Somogyi Néplap, 1973. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-30 / 229. szám

E z az elbeszélés a háborút megelőző időről szól, »mikor mindenki azt hitte, hogy béke van. * * * — A távolság háromszáz méter —* mondta a fiú. — Lőjj! — szólt a férfi. Mindketten tüzelni kezd­tek. Hasmánt feküdtek a zöld­ségeskert felé vezető ösvé­nyen, kezükben hosszú bam­buszbot. Az ellenség katonái a tölgyfaliget fedezékében ke­restek menedéket, azokra lőt­tek. — Dan-dan-dan — kiabálta a fiú. — Dan-dan — ismételte a férfi. A bambuszbot, amelyet oly keményen szorított magához, puska volt a fiú számára, és hunyorítva, önfeledten célzott. Elképzelte az ellenséges go­lyók süvítését. az aknák dör­gését, a földre visszazúduló göröngyöket, és mert percről percre újra meggyőződött ar­ról, hogy élve maradt, bam­buszbotjára hajolva ismét tü­zelni kezdett. Bizonyos pilla­natokban a puska gépfegy­verré változott képzeletében, és amikor csövéből kizúdult a tűz, az ellenséges katonák úgy hulltak-dőltek, akár a bábuk. A fiú hevesen fölugrott, fu­tott öt-hat métert, és a kö­vetkező pillanatban, mivel kevesellte a halottakat, is­mét meghúzta a ravaszt. — Ta, ta, ta, ta, ta! Ta, ta, ta, ta ... annyi golyót belé­jük, amennyi kell! Csak a nyelvemmel bírjam ... 1 A férfi még elképzelni sem tudta az ilyesmit, pedig már látott egyet s mást. M eg aztán a vérrel borított harcmező, amelyet olyan békésen bearanyozott a nap­korong, számára egy nyugodt, gondosan ápolt zöldségeskert volt. Olyan kép, hogy itt grá­nátok és aknák röpködnek — robbannak, nem rajzolódott eléje. Mégis futott könnyedén pár métert a bambuszrúddal a kezében. — Akna! Feküdj! — ordí­totta a fiú. A férfi szófogadóan elterült a földön. Előrelátó volt, régi, kopott öltönyét vette föl. azért nem kár, ha bepiszkolódik. Mivel már átlépte a harmin­cat, túl felnőtt volt ahhoz, hogy a sráccal együtt hado­násszon és kiabáljon. Napbar­nított, ráncokkal szaggatott arcát energikusnak mutatta kifejező sasorra, de szemei i'urcsán-ijedten, mintegy ag­gódva' néztek a fiúra. — Parancsnok — mondta hirtelen a fiú, -aki a bemélye­désben feküdt hihetetlenül szigorú tekintettel. Szüretek mézillata s dongakongás hív haza várnak régi őszök Gesztenyeía-pagoda könnyet ejtő sátora árnyában időzök — Mi van? — Hogy beszélsz?! Mi az, hogy mi van? Ütközetben vá­gytak ! — Igen, ütközetben — só­hajtott a férfi, és komoran elhúzta a száját. — Nehézüteg! — kiáltott föl a fiú, és figyelmesen hall­gatózott. — Pontosan: tarack. — Lehet, hogy mégis akna­vető? — kérdezte elgondol­kodva a férfi. — Nem, nem — jelentette ki a fiú. —• Ez csak 120-as ta­rack lehet. A férfi elbizonytalanodott: — Valóban — mondta. — Parancsnok! — hadarta a fiú. — Az ellenséges tüzér­ség ránk zúdítja poklát. Ha így folytatódik, csapatainkat a teljes megsemmisülés fenye­geti. — Hogyan? Megsemmisü­lés? — Megsemmisülés — ismé­telte a fiú. — Parancsnok, azonnal dolgozza ki a hadi­tervet ! — Tehát — mondta a férfi — mit tegyünjc? — Mi lenne, ha megkerül­nénk őket? — javasolta a fiú. — A bal szárny felől megke­rülnénk az ellenséget... — Megkerülni... — A fér­fi sóhajtott, és szomorú pil­lantást vetett a kertre. Vég­tagjai sajogtak, térdébe is fáj­dalom hasított. És ha kúszni kell majd? — villant át az agyán. — Nem — mondta komoly tekintettel. — Ezt a tervet nem javaslom. — Akkor — mondta a fiú — küldjük rájuk a halálra szán­tak csapatát. — Halálra szántak csapa­ta — sóhajtott a férfi, és mély, aggódó hangon kérdez­te: — Ezt hogyan gondolod? — Nyílegyenesen az ellen­ségnek — magyarázta a fiú. — Kezünkben bombával be­törünk állásaikba. — Igen... igen... — mondta a férfi, mintha hangosan