Somogyi Néplap, 1973. december (29. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-02 / 282. szám
Ä Ins vtcittáTtsvonat nagy proszkoléssel igyekezett cl ore firma magát a havas pályán. Zaürrtolt, dohogott, nyögött a szerelvény elején a mozdcmjs, mégis csak lépésben haladt az emelkedőn. Tömör, íefeete füstje, amelyben kavarogva repkedtek a szikrák, néhány méternyire fölszállt a jajgató gőzzel, azután szétterült a késődélutáni égbolt alatt és elenyészett az aprószemű, sűrű havazásban. Sikítva fújt, fújt a szél a hegyek felől, hordta a sínekre a havat, temette a kocsikat, a fuldokló kerekeket. Az ütközőkön, a kampókon, lépcsőkön is percről percre vastagodott a hó, végtelenül szép, de zord és reménytelen volt ez a nagy, fehér ölelés. A befújt ablakok közepén párás foltokat olvasztott a benti meleg és a hóesést néző utasok lehelete. A kerekek már nem is adtak hangot, a lassú gördülés zaja belefulladt a hóba. Bundába öltözött, kucsmás, hócsizmás fiatal nő lépett ki az egyik fülkéből a folyosón ácsorgó utasok közé. Bőröndjét az ajtó mellé tette, azután odaállt az egyik üres ablakhoz, kesztyűs kezével tiszta foltot törölt magának az üvegen és kinézett a hófúvásba. Puha remegéssel döcögött tovább a vonat, s érezni lehetett a mozdony erőlködését. A tempó lépésről, lépésre lassult, egyik sürgönypóznától a másikig már percek teltek el. A kis gép prüszkölése néhány pillanatra kétségbeesetten fölcsapott, mintha az utolsó roham következne. Tompa zökkenés követte az elszánt erőlködést. A szétfeszült ütközők fáradtan egymáshoz ütődtek, a kocsikon végigremegett a mozdony egyhelyben forgó kerekeinek haldokló csikorgása, azután egy pillanat alatt az is megszűnt, és nem hallatszott más, csak a gép kimerült, megadó lihegése. — Elakadtunk? — állt oda ■nmA*/10 mellé egy harminc év Tiorüli férfi. Prémgalléros té- lilvabát volt rajta, a lábán -v Tjíjflcipő. Jobb arcán egy régi sebhely; valamilyen műtét, vagy baleset nyoma. Megpróbált kilesni a nő mellett, közben megkockáztatta a további beszélgetést: — Pedig már nem lehet messze az állomás. — Talán két kilométernyire — szólt vissza barátságosan a nő. Kint egy kalauz és néhány munkásember törtetett előre a mozdony felé. Közben a kis gép élesen, szaggatottan füttyögött, kérte a segítséget az állomásból. A szél pedig tovább hordta a havat a sínekre és a vonat oldalára. A nő fölhajtotta a gallérját, fogta a bőröndjét és elszántan kinyitotta az ajtót. — Begyalogol? — kérdezte csodálkozva a férfi. — Órákig tarthat, míg kiszabadítanak bennünket — felelte a nő. — Ha megengedi, magával megyek. Galyasi Miklós Őszi parancsra Kacag a gerle, a szőlő érik, holnapután rőtarany a lomb, fekete már a meghántott tarló, erősebb este a tücsökdoromb. Őszi parancsra gyűlnek a fecskék, kisasszonynapja közeleg. Szél rázza a fákat alkonyaikor, színesednek az esti föllegek. Nászi hintáján az ökörnyálnak apró pókok utaznak az őszben. Fénye van már csak a napsugárnak, akár tavaly, minden költözőben. Evvel vénebb, de az, aki voltam, a törvény az idén is törvény marad, csctk ha nézel, a szemed nem csillan, csak a csókod egyre fanyarabb... Szűts László Egy csésze tea Vettem egy öreg szamovárt (Készült a múlt század végén Tehát még Csehov idejében) Vettem egy öreg szamovárt Mert arra gondoltam Valaki egyszer feljöhet hozzám Aki nem szereti a presszókávét És akkor mivel kínálom meg? Valaki egyszer feljöhet hozzám Abból a neu trón-szélből Abból a proton-havazásból Amelyben odalent csatangolunk Életünk mágneses terein Valaki egyszer feljöhet hozzám Meggémberedett éveivel Átázott emlékekben És akkor mivel kínálom meg? Vettem egy öreg szamovárt Hogy mindig legyen nálam Egy kis melegség Egy csésze tea | Medgyessy Ferenc: R-adnai síremlék. (A Nemzetközi Kisplasztilcai I Biennálé anyagából.) ,Szép szóval