Somogyi Néplap, 1973. november (29. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-04 / 259. szám

Vidéki színházak fesztiválja Vidéki színtársulatok kö­szöntötték a budapesti művé­szeti hetek rendezvénysoroza­tában a századik születésnap­ját ünneplő fővárost. Nyolc együttes és az Állami Déryné Színház társulata mutatta be legfrissebb produkcióit, közöt­tük öt mai magyar szerző mű­vét, a Fővárosi Operettszín­házban. Színházi ünnep, ha íróink, költőink új darabjainak be­mutatóját üdvözölhetjük a színpadon. Szabó Magda Ki­lls, város! című darabja a v Csokonai születésének 200. év­fordulójára kiírt drámapályá­zat nyertese; Carai Gábor el­ső színpadi művét, a Lebegő Atlaszt a Pécsi Nemzeti Szín­ház fölkérésére írta. Szakonyi Károly szatírájának, a Hong­kongi parókának — e hónapi számában közli az Üj Írás —- ősbemutatója a Miskolci Nemzeti Színházban volt és Gyárfás Miklós Történetek a kastélyban című darabját a Veszprémi Petőfi Színház mu­tatta be először Magyarorszá­gon. Fontos és tiszteletre mél­tó ügyet szolgálnak vidé! színtársulataink, amikor új művek megírására ösztönzik íróinkat. S minden bizonnyal íróink, költőink is szívesen vállalják a feladatot, hiszen nincs író — és nem is volt soha —, aki »függetlenítené magát a környező valóság té­nyétől«. Furcsa, érdekes színdarabok születtek. Szabó Magda XVII. századba visszavetített gon­dolatai éppúgy a mának szól­nak, mint Szakonyi Károly indulatos kifakadásai a Fel­kapaszkodott Vezetőről. A kiválasztott külföldi szín­darabok is az aktualitás szín­padi atmoszféráját teremtet­ték meg. George Ciprian az egy évtizede elhunyt neves román drámaíró remek sza­tírájában, a Gácsérfejben félreérthetetlenül az örök emberi ostobaságot ostorozza, veszélyes tulajdonságokra hívja föl minden korok né­zőjének a figyelmét. A bemutatósorozat egyik legjobb előadásában, a Szolnoki Szigligeti Színház művészei — Székely Gábor rendező irányításával — nagyszerűen elevenítették meg Ciprian szatirikus kor­rajzát a hazugok és képmuta­tók képzelt világáról, ahol azonban kipusztíthatatlan emberi vágy él az őszinte, tiszta élet után. A Szolnoki Szigligeti Színház produkciója mellett vidéki színházaink vállalkozó kedvét jelzi, hogy Ciprian másik ismert drámá­ja, az Ötödik Fáraó is az egri Gárdonyi Géza Színház mű­során szerepelt, 1962-ben. A Szegedi Nemzeti Színház Lu- i naesarszkij Don Quijothe- adaptációja is csillogó rokokó­kosztümbe bújtatott vérbeli huszadik századi dráma. A szovjet-orosz államférfi kul- túrpolitikus, műfordítói—drá­maírói munkájáról köztudott, hogy a történelmi nagyságok, a klasszikus irodalom hősei és kora problémáit a múltba vagy a fantázia világába ve­títve jelenítette meg. S az idő­szerű mondanivalót hangsú­lyozó erőteljes rendezői mun­ka következtében korunk hosszú hajú don-quijothei képviselője áll a színpadon. Hasonló rendezői átértékelés­sel, bátor újraértelmezéssel találkozunk a kecskeméti Ka­tona József Színház Shakes­Bencze József Szembenéz az agg szelekkel Dagadt folyó mosdatja a sarjúval ringó berket, s a kint rekedt hal uszonya hullámot a réten kerget. Mire zúg a napóceán üde lesz a fáradt pázsit, és a napcsók izzaszt, lázit. Boglya bólint a dombokon ércet bujtat ott a földmély évszázados lombos fákból tőzeget gyúrt meddő hőség. Bányász lett az ökrös gazda, glottgatyában, szőrös mellel, térdig áll a berki sárban szembenéz az agg szelekkel. peare-előadásán. A Troilus és Cressida az angol színpado­kon is a legritkábban játszott darabok közé tartozik, s Ma­gyarországon a századforduló táján vitték színre utoljára. Ruszt József főrendező kecs­keméti Troilus és Cressidáját korábban a kritika és most a budapesti közönség is tet­széssel fogadta. A siker oka talán annyi, hogy Ruszt el­gondolkozott: ha Shakespea- re-t nem érdekelte, milyen az igazi Dánia, Verona, az an­tik Görögország, Trója és Ró­ma, ha a világ legnagyobb drámaírója tértől és időtől csaknem függetlenül kezel­hette a készen talált mítoszo­kat, legendákat, meséket, ér­telmetlenné válik minder korhűség. Vagyis egy szál deszkaszínpadon két színész is tud 1973-hoz szólni, ha igazi mondanivalót tolmácsol a játék, a színházi rítus se­gítségével. De nemcsak mai magyar szerzők, külföldi darabok be­mutatásában és klasszikusok merész újraértelmezésében járnak élen vidéki színháza­ink, hanem nemzeti kultú­ránk kevéssé ismert értékei­nek, klasszikus magyar szín­műveknek a bemutatásában is Bornemissza Magyar Elek­tráját színpadjainkon ezidáig nem láthattuk méltó előadás­ban. Csakhogy a Békés me­gyei Jókai Színház vendég­játéka után — mint azt több kritika szóvá tette — Bor­nemissza Elektrája még min­dig színházművészeti adóssá­gunk maradt. A jövőben re­mélhetően több vidéki szín­házunk tűzi majd műsorára Bornemissza darabját, klasz- szikus magyar drámákkal együtt. Összegzésül tehát: zö­mében jó darabokkal és erő­teljes rendezői munkával ta­lálkozhatott a fővárosi kö­zönség a több mint egy hé­tig tartó seregszemlén. Vidé­ki színjátszásunk színvona- lassága közismert. A pécsi, veszprémi, szolnoki, kaposvá­ri és kecskeméti színészek já­téka valóban élmény. Ez ter­mészetesen a jó társulati mű­helymunka eredménye. Ugyanakkor viszont színé­szeink beszédtechnikája — nagyon enyhén fogalmazva — nem teljesen kielégítő. A Fő­városi Operettszínházban egyetlenegy alkalommal sem volt telt ház. Nem hinném, hogy az érdeklődés hiánya miatt. És most, a vendégjáté­kok után, a színpadi produk­ciók értékelése mellett érde­mes volna ezen is elgondol­kodni. K. P. A z erdő legszebb évszaka ez: aranyérmek hulla­nak a fákról. A száraz, sárga leveleket elejtik az ágak, egy-két másodpercig libegnek, meg-megakadva a gallyak között — némelyik parányi ejtőernyősként még tovább is — és, amikor földet érnek, alig hallhatóan meg- zendül az avar. Mit csinál az ember az őszi erdőben? Föltéve, hogy nem erdész, erdei munkás, vadász hanem alkalmi látogató? Semmit. Bizonytalanul lépked asz­falthoz szokott lábaival, mi­közben eltűnődik ereje és a feladat közötti aránytalansá­gon: leírná az őszi erdőt. Sehogyse lehet. Még lefény­képezni is bajosan. Színes film? Valamennyire talán megközelítené a valóságot, ha akkora méretben lehetne megoldani, mint maga a Ba­kony... De hát nem lehet; meg kell elégednünk azzal, hogy itt vagyunk, s hogy az őszi erdő semmilyen műfaj­nak és eszköznek nem adja magát a kezére. Kerteskő a Magas-Bakony szívében van. A falu felőli hegyoldalon csúnya sebhely, kegyetlen és szakszerűtlen ir­tás nyoma. Erre utamban már láttam néhányszor, most végre megkérdezem, hogy mi az. S milyen jó az erdész is­merős — habár fiatal, nem­rég kezdte a szakmát, még­sem csak a növények és az állatok természetét ismeri, hanem az erdő történeteit és legendáit is. Itt az történt, hogy a hajdani tulajdonos — Stettner Béla: Grafikus. (1966) Lakos Eta A társ Hogy föloldja a némító magányt, kell a másik az örök lelki társ, a hűséges, a hallgatag, akit kérdjek, ha sosem is felel, akinek mondjam: nézd, kedves, de szép, vagy: hallgasd ezt a muzsikát velem és: mit szólsz, milyen óriásira nőttek azóta a parki, gyenge fák? Akivel összenézzek néha cinkosan, akinek megköszönjem, hogy egy vagyok vele, ha nem is tud róla, ha nem akarja is. Bencze lózsef Apám Fényes lehelet nem buzog ajkán, meghalt, kit fájdalma zsarolt, kócsagos égen öreg varjú szól, őszi búcsúzáskor párnája a hold. Halk szekerei búcsúztatták el, két szeme lehullott napraforgó már, lőcsön est-csillagát elfújták. Hű tehenek szíve orgonáim kezd, jászolsípokkal, mint hű rekviem, világgá szállt, mint fehér sirály, és felsikolt biztatva a hitem... „Megérett a búza...” Beszélgetés Lengyelfi Miklóssal Ez volt a címe annak a mű­sornak, amelyet Lengyelfi Miklós először szerkesztett a televízióban, amelynek 1964 óta a munkatársa. Nevéhez fűződik a »Nyílik a rózsa«, a »Röpülj Páva«, és a mostani »Arany Páva« nemzetközi népzenei verseny szerkesztői munkája. És számos portré­film, az ismeretlenség homá­lyában munkálkodó emberek­ről, kisebb közösségekről, ki­haló mesterségek őrzőiről.. Lengyelfi Miidós a Televí­zió szórakoztató és zenei fő­szerkesztőségének népzenei csoportvezetője. Azok a mű­sortípusok, amelyeket követ­kezetes hűséggel szervez és irányít, a népművészettel el­kötelezett hívéről vallanak. — Miért választotta élethiva­tásának a múlt értékeinek föl­kutatását? — Sopronban születtem, de somogyinak vallom magam, ugyanis ott nőttem föl: a pá­pai, illetve a csurgói gimná­ziumban folytattam tanulmá­nyaimat. Ez utóbbi iskolában volt egy tanárom, ma a mar­cali múzeum igazgatója, a neve Együd Árpád. Ő szerve­zett egy tánccsoportot, amely­nek én is tagja voltam. S táncolni csak nótaszóra lehet. A nótát hangszerekkel kísé­rik, az egyszerű hangszereket öreg falusi emberek készí­tik... Fárasztó mezei munka után a fafaragás csendjében megpihenő parasztoknak, apró ablakok világosságához bújó hímzőasszony oknak és örömöt-bánatot rigmusba köl­tő »nótafáknak« emlékét vit­tem magammal, amikor je­lentkeztem az Eötvös Lóránd Tudományegyetem néprajsza- kára. — 1964 óta dolgozik a Televí­zióban. Mit csinált addig, az egyetem elvégzése után? — Nem fejeztem be a ta­nulmányaimat. Negyedéves voltam, amikor megalakult az Állami Népi Együttes. Hívtak, és én boldogan men­tem. 1950—52 között aktív táncos voltam az együttes­ben. 1952-ben ...fölkértek a Színház- és Filmművészeti Főiskolán a táncfőtanszak ve­zetésére. 1956-ban ez a szak megszűnt; az ezután követ­kező években különböző kul­turális intézményeknél vol­tam állásban. — Hogyan került a Televí­zióhoz? — Bánki László, a Televízió egyik rendezője meghívott vendégként egy népzenei mű­sor szerkesztésére. »Megérett a búza«; ez volt az összeállí­tás címe. — Milyen műsorokat szer­kesztett az első években? — Mint az osztály neve is elárulja, ahol dolgozom: szó­rakoztató műsorokat. Kaba­rét, táncdalfesztivált... Be­vallom, ez utóbbinak a nép­szerűsége adta azt az ötletet, amelyet magamban is csak félve mertem először kimon­dani: »Miért ne csinálhat­nánk mi is, a népzenei osz­tály is, fesztivált?« Elgondo­lásomnak volt egy praktikus magyarázata is: nem voltak fiatal népdalénekesek. Után­pótlásra volt szükség. 1967- ben a Televízió meghirdette a »Nyílik a rózsa« című ve­télkedőt, amelyen 18—30 év közötti férfiak és nők vehet­tek részt. Népdalt, illetve ma­gyarnótát kellett énekelniük. A műsornak a közönség kö­rében sikere volt, ezt bizo­nyították a hozzánk érkező szavazatok ezrei. Nem úgy a sajtó és a népművelési szer­vek képviselői között! Dör­gedelmes hangú cikkek je­lentek meg: »Miért kell ma- gyarnóta-énekeseket képez­ni?« — »Miért támaszt fel egy halott műfajt a Televí­zió?« Sokan még ma is »Nyí­lik a bicska« címen emlege­tik ezt a műsort. És ezekkel az emberekkel még ma sem tudom megértetni, hogy a Tv akkor már a Röpülj Páva so­rozatra készült. És jól tudjuk, hogy ha ez a műsor megbu­kik, nem a Televízió egyik műsora bukik meg, nem a szerkesztő és a rendező, ha­nem a magyar népdal! En­nek a felelősségét kellett vál­lalnunk. Ezért volt szükség az első vetélkedőre, hogy annak a tapasztalatai alapján meg­találjuk a biztos utat, ahhoz, hogy a népdal visszatérjen újból az ünnepek órái közé. A »Röpülj Páva« sorozat egyértelmű sikert aratott. Az országban ma is körülbelül 800 Páva-kör működik. — Véleménye szerint tovább­fejlődik ez a mozgalom akkor is, ha megszűnik a tv nyil­vánossága előtti szereplés lehe­tősége? Erre a kérdésre a most megindult Arany Páva nem­zetközi népzenei verseny vá­laszolni fog. A verseny egyik feltétele: a résztvevő csopor­tok — magyarok és külföl­diek egyaránt — csak 12 fő­vel indulhatnak. Most eldől: kik azok, akik »csak« azért dolgoztak, hogy a televízió­ban szerepeljenek, és kik azok, akik meglelték az ének és tánc örömét. Hiszek, és bízom abban, hogy ez utób­biak vannak többségben. Az egyik Páva-kör például, amelynek tagjait megyéjük benevezte a versenyre, ' nem vállalták el a szereplést. — Ök 45-en vannak, mondták, és a jövőben is 45-en vagy még többen akarnak együtt énekelni... Ugye, megérti, hogy miért vagyok optimista? I* L Tamás István Szépségvadászat a harmincas évek elején — lóversenyen elvesztette az er­dőt. A következőképpen. Kerteskő egy elszegényedő­félben levő dunántúli grófi család birtoka volt. A fiatal gróf Angliában részt vett az epsomi derbyn, s igen meg­tetszett neki egy angol arisz­tokrata versenylova. Megkér­dezte, hogy mennyibe kerül. A lord — elég tapintatlanul — azt üzente, hogy egy ma­gyar grófocskának aligha le­het arra pénze. Mire gró­funkban fölágaskodott a tör­ténelmi virtus, odament az istállóhoz, elővette a revolve­rét, halántékon lőtte a pari­pát, és hanyagul odahajította névjegyét a dermedt lová­szoknak: — Ide küldjék a számlát! Erre ment rá az erdő. A gróf még sokáig megma­radt; Éplénynél kezelte az erdészeti vállalat belső útjá­nak sorompóját a felszaba­dulás után, s amint mond­ják, kiváló szakértelemmel. Néhány éve halt meg. Röpke látogatás a zirci ar­borétumban. A gondnok azt mondja, hogy két dolog van Magyarországon, ami soha­sem változik: az egyik a har­mincegy forintos napidíj, a másik, hogy a zirci arboré­tum megtekintése ingyenes. »Mini Bakony« — csepp ben a tenger, azaz: erdőben az er­dő. Évtizedek hozzáértő, sze­retetteljes és türelmes mun­kája teremtette meg. A Ba­kony teljes flórája! Az erdő szépségét, az őszi