gon­dolkodna. — De hiszen, nincs bombánk... A fiú aggódva nézett körül. Szeme szerencsére megakadt egy földből kiálló gerendada­rabon. Drótkarikán gesztenye kis koronám ékszere parázslana lángban zöld csillagok köldöke nesztelenül feltörne öreg diófánkon — íme — mondta energiku­san —, ez is megteszi. Hason­lít is a bombákra, amikkel hőseink harcoltak. Nos, pa­rancsnok? A férfi látva, hogy a fator­zó, amit odahozott a fiú, el­korhadt és penészes, és ha óvatlanul fogja meg, még föl- sebzi a tenyerét, sietett a vá­lasszal : — Nem. a halaira szántak csapata nem jó. — Miért? — Túl nagy lesz a veszte­ség ... — Mit számít nekik a ha­lál! ök kezdettől fogva ké­szek erre. — Mégis, ez nem megy. — Akkor mit tegyünk? A férfi lassan fölállt, leráz­ta magáról a sarat, megtöröl­te a derekát. Ügy gondolta, hogy most már be lehet fejez­ni a játékot. Végigsimított ar­cán, és megtapogatta fejét. Tekintete a felnőtt fölényét és parancsoló akaratát fejez­te ki. — Elég ebből a hülyeség­ből, nézzünk a dolgunk után! De a kis legénynek ez egy­általán nem tetszett. — Neee — húzta el a szá­ját. — Folytassuk! — Nem, én befejeztem — mondta szigorúan a férfi. — Nem játszhatom a végtelen­ségig. — A bekqporontyok miatt? Etetni mégy őket? — Igen — mondta a fér­fi. — Sok még a dolgom. — De mi lesz a ligettel? Megbeszéltük, ameddig el nem foglaljuk ... — Nem fontos. Hidd el, nem fontos a liget. M ost a fiú fenyegetőzni kezdett: — Akkor — mondta — va­sárnap nem megyek poron­tyokat fogni. — Ahogy gondolod — felelt a férfi. — Ha nem akarod, nem kell... Ha akarta volna, akkor sem tudta volna letagadni, hogy belsejében megingott valami. Agglegény volt, munkanélkü­li, és bátyja családjával élt. De a testvérének három gyer­meke, bár szívesen játszottak vele, lekezelte. Lelke mélyén mégis nagyravágyó terveket érlelt: kutatómunkát folyta­tott, ehető békákat próbált te­nyészteni. A férfi, akinek zsebpénze ritkán volt, béka­tenyésztéssel kísérletezett. Bátyja gyermekeivel a város­széli tóból kihalászott béka­porontyokat hordókba eresz­tette, és figyelte, hogyan fej­lődnek a kétéltűek. Mindezt persze túlzás kutatómunká­nak nevezni, hiszen nem volt más gyermeki időtöltésnél, szórakozásnál. Már maga a szó: békaporontyok, olyan ko­molytalan, éa sem anyja, sem bátyja, sem menyasszonya Delavári muskotály nagyapám ki halott már s csillagszüret várna Mustban fuldokló darázs mélyről izzó tűzrakás édes őszi lárma. Kiss Dénes Édes őszi lárma Morió Kita rr ELOJATEK Palásti László v4z utolsó társbérlet 1919. október 4-én a lakás- főhivatal vezetője boldogan újságolta helyettesének: — Megszüntettük az utol­só társbérletet is! Holnap be­jelentem a vb-ülésen. Ilonka, a titkárnő, aki egy aktát hozott be, és hallotta az örömteli megjegyzést, megszó­lalt: — Bocsánat, azt hiszem ön téved ... Van még egy társ­bérlet a Zebra utca 7-ben két idősebb asszony lakik társbér­letben. Egyik rokonomat láto­gattam meg a házban, tőle hallottam. A főhivatal vezetője dühö­sen csapott az íróasztalra: — És én erről nem tudtam! Minden kerület azt jelentet­te, hogy nincs társbérlet. Ezt az utolsót is meg kell szüntet­ni! Zebra utca hét? Magam megyek ki! így történt, hogy a lakásfő­hivatal vezetője becsengetett özvegy Branyigáné és özvegy Fekecsné társbérleti lakásá­ba. Elmondta, hogy miért jött, és fölszólította Fekecsnét, akit harmincnégy évvel ezelőtt társbérlőnek utaltak be Bra- nyigánéhoz, hogy foglaljon el a hüvösvögyi új lakótelepen egy összkomfortos, távfűtéses, beépített frizsideres lakást. — Kevesebbe kerül, mint amit itt a társbérletért fizet — tette hozzá végső nyomaté­kül. — Nem megyek el innen — hangzott a határozott válasz. — Én