Somogyi Néplap, 1973. november (29. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-11 / 264. szám
Fazekas Lajos Adjon az ember... Igazságot halljatok emberek, mint mesét a gyermek. Üvölt a kor. Otthonaink falában antennák gyökereznek. Dalt és zenét! ne üvöltést, ricsajt hozzatok hideg drótok. Az éj csöndjével takaródzatok, ti gonddal vívódók. Sugárujjal érintse arcotok a napkontyú virradat; s úgy nézzetek az étjre, a tájba, mint a hajnali tavak. Igazságot halljatok emberek, mint mesét a gyermek. Adjon az ember az embernek hitet, békét, szerelmet. Pardi Anna November A tarlók borotválatlan férfiarcán nyári káprázatok kilőtt félszemét takarja sár, fekete banditakötés. S mit rövid napsütésben árnyék kiformált; elhagyott dobokat, hegedűt, trombitát összegyűjti az alkony öreg kéregető asszonya, összegyűjti kóbor fia, a szél, s holt lovak farához ütődik, cseng, zenél az egész vidék. Radnóti Miklós mellszobra Borbás Tibor alkotása (1972) Táncolunk-e eleget? Dávid József „Hétkrajcáros“ családi fészkünk Erre a kérdésre — felelet helyett — ellenérvek sokaságát szögezik szembe a kérdezővel. Szülők, nevelők véleménye: a fiatalok túlterheltek, a tánc elvonja a figyelmüket komoly kötelességeiktől. A táncparketten fokozott szexhatásnak vannak kitéve. A művelődési othonok, ifjúsági klubok vezetőinek véleménye ellenben: az évi programok közül legnagyobb látogatottsága a táncos rendezvényeknek van. Már a kérdés jogosságát sem értik. Az általános közvélemény: aki akar, az táncol. — Kell erről beszélni egyáltalán? Dr. Kaposi Edit tánctörténész, a Népművelési Intézet munkatársa szerint: — Kell. Szerencsére, és majdnem a huszonnegyedik órában, felismerték a mozgás szükségességét azok, akiknek módjukban áll rendeletekkel szabályozni a nemcsak helytelen, de súlyos következményekkel járó közgondolkodást. Ezt a problémát azonban nem lehet csak szabályzatokkal megoldani. Még sokat kell tenni azért, hogy az egyének és a felelős irányító szervek vezetői egyaránt megértsék: az egészséges, harmonikus ember jobban tanul, jobban végzi munkáját. — Hol látja a legnagyobb hiányosságot? — Nem lehet elégszer hangsúlyozni : a szemléletben. Elsőként a szülők felelősségéről szólnék. Ha egy gyereknek romlik a tanulmányi előmenetele, a szülő legelső büntetése az, hogy eltiltja csemetéjét a játéktól, a különböző szórakozási lehetőségektől, mindenekelőtt a tánctól. Jóllehet, éppen ezek a lazitó tevékenységek segítenék hozzá a jobb eredmény eléréséhez! De a világért nem tiltanák el a gyereket az esti televíziónézéstől. — Az iskolai szemlélet tévedései között legbosszantóbb az a nézet, hogy fölöslegesen idő- s pénzpocsékolásnak tartanak minden olyan foglalkozást, amely látszólag nem mérhető eredménnyel. Való igaz, egy fizikaszakkör részvevői előbb szerezhetnek iskolájuknak dicsőséget, mint egy táncszakkör tagjai. Az ostoba szexhatás-kifogásról pedig kár is szólni, hiszen a modem táncokat egymástól »■tisztes« távolságra ropják a fiatalok. — A munkahelyi nézetek: »mozgok én eleget a gép mellett«, vagy: »-mozogjon, aki fiatal«. Hogy az egyoldalú mozgás az izmoknak egyenlő a nem-mozgással, ezt ma még lehetetlen megértetni. — A művelődési otthonok és klubok viszont — sajnálatos módon — szemet hunynak a rendezvények »minősége, felett. — Miniszteri rendelet írja elő, 1961 óta, hogy minden művelődési centrumban, ahol 