avar színét — amint az imént elkesereg­tem — nem lehet leírni. De lemásolni igen. Itt minden növényfajta mellett parányi tábla tájékoztat az elnevezé­sükről. Íme, néhány a külö­nösen szépek közül (legalább, hogy nyelvünk gazdagságán örvendezzünk): bokrétafa, olimposzi rózsa, bársonyos kakukkszegfű, illatos karcsú zsálya, kaukázusi zergevirág, kisvirágú hunyor, boglárka­cserje, harangos gyöngyvirág, égi szilva, ezerszép kékség... Nem agyonrendezett, par­cellák közé szabályozott nö­vénykert ez — természetes környezetükben láthatók itt a hegyvidék fái és virágai. A vörös tölgy óriási levelei olyan simák és vékonyak, hogy a gyenge októberi nap­fény átvilágítja valamennyit, így mintha egy hatalmas er­dei karácsonyfát látnánk. S amikor lemegy a nap, a fa a legkisebb fuvallatra is meg­borzong, és kíméletesen elejt egy-egy levelet. Azt mondja az erdész, elő­fordul, hogy a vörös tölgy es­téről reggelre teljesen megko- pasaodik. Fordítva éppen, mint az em­ber, aiki estére kopaszodik meg, életének estéjére több­nyire. Ámbár újabban már ez sem gilt, mert mind több a fiatal kopasz. Tehát a ko­paszság nem jelent semmit. Sőt: a kor sem. A B.-ben la­kó öreg erdészről, aki már tizenöt éve nyugdíjas, azt mesélik, hogy évenként vál­togatja az élettársait, és hogy a sűrű csereberét a követke­zőképpen indokolja. Megfi­gyelte, hogy a természet pa­zarló jókedvében az asszonyi szépségnek annyi fajtáját és formáját alkotta meg, hogy kifejezetten hálátlanság vol­na hosszú ideig az egyikhez vagy a másikhoz ragaszkod­ni... Útban Bakonybél felé, a Gerence völgyében. A ritkuló erdőn áttűz a nap, opálos fényben derengenek a sima törzsű bükkök és a gyertyán­fák. E pillanatban azon se csodálkoznék, ha erdei ma­nók vagy mesebeli tündérek, esetleg boszorkányok ugraná­nak elő valahonnan. De hát a boszorkányok már nem az erdőben laknak. Ahogy ereszkedik a nap, s mélyül a délután, úgy vörö- södik az erdő. Mintha izza- na a belseje. A Magas-Ba­kony szívében talán a Ge­rence-vidék a legszebb. Úti­társam szerint ez »a Bakony fő mondanivalója«. Sikerül még »puskavégre« kapni a vadászokat. Már szállingóznak a tanyájuk fe­lé, mert sötétedik. Nagy a zsákmány: nyúl, kakas, disz­nó, őz. Vadász vacsora ma nem lesz, a legtöbben máris utaznak Budapestre, Győrbe, Veszprémbe, sőt Münchenbe, Bécsbe. Csak néhány falat szalonna, szalámi, hatalmas piros paradicsompaprikákkal, és némi bor. Meglepő, milyen kevés ital, a vadászathoz nem értő ember azt gondolná, hogy a férfias diadalt hatal­mas poharazással kell meg­ünnepelni. Azt mondják a komolyabbak: szó sincs róla, a vadászat is szenvedély, jná- mor, s minek másfajta, rosz- szabb minőségű mámorral te­tézni. A ztán elmesélik a nap történetét. S belelen­dülve a mesélésbe, egy múlt heti eredményes napot is, majd egy még korábbi bá­mulatos vadászhistóriát, míg­nem egyikük az órájára pil­lant, s így szól: — Indulunk vagy hazu­dunk még egy kicsit? Mire eldöcög velük a fogat, hideg homály borul az erdő­re. Már nedvesek a napköz­ben lehullott levelek, eresz­kedik az őszi köd is. ETltakar- ja a szemközti hegyoldal ma­gas fáinak törzsét, hogy csak a koronájuk emelkedik ki belőle. A könnyű szél egy kis­sé megmozdítja-meghajtja a ködöt, s ilyenkor úgy látszik, mintha úsznának fölötte a fák. /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom