Somogyi Néplap, 1973. november (29. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-04 / 259. szám
Tasnádi Varga Éva Engem őrizne... Ha újra tudnék bármit is kérni, mint valamikor a gyermekkorban, talán szakállas bádogmanóktól, vagy tündérlánytól, ki táncra dobban, csak Hévízgyörköt kívánnám újra. — Járnék a tiszta, birsszagú csendben, bólintó mályvák közt szaladgálnék, szélvésznél, tűznél sebesebben. Rákokat néznék hűvös pincében, csalánnal töltött a vödör r élye... hold ügyelne a jegenyefákra, s jánosbogarak halk eleiére. S újra járnám a susogó kertet, sorra megráznám a szilvafákat, s apró pocsolyák törött tükrében kiabálnám, hogy nem vagyok fáradt. S biztosan tudnám, nem bánthat senki, lefeküdnék a megvetett ágyra, s engem őrizne barna gerendán az esti lepkék áttetsző szárnya. Díszkancső szüreti jelenettel. (Arató Miklós alkotása.' Mindvégig a háttérben Berzsenyi felesége Berzsenyi Dániel huszonhárom- vés koráoan vette feleségül a nála kilenc évvel fiatalabb Takács Zsuzsannát. A fiatalasszony édesapja Du- kai Takács Ferenc, édesanyja Saáry Éva volt A hét Takács testvér — a három fiú és a négy leány — népes rokonságot biztosított a költő számára. Az esküvőt 1799. május 22-én Kissomlyón tartották, s a falusi árvaházban nevelkedett gyerekek nászversekkel üdvözölték az új párt A fiatalok az esküvőt követően elfoglalták a férj sömjéni örökségét A házasság évében a fiatalok fölkeresték Kis János kő- vágóőrsi prédikátort is, aki Berzsenyi feleségére később így emlékezett vissza: »■Berzsenyi Dániel új házas korában jött szép fiatal felelőségével — ennek a Balaton partján fekvő szőlőjét akarván megnézni.« Takács Zsu- löf zsanna »... egyszerű, igénytelen, de józan ked yű és csinos asszony lehetett, akinek mély érzelme, rendsze- retete és takarékossága megnyerték a férj becsülését és ragaszkodását.« Berzsenyiné valóban nem ismerte a nagyravágyást — ezért állította Váczi János, hogy a költő a feleségéhez írta »-Az én kegyesem« című versét: A módit ő nem ismeri, Sem piperéit, Ah, mégis szedi Könnyű lepleit. Dr. Merényi Oszkár szerint viszont a családalapítás utáni új »élethelyzet« nem volt alkalmas az érzelgősen epe- kedő írásokra, s az említett költeményt ő az »Ilona-ver- sek« közé sorolja. Varga Balázs is határozottan állítja, hogy Berzsenyi nem írt verset a feleségéhez. A Berzsenyi házaspár néhány év után Niklára költözött. Innen írta »a somogyi Diogenesz« 1809-ben Kazin- czynak a következőket: *A’ mi feleségemet illeti középszerű mindenben. 14 esztendős korában vettem éL, együgyűségben találtam, és abból fel sem szabadítottam, mert e’ résziben egy kevéssé napkeletiesen gondolkoztam.« Berzsenyi szülei életéből merített tapasztalatok alapján — a korabeli felfogásnak engedve — úgy vélte, hogy a nőnek kevés »hatalmat« kell adni. Feleségéről kialakított véleményéből férfias tartózkodás érződik, s mentes a lekicsinylő megszólalástól. Takács Zsuzsanna ha nem is művelt, de tevékeny asszonynak bizonyult. (Az »együgyű- ségben találtam« kifejezést sem szabad a mai szóhasználat szerint értelmezni, mert akkoriban egyszerűséget és természetességet jelentette.) Berzsenyiné igyekezett férje gondolatait is ellesni, és természetesnek tartotta, hogy életköréhez szabja saját életét. Igaz szerelmet erzett párja iránt. Szerény asszony létére megelégedett a niklai udvarházzal, pedig szülei házában jobb körülmények között élt. »Testvérei kastélyokban és festett szobákban laknak — írta Berzsenyi —, de ő én velem két kis szobában megelégedik.« A házaspár niiklai élete boldog egyhangúságban telt. A gazdálkodás és a gyermek- nevelés foglalta le idejüket. Négy gyermekük született: Lídia, Farkas, Antal és László. Berzsenyiné osztotta férje véleményét a gyermeknevelésről. Két évig szoptatta a kicsinyeket és lassan szoktatta őket az elválasztáshoz, hogy se maga, se a gyerekek ne érezzék meg a nagy változást. Nem kényeztették el később sem a lányukat és három fiúkat, akik a szülők irányítása mellett életük nagy részét a szabad levegőn töltötték. A tanulás irányítása Berzsenyi kötelessége volt, s az apa örömmel foglalkozott gyermekeivel; maga tanította írni és olvasni őket. Berzsenyiék a kor színvonalához mérten »modern felfogásban« nevelték gyermekeiket, s a feleség példás családanyának bizonyult. A házasság első éveiben Berzsenyi eltitkolta, hogy versírással próbálkozik, később felesége, nem sokra értékelte ezirányú erőfeszítéseit. Ezt támasztják alá a költő következő sorai: »Ha módi ruhák helyett jószágot szerzek, nem zúgolódik, hanem a’ gyertya vesztegetéséért és firkálásért néha nagy panasza van ellenem, de én azt Socratesként tsak úgy hallom, mint a’ kotsi zörgést ablakom alatt.« A szelíden zsémr belődő feleség, a családi boldogság, s a költői ambíció töltötte ki a niklai élet első szakaszát. Berzsenyiné élete során bebizonyította, hogy méltó élettársa a költőnek. Férje távollétében és betegsége idején nagy hozzáértéssel és felelősséggel vezette a gazdaságot. A feleséghez írt Berzsenyi-levelek többsége is a gazdaság irányításával kapcsolatos. így volt ez 1819— 1820-ban is, amikor a költő huzamosabb ideig távol élt családjától. Leveleiben a gazdaság problémái iránt érdeklődött, de egy-egy utalásban a családi események is felcsillantak. Egyik levelében Lidi lányuk férjhezmenete- lét »beszélte meg« feleségével. Mivel Berzsenyiné jó gazdálkodása folytán nagyobb pénzösszeget küldött Sopronban tartózkodó férjének, a családfő 25 forintos karikagyűrűt vásárolhatott lányának. A költő leveleiben feleségét »Kedves feleségem! Édes ’Susim!« megszólítással és »... éljetek szerentsésen«, »szerető férjed« búcsúszavakkal »illette«. A gazdálkodás gondjait tartalmazó levelek tárgyilagosságát csak a megszólítás és a záró sorok melegítik föl, s bennük két, természetesen élő ember szemérmes érzelme nyilvánu' meg. A költő fokozatosan enge dett korábbi — apjától »örökölt« — nézeteiből. Felesége és közte közvetlen hitvestársi kapcsolat alakult ki, amely a kölcsönös megbecsülésen alapult Erre egy 1820-ban kelt levél jó bizonyíték. Berzsenyiné Vas megyébe akart utazni rokonlátogatóba, távollévő férje azonban kérte, hogy az ő hazaérkezése után induljon el: »De mindez nem parant- solat, hanem kérés és tanáts, szabad tetszésed szerint válassz ...« A levélrészletből az is kiderül, hogy Berzsenyi ifjú korában még jellemző »nap- kele'ties« nézetét a férj és feleség kapcsolatáról merőben ellentétes gyakorlattá változtatta át. A feleség igazi nagysága Berzsenyi betegsége idején mutatkozott meg igazán: aggódó gondoskodással virrasz- tott férje ágya mellett, míg gyermekei a gazdaságban szorgoskodtak. A költő egészségi állapota 1836 január végén aggasztóra fordult. A feleség szorongó félelemmel várta a legrosszabbat, ami február 24-én bekövetkezett. Külső hivalkodás nélkül, igaz családi boldogságban 37 évig élt együtt a Berzsenyi házaspár. Berzsenyiné férjéhez alkalmazkodva meleg otthont teremtett a család számára. A költő tehetsége Nikién — nyugodt környezetben, a világtól elzártam — teljesedett ki. A feleség mindvégig háttérben maradt. Alakját nem övezik költői alkotások, mégis a maga szerény módján nagy része volt abban, hogy férje a költői hírnév magas fokára emelkedhessek. Bóra Ferenc A sápadt, zilált tekintetű férfi leült mellém a kis bisztró asztalához, majd kérdően nézett rám: — Parancsoljon? — feleltem udvariasan. — Kíváncsi az életem történetére? — Nem — mondtam határozottan. — Jó, akkor elmesélem... A hivatásom okozta a tragédiámat. Huszonkét esztendeje annak, hogy elszegődtem borkóstolónak. ön kóstolt már bort? — Természetesen. Naponta két decit tisztán. — Nem úgy értem. Kötelességből, elhivatottságból. Az Emberiség iránti alázatból kóstolt-e már bort? — Sajnos, még nem. —> Uram, amikor elvállaltam ezt az állást, úgy éreztem, szent missziót teljesítek! Súlyos és felelősségteljes döntésem nyomán kerülhetett csak a piacra az égi nektár. B allagtam éppen a Szajna felé — ez jut eszébe annak is, ki sohasem ballagott még a Szajna felé, de mégis zümmögő, röpködő, tréfás falevelek alatt ballag, mert Ady így emlékeztet rá. S tán el sem képzeli, miféle realizmus szele járhatja át egy novemberi napon ezt a feledhetetlen utat, melyet jobban feltérképezett a világirodalom, mint bármilyen útikalauz, és annyi romantikát, annyi játékosságot láttat benne. Vannak tájai a világnak, amelyhez köze van olyanoknak is, kik sohasem jártak ott, mé- ;is bizonyos nosztalgiává' rzik e helyek hangulatát. Ha a Rue du Faubourg Saint Antoine-t írtam volna e sorok elé, ama széles, macskaköves út nevét, amely a Bastillehoz vezet s nagy ünnepségeken, nagy megmozdulások idején a francia tömegek vonulnak föl rajta. ;enki sem csodálkozott volna. De hogy a Szent Mihály útját? Tán csak nem az a realizmus, kérdezhetné valaki, hogy aki a rakpart kő- nárkányain, a könyvárusok zöld ládáiban tallózik, bármikor elolvashat apránként egy könyvet? Mert az úgy van, hogy az árust is fújja naphosszat a szél, hát miért ne fújhatná az olvasót is? Aztán a sátrasok is felütik assan tanyájukat a Szajnától egészen a Luxembourg- kertig, vagy a néhány száz méteres szakaszon, amely a híres Quartier Latin, a párizsi diáknegyed ütőere. Igazán kevés pénzzel el lehet szórakozni a sátrak előtt, s ha valakinek jó szeme van még nagyobb szerencséje, nyerhet is egy butéliát a cél- lövöldéstől — de hát ez volna az a bizonyos realizmus? ... Nos, majd mindjárt meglátjuk. Ezerkilencszáznegy- vennyolcat írtak, s ballagtam éppen a Szent Mihály útján, mivelhogy ott laktam, egy télidőben már elég hűvösnek tűnő diákszobában. Estefelé járt az idő, azzal a kékbe hajló levegővel, amelyet mindenfelé elhoz magával az este, amerre én csak megfordultam. De az egyik mellékutca sarkán, amely a Rue Cujas nevet viselte, még estidön is feltűnően látszottak a fekete betűk. Egy nagy vászontábla hívta föl a figyelmet az első emeleti ablakok alatt, és azon a táblán állt e szó: „VALÓSÁG”. p n őszintén szólva ' nem P igen figyeltem volna föl rá, legföljebb arra, hogy tegnap még nem volt ott. De valami mégis lehetett vele, mert néhány ember megállt vele szemben, a mellékutca falánál, s mindig akadt valaki a járókelők közt, aki fölnézett oda, s megállt ő Is. Vagy kinek tűnne föl, hogy egy rosszruhás férfi, aki lehetne holmi csavargó is, nekitámaszkodik a falnak, a ház kiálló kőperemére támasztja egyik lábát, s rágyújt egy cigarettára? S abban mi van, hogy odajön egy másik is? És egy Ha én egyszer azt mondtam, hogy ez az ital zavaros színű, nem teljesen áttetsző, mint a hegyi patakok tükre, vagy azt mondtam: a zamata, az íze, az illata nem tökéletes, akkor ítéletem ellen nem volt föl- lebbezés. Zseniális ember hírében álltam a szakmámban. Rettegtek tőlem, de tiszteltek, mert tudták rólam: szigorú vagyok, de igazságos. Egyszer, egy szomorú napon bekövetkezett a tragédia. Uram, ha untatom, abbahagyhatom — nézett rám erélyesen. — Folytassa csak, nagyon érdekel — mondtam ásítoz- v a. — Uram, én, a borkóstoló, húsz éven át nem ittam egy kortyot sem. ön, laikus létére is tudja, hogy a bort a szakember csak megforgatja a szájában. így tanulmányozza a minőséget, de az italt nem nyeli le. Egyszer, egy nagy nemzetközi versenyen a zsűri tagjaként végeztet> ihletett diák nem állhat meg tán eltűnődve vagy sétálhat föl s alá e ház előtt itt, az iskolák negyedében, holmi találkára várva? Valami engem is ott marasztalt, mert jött egy fekete személyautó, szerényen megállt a Szent Mihály út túlsó oldalán, s egy igen jól öltözött úr lépett ki belőle, aztán ő is ideballagott, fehér glaszékesztyűjét a zsebébe csúsztatva. Örvös Lajos Novemberi falevelek Ez már mágis furcsa volt, különösen, hogy láttam: ő is fölnéz az emeletre, a tábla fölé, ahol egy sor ablak világított, majd arrébb húzódva megáll. Jött három lány, összefogózva, s bekanyarodtak ők is a sarkon e kis mellékutcába, s nem mentek tovább ők sem. A csarnok irányából két munkásforma ember tért ide, bizonyosan rakodók, mert olyasféléről beszéltek ... Aztán egy egész csapat. Aztán jött magányosan egy katonatiszt, és ő is megállt, s hallottam, amint az egyik lány azt mondta a mellette állónak: „Ez egy ezredes”. És érkezett később még két úr, akiket úgy szólított valaki a népessé vált csoportból: „Monsieur le Con- seiller. . ” Városi tanácsnokok voltak a központi városházáról. A ztán már nem tudtam figyelni, annyian gyűltek össze, s mindez néhány perc alatt zajlott le. Szerencsére találtam egy ismerős diákot, tőle megkérdeztem: — Mi van itt, öregem? Mit néznek oda föl? — Hát azt a szerkesztőséget — felelte, miközben mi is cigarettára gyújtottunk. — A VALÓSÁG-ot! — Mi az? — Egy régi folyóirat, együttműködött a német megszállókkal, csak a fel- szabaduláskor szűnt meg. Most már úgy érzik, eljött az idő, újra kezdhetik a munkát ... — És mit akartok csinálni? — Majd tüstént meglátod. A tömeg egy kissé rendezettebben sorakozott föl az utcán, s némileg félkört alkotott a ház körül. Különös volt végignézni ezeken az embereken. Volt, aki fekete kalapot viselt, fehér selyemsálat és finom, hegyes orrú cipőt, amilyent a Rivoli úttá elegáns üzleteiben vagy a Champs—Elysée-n lehet kapni... És ott állt mellette kamunkámat, amikor a portás egy táviratot nyomott a kezembe: »MÉGIS TE VAGY AZ IGAZI. SZAKÍTOTTAM ÁRMINNÁL. VISSZAMEGYEK HOZZÁD: HŰ FELESÉGED, ELLA.« — Micsoda csapás! Ijedtemben lenyeltem a vizsgálat tárgyává tett bort. S tudja, mi történt? Jólesett a verpeléti kadar. Olyan kellemesen bizsergette a torkomat. Azon a napon elindultam a lejtőn. Ma már naponta 50—60 féle bort kóstolok és nyelek le. Uram, ott tartok, hogy a múltkor már az egri bikavért összetévesztettem az izsáki fehérrel! Én mindent, mindent lenyelek. Megpróbáltam vigasztalni nehéz sorsú asztaltársamat: — Nézze, az embernek a munkahelyén olykor sok mindent le kell nyelnie... — Tulajdonképpen igaza van — bólintott derűsen, és