakott tűz mellett melegednek időnként az emberek. Míg vastag ruhájuk magába szívta a hőt, kezüket a zsebükbe dugva, szájuk sarkába cigarettát csippentve beszélgetnek. Néha a védőitalnak adott forró teából isznak egy pohárral.

A munka ritmusa nem lassult a hidegben sem. És az építkezéseken mindig hallható fütty sem hallgatott el. A járókelők, gallérjukba húzott nyakkal pislantanak fel az épülő házakra: kinek van ilyenkor kedve fütyörészni?

BÁR MELEGBEN dolgozik a kazánfűtő, de munkája mégis a hideghez kötődik. És hogy van mit csinálnia, azt egy, a kerítésre erősített tábla hirdeti: »Sallag van. A fűtőnél.«

* *

25 éves fennállását ünnepli az Elektroakusztikai Gyár (BEAG). Stúdióberendezései a világ minden tájékán ismertek. Képünkön: Keverőasztal a Magyar Rádió stúdiójában.

Hűségnyilatkozat

B

iztosan hallattak már erről a gyakori megnyilatkozásról. A barátaim azt mondták, amikor egy közeli eset kapcsán szóba került, hogy jellegzetes és »üldözésre érdemes« szokásról van szó, amelynek formái változnak ugyan, de lényege ugyanaz. Vegyünk hát elő egy cikornyás példát, nem kell túl sokat kutatni utána.

A kopaszodó férfi gondosan megfésülködött, megigazította nyakkendőjét, és bekopogtatott újdonsült főnöke ajtaján. »Kedves főosztályvezető elvtárs! Engedd meg, hogy szerénységem is kifejezze őszinte örömét és tiszteletét abból az alkalomból, hogy évtizedek gyötrelmei után végre méltó ember került közéletünk e fontos és nagy felelősséggel járó posztjára. Gratulálok. Otthon sokat beszélgettünk rólad, és képzeld, a feleségemnek is az volt a véleménye, hogy kiválóbb embert aligha találtak volna erre a beosztásra. Mondtam is neki: tudod, szívem, most végre megnyugszom, kiegyensúlyozott körülmények között fogok élni. Jó kedvvel, felszabadultan adhatom majd képességeim legjavát. Elvégre nem mindegy, hogy ki áll a kormányrúdnál, nem igaz? Ne vedd udvarlásnak, kérlek, de mindig arra vágytam, hogy egy ilyen ember oldalán dolgozhassak a közösségért. Még egyszer gratulálok, és bocsáss meg, hogy zavartalak. Bármire szükséged van, csak szólj. Biztosíthatlak: mindig és mindenben melletted leszek, számíthatsz rám.«

A »dicső« férfiú hajlongva hátrált ki az irodából, és titokban megsimogatta a párnázott ajtót. Az eset nem a múlt században játszódott le, nem a felszabadulás előtt, még csak nem is a múlt évben. A módszer egy kicsit — vagy nagyon? — utat keres magának életünkben. Tudom, a hűségnyilatkozatot régebben talpnyalásnak hívták, enyhébben szólva helyezkedésnek, ironikusan pedig bölcs előrelátásnak. Irodalma olyan gazdag, hogy szinte félve nyúlok ehhez a témához. Aggodalmamat azonban legyűri az az izgalom, amelyet mai és javarészt közéleti változatai idéznek elő. Ügy érzem, beszélnünk kell róla. Ismereteim szerint mindig is két feltétel kellett ahhoz, hogy éljen és terjedjen ez a dicséretesnek éppen nem mondható szokás. Az egyik az, hogy legyenek emberek, akik nem a képességeikkel és a munkájukkal, hanem simulékony, hízelgő modorukkal, elvtelen dörgölődzésükkel, ha úgy tetszik udvarlásukkal akarnak talpon maradni vagy előrejutni. (Ezek rendszerint nem a tehetségesebbek.) A másik, hogy legyenek emberek, akik elviselik, eltűrik a hajbókolást, s később hiúságuk annyira kifejlődik, hogy már el is várják azt. S ha a társadalmi közeg olyan, hogy bár nem táplálja, el is ítéli, de mégis elnézi e gyakorlatot, akkor szocialista viszonyok között is terjedhet a hűségnyilatkozat-kultusz, a talpnyalás. Érdemes hát önvizsgálatot tartanunk. Igyekszünk-e kiirtani ezt a régről átszivárgott nyavalyát? Teszünk-e valamit ellene? Miért termelődik újra bennünk? Elvárjuk-e, hogy közvetlen munkatársaink hűségnyilatkozatokra pazarolják energiájukat, vagy megelégszünk azzal, ha tisztességesen, becsülettel dolgoznak? Miből ítéljük meg az embereket? És meddik hisz- szük, hogy a szavak, a nyüatkozatok, a hűségeskük fejezik ki az együttműködés szándékát, és nem a cselekedetek?

Egy igazgató beiktatása után két évvel panaszolta, hogy az első napokban a műszaki és az irodai gárda minden tagja külön-külön bement hozzá, és támogatásáról biztosította. Csak egy ember mulasztotta el a hűségnyilatkozatot, s az éppen a helyettese volt. Az nem tűnt föl neki, hogy a munkások közül senki sem kopogtatott be hozzá ilyen szándékkal, s az sem, hogy bár bizalmatlansággal vette körül a' helyettesét, mégis ö támogatta a legőszintébben és leghatásosabban törekvéseit.

M

egkérdeztem egy politikai vezetőt: vannak-e a tarsolyában hasonló tapasztalatok? Sokáig beszélgettünk. Először a táviratokra emlékezett. Sokat kapott, amikor Lciátatták. Tudta, hogy a jókívánságok között vannak őszinték, barátiak, elvtársiak is. Tudta, hogy sokat a titkárnők küldtek, ez a megbízatásuk, főnökük talán nem is tudott róla. És meggyőződése szerint voltak számító hűségnyilatkozatok elég nagy számban. Ez később be is igazolódott. Néhány év múlva előkotorta asztalfiókjából a dísztáviratokat, és sorba vette a neveket. Nem kellett mást tennie, csak összevetni a szavakat a tettekkel. »Támogatói« közül sokkal sohasem találkozott a politikai eseményeken, nem hallotta okos szavukat, nem győződhetett meg a szándékát megvalósító tetteikről. Inkább arról, hogy a hűségnyilatkozat látszat csupán, s jobb, ha senki sem ad rá, mert csalódások sorozatához vezethet.

Mondott példákat, szomorú eseteket nemcsak önmaga, hanem mások tapasztalatából is. Arról az emberről, aki a »csak a te vezetéseddel tudom elképzelni a fejlődést« után sorozatosan »betartott« a főnökének; arról, aki a »jobb választást el se tudnék képzelni« kezdetű hűségesküje után két évvel — képletesen szólva — vezetője hátába vágta a kést. Beszéltünk arról a gyerekkori ismerősről, aki »tisztellek, mert egyenes vagy és igazságos« — mondta szinte könnybe lábadt szemmel, és két hét múlva lakásért jelentkezett, mert »ennyit csak el tudsz intézni öreg barátodnak?«. A hűséget esküvők nagy része olyan mint a kígyó. »Tudom, sokat fáradozol az emberek foglalkoztatásáért; igazán szerezhetnél egy jobb állást a feleségemnek«. »Hallottam, zseniálisan beszéltél azon a gyűlésen. Mondd, a nagy házban nem szólnál valamit az érdekemben?« Csaknem mindig valamiféle érdek fűződik a hűségnyilatkozathoz. És rendszerint nem a vállalat, a gyár, az intézmény, a közösség érdeke. Mégis vannak, akik eltűrik, sőt élvezik, hogy hájjal kenegessék. Pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy ha valaki azt mondja: »Tudod, veled mindig egyetértettünk, még akkor is, amikor nem volt egészen igazad«, akkor számítani lehet rá, előbb-utóbb benyújtja majd a számlát.

És miért van az, hogy olyan könnyen »elfeledkeznek« az emberek arról, aki más, alacsonyabb beosztásba került. Pedig nem leprás, nem követett el bűncselekményt, nem lett más ember, csupán, az élet természetes rendje szerint átadta a helyét annak, aki kevésbé fáradt, aki talán felkészültebb is, mint az elődje volt. Miért tekintik mindjárt bukásnak ezt, miért fordulnak el tőle? Azt hiszem, egyszerű: mert sohasem az embert, mindig a beosztását tisztelték benne.

Akadnak furcsa változatok. Legutóbb olvastam X. levelét, aki lemondott az állásáról. Az volt az indoka, hogy sokáig együtt dolgozott Y-nal, a munkája hozzá köti, nélküle (még mindig) nem tudja elképzelni az életét. Oda akar menni, ahol ő van. S a többit már én teszem hozzá: mert sohasem az ügyhöz, mindig az emberhez kötődött, s a korábbi hűségnyilatkozat emberi — sokszor elvtelen — kapcsolatra késztette, nem pedig feladatának mind tökéletesebb ellátására. Símé,megfutamodott. Mert nem érezte a »támaszt« maga mögött, annak a támogatását, akihez hűségesküje kötötte.

r

E

s hány esetet tudnának felsorolni Önök, akik tanúi, cselekvő, szenvedő vagy érzékelő tanúi e furcsa betegségnek. Jó volna lemondani a hűségnyilatkozatokról, jó lenne a gyökerét is kiszántani közéletünkből. Mert kifacsar emberi jellemeket és értékeket. A szép szavak — még ha őszinték vagy éppen ravaszul kiterveltek is — mindig kevesebbet mondanak a tetteknél.

Jávori Béb