csak 65 éves vagyok, és a hátralévő harminc- negyven évemet Branyigáné- val akarom eltölteni. Megked­veltem őt. És nagyon szere­tem ezt a lakást. — Már hatvanhét éves — jegyezte meg Branyigáné —, de ezt csak az igazság ked­véért mondom. Egyébként ré­mes lenne, ha itthagyna. A tisztviselő igyekezett rá­beszélni Fekecsnét, de minden ékesszólása hiábavaló volt. Hiába ecsetelte a modern la­kás előnyeit, Fekecsné ragasz* kodott a társbérlethez. Bra­nyigáné is. A főhivatal veze­tője ugyanis már azt javasol­ta, hogy Fekecsné maradjon és Branyigáné költözzön a szép új lakásba. — Legyenek egy kicsit reám is tekintettel! — könyörgött. Nekem jelentenem kell, hogy már nincs társbérlet, és ma­guk miatt még mindig van ... Tönkretesznek! — Nagyon sajnáljuk — mondták szinte egyszerre az öregek —, maradunk. A lakásfőhivatal vezetője még aznap sürgős értekezletet hívott össze, és megkérdezte beosztottjait: ki tudna ebben a kínos ügyben valami megol­dást találni. Bodrogi szólalt meg: — Le kell választani a la­kást tanácsi költségen. — Már javasoltam. Fekecs­né hallani sem akar róla. Nem akar kimenni a gangra, hogy onnan jusson be Branyigáné- htoz. Azt mondta, hogy ö nem nem rokonszenvezett foglala­tosságával. Maguk között úgy beszéltek róla, mint valami csodabogánról. A férfit nagyon bántotta, hogy bátyjának gyermekei, akiket szeretett, és akikkel gyakran járt a tóhoz, nem hallgatnak rá. — Meglátod, ha nem me­gyek veled, alig fogsz valamit — mondta a fiú. — Ühüm . .. — Kétszer annyit fogok, mint te. — Igen, ez igaz. — Én szeretek neked segí­teni — érvelt a fiú —, ha be­vesszük a ligetet, harmincat fogok neked, meglátod. A férfi közömbösen ingatta a fejét. — Hozok hálót is — foly­tatta a fiú —, és akkor ötve- net is ... — Nem bánom — válaszol­ta lassan a férfi. — Elfoglal­hatjuk a ligetet. : — Igazán? Tényleg? — ör­vendezett a fiú. , — Addig halászunk, amíg nem lesz ötven ... Érted? — Igen . .. — És óvatosan visszük — hangsúlyozta gesztikulálva a férfi. — Nehogy elpusztulja­nak, mint a múltkor ... — Értem, bácsi... — vá­gott a szavába a fiú, és nyom­ban hangot váltott. — Pa­rancsnok, küldhetjük a halál­ra szántakat? — Jól van — mondta meg­adással a férfi. — Igen, a ha­lálra szántak csapata. Más kiút nincs. — Ki viszi őket harcba? — kérdezte az unokaöccse. — Kodzima alhadnagy! — mondta élesen a férfi. — Parancsára! — Együtt indulunk. — Igenis. A fiú ügyesen, akár a macs­ka fölpattant, megragadta a félig elkorhadt fadarabot, és rajtállásba helyezte magát. A férfi kedvetlenül megfogta a »bomba« másik végét. Tenye­re rátapadt a nedves, korhadt fára, amelyet belepett a nyir­kos föld. A fiú megindult. Ruganyo­sán, egyre gyorsabban lépke­dett, aztán mind szaporábban taposta a veteményeskert pa­lántáit. A roham, az roham! A férfi esetlenül rúgta ki ma­ga alól lábait. Fejét behúzta, mintha ez nem játék, hanem igazi csata lenne. Ügyetlenül szaladt, minduntalan belesüp­pedve a porhanyós földbe. Nem sokkal később — ke­zükben a korhadt tuskóval, csataszavakat üvöltve — elér­ték a tölgyfaligetet. A kicsi férfiasán kemény és harcias kiáltást hallatott, a nagy va­lami jajgatásfélét... KIéhány évvel később meg- ' kezdődött az igazi hábo­rú. Egyre terjedt, szélesedett, egészen az abszurdumig — a kis háborútól a nagy hábo­rúig. Először a fiú, aztán a férfi került a harctérre. A fiatal az első önkéntes iskoláscsopor­tokkal ment a frontra, és az idegen ország déli részén esett el. A férfit.a háború befejezé­se előtt hívták be. Egyik hely­ről a másikra dobálták had­testét. Végül őt is megtalálta a halál. És mindez annyira benne volt az ő régi háborúikban. Japánból fordította: Kovái Ivái hajlandó szomszédolni. Ré­mes egy nő! Cubacs, akit csavaros ész­járása miatt »Okos Gubacsi­nak neveztek, azt javasolta, hogy mivel az ügyben szerep­lő lakás 1945-ben az első társ­bérletek közé tartozott, nyil­vánítsák a Zebra utca 7., II. emelet 5-ös számú lakást mű­emléknek, és mint ilyen, ma­radjon meg. A lakásfőhivatal vezetője ilyen értelemben tartotta meg tehát nagy érdeklődéssel ki­sért bejelentését a vb-ülésen a társbérletek végleges megszű­néséről. Külön dicséretet kapott, amiért a Zebra utcai lakás »műemlék társbér­let~ maradt. Elhatároztál<, hogy ezt emléktáblával is megjelölik ... A lakásfőhivatal vezetője sugárzott a megelégedéstől. Az ülés szünetében a folyosón rágyújtott kedvenc cigarettá­jára. amikor Fekecsnét pil­lantotta meg. aki feléje köze­ledett és lelkendezve mondta: — Szerencséje van! Csú­nyán összevesztem Branyigá- néval. Hajlandó vagyok be- kottdanx abba a lukasba ... NYELVMŰVELÉS „Hirhetiett zenésze a világnak” (Sajátos jelentésváltozások) Sok ember fülében bizonyá­ra ismerősen csengenek a kö­vetkező sorok, melyeket Cso­konaitól, Vörösmarty tói és Aranytól idézünk. »Gerliceként nyögdécselek, Vigasztalást már nem lelek-» — így sóhajtozik Csokonai. »Hirhedclt zenésze a világnak, Bárhová juss, mindig hű rokon!« — így fordul Vörösmarty a hires zenészhez, Liszt Ferenc­hez. Arany meg azt mondja Lajos királyról, hogy nem ne­heztel Toldira kissé vidékies magatartásáért: »Mert az együgyű szív nyelvén nagyon érte« Íme: nyögdécsel Csokonai­nál még annyi mint .sóhaj­tozik’, hírhedt Vörösmartynál .hires’ és az együgyű jelenté­se Aranynál .egyszerű’. Ma vi­szont az említett szavakat más, inkább rosszallást kife­jező jelentésben használják. Persze nemcsak ezeknél a szavaknál figyelhetjük meg, hogy idők folyamán megvál­tozott annak az értékelésnek a természete, melyet velük ki­fejezünk. Egész sereg szavuk van, amely régen inkább di­csérő elismerést, kellemes hangulatot vagy legalábbis közömbös állásfoglalást feje­zett ki, s napjainkra megvető, lenéző, bántó árnyalatot ka­pott. A ma megbocsátóan le­néző jámbor szavunk ebből származik: jó ember, a szag valamikor közömbös szó volt, ma viszont ha ezt mondjuk valamire: .szaga van’, rossz szagra gondolunk. A protek­ció is eredetileg mindenféle támogatást jelentett, ma vi­szont — tudjuk — inkább az érdemet nem tisztelő, mások kárára történő támogatást je­lenti. Ma bizony nem dicsé­ret, ha valakiről azt mondjuk: "kegyes ember« vagy »benne van a keze valamiben«. Aranynál még a virágok dí­szelegnek, Petőfinél az embe­rek »Tekintéllyel díszeleg­nek«. ma viszont nem mond­hatnánk ezt elismerően, a tetszés kifejezésére. Nagyon sok szavunk csak olyan más szóval kapcsolódhat, ami va­lami rosszat jelent. Szeme n- szedett csak .hazugság’ lehet, elkövetni csak rosszat lehet. A példákat százszámra le­hetne sorolni, néha egész fo­galmi csoportok telítődnek meg ilyen rosszalló, aláérté­kelő viszonyulással. Minden aprópénz, különösen ha már nincs forgalomban, a semmit érés kifejezőjéül használatos: így — mondjuk — nem ér egy petákot, fabatkát, p olturát, garast, hatost, krajcárt stb. Általában ami kis értékke!, kis haszonnal jár, rendszerint az emberek rosszallását, lené­zését idézi föl, így lesz aztán a rongy, cafat, szemét, piszok a lenézett megvetett emberek jelzője. Az embert tudata, tu­datos gondolat- és érzásvilá- ga teszi emberré. — nos, ahol s amiben az ember ezt nem látja, a felé lenézéssel, meg­vetéssel fordul, így kapnak még kedves háziállataink is lenéző, megvető jelentésár­nyalatot: kutya, ökör, marha, szamár, disznó, birka, liba, tyúk stb: így válnak állataink kicsinyeinek nevei a gyermek vagy fiatal ember megvető jelