Somogyi Néplap, 1973. november (29. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-01 / 256. szám

Gondolatok a történelmi regényről Hőseink, álarc nélkül Ismét megjelent — a nyá­ron még szabadtéri színpadon 3, nemrég pedig' a képer- tyőn — Darvas József nagy­terű történelmi regénye, A irökverö. Az író és Szabó B. stván beszélgetése a Nyitott :önyv adásában néhány lé- tyeges pontban érintette a ealista történelmi regény ka- egóriáját. Nagyon is termé- zetes, hogy az írók — így )arvas József is — nemigen edvelik az irodalomtörténet :S az esztétika szabályokat ke- eső, kategóriákat állító mód­szerét; Darvas is inkább a hit •egényét, az elkötelezettségre, i hazaszeretetre eszmálkedő lös históriáját említette, meg- íatározásképpen. A törökverő napjaink (és tegnapunk) kevés történelmi regényei közül való. (Írásunk­ban most nem foglalkozunk az egyébként rendkívül jelen­tős, ifjúsági-történelmi, ro­mantikus vagy realista fogan­tatást népszerűsítő, ismeret- terjesztő művekkel. Ezek szá­ma — hála az évfordulóknak — növekedett mostanában.) Azokra a regényekre — és meg nem írt regényekre — gondolunk, amelyek társadal­munk művészetének minden­napjaiból, írói elkötelezettsé­géből, a történettudomány legújabb eredményeiből, azok történelmi materialista értel­mezéséből fakadnak. 'Korból, korunkból tehát. Irodalomtör­téneti tény, hogy akkor sza­porodott különösen a törté­nelmi regények száma, amikor az íróknak nem adatott meg, hogy a jelen égető és nehéz kédéseivel nyíltan szembenéz­zenek. Bizonyos történelmi helyzetek felvázolásával adtak kulcsot a jelennek, sorok kö­zötti utalással és más eszkö­zökkel, nemegyszer történel­mi »hamisítások«, anakroniz­musok árán is. A hatvanas években felvirágzó, a hazai, társadalmi kérdéseket bátran és őszintén felvető kisregény-, riportregény-, szociográfiai dokumentumregény termés­ben érthetően nemigen kap­tak helyet az említett ún. ál- történeti művek. A történelemmel való sz< .és, az erőmerítés, a nem . ejtett üzenetek átadá­sa«, hanem korok, hősök álarc nélküli, őszinte megrajzolása, a múlt igazi ábrázolása, vagy ahogy Darvas mondta, a »hit­tudat« regénye az, amit A tö­rökverő is képvisel. S ehhez mindenképpen a marxista tör- ténelemf elfogás lehet alap, mert gondoljunk csak az eg- zisztenci arista műalkotások deheroizáló, kilátástalan tör­ténelmi képet festő módszeré­re A törökverőben éppen az a nagyszerű, hogy nem szé­píti hamissá, nem színezi túl a történelmet, tiszteletreméltó tényhűséggel, művészi izga­lommal próbálja egésszé, hite­lessé összerakni Hunyadi Já­nos arcát S nem hiányzik eb­ből az arcból a ránc sem, a kegyetlenség sem, de ott ra­gyog szemében magyarságé- i nak tudata, nemzetóvó szán­déka. Babonák, pestisjárvá­nyok, bolondériák, oligarcha­praktikák szövevényében ke­resi helyét az ifjú katona, s találja meg posztját a bán, Európa puritán, de önfeláldo­zó védelmezőjeként. Amikor a legnagyobb, akkor lesz Dar­vas könyvében igazán szikár, akkor ragyognak szemében leginkább a harcos ellenség­gyűlöletének szikrái, s akkor hisszük el neki a hriálos ágyon elmotyogott szavakat — jobbágy katonáira tekint a ve­zér —: »ti vagytok az ides ország«. A realista alapállású történelmi regénynek hagyo­mányai vannak irodalmunk­ban, jócskán visszamehetünk időben, ha A törökverő elő­deit keressük. A romantikus történelmi regény virágzásá­val egy időben alkot, a külö­nös valóság-látású Kemény Zsigmond. Gondos korrajzhi- telességre törekvés hatja át a Zord időket éppúgy, mint a Rajongókat. Nehéz történel­münk sóhajainak, a fölégetett földeknek, a hadakat nyögő éveknek krónikásai szép szám­ban akadtak azóta is irodal­munkban. Legjobb talán Mó­ricz Erdély-trilógiáját aján­lanunk összevetésre. Szinte szerves folytatásának tekint­hető A törökverő. És éppen az idén húszéves egy másik regény, 1953-ban jelent meg Szász Imre kuruc kori valóságot idéző könyve, a Szól a síp. (Lehetne persze például hozni Jankovich: Hulló csillagok-ját, vagy La- czkó: Rákócziját, amely Her- cegh Ferenc anekdotázó, »in- timeskedő« Pro libertate-já- val szemben sokkal elevenebb, hitelesebb portré.) A Szól a síp szerzőjét méltán állítja a Irodalomtörténet ama szerzők sorába, akiket így jellemez »... a hangsúlyt a nemzeti feladatok megoldásában a nép áldozatvállalására tette, s mindezzel az új szocialista nemzettudat formálását szol­gálta ..,« Azt hiszem, túlzás nélkül lehet mondani, éppen napja­inkban folytatódik a sor. El­ismerő kritikák kísérték Mol­dova György új kisregényét, a Negyven prédikátort, me­lyet a Kortárs közölt folytatá­sokban, majd könyv alakban látott napvilágot. Első szemé­lyes, »memoár« jellegű mű ez, Kocsi Csergő Bálint emléke­zése, ízig-vérig realista, óriási életutat tömörítő, lebilincselő krónika. Ráadásul olyan kort idéz a szerző, amelyet eddig jórészt mellőzött a szépiroda­lom, jóllehet szépirodalmat és nem szép irodalmat jócskán termő korban, a hazai vallás- háborúk időszakában játszó­dik. A reformata és a katoli­kus vallás híveinek sok vérál­dozatot követelő, hitvitákban bővelkedő ideje ez, a háttér­ben nagyhatalmi politikai ér­dekek húzódnak. Az előtérben azonban az új, az »embe­ribb« vallás híveit, s azoknak szenvedéseit látjuk. A mesteri szerkesztés azonnal megragad bennünket: az elismerésre méltóan össze­gyűjtött tényanyag okos rend­szerezése, a túlzott, agyonme­sélő részletezést elkerülő, de minden lényeges kortünetre rámutató elbeszélés. A műből rendkívüli intenzitású hangu­lat árad, teljesen kitölti az ol­vasó képzeletét, s mégis, nem képzelgésre, történelmi »rin­gatózásra«, hanem gondolko­dásra késztet. A hittudat, az elkötelezettségvállalás realis­ta balladája ez is. Álarc nél­küli hősök vonulnak fel. S még milyen sokan vannak e hősök, mai »énekmondóra« várva! Tröszt Tibor flz államelmélet Biszku Béla írása a Béke és Szocializmus új számábat A fejlett szocializmus prob­lémáiról szóló cikksorozat ke­retében ezúttal Biszku Béla, az MSZMP Politikai Bizottsá­gának tagja, a KB titkára »Az államelmélet és a szocialista demokrácia fejlődése« című írását közli a Béke és Szocia­lizmus 10. száma. Idézi a X. kongresszus határozatát, amely megállapítja, hogy az állam­elmélet, a szocialista demok­rácia továbbfejlesztése a szo­cializmus teljes felépítésének egyik központi feladata. A cikk ismerteti, hogy a kong­resszus óta milyen intézkedé­sek születtek e feladat meg­valósítása érdekében. A vá­lasztási rendszer továbbfej­lesztése, tanácsrendszerünk társadalmi-politikai szerepé­ül szovjet kultúra hete a magyar rádióban 'Az idén november 5—11-e között rendezi meg a magyar rádió a szovjet kultúra hetét. November 5-én, a szovjet rádió napján, elsőként a Kos­suth adón Halló, itt a Ju- noszty! címmel jelentkezik az ifjúsági rádió összeállítása A Petőfi adón grúz, orosz, észt, kazah költők versei hangza­nak el, majd a moszkvai Ál­lami Filharmónia szimfonikus zenekarának hangversenyét közvetítik a moszkvai rádió programjából. November 6-án Majakovsz­kij verseiből sugároznak válo­gatást. Az esti órákban a Pe­tőfi adón a 6-os stúdióból Vik­tor Jeresko zongoraművész estjét közvetítik. November 7-én Szergej Je­szenyin költeményeit tolmá­csolják ismert művészek a Kossuth adón. Beethoven- és Mozart-művek csendülnek fel Leonyid Kogan hegedűművész interpretálásában, a szovjet Melódia hanglemezgyár újdon­ságait bemutató műsorban. Csapó György Utazás szovjet földön című sorozatában szov­jet emberekkel való találkozá­sait, úti élményeit eleveníti föl. A Petőfi adón Bach-mű- veket játszik Szvjatoszlav Richter. November 8-án sugározzák Halkovics János műsorát: Lá­togatás a Pjatnyickij együttes­nél címmel. Az esti órákban a Szovjetunióról szóló riportmű­sort sugároznak. November 9-én Szergej Rah- maninov játszik felvételről, saját műveiből és Chopin al­kotásaiból. A késő éjszakai órákban mai szovjet zene­szerzők műveivel ismerked­hetnek meg az érdeklődők. November 10-én a Kossuth adón A negyedik portré című rádiójáték szerepel a prog­ramban. A Petőfi adón Lázár Eszter és Zsoldos Péter a moszkvai Csajkovszkij-kon- zervatórium történetéből ele­venít föl érdekes epizódokat. November 11-én Alekszan- der Biok verseiből hangzik el válogatás, majd szovjet elő­adóművészek klasszikus szer­zők műveit játsszák. A Pető­fin a reggeli órákban kerül mikrofonok elé Kabalevszkij Kantáta a reggelről, a tavasz­ról és a békéről című műve. nek növelése, a törvényhozói és igazgatási munka korszerű­sítése, az igazságszolgáltatás fejlesztése, az állami szervek pártirányításának hatékonyab­bá tétele mind ezt a cél t szol­gálta. Erich Honecker, a Német Szocialista Egységpárt Köz­ponti Bizottságának első tit­kára »A kommunisták felelős­sége az imperializmus elleni közös harcban« című cikké­ben megállapítja: a szocialista országok kommunista és mun­káspártjai olyan közös külpo­litikai irányvonalat érvényesí­tenek, amely megfelel a népek érdekeinek. Ez az irányvonal egyszerre elvi és rugalmas. A szocialista közösség államai­nak közös külpolitikájához való viszony ma mind nyil­vánvalóbban mutatja, ki vé­delmezi a békét, a biztonsá­got, a népek érdekeit, és ki áll szemben mindezzel — ál­lapítja meg a cikk. A hatalmas üdülő teljesen néptelen volt. Az élénk színű függönyöktől megfosztott ab- lakszemek fáradtan, közönyö­sen bámulták a kerítésen túli őszi világot. A hajdani friss pázsit helyén sárgállott a fű, s a virágok elnyílva hullot­tak a földre. A férfi végigjárta a széles kerítést, bizonyos melankó­liával bámulta az elhagyott épületek sorát, a lengő- és lánc nélküli hinták nevetsé­gesen szögletes vázát. S akkor észrevette a ku­tyát. Hatalmas farkaskutya volt, két sárga szemében meglepő értelemmel, s a fü­lei mint a késpengék feszül­tek előre. A férfi megfordult, vissza­felé indult. A kutya hozzá igazította lépteit, okos sze­mével figyelte minden moz­dulatát. — Fene nagy dög!— gondolta a férfi. — Nem lenne jó összeakaszkodni ve­le. Megnyílt Czinkotay Frigyes képkiállítása ÜJ MÜVEINEK bemutatójá­val Czinkotay Frigyes a szü­lőföld iránti vonzalmát fejezi ki, gesztusként is éppen a cen­tenáriumi évre tervezte ka­posvári kiállítását. Látomásos tájábrázolásokat látunk tőle, belső emberi érzések hatják át műveit. A somogyi tájakat megidéző képek mellett a kül­földi utazások visszaderengő emlékeivel is találkozunk hét­főn megnyílt kiállításán. Em­lékezés és jelenidejűség egy­szerre történő megjelenítése teszi érdekessé és értékessé művészetét. A TIT-székházban Martyn Ferenc Kossuth-díjas festőmű­vész mondott megnyitó beszé­det. — Az a megtisztelő felada­tom, hogy itt, szülővárosom­ban — és most — egy kapos­vári festő kiállításán rövid be­vezetőt mondjak. Nem éppen elfogódottság nélkül. Mert bárhol, messze vagy közel él az ember, szülővárosára úgy gondol, mint az élet, a létezés kezdetére — mindazt, ami előtte megtörtént, azt többé- kevésbé megtanulta —, a szü­lőhely élménye azonban min­denkor szubjektív, valami egészen és kivételesen, szinte titokzatosan az egyéné. A másik ok — ebben a percben — a számvetés igénye, a fes­tő kiállítása, olyan festőé, aki­nek útját, fejlődését húsz esz­tendeje — úgy gondolom — híven és pontosan követhet­tem, s amely út nem volt iz­galmak, küzdelmek nélküli, ám ugyanakkor lépésről lépés­re emelkedő irányú. Az elmúlt évek során ismé­telten hallgattam őt munká­járól, hivatásáról. Mindenkor lelkesen beszélt, a mai modern állatorvos sokrétű feladatáról, munkakörének, teendőinek hosszú soráról, nemegyszer ép­pen a gyakorlat és a tudo­mány mai, új és újabb össze­függéseiről — el kell monda­nom, fölöttébb tanulságosan. De — kérdezhetnénk —, vajon ez a reggeltől estéiig tartó munkakör adott-e témát a festő Czinkotay Frigyesnek ezen a kiállításon — ahol az utolsó három esztendő termé­se látható —, találkozunk-e a munkahelyek, vagy például az állatok anatómiájának ábrázo­lásával. Hiszen a reneszánsz óta rajzokon, festményeken újból és újból megjelennek a tanulmányok, híressé vált al­kotások, amelyeken a vágóhi­dak felakasztott, kettévágott, hatalmas állatait ábrázolta a festő. Hogy csak egyetlen pél­dát mondjak, a budapesti kép­tárnak ama drámai alkotásá­ra gondolok, mely félhomály­ban tár elénk azonos témát. Nos, az első pillanatban — azt hiszem —, nemmel kell válaszolni. Czinkotay Frigyes nem ábrázol levágott állato­kat, áruval megrakott piacte­reket, ahogy azt ismerjük a régi alkotásain. Ám — és az észrevétel gondosabb indok­lást követel —, talán meglepő az, amit mondani szeretnék. Az, hogy Czinkotay Frigyes gondolkodásában, azután elő­adásmódjában, festői modorá­ban, ahogy a tájat, a házat, a kerteket, a fát, a Balatont áb­rázolja, ahogy szinte ketté­nyitja és a belsejét kutatja, közvetíti, abban bizonyára van valami az anatómiával ál­landóan foglalkozó szemléleté­ből. Igaz, ez a külsőt és belsőt egyszerre látó szemlélet jel­lemzője korunknak, ez a kí­sérletező kutató, tudni vágyó és akaró szándék velejárója mindennapunkban az iroda­lomnak és a képzőművészet­nek egyaránt. De tartsuk emlékezetünk­ben, Czinkotay Frigyes végső soron mégis csak szabad ide­jében, vasárnaponként, sza­badsága és utazásai alkalmá­ból festő, két műszakban dol­gozik,, ahogy ma mondják. És itt eszembe jut egy francia, gyakran idézett kifejezés, ami­vel ezt a második műszakot szoktát jelölni, néha utalva arra, hogy az élet egészéhez a legtöbb ember életében hozzá­tartozik egy második műszak, igaz, néha pusztán időtöltés­nek, kedvtelésnek szánva azt. A XIX. század nagy klasszi­cista festője, Ingres hegedült, innét a kifejezés a »Violon d’Ingres« — az Ingres hege­dűje. Kár, hogy erről a mu­zsikáról nem tudjuk, hogyan szólt, nem maradhatott róla dokumentum. De hát mások­nak is volt Ingres hegedűje? Jobb, ha el sem kezdjük a fel­sorolást, mert a legtöbb em­bernek, csaknem mindnyá­junknak, a legtöbb művész­nek megvan a maga Ingres hegedűje, amin jól, közepesen, vagy csak igen szerényen ját­szik. De nem folytatom; sze­retném itt elmondani, hogy Czinkotay Frigyes számára a festészet valójában nem má­sodik műszak. Húsz esztende­je, mióta kísérhetem útját, fejlődését, úgy érzem és vé­lem: számára a festés egyet jelent az élettel, a mindennap realitásával, a magától való természetessel, vallomás ön­magáról, ' kifejeződés, közlés környezetéről, és mindenek­előtt valami vonzó, olykor nyugtalan és izgatott, gyakran egy árnyalati melankóliával elszínezett ragaszkodás a szü­lőföldhöz, Somogyhoz. A Ka­posvárt körülfogó dombok tá­jaihoz. Végig és mindenkor Somogyot idézve, még ha ki­vételesen az ábrázolt vidék távoli országot int is felénk. AZ ITT LÁTHATÓ festmé­nyek — középméretű képek — az utolsó három esztendőben készültek. Még akkor is te­kintélyes szám ez, ha meg­munkálásuk módszerét nem ismerjük. Ezek a festmények ugyanis lassan készülnek; a szemlélődéstől, az átélt való­ságtól hosszú az út az expresz- szív kézjeggyel megvalósuló eredményig, jóllehet nagy ré­szét a későbbi mérlegelés, igényesség és kritika újból és újból az állványhoz, munkába állítja. Nem, nem különösen színes ez a Somogy és Kaposvár, raj­zuk oldott, az alkonyat, az ősz, a felhős október ege tá­rul elénk. Végső fokon Czin­kotay Frigyes festményei nem kópiái a látott világnak, ha­nem az itt élő, ide tartozó, ott­honát kereső ember töprengé­sei, vívódásai — igen, néha aggodalommal telten, máskor meg vígasztaltan, szinte félol- dottan a táj szemléletében. Martyn Ferenc egy — ed­dig nyilvánosság előtt el nem mondott — Rippl-anekdotával fejezte be meleg hangú, őszin­te ‘ vallomását, Czinkotay Fri­gyes bemutatását. H. B. Somogyi Né^/opl 5 KALAND A kerítés sarkánál várta a gyerek meg az asszony. Fa­latoztak. A gyerek hatalmas szendviccsel birkózott, jól­esett a hosszú mászkálás, futkározás után ezen a nap­fényes őszi vasárnapon. A kutya alig néhány mé­terre állt. Csak a kerítés vá­lasztotta el őket. A merev, szoborszerű kutyatesten alig észrevehetően borzolódott a szőr, izmos lábain végig-vé- gigrángott egy-egy ín. Ned­ves, fekete orra idegesen mozgott. Két lépéssel köze­lebb jött... — Tolvajnak néz bennün­ket — gondolta a férfi. — Mit csináljunk? — Ott lóg a kerítésen a kardigánom — rémült meg az asszony. — El kéne hozni. De hogyan? Még egy hara­pást a lábamba, mi? Azt már nem. A másik is kislány ko­rom óta látszik. Talán plasz­tikai műtéttel... — Ha közelebb lépek — így a férfi — azt hiszi, be­felé tartok és rám ugrik. A környéken egy lélek, sincs. Ha elfutok, megkerget és a kutya gyorsabb... Valami bot kellene. A kutya megindult. Lekus- hadt, és ■ villámgyorsan ki­bújt a kerítés alatt! Ott állt előttük, érezték kileffenö nyelve mögül előgomolygó le­heletét. Az asszony a férje kabátjához kapott... — Agyar! Fehér Agyar! — kiabált a gyerek diadalitta­san, Jack London halhatat­lan kutyahősét ünnepelve. — Apu, itt a Fehér Agyar! Egyél kutyus, nesze ... És a gyerek a szendvicset — szardínia paradicsomlé­ben, kenyéren — a kutya elé hajította. Az gyorsan szájába ragadta, s iszkolt vele, ne­hogy visszavegye a meggon­dolatlan adományozó. — Gyorsan a kardigánt — súgta az asszony, s amikor a férfi a kerítéshez lépett, a hatal­mas farkaskutya Fehér Agyarhoz teljesei méltatla­nul, riadtan ugrott arrébb, és mohón nekilátott az uzson­nának. Cs. T.

Next

/
Oldalképek
Tartalom