Somogyi Néplap, 1973. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-30 / 229. szám
Miért kulcskérdés? T11 r | *■ ff i«’ i r rf| Töprengés a A tudat forradalma nélkül nem válhat teljessé Egyik legnagyobb műnk munkásművelődési háza tisztelte meg zenekarával, tánccsoportjával városunkat, példázván a munkásművelődés amatőr művészeti mozgalmát. A megyei népművelőt kérdeztem: vajon hány munkás lehet köztük? És egyáltalán, hányán a gyár dolgozói? A népművelő fölszisszent, mondván: nem tudna valami könnyebbet kérdezni? ... Éppen most vizsgáltuk ezt a témát két megyében, és megdöbbentően kevés munkást, ifjúmunkást találtunk az amatőrmozgalomban. Hasonlót tapasztaltam az idei »Vándor Sándor« országos énekkari szemle megyei találkozóin. A címében »munkás- és ifjúmunkás-énekkari szemle« pódiumain részben diákkórusokat láttunk, avagy olyan üzemi-vállalati munkáskórusokat, amelyekben nagyon kevés a munkás. Mindkét kulturális rendezvény dicséretes volt. Azzal a szépséghibával: a munkás »védjegy« mögött nem a munkásember művelése munkált. Miért említem ezt? Azért, mert szemléletesen példázza a mun kásmüvelődés mai állapotát. Irodalmi színpadok, vers- mondó klubok, tánccsoportok, énekkarok, zenekarok többnyire vállalati »protokolkép- viseletet« jelentenek a kulturális életben — kevésbé munkásaik tehetségének fölnevelését, kibontakozását. Amatőr művészeti csoportjainkban kevés a munkásember. Mit mond a statisztika? Két megye 14 művelődési intézményében például 136 művelődő csoport van, csaknem nyolcezer emberrel. S közöttük mindössze 15 százalék a munkás. (Még a szakszervezeti intézményekben működő művelődési kisközösségekben is a tagoknak csak 39 százaléka munkás.) Talán hallgassunk meg egy munkásvéleményt erről: »Egyre inkább veszélyeztetve van a munkáskórus jellege ... Amikor alakultunk ugye, majdnem mind munkásemberek voltak. De hát most már lassan-lassan elfogynak az emberek, kimaradnak ...« Itt az ideje, hogy elégedetlenek legyünk népművelő munkánkkal, midőn munkásművelődésről beszélünk. Nem mintha közművelődésünk nem tett volna sokat érte, hanem, mert nem tett meg mindent! Elégedetlenek lehetünk abban az értelemben, amint Vitányi Iván író és kritikus, a Népművelési Intézet igazgatója megfogalmazta: »Nincs okunk szégyenkezni... Hogy az ország kulturális fejlettsége (az olvasók, zenehallgatók, kiállításlátogatók stb. számának mértékében) eléri, sőt túl is haladja a nálunk iparilag sokszorosan fejlett kapitalista országokét — azt bizonyítja, hogy társadalmi rendszerünkben a kultúra gyorsabban fejlődik. Elértük, hogy társadalmi körülményei senkit sem zárnak el a kulturálódás lehetőségétől — de nem tudtuk elérni, hogy a lehetőség mindenki számára valósággá váljék ... A mai helyzetet ugyanis az jellemzi, hogy a meglévő lehetőségek nem valósulnak meg teljesen, a fennálló kereteket sem töltjük ki eléggé.« (Élet és irodalom, 1973. április 14.) Vitányi a gazdasági fejlődés erőteljes ütemére hivatkozik, midőn mégállapítja, hogy a munkásság művelődése nemcsak közművelődésünk egyik kulcskérdése, de egész társadalmi életünknek is. Miért? »... Olyan fokra érkeztünk, amelyről enélkül már nem fejlődhetünk tovább. Olyan társadalmat kívánunk építeni, amelynek a Mai szovjet költők GERMAN CVETKOV German Mihajlovics Cvetkov 1938-ban született Le- ningrádiban. 16 éves korától több helyen dolgozott; volt postás, majd az egyik lenin- grádi üzem munkása. Jelenleg újságíró, Peitrozavodszk- ban él. A Leningrad környéki táj s az ott élő emberek élete, gondjai, a helyét és munkáját kereső fiatalember problémái adják neki a témát. Verseit pontos, tiszta képek, közvetlen, friss hangütés, természetközelség, a szülőföldhöz való ragaszkodás jellemzik. Falun lakom. A város, hol éltem, tornyaival, köd takarja már. Kék fagyok robognak a vidéken Szántalp alatt csikorog a táj. Markában a füst Napot szorongat, majd a fény szétömlik hirtelen. A kutakon ezüst hártya csillog, akár a megalvadó tejen. Báránybunda melegíti szíved, érzed az otthon kenyérszagát. Ügy tűnik most: végtelen az élet, mint a hóba vésett száncsapák. Kerék Imre fordítása munkásság a vezető ereje, de ezt a történelmi feladatát az új követelményeknek megfelelően csak akkor tudja elvégezni, ha maga is átalakul.« Mielőtt a »miérteket« és »hogyanokat« fejtegetnénk, álljunk meg egy kissé az alapvető problémánál: miért kulcskérdés? A fenti idézetben benne a felelet summázata: mert a munkásság társadalmunk vezető ereje. És mert létszámban is a lakosságnak több mint a felét teszi ki az ipari népesség. És ami a legfontosabb : a szocializmust nemcsak az emberen kívül kívánjuk fölépíteni, hanem az emberben is! Nemcsak a társadalom gazdasági-politikai szabadságát jelenti a szocializmus, hanem a társadalom egyedének, az embernek a belső szabadságát is. Azaz képességeinek, vágyainak, alkotó erejének — egy szóval: személyiségének — szabadságát. Ezt hivatott szolgálni köz- művelődésünk. A X. párt- kongresszus a szocializmus teljes fölépítésének egyik fő feltételeként említette »a magas eszmei és erkölcsi színvonalú szocialista közgondolkodás, a szocialista embertípus« kialakulását. S ezen belül az egyéniség kibontakozásának, a szocialista demokrácia erősödésének, a termelési kultúra émelkedésének elengedhetetlen eszközeként jelöli meg a közművelődést. Ez a nagy emberátalakító tevékenység a közművelődés olyan fejlődését, változását sürgeti, amely az ember forradalma után a forradalom emberét szolgálja s gyarapítja. S hogy ez minő feladat? Leninre hivatkozik Vitányi, midőn megállapítja: A forradalom fejlődésének bizonyos szakaszában a kulturális forradalom: a forradalom maga. (Lenin: »Most már csak erre a kulturális forradalomra van szükségünk ahhoz, hogy teljesen szocialista országgá váljunk.«) A társadalmi tudat forradalma nélkül ugyanis nem válhat teljessé a hatalom és tulajdonviszonyok immár megvívott forradalma. És ebben lehet-e fontosabb feladatunk, mint a munkásság’művelődését élővé, egészségessé, erőteljessé, egyszóval: emberformálóvá tenni?! Balogh Ödön PABLO NERUDA9 r Éjszaka Szeretnék nem álmodni, mit se tudni. Ki tanít meg nem-lem» engem, hogy éljek s mégse kelljen élnem? Hogyan folyik folyvást a víz? Kövek fölött milyen az égbolt? Mozdulatlannak lenni, míg a sors forgása megszakad, s aztán friss szigettengerek szelében újra útra kel. Mozdulatlan, titokban élni, akár egy földalatti város, mely utcáiba belefáradt, amely elbújt a föld alá és létezéséről senki sem tud, nincsen keze se boltjai, csupán önnön csendjéből él. Láthatatlannak lenni olykor, szavak nélkül beszélni, csak egy-egy esőcseppre figyelni, csak egy árnyra, mely elsuhan. • A világhírű, Nobel-dijas chilei költőt a héten temették el. Mitljanszkij, Daniel (Szovjetunió): Mihail Ivanov festő. (A n. NEMZETKÖZI KISPLASZTIKÁI BIENNALE ANYAGÁBÓL.) Balázs Béla ROKONOK E zerkilencszáznegyvenket- tő telén, Voronyes közelében Issambajevnek, a Vörös Hadsereg hadnagyának különös élménye volt. Issambajev, aki szovjet— ázsiai kozák, azt a megbízást kapta, hogy kémlelje ki egy magyar ezred állásait egy bizonyos erdőben. Feladata végeztével visszafelé indulj saját egységének állásai felé, de egy gödörbe lépve kificamította a lábát. Heves fájdalmat érzett, amint a lábát kihúzta: barna arca a kiálló pofacsontokkal s mongolos metszésű szemeivel megmerevedett. Köröskörül ellenség — Hitler csatlós hadserege —, és ő még lépni sem tud! Alighogy számot adott önmagának súlyos helyzetéről, a hó megroppant a közelben. Ott... a bokor mögött... Issambajev felismerte egy magyar katona alakját. A hadnagy kihúzta a revolverét és halkan sziszegte: »Fel a kezekkel!« A magyar katona csak ekkor vette észre. Azonnal eldobta a puskáját, és felnyújtotta a két karját. Amint ijedten nézte aizt a kemény arcú, mongolszemű tisztet, akinek foglya volt, a félelem nőttön nőtt bene. Vajon igaz-e, amit a német tisztek mondanak, hogy a vörösök minden foglyot lelőnek? És ez a vörös méghozzá egy fél vad ázsiai! Lehet-e megértést vagy kegyelmet várni egy ilyen embertől? Közben a kozák azon gondolkozott, hogyan leplezze saját tehetetlenségét ellensége előtt? Hogy időt nyerjen, kérdezgetni kezdte: — Ki vagy? — Budapesti egyetemi hallgató — hangzott a válasz. Irodalmi helyzetkép - Marokkóból Díszes faragás a szentjaikabi monostor kőtárának anyagáLátogatóba érkezett haza a Marokkóban élő fiatal magyar költőnő, Czakó Magdolna — a magyar irodalom ottani népszerűsítője, a Magyar Hírek tavalyi nemzetközi Pe- tőfi-pályázatának egyik nyertese. Czakó Magdolna arról be- i szélt, milyen nehéz feladat irodalmunk ismertetése a tőlünk oly távoli afrikai országban. Hozzátette azt is, hogy a magyar irodalom szinte napjainkig »fehér folt« volt Marokkóban. — Hogyan hidalta át a kezdeti nehézségeket? — Eleinte meg kellett küzdenem az érdektelenséggel és a közönnyel is. De azután újságok, folyóiratok hasábjain és a rádióban is egyre több helyet kaptam. Ez természetesen nem személyemnek, hanem a fölkeltett kíváncsiságnak is szólt. — Kikkel foglalkozott a magyar költők közül? — Petőfivel a jubileum alkalmából, és hozzátehetem, hogy nem minden eredmény nélkül. Egymást követték a meghívások, hogy beszéljek Petőfiről. Nemcsak irodalmi körökben, hanem iskolákban is. í — S kivel folytatta a sort? — Leginkább a saját ízlé- 1 semnek megfelelően beszél- j tem és írtam egyik legkedvesebb költőmről, Tóth Ar- 1 pádról, azután ZeUc Zolténéb1 és a hozzám oly közelálló Devecseri Gáborról. — Kapott segítséget a munkájához? Igen, elsősorban Marokkó legnagyobb tiszteletben álló költőjétől, az egész Észak- Afrikában elismert dr. Zakartától, a fiatalok közül, pedig a nagyon tehetséges, égyete- met végzett Mazsubbal dolgoztam együtt. A nyelvi helyzet Marokkóban nagyon bonyolult. Sok a nemzetiség. Először is ott a berber — e nyelv rokona az arabnak, de sokban különbözik tőle —, aztán az arab. A művelt arabok szellemi tápláléka nagyrészt a többi arab országokból származik. A kis számú, de kulturálisan jelentős zsidó közösség anyanyelve a héber. A gazdaságilag és szellemileg befolyásos réteg még mindig erős francia hatás alatt áll. Szinte kötelező az úgynevezett »jobb körökben« franciául beszélni, olvasni. Szomorú, hogy az ígéretes fiatalok Franciaországba költöznek, mert irodalomból megélni nehéz Marokkóban. Például az előbb említett legtekintélyesebb költő, dr. Zaka- ria, aki nemcsak az arab és berber nyelveknek kiváló művelője, hanem tudósa is, elsősorban franciául jelenteti meg verseit. Számomra különös örömet jelentett, amikor megtudtam, hogy nagy tisztelője Hadzs Abdulkarim Ger- manusznak, vagyis Germanus Gyula professzornak. — Kik ott a legolvasottabb frók? — Az egyiptomiak közül Taha Huszin, a vak irodalomtudós, aki Párizsban végezte tanulmányait, aki kitűnő fordításban az arab irodalom asztalára helyezte a görög klasszikusokat és Juszuf Id- risz, akinek Bűn címmel magyarul is olvashatjuk egyik Nílus-parti történetét. Nagib Mahfuz és a Párizsban élő Havaida inkább modernebb szellemű. A keresett könyvek közé tartozik Zajd Ibn Tha- bitnak Mohamed élete című könyve is, amely a próféta életéről, Mekkából való száműzetéséről és az arab vallásalapítás történetéről szól. Még pedig nagyon népszerű Ibn Batutta, a marokkói )>ró- za klasszikusa, aki filozófiai munkái mellett színes, változatos, mindig közkedvelt útleírásokat is írt. — Es mit hozott a tarsolyában Budapestre? — Egy útirajz kéziratával jöttem meg második hazámból; ennek ideiglenes címe: »Így láttam Marokkót«. Remélem. francia nyelvű kiadását megelőzi majd a magyar. B. Gy. ■— Melyik fakultásról? — Nyelvészet. — Magyar nyelvészet? — Igen. A fogoly nemigen értette, mire jó ez a beszélgetés. Mit tudhat egy ázsiai vadember a filológiáról? — Hallgattad Németh professzor előadásait? — folytatta a kérdezgetést Issambajev. Most már a magyarnak elállt a lélegzete. — Hogyne —, hogyne — hebegte. — De honnan ismeri...? Halvány mosoly vonult át a kozák arcán. Csendesen felelte: — Két hónappal a háború kitörése előtt kaptam az utolsó levelet Németh profesz- szortól. Magam is nyelvész vagyok, az alma-atai kozák egyetem professzora. A kozák és magyar nyelvi rokonságot tanulmányozom. Most Issambajev foglya kezdett mosolyogni. — A magyarság gyökerei Közép-Ázsiába nyúlnak — bólintott. — Azaz mi... Hirtelen megállóit. Suhogó zaj támadt a közelben, mintha vízesés lenne. A magyar ágyúk kezdték meg a támadást. Egy gránát robbant mellettük. A magyar gyorsan lelapult. A hadnagy is megpróbált lehasalni, de fájó lábától nem tudott. Foglya most észre kellett hogy vegye: azzal a lábbal baj van. E gy percig mindketten hallgattak. Majd a diák szólt csendesen: — Németh professzor szerint a kozákok és a magyarok rokonok. Ha ön nem tud járni, engedje meg, hogy segítségére legyek. Már esteledett, amikor a vöröskatonák a hadtestparancsnokság felé szaladtak, hogy a különös jelenetet nézzék: egy magyar hadifogoly cipelte hátán a szovjet tisztet, aki elfogta. — Ki cipelt téged, Issambajev? — kérdezték nevetve. — Egy rokon — hangzott a nyugodt válasz. Gyurkovics Tibor Nyárutó A kertben fürdőruha szárad lejár a nyár, ahogy a nap, megperdülnek a napraforgók az elveszített ég alatt. Zuhan a föld, minden vasárnap egy végtelen gödörbe hull, szőlőkarók, fekete kardok merednek ki a föld alól, a nagy súlyú, verődő gerlék vörös lába a földhöz ér, aztán ijedten fölrepülnek, nagy testük csattog, mint a szíj. A nyírfák közt olyan sötét van, mintha éjszaka volna még, a nádas mélyén önmagába, befelé hullik a vidék. A víz végül kirajzolódik, ez is elmúlik, ez a nap, olyan a hajnal, mint a vércse, mikor az áldozatra csap. 4890010031010153
