Somogyi Néplap, 1973. november (29. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-21 / 272. szám
Szőlő és idegenforgalom Kőröshegyi hétköznapok Lágyan hajló dombok között épült a falu, Kőröshegy. Nyáron a napfény tobzódik ezeken a dombokon, ősszel pedig derékszaggató, csúnya köd kúszik le a mélybe. A kerek, csöpögés, víztől áztatott fái elvesznek a dombok kaptatóinál gomolygó szürke világban, elrejtve egyúttal a szabályos glédában sorakozó pincéket is. A település képe követi a szabályosan írott kis h betű rajzát. A kisebbik szár mentén emelt házak már összeépültek Balatonföldvárral: hogy a szomszéd faluba kerültünk, arra mindössze a jelzőtábla utal. Ahol a h íve a hosszabbik szárral találkozik, ott van a falu szíve, főtere és leendő parkja. Ez a rész igazi központ. A közelben épült a tanácsháza, a teret körülöleli az ABC, a műszaki szakbolt, a Muskátli étterem, az iskola és a nevezetes műemlék templom. A közelben áll meg az autóbusz, s a téren mindig akad parkoló autó. A szomszédos óvoda gye- rekzsivajaöa bele-beiereccsen az oszlopodon »lovagin« vu- ianyszexeios. kopacsoiasa. A sáncon a tsz pmceszeténes egyik dolgozója lomul be kerékpárjává!, arreóo csiviteio asszonyok ouzzauo bevasárió- táskakKal várják a Puszta- szemes leié induló buszt. A gyógyszertárból két kislány jón, s nenany komoly kepu termi a >»KocsrrLaruvatai-* leié igyekszik a déli kisüstire. Benn a busz, gyűrött arcú, fáradt emberek szelednek el a falu minden irányába, kezükben az elmaradhatalan kopott bortáeékávai. A lehető leghétköznapibb hétköznap ez. Szőlő nélkül Kőröshegyről bármit is mondani egyoldalú dolog — erre tigyelmezteti az embert szinte minden a faluban. S valóban, ha a kőrös- hegyi lankák nem számítanak is a történelmi borvidékek sorába, a falut a második kategóriás jő bortermelő vidékek kozott tartják számon. A napérlelte ízes gyümölcs, és a hordókba, aemizsonokba, butéliákba kerülő sárga napsugár-koncén tráturn nagyrészt meghatározta a régi, s részben még a mai Kőröshegy sorsát is. Olaszrizling. Ez a szó minden kőröshegyi fülének kedves. Neon mintha a falu lakosai mértéktelenül kedvelnék ezt a nemes italt. Sokkal inkább azért, mert ez a borfajta hosszú évekig, évtizedekig fogalomnak számított a környéken, erejével táplálva, gazdagítva a faluit, kenyeret, s az akkori viszonyok között nem is rossz megélhetést nyújtva lakosainak. Csaknem minden portához tartozott kisébb-na- gyobb (egészen 4—5 holdig) szőlő és pincészet, ahol igazi örömünnep, szinte kultikus szertartás volt minden szüret. — ötliteres illetékbélyeget teszek rá — mondogatják tréfásan a falusiak, egy-egy baráti szívesség viszonzásának módjára utalva. A kőröshegyi ember életét, gondolkodását tehát szorosan átitatta a szőlő, hozzátapadt a mindennapokhoz akkor is, amikor szívós ölelése már egy kicsit tehertételnek számított A szőlőben, a borban lévő gazdagság, és a bortermelés által elért, a környékbeli falvaknál valamelyest magasabb élet- színvonal talán egy kicsit le is szűkítette a kőröshegyiek látóterét, s megkésve, lassabban vették észre, hogy a dombok között más levegőt fúj a szél. A kiépült ipari körzetek, a szomszédos BaHorváth László pincemester. szolgáltatóhálózata, és a nyaranként megújuló idegenforgalom, a mindenkori «népvándorlás» megváltoztatta, átformálta az életet. Látszólag alig változott itt valami, de valójában semmi sem a régi. A község fejlődését a falutól távolabb lévő erők, nagyobb ívű erővonalak határozzák meg. A fiatalok gimnáziumba és szakmunkástanulónak mentek, a férfiak Budapestre, Siófokra, Székesfehérvárra, Tab- ra járnak dolgozni, a lányok, asszonyok nyáron az üdülőkben, szállodákban, és ősztől a téli foglalkoztatóban találnak munkát. Fogy a szőlőműveléshez szükséges ráérő rokonok, napszámosok száma, s aki van, annak a munkája méregdrága. A szőlőtövek is elöregedtek, kevesebb a bor, mint régebben, pedig kellene, kocsiszám is elvinnék, ha lenne, a kőröshegyi olaszrizling még mindig fogalom. De hát nincs. Azután egy-két lelkiismeretlen ember »pacsmagol- ni« kezd, lőrét ad nedű helyett (az igazi bortermelőt sosem vinné rá a lélek), s így a nehezen megszerzett hírnév is fakul, halványodik ... A mai Kőröshegy már valami egészen más, mint volt akár tíz évvel ezelőtt is. De milyen? Dinamikusan, nagy ütemben nő a lakosság száma. Ez jellemzi talán leginkább a falut. 1972-ben nyitottak egy új utcát, a hajdani földesúri dézsmapince környékén, Bor- kúton, s jó egy év alatt már tíznél is több ház emelkedik ott, egy részükbe be is költöztek a lakók. Néhány évtizeddel korábban nagyjából ugyanannyian laktak Bálványoson, mint Kőröshegyen. Ma már a szomszédos község lélekszáma 900 alá csökkent, míg a nagy vetélytársé 2000 fölé nőtt. Kik és miért jönnek lakni Kőröshegyre? Főként környékbeliek; kapolyiak, szeme- siek, Kereki és Báluíhyos vállalkozóbb szellepaüj-űoakói. S A bmHN utca hogy miért? Végtére is Kőröshegy már majdnem a Bala- ton-part... De természetesen nemcsak a tó közelsége vonzza az embereket. Ide csalogatják őket a balatoninál lényegesen mérsékeltebb telekárak, a kitűnő közlekedés, s az, hogy a község a környéknek afféle igazgatási, kereskedelmi és szolgáltatási alközpontja. Megállapításunkat kitűnően igazolja, hogy 1969 óta Kőröshegyen dolgozik négy falu közös tanácsa, azonkívül az áfész hálózatfejlesztése is főként a faluban összpontosul (ABC, szakboltok). Körzeti orvosi rendelő (gyermek szak- rendeléssel) és gyógyszertár kapott itt helyet. A szolgáltatások színvonalára jellemző, hogy több mint harminc kisiparos él a faluban. Major Béla tanácselnökkel és Vörös Józsefnével, a községi pártbizottság titkárával beszélgetve tárul elénk a község jelene és jövője. A jelen gondjai sihedergondok. A felnőtt kamasznak új — nagyobb — ruha, cipő, sapka kellene, de egyszerre nem jut minden. Nem jut Kőröshegyen sem. Lebontották a régi, már csaknem romos állapotban levő művelődési központot, de új építésére nincs pénz. Így egyetlen olyan helyiség sincs a faluban, ahol falugyűléseket, nagyobb szabású kulturális rendezvényeket tartanának. A megnövekedett áramfogyasztást — az életszínvonal legbiztosabb fokmérője — alig bírják a jelenlegi vezetékek, pedig a községben már négyszáznál is több tv-előfizető van, és a korszerűsített, vagy újonnan épült házakba is több villany kell, ráadásul jövőre egy újabb utcát szeretnének nyitni. Járda, víz, út, parkosítás, az iskola korszerűsítése — ezek a legégetőbb, megoldásra váró mai Kőröshegy fejlődésének kérdései. S ezek miatt fő a tanácsi dolgozók feje. A rohamosan gyarapodó, fejlődő község — 73 magángépkocsit tartanak számon — akár az erőteljes, jól fejlett kamasz, jó étvágyú. Az energia az erősödéshez, a növekedéshez kell. És a szőlő? Ki ne hagyjuk: szőlő nélkül Kőröshegyről, jövőjéről szólni nem lehet. A tsz 150 tagjának még mindig a szőlőből származik a tetemesebb jövedelme. A szőlő tehát változatlanul súlyosan nyom a latban. Bessenyei György, a tsz szőlészeti agronómusa: — 1963-ban 50, egy évvel később 100 hold szőlőt telepített a szövetkezet. Ezt a 150 holdat műveljük ma is. A jövőben telepítünk még új szőlőt, mintegy 30 hektár rizlingszilvánit, kihasználva a kormányrendelet kedvezményeit. De szőlészeti munkánkat alapvetően befolyásolják a jelenlegi telepítés adottságai. A 150 holdas szőlő vadalanyba oltott olaszrizling. Igaz, hogy ez az oltvány több termést hoz, de a minősége, cukorfoka valamivel alacsonyabb, mint a nemesvesszőé. Ezért a borászati munkát kell még jobban fejleszteni. Olyan intenzív borászatot akarunk létrehozni, mint a többi nagyüzemben. Mérhetetlen E zzel a fogalommal többször találkozhatnak mai jegyzetemben. Mindenekelőtt azért, mert mérhetetlen haragra gerjedtem, amikor nemrég egy felháborító eset jutott a tudomásomra. A házibulin — ámbár a felnőttek nem fgy nevezik társas összejöveteleiket — nehezen indult a beszélgetés. A házigazda »olajozott«. A legkülönfélébb nyugati italokat, s akinek jobban ízlett, annak vörös bort szolgait föl; így remélte az oldódást, a közvetlen beszélgetést. Nem csalódott. Hamarosan szenvedéllyel csaptak össze a vélemények. Nem irodalomról és zenéről, nem politikáról és közéletről, hanem azokról, akik nem tartoztak a társasághoz. Pletyka? Jól értesültség? Több annál. Nem nyújtom a történetet. Valahogy előkerült egy név, az egyik megyei vezető neve. Kiderült: senki sem ismeri közelről, de látták néhányszor, s hallomásból próbálták összerakni »arcképét«. Mondtak róla mindent, csak szépet és jót nem. Egyre jobban neki- hevült a társaság; egymás szavába vágtak, igyekeztek túlli- hegni a másikat. Amikor már látszott, hogy mindenki a lehető legrosszabbat »tudja« erről az emberről, az egyik »jel- lemes« férfiú magasba lendítette a kezét és beleordított a hangzavarba: »Akarjátok, hogy írjak róla egy névtelen levelet?« Dermedt csend, azután felszabadult röhögés- Követte a szavait. Egyetlen férfi volt csak a tizenöt tagú társaságban, aki gyomorrontás tüneteire hivatkozva undorral fordult ki a lakásból, és hazament. Ez az eset késztetett arra, hogy újra elővegyem ezt a sokat emlegetett témát. Gyorsan végigjártam néhány hivatalos szervet. Tanácsoknál, pártbizottságokon, intézményeknél érdeklődtem, és mérhetetlen örömmel hallottam arról, hogy az utóbbi években csökkent a névtelen levelek és beadványok száma. Volt olyan pártbizottság, ahol az idén egyet sem kaptak, máshová egy-két rágalmazó levél érkezett, de ügyet se vetettek rá. És ettől az utóbbi fél mondattól mérhetetlenül büszke lettem. Sokan lemondtak hát a névtelen levelezés lélekmérgező módszeréről. De miért? Azt hiszem, összefügg ez a közélet tisztulásával, azzal is, hogy már nem kell annyira tartani a visszavágástól, mint régebben, ha valaki nyíltan kiáll véleménye, észrevétele mellett. Ez azonban a kisebb ok lehet A névtelen rágalmazók ugyanis a jellemtelen emberek közül kerültek ki korábban is. Most kénytelenek voltak észrevenni, hogy irományuk és »hadüzenetük« helye a papírkosár, hogy levelükre egyre kevesebb helyen ütik rá az iktató pecsétet s egyre ritkábban fordul elő, hogy tortúra, nyomozás, álmatlan éjszakák, gyötrődés és kiábrándultság követi bajkeverésüket. Csak az a tragikus, hogy a mérhetetlen gonoszsággal és rosszindulattal »megáldott«, izgága és gyáva emberek jelleme ettől nem változott. Legföljebb más utakat, más módszereket keresnek, és játsszák tovább csúfos játékaikat A vizsgálódás közben rá kellett jönnöm: nem szűnt meg ez az eléggé el nem ítélhető módszer. Kik követik és miért alkalmazzák? Jobbára eddig is kiderült. A gyávák és tehetetlenek; az egzisztenciát hajszolok vagy féltők, a munkával feltörni nem tudók, a kisebbségi érzéstől szenvedők, az őszinteséghez, a szókimondáshoz nem szokottak, a sunyik és aláza- toskodók, a bajkeverők és áskálódok. A névtelen levél visz- szaszorult legalábbis a vezető szerveknél. De még megy a feleséghez, hogy kivel látták az urát, megy a gyár, az intézmény vezetőjéhez, hogy hol mit csinált a kiszemelt áldozat; megy a rádióhoz, az újságokhoz megaUrpozatlan vádakkal, sértésekkel, ocsmánysággal telve, hogy ártson, hogy idegeket romboljon, hogy egzisztenciát teremtsen szegény meg nem értett levélíró számára. És terjed a fülbesügás, a híresztelés, aminek a becsületes emberek tarsolyában nincs ellenszere. Hiszen ebben a harcban csak saját fegyverével lehetne legyőzni a támadót, de ez az ocsmány »fegyver« szerencsére hiányzik az emberek óriási többségének fegyvertárából. H a valakinek sikere van, ha megbecsülik azért, amit a társadalomért akár társadalmi munkával, akár fizikai, szellemi erejével tett, s ezt mások irigylik tőle, féltékenyek rá — úgy tűnik: nincs orvosság. Lehet, hogy durvának tartják a megfogalmazást, de amíg egész társadalmunk nem minősíti aljasságnak a névtelen levelezők, rágalmazók és följelentők módszerét, amig ezeket a gyáva, jelentéktelen emberkéket nem sújtja a társadalom megvetése, amíg nem érzik kiközösítettnek magukat, addig élnek, virulnak tovább, legföljebb módszereik módosulnak. S hogy miért izgatott föl ennyire ez a téma? Mert nálunk a szerkesztőségben például nem csökkent a névtelen levelek száma. Csakhogy ezek a levelek nem olyanok, mint amilyenekről az előbb beszéltem. Íróik tele vannak jó szándékkal, a segítés, a jobbra fordítás szándékával. Miért hat rájuk a névtelenek módszere? Miért követik a becsteleneket; az intrikusokat, a rágalmazók hadát ? Érdemes megfigyelni: milyen gondokról írnak — névtelenül. Egyikük például megkérdezte: miért nem terveztek zenekari árkot az új nagyatádi művelődési házhoz? A másik arról írt, hogy az állami házak lakói nem ismerik jogaikat és kötelességeiket, az IKV nem tájékoztatja őket. De olvastam olyat is, hogy miért csak a kocsmában, s az üzletben miért nem lehet szódavizet kapni; miért húzódik el a faluban a törpe vízmű építése, és hogy sokat késik a vonat a siófoki vonalon. Csupa közérdekű téma. Miért kell névtelenül írni ezeket a leveleket? Így sorsuk ugyanaz lesz, mint a rágalmazóké: papírkosárban a helyük. Sajnálom őket. De nem tudunk másképp véget vetni a névtelen levelezésnek. Mérhetetlen örömet szerez a Tisztelt Szerkesztőség rovat. Nézzék csak meg, milyen őszintén tudnak örülni és haragudni az emberek, és nem titkolják a nevüket, Nincs okuk rá, hiszen igazat írnak. K orábban az volt a meggyőződésem: csak a jellemtelen- séggel, a mentalitással függ össze a »gátlástalan inkognito«. Mostanában kezdem gyanítani: akaratlanul bár, de mintha tanítanánk, nevelnénk is erre az embereket. Gondoljanak csak egyik-másik iskolai fölmérésre: »Válaszolj, de nem kell odaírnod a neved«. így kezdjük már gyermekkorban, később a KISZ-ben is. S a felnőttek? Az egyik kaposvári intézménynél ugyancsak névtelenül kértek választ olyan kérdésekre (hol dolgozik a férje, hány gyereke van, mennyi idősek, hány éve töltik be ezt a posztot stb.), amelyekből nyilvánvalóan kiderül, hogy ki az illető. És milyen érdekes: a dolgozók egy része üresen adta vissza a papírt, a többiek viszont aláírták a nevüket is. Névtelenül lehetett válaszolniuk a vidéki értelmiségieknek: »Büszkék-e arra, hogy magyarok?« Miért? Szégyellni kell, ha valaki büszke? És egyáltalán, miért titok az, hogy milyen könyvet olvastam utoljára, vagy hogy mi a véleményem a szocialista demokráciáról?^ Ügy érzem: az effajta névtelenségre buzdítással a kétarcúságot tápláljuk, s szinte fölmentjük az embereket az igazmondás alól. Inkább vállalnunk kellene a kockázatot, hogy néhányan nem válaszolnak, de ne tegyük személytelenné a közvélemény-kutatást, mert félrevezetjük önmagunkat. Miért hisszük azt, hogy névtelenül őszintébbek az emberek? És miért nem hisszük, hogy igenis vállalni tudják és akarják gondolataikat, tetteiket, igazságukat? Olvastam: La Rochefoucauld már a XVII. században »fölfedezte«: csak az, »Aki gyenge, nem tud őszinte lenni«.