oktasd, játszani is engedd...” tanácskozások -1973 Ä nő már ae aísó lépcsőn áüt, s ahogy vissaaforduit, tekintete megakadt a terű félcipőjén. — Az országúton már lesznek nyomok, mert folyton járnak a vontatók. De addig térdig kellene járnia a hóban. — Nem számit, nem vagyok kényes. A szél rögtön rájukcsapott és ízelítőül az arcukba vágott egy csomó szúrós havat. A férfi előre akart menni, de a nő megelőzte. Gyimesi Ferenc Felségek a hóban — Én csizmában vagyok, majd csinálok nyomot. — Akkor legalább a bőröndjét hadd vigyem. A nő odaadta a bőröndöt, azután elindult a vonat mellett. Hátrakiabált a süvítő szélben: — Vigyázzon, hogy mindig a nyomomba lépjen! Akkor már többen álltak a mozdony körül. Hárman szén- lapátokkal próbálták szabaddá tenni a síneket, a többiek meg azon tanakodtak, hogy hóeke nélkül aligha lehet kiszabadulni innen. A nő kikerülte őket, azután tovább ment, ainere a síneket sejtette. Valaki azt mondta a hátuk mögött: — Ennek a fiatalembernek sem szeretnék a zoknijában lenni. A szél oldalról vágta őket. Csikorogva süppedt alattuk a hordott hó, s ahogyan emelték a lábukat, mintha füstöltek volna a lépéseik. Jó húsz percig tartott, míg elérték a síneket keresztező országutat. — Innen már könnyebb lesz — fújt nagyot a nő és vidáman beugrott egy széles keréknyomba. A férfi amennyire tudta, kirázta cipőjéből a havat. Addig a nő háttal fordult a szélnek és egyhelyben toporgott. Innen már egymás mellett mentjek tovább a párhuzamos nyomban. A hófúvás nem gyengült, fejüket előre kellett szegniük, hogy az aprószemű hó ne vágódjon a szemükbe. Néhány lépés után megkérdezte a férfi: — Maga idevalósi? — Igen — szólt a nő a fölhajtott gallér mögül, — könyvelő vagyok a szövetkezetben. — Bn is j&rfcas» Ät isaftáai tizenöt éve. Gyerekkoromban itt szoktam nyaralni a rokonaimnál. — Most is hozzájuk megy? — Oda. Holnap lesz az unokahúgom esküvője. Kiabálva kellett beszélniük, mert a szél elkapta a hangjukat. Ruhájukat már egészen belepte a hó, s a keréknyomokat is kezdte befújni előttük. Nemsokára elértek a falu alatti réthez, lyiár erősen szürkült az égbolt, s a falu felől átpislogott a hóesésen néhány utcai villanykörte. A férfi körülnézett, mintha keresne valamit, azután megállt; egy helyen. — Valahol itt állt régen egy terebélyes, öreg fűzfa .,. A nő is megállt, s mindkét kezével a fölhajtott gallért szorongatta az arcára. — Két vagy három éve kifordította egy erős vihar. — Nagyon kedves emlékem fűződött hozzá — mondta továbbindultában a férfi. — Gyerekkoromban sokat játszottunk alatta. Nagy gyerek- csapat gyűlt itt össze napról napra. Egyszer elhatároztuk, hogy királyt és királynét választunk magunk közül, A király az lett volna, aki legmagasabbra mászik a fűzfára, a királynét pedig maga választhatja ki magának. Pesti gyerek voltam, nem értettem úgy a famászáshoz, mint a többiek, mégis nekivágtam. Nem is jutottam föl annyira, mint a pajtásaim, mégis én lettem a király. Mégpedig úgy, hogy egy ág leszakadt alattam és lezuhantam. Esés közben egy másik ág jó mélyen fölhasította az arcomat, de nem történt komolyabb bajom. A gyerekek ijedten körülállták és bajtársiasság- ból, meg hogy megvigasztaljanak, kikiáltottak királyukká. A szélnek dőlve taposták a havat a kitartó viharban. A férfi leveregette a gallérját, úgy beszélt tovább: — Volt a gyerekek között egy nagyon szép kislány. Amikor látta, hogy vérzik az arcom, gyorsan kibontotta a hajából széles fehér szalagját és azt szorongatta a sebemre. Mondanom sem kell, hogy őt választottam királynénak, és azon a nyáron egymás mellett ültünk minden játék alkalmával a fűzfa alatti trónon. A nő nem szólt, csak a szeme mosolygott a behavazott kucsma és a fölhajtott gallér között. Visszaemlékezett a bevérezett fehér szalagra. Nem merte hazavinni. Azt hazudta, hogy elvesztette a réten. Szekszárdi A MEGYEI KÖNYVTÁR, a megyei KISZ-bizottság és a Babits Mihály Művelődési Ház minden ősszel meghívja az Írószövetség gyermek- és ifjúsági szakosztályát az időszerű gondok megvitatására. Az idei ősz egy szűkebb réteg, a felnőtt ifjúság — pontosabb megfogalmazással: az érettebb ifjúság — és az irodalom problematikájának megvitatására adott alkalmat. Óhátatlanul fölmerül, hogy mi is itt a kérdés? Mi sem természetesebb — látszólag —, mint hogy az érett ifjúság olvassa a magyar- és a világirodalom gazdag termését, melynek megismerésére a leghosszabb élet is rövidnek bizonyul. Minél előbb kezdi, annál jobb. Valójában a kérdés nem ilyen egyszerű. A mesét minden gyermek szereti. A gyermekregényt igen sok. A serdülő korban azonban alább hagy ez a betűfaló szenvedély. Jönnek a serdülés adta biológiai és viselkedési zavarok, feltűnik a képzelet horizontján, majd a Valóságban is dekon- centráló hatásával a szerelem, előtérbe kerül a technika és a sport vonzása, mindezeken kívül pedig a viszonylag könnyű általános iskolát fölváltja a sokkal terhelőbb középiskola. Előfordul, hogy még a kisgyermekkortól fogva irodalomra nevelt gyermek is elfordul a szépirodalomtól — ha nem kifejezetten erre irányul az érdeklődése —, akit pedig nem is így irányítottak, az többnyire nem is folytatja, amit alig kezdett. A nem nagyon jó ké- pességűekriél — még ha olvasóknak nevelték is őket — beáll a bőség zavara: belépnek a felnőttek könyvtáraiba és nem tudják, mihez nyúljanak. Leemelnek esetleg egykét könyvet, számukra még nehezet a polcról, unalmasnak vélik, s kedvüket vesztik. Ezt megakadályozandó, létesítenek ma már sok országban külön könyvtári övezetet a tizennégy-tizen- nyolc évesek számára, ahol megtalálhatják a klasszikus és modern irodalom köny- nyebb, olvasmányosabb alkotásait, s ezeken kívül a korosztály számára készült szép- irodalmi és ismeretterjesztő műveket. Nálunk ez a forma hiányzik, ezért is van, hogy annyi tizennégy éven felüli jár vissza illegálisan, a könyvtáros jóindulatára vagy a kisebb testvér olvasójegyére hivatkozva a gyermekkönyvtárba. De kevés a korosztálynak szánt irodalom is. Az előbb említett okok mellett ez a tény is közrejátszik abban, hogy az általános iskola után olyan rohamosan fogy a fiatal olvasók serege. Hiányoznak az erősebb érzelmi töltésű regények, szintúgy a könnyű, izgalmas útleírások, fantasztikus könyvek, ismeretterjesztő munkák. Az írók közül többen szóltak arról, hogy a fiatalok közül sokan úgy érzik, nincs cselekvési terük, vagy ha van, ez nem elég, mert hiányoznak a kohéziós erővel összetartó közösségek. A KISZ központot képviselő Borbély Sándor és a pártközpont üdvözletét hozó Baranyai Tibor az ifjúsági törvény mutatkozó hatásáról beszélt. Illés Lajos, a Kozmoszsorozat főszerkesztője pedig a sorozat sokrétű, bőséges terméséről tájékoztatott. VÉGÜL A FIATALOK legközvetlenebb ismerője, Varga Két kancsal pillantás Díszebéd — A mai program? — kérdezte korán reggel Sárika, jegyzetfüzettel a kezében az elnök titkárától. A mai tennivalók hosszas címszavainak lediktálásá után a titkár gépiesen hozzátette: — ... és közben természetesen a díszebéd. Telefonáljon az Arany Csillagba. A szokásos IJb. osztályos vendégebéd. Üjházy-tyúkleves, bifsztek vagy Wellington, valami könnyít tészta, gyümölcs, kávé. Egy üveg konyak, tíz üveg Tolcsvai. Déli egy órakor az intézmény vezérkara — elnök, titkár, gazdasági helyettes, műszaki igazgató, tolmács — bevonult az Arany Csillagba. A tyúkleves már a tálaló ajtajában várakozó pincér kezében gőzölgőit, hatalmas porcelán tálban. Leültek. — Nincs előétel — súgta a gazdasági helyettes a mellette ülő titkár fülébe. — Nincs. Tudod: I/b. Az előétel csak a különlegesen fontos vendégekhez jár. Ahogy a tavaly hozott belső takarékossági határozat előírja. — Persze, emlékszem. Következett a mesteri módon elkészített bifsztek; vastag volt és puha, enyhén meglocsolva mártással. Némán ették. Sűrűn bontogatták a Tolcs- vait, a pincér szorgalmasan töltögetett. A tésztánál már vidám történetek jártak. , — Kérem a pohárköszörvtő szövegét — mondta halkan az elnök a titkárnak. Odacsúszlatták eléje az I/b'. típusú üdvözlő beszédet. Felállt, elmondta, az aláhúzott résznél fölemelte a szavát és a poharát, ivott, leült. A tolmács minden szót fordított németre, ahogyan máskor is szokta. A jelenlévők megtapsolták az elnököt. — Ki válaszol a köszöntőre? — kérdezte valaki. A titkár, az elnök, a helyettes, a műszaki igazgató kezében egyszerre akadt fenn a pohár. Körülhordozták homályos tekintetüket az asztaltársaságon. — Uramisten — hebegte a titkár — hiszen ma nincs is vendégünk. Ajándék, mellyel meglepem... — Ezt az antilop zakót megveszem a Gyurikámnak. Meg, ha addig élpk is, ha a napidíj utolsó garasát költőm is rá. Koplalás nem számít. Hiszen ráadnám én Gyurikámra az egész világot. Az a fontos, hogy neki mindene legyen. Hogy fog állni rajta ez a zakó! És nem is olyan drága. Marad annyi pénzem, hogy nekem is jut valami, bár én kevéssel beérem, nekem csak az a fontos, hogy 6 legyen szép és elegáns. Így beszélt a világváros egyik forgalmas üzletutcájának kirakatai előtt a hölgy, hivatalból kiküldött társam, megérkezésünk estéjén. Minthogy néhány napot együtt töltöttünk, megfigyelhettem a zakó-ügy teljes kibontakozását. A második estén nagy csomaggal érkezett a szállodába. — Látom, asszonyom, nem tétovázott sokáig. — Ez még nem a zakó, maga csacsi. Az ember nem vásárol hebehurgyán, azonnal az elsőt. Ez kosztüm nekem, a pénzmaradékból. Kiszámítottam, mennyi kell a zakóra, a többit félretettem, abból jött ki a kosztüm. Éppen ilyen kosztümöt nézegetett a drágám a pesti kirakatban nekem. Kétezerért. Amilyen bolondul szeret, képes lett volna megvenni. Megelőztem. Az antilop zakó — istenem, hogy örül majd neki! — az elutazás előtt való este következik. Az elutazás előtti estén minden képzeletet felülmúlt a csomag mérete. A félénk érdeklődésre, hogy melyik csomag rejti az antilop-zakót, bájos útitárs- nöm felcsattant: — Buta férfi maga is. Ez mind neki szóló ajándék! Az én Gyurikám egy rajongó férj, egy őrült. Mindezeket a holmikat megvenné nekem. Pontosan az van itt, amit ő szeretne látni rajtam. Belezavarhatom ilyen kiadásokba? Elfogadhatok tőle Pesten ilyesmiket, nagy pénzekért? Mert ő nem nézi ám az összeget ha rólam van szó. Akárcsak én, ha róla. Antilop zakó!... Közben azonban eszembe jutott, hogy az én Gyurikám férfi, nem pe- ‘ dig nevetséges piperkőc. Bol- \ dog lesz ő ezzel a zoknival, ; szép holmi ez is, csak egy ki- : csit hibás, kiárusításon vettem, féláron, majd lejártam érte a lábamat, ez az igazi szerelem. Tamás István 1 Domokos szólt a vitához. (Nála több tapasztalattal kevés író rendelkezhet, mert hét gyermekéből hat tartozik a vitában említett nemzedékhez, s a családi otthon nyitottsága révén a hét gyermek hétszer hét barátja fordul meg a házban: ez már »statisztikai mintavételnek« is megteszi.) Varga Domokos is az ifjúsági törvényre hivatkozott: ha az üzemi párt- és szak- szervezeti bizottságokban helyet adunk a fiataloknak, helyet kell nekik adnunk az irodalomban is, amelyben nálunk megmerevedés, elöregedés érezhető. Nemcsak az irodalom és a fiatal írók érdekeiről van itt szó, hanem az egész társadalom igényéről: hirt kell kapnunk a fiatalokról és nekik is saját magukról. Mégpedig nemcsak halálos komolysággal, zord fenséggel: éngedjük őket játszani, nevetni. Olvasni is több kedvük lesz akkor. A szekszárdi tanácskozás egyetértő helyesléssel ért véget. Reméljük, művek sora bizonyítja majd, hogy nem volt hiábavaló. Bozóky Éva