100 főt meghaladóan rendeznek táncos összejöveteleket, kötelesek táncpedagógust alkalmazni. Mondanom se kell, hogy ezt a rendeletet úgyszólván sehol nem tartják meg. Ahol igen, a táncpedagógus a »kidobóember« szerepét tölti be. — És most tudok csak rátérni a beszélgetésünk fő kérdésére, a társastánc problémájára: senki nem tartja fontosnak, ezért tenni sem hajlandó az érdekében. — On szerint a társastánc mennyiben járul hozzá a jó közérzet kialakításához? — A tánc, a ritmikus mozgás az ember legősibb ösztöne, amellyel megpróbálta »kifejezni önmagát«, azaz megmutatni érzéseit. Ma ez a szó, hogy tánc — produkciót jelent, vagy a szórakozásnak egy olyan formáját, amelyről fölösleges szót ejteni. Pedig érdemes lenne elgondolkodni azon, vajon miért hallgatják a fiatalok — a természetes ösztön ellenére — órákon keresztül ülve a tánczenét. Nem beszélve arról, hogy milyen elszomorító látványt nyújtanak a különböző rendezvényeken vagy nyilvános szórakozóhelyeken látható, görcsösen, félszegen, szánalmasan rángatózó »táncolok«. És ők még előnyben vannak társaikkal szemben, mert gátlástalanok. Van, aki csak ital hatására »mer« táncolni, van, aki soha életében meg sem kísérli, s helyette elméletet gyárt, magyarázatképpen, hogy gátlását leplezze. Ha ilyen helyre betéved véletlenül egy-egy hivatásos vagy akár csak amatőr táncos is, produkcióval ér föl a mozgása. Pedig ugyanazt a táncot járja ő is. Csak éppen magabiztos. Tud mit kezdeni a kezével, lábával. A testkultúra biztonsága jó fizikai közérzetet is teremt. Igaz, ezt az érzést sehol sem díjazzák, sehol nem kamatoztatható látványosan. Ez »csak« az egyén gazdagsága — Miben látja a megoldást a mozgás, a testkultúra széles körű fejlődésére? — A táncoktatás területén is követni kellene azt az utat, melyet zenei nevelésünk, immár világhírűén megvalósított. Módszeresen kellene kidolgozni minden korosztály részére a megfelelő mozgást, ehhez módszeresen képezni tanárokat. Magyarországon az amatőr-táncmozgalomban — néptánc—társastánc-csoportokban és balett-tanfolyamokon körülbelül 800 ezer fiatal vesz részt. Szép eredményeket produkálnak. De mellettük, másfél millió fiatal semmit sem csinál! Olyan épülethez tudnám hasonlítani a mozgalmat, amelynek gyönyörű csúcsa van, de nics alapja. — Mit tart leghatásosabb módszernek ahhoz, hogy valaki aktív amatőrtáncossá váljon? — Mindezek a problémák, amelyekről beszéltem, csak addig jelentenek gondot, ameddig a mozgás örömének élményét ki nem próbálta valaki. Attól kezdve keresni fogja, és meg is találja az alkalmat az újbóli élményszerzésre. A mikor a feleségemnek udvaroltam — 1947 telén — s úgy éreztük, hogy életünk már elválaszthatatlanul közös, azt mondtam: hozzám se gyere, ha legalább hat gyereket nem szülsz. Úgy nézett rám, mint akit vad, forró táncba hívnak. Pördült is egyet előttem, s ma — 27 év távlatából — úgy látom őt, mint egy több színben nyíló hajnalkavirágot, ahogy — az akkor divatos harangszoknyája a forgástól kifeszült. Nevetett, s inkább csak érezte, mint értette, hogy én halálos komolyan gondoltam a hat gyer- neket. Arcomba is vágta — visz- szanevette — a hajdani hősködésem, amikor három fiúnk közül azt mondta a középső egy vasárnapi ebédelés közben: így a húgi, meg úgy a húgi... — Ugyan, miféle húgi? — néztem a három legénykére s az édesanyjukra, nem kis megütközéssel, hiszen mint később kiderült, ők hamarabb tudtak mindent, mint én. — Lesz húgi — zúgták a fiúk kórusban. Én meg: — Lesz ám a keresztanyátok térdekalácsa. Az asszony meg csak mosolygott. Ó, az a fenséges és biztonságos szűz máriás mosoly ! Amiben gyönyörködnöm kellett volna, de úgy begurultam, de úgy, hogy házasságunk legkegyetlenebb viharelemeit szabadítottam el. Dörgésem, villámlásaim közben ő csak annyit szólt: mit akarsz, hisz ez még csak a negyedik... S kihasználva döbbenetem csendjét, halkan hozzátette: — Lány lesz. Ez már biztosan kislány lesz... Ennek a megfellebezhetet- len, csodálatos anyai megérzésének megint csak örülnöm kellett volna, hiszen úgy hiányzott már a kamaszkodó fiúk közé egy picurka kis tündér, mint elnémult szájra az ének. De hát hogy a... jóistenbe énekelhet az ember, amikor ezernyi kis napi nyomorúság tátogatta ránk undok pofáját? Már eddig is erőnkön felül vállaltuk a magunk s a nemzet fenntartásának gondját. Ráadásul én meg olyan konzerzatív voltam a gyerekek ellátását, nevelését illetően, hogy az első gyerek után kivettem az asszonyt a munkából: ha szegények vagyunk is, nekem otthon rend legyen, s a gyerekek se bitangoljanak az utcán. No persze a fejemhez verték százszor — még jó barátaim is —, minek kellett eny- nyi gyerek. Hogy okos ember manapság így meg úgy ... »Okos« ember?! Hogyan magyarázhattam volna meg nekik, hogy a gyermekáldás nemvállalása nem az okosságon, hanem önző, hideg — sőt gyilkos — számítások kö- ketkezménye. Hogyan magyarázza meg a gyümölcsfa meddőségét, gyümölcstelen- ségét, ha virágos ágait letördelték? S ki érti meg egy olyan szívnek a tisztaságát, amely nagy létszámú családi fészekben pirosodott? Ö, én naív! Ebben a technikától megrészegült rohanó világban ki hajtja meg fejét — s a társadalmi státusz- szimbolumok kapcsaiba szorított derekát — a természet törvényei előtt?! Nagy árat fizettünk — mondogatjuk nem kis öniróniával néha az egy-gyereke- sek, vagy a gyermeknélküliek anyagi gyarapodását, fennhéjázó polgári jólétét látva. Tőlük — a jó módot illetően — legalább tíz vagy tizenöt évvel vagyunk lemaradva. De lehet-e a boldogságnak ára? Lehet-e a kétségtelenül keserves lemondásokat a tiszta örömökkel egy párhuzamba vonni? A móriczi hétkrajcáros ház volt a mi házunk, ahol mindig »hibázott« egy krajcár ahhoz, hogy legyen elegendő kis cipő, füzet vagy meleg takaró. De ha keservesen, izzadva is, mindig nevetve kerestük, mókázva kutattuk a hiányzó krajcárokat. N incs itt helyem azokról a csodálatos gyönyörűségekről írni, amikben gyermekeink fürdetik tisztára nap, nap után szívünket, immár huszonöt éve. És ebbe a napi »szívfürdőbe« már belepezsdíti harmatos rózsa illatát hároméves tündér kisunokánk is. A vakarcs, a kilencéves csöpp lányom — a család »hercegkisasszonya«, akit félő, hogy egyszer megzabál- nak a bátyusok — persze még nem érti, hogyan lehet ő ilyen kicsinyen nagy is meg néni is, vagyis a 25 éves bátyja fiának a nagynénikéje. Ezen mi is nagyokat kacagtunk, de hát nincs mese: Ágnes nagynéni, s van egy Tamás nevű unokaöccse. Hogy mi mehet végbe egy ilyen csöpp kis tündér érzésvilágában, az öcsi babusgatá- sa, pajtáskodása, szeretgetése közben, én azt csak sejtem. S talán nem mondok szamárságot, ha azt gondolom, hogy már itt, ebben a korban elkezdődik — a ma oly sokat emlegetett — családtervezés. Ez írás címe után ítélve a felületes olvasó azt gondolná, hogy panaszkodom vagy irigykedem azokra, akik az anyagi javak birtoklásában — előttünk járnak. Szó sincs erről. Éppenséggel dicsekszem. Meggyőződésem — különösen, mert a négyből három gyerek' már felnőtt —, hogy én vagyok a boldog, s velem együtt a három, négy, öt, családosok az irigylésre méltó emberek. Az idő a mi szép, nagy emberi akarásunkat igazolta. És lassan a társadalom is belátja már, hogy a jövőt ringató bölcsőket féltő, segítő kezekkel kell körülvenni. Erős a mi hazánk. Erősebb, mint történelme során bármikor. Bizonyítja ezt az a roppant anyagi áldozat, amit most már meghozhatott a nemzet fenntartásáért, a holnapért. Vállalni nem azért »érdemes«, most már a több gyereket, mert felneveltetésük kevesebb gonddal jár, hanem mert öröm, a legtisztább, a legboldogítóbb öröm. Mert erre az örömtörekvésre van berendezkedve — a természet törvényei szerint — minden porcikánk. E nélkül minden más öröm, gyönyörűség csak olyan, mint a csiklandozással előidézett nevetés... A végén valami közgazda- sági »okoskodással« azt is kifejthetném, hogy a gyermekeink közül három már részt vesz a termelő munkában. Tehát társadalmi értékeket hoznak létre. De nem »okoskodom«. Inkább egy kis történettel szeretném a mondandóm befejezni: Volt idő, amikor egy szelet csokit négy darabra kellett aprítani. Persze az osztozkodás rendszerint így is sértődésekkel zárult, amin később úgy próbáltunk segíteni, hogy számozott cédulákat raktunk egy klapba, s mindenki egyformán húzhatott. A szerencsétől függően az egyes számú nyertes nyúlhatot először a négy darabra vágott csoki egyikéhez, és így tovább. De kiderült, hogy a szerencsére sem lehet bízni a javak igazságos elosztását, mert például a legkisebb fiú háromszor egymás után csak azt kaphatta a szájába, ami utolsónak maradt, mivel a szerencse neki csak a négyes számot juttatta. (El is pityeredéit a sikertelenségén.) Mi, az asszonnyal, tehetetlenül álltunk, de nagy boldogságunkra végre kibuggyant gyermekeinkből, amit addig sohasem tapasztaltunk: a legtisztább közösségi érzelem, az egymás javára való lemondás erénye. Mert az történt, hogy a legnagyobbik kezdeményezésére mind a hárman letették részüket az asztalra, azzal a felkiáltással: az már nem igazság, hogy az öcsi harmadszor se tud választani. Legyen ő most az első. M ire Zoli tiltakozott: — Hogyisne! Húgi a legkisebb, meg ő lány is, legyen az övé az elsőség. És a továbbiakban — amíg nem került mindegyiknek külön-külön szelet csoki — a választásban a legkisebb kezdte a sort, s nagyság szerint a többiek. Gyerekmese? Lehet. De nekem jogom van ezt komolyan venni, s legalább olyan nagy- rabecsülni, mint a felnőttek egymás iránti tiszteletét, s a nagyobb család, a társadalom érdekeiért vállalt lemondani tudását. L» I. bajor Nagy Ernő Oida hetvenéves, de sors- fordulataiért még ma is szülei felelősek. Azon a porhavat hordó decemberi napon, amidőn Gidát keresztelni vitték, édesapja — a helyi gőzmalom igazgatója — bepálinkázott. Mámorában hangos szóval követelte, hogy fiacskája a Gedeon nevet kapja. Keresztül is vitte akaratát. Igenám, de a vezetéknevük is Gedeon volt! A két név ily szerencsétlen egyesítése aztán már zsenge gyermek korában komikus vagy éppen szánnivaló helyzetekbe sodorta Gedeon Gedeont. Tanítója már az elemi iskola első osztályának első óráján így szólította emberünket: állj föl, Gida Gida! Amikor megkapta első hosszú nadrágját és szét akart nézni a lányok között, a bakfisok vihogva froclizták: »Ugyan, mit akarsz, Gida Gida!« A két féldeci, amivel atyja a kelleténél többet ivott a keresztelő napján, még fél emberöltő múltán is zavarta őt elhelyezkedésében. Megpályázott egy segédfogalmazói állást, de a képviselőtestületet markában tartó vén takarék- pénztári igazgató azt mondta: »És mi lesz, ha valamelyik foltozóvarga odaáll elébe, és azt mondja neki, hogy Gedeon úr!? Honnan tudja majd, hogy az illető a vezetéknevén szó- lította-e, vagy pimasz módon bizalmaskodik vele?« — E probléma döntött: más nyerte el a stallumot... Így szőrűit történetünk főszereplője az élet peremére. Végül is ügynök lett. És ki hitte volna? Nem közönséges talpraesettséget tanúsított, a legnehezebb helyzetekben is... Hajdani pályatársai máig is emlegetik, miként sózta rá a Zsidó Lexikon ötven példányát a híresen antiszemita Albrecht főhercegre, miként ajánlotta föl egy Foe nevű belga mezőgazdasági gépgyárosnak, hogy gyártmányainak a magyar piacra történő benyomulása érdekében száz magyar községben ugyanany- nyi ezresért utcát neveztet el róla. S a belga fél év múltán ámulva győződött meg arról, hogy a Duna—Tisza táján falvak tömegében nevezik a legszebb utcát — persze fonetikusain — Fő utcának... Nem volt utolsó üzlet számára a Közismerten Tisztességes Emberek Almanachjának szerkesztése sem. Ebbe — ötszáz aranypengőért — bárki bekerülhetett, fényképestől. A könyvészeti ritkaságnak számító kiadványban annyi zugbankár, árdrágító, tilosban járó ügyvéd, magánprostituált szerepelt, hogy az albumot a rendőrség bűnügyi nyilvántartójában nélkülözhetetlen kézikönyvként forgatták az egymást váltó detektívnamze- dékek... Nagy vállalkozásainak Mussolini vejének pesti látogatása, pontosabban egy Ciano nevű versenyló vetett véget Akkoriban — a második világháború kellős közepén — megfordult néhányszor Pesten a fasiszta diktátor mucsai bonvivánra emlékeztető veje is. Ez adta az ötletet Gida Gi- dának, hogy fölkeressen néhány szenvedélyes lóversenyjátékost és becsületszóval ígért titoktartás fejében »eláruljon« nekik egy sok pénzt kínáló szenzációt. Azt, hogy a kissé kövér, de nagyon becsvágyó olasz fiatalember kimegy a szombati versenyre, megnézi a róla elnevezett paripa győzelmét. Igen, a győzelmét, mert — Gida ezt halkan, bádogszín arccal mondta — politikai kérdés, hogy aznap az ügetőin Ciánót senki, akit kanca szült, meg ne előzhesse. — Egy kicsit ezen múlik az olasz—magyar kapcsolatok sorsa is — állította rekedten. — Az ügetőn már tudják a parancsot: ha nem akarnak kikötni az internálótáborban, Cián ónak csak győznie szabad. Föl is vett többektől összesen tízezer pengőt, hogy csekély húsz százalék »tippdij« fejében megjátssza a holtbiztos paripát. Említésre méltó korrektséggel le is bonyolította a fogadásokat. Csak éppen — ő is két féldecivel ivott csak többet, akár a keresztelő előtt a tulajdon édesapja — megfeledkezett valamiről. Arról, amire egész tervét építette. Nem hívta föl a miniszterelnök nevében az ügető főkorifeusait, hogy figyelmeztesse őket, mit követel kivételesen »a haza érdeke«. így fordult elő, hogy a nagy fogadásokkal megpakolt Ciano szolid ötödik lett. — Nem vagyok a régi — sóhajtott Gid-i ami’-or szesze» álmából ' rádió»