szakértő szemmel a fény felé tartotta az italt. — 1962-es évjáratú tokaj-hegyaljai Furmint — mondta az üveg Kőbányai Kinizsire... bát nélkül, sapkásán, nagy bordó sállal az a férfi, aki még izzadt volt a munkától. És állt mellette diák, aki nemrég még a kutatóintézetben töltögette kémcsőbe a folyadékokat. És megtermett asszonyság, ki az imént még valahol egy háztartásban dolgozott, s most itt várakozik. Sokan nem látták egymást esztendők óta, vagy tán soha, mégis ismerősöknek látszottak. Ez a társaság, amelynek egyike vasárnap kocsival gördül a templom elé, másika, valamelyik munkáskerület ivójába, egy elfüggöny- zött különszobába jár el kommun ista-sej tgyűlésre, már találkozott valaha. Nem is túl régen, amikor a negyed csendes és történelmi kövein is a német járőr csizmája kopogott, és minduntalan fölhallatszott az utcán: „Halt!” Tíz markos fiatalember indult a ház felé. A kivilágított ablakok mögül időnként lesandított egy arc, majd gyorsan eltűnt. Gyanús lehetett a jelenet, az a nagy sokaság ott, lent az utcán, de mire a telefonért nyúlt volna, már fölért az első ember, belépett a szobába, s fölszólította a szerkesztőség tagjait: „Arccal a falhoz!” A legcsekélyebb erőszak sem történt, de a felszólítás komoly volt. A következő percben kinyíltak fenn az ablakok, s kizuhant egy szék az utcára. Nagyot reccsenve szakadt ki a lába. Fentről is recsegés-ropogás hallatszott. Asztalok, székek hullanak. Ami leérkezik, azt lent veszik kezelésbe. A diáklányok éppúgy kiveszik részüket, mint az ősz halántékú katonatiszt. Kéziratok eltépett foszlányait kapja föl a novemberi szél, és zümmögve röpíti, mint a faleveleket. „Hollá!” — hangzik fentről a figyelmeztetés, aztán egy Royal irodagép zuhan nagy csattanással a kövezetre, s táncolnak tovább ólombetűi a levegőben. Mi lesz ebből? — gondolom magamban, s körülnézek, nem jön-e még a rendőrség? A túlsó oldalon, a lámpáktól egy kicsit odébb, a szép kék estében áll két rendőr. Most... most megindulnak tüstént! De nem. Csak somfordáinak odébb... Hát mi van? Ezek nem rohannak az őrszobára, nem fújják meg a sípot? Biciklis rendőr karikázik arra véletlenül az úton, egy kis kitérőt tesz, fölnéz az emeletre, a fekete betűkre, és folytatja tovább az útját. A kerületbe valók mind. A közeli őrszoba előtt, a Panthéon téren kint állnak vagy négyen. Tudják, hallják mi történik a közelben, de az emlékek túl frissek. Nem, ide még ők sem jönnek el... J árókelők csapata áll meg, s ki tudja hány lép be a sorba, nyúl a székekért, Toppantja össze a térdén. S ha nem is áll mind oda, de a széles Szent Mihály úton senki nem tartja méltánytalannak ezt a törvénykezést... Nem, nem, ezt a szerkesztőséget ki akarja rámolni Párizs, székekkel és íróasztalokkal együtt! Gyors a munka, utána nincs semmi. A külső szemlélő nem lát mást, mint hogy a tömeg szétoszlik. Ki autóba ül, ki betér egy pohárka borra valahová egy ivóba, ki a könyvtárba siet vagy a diákszállóba, mind-mind másfelé. Holnapra sokan már nem is tudják, hogy személy szerint kivel voltak együtt, de az előző estén, annyi év után, mégis összegyűltek. Kit mi hozott ide... ki tudja pontosan? De valami, ami egyaránt parancsol annak a selyem sálas úrnak s azoknak a gyűrött ruhás munkásoknak. Valami, amit franciául úgy hívnak „La Patrie”, és magyarul : „A Haza”. A novemberi szél végigfut a Szent Mihály útján, s röpködnek újra azok a tréfás, zümmögő falevelek. Somogyi Néplap Galambos Szilveszter Te vagy az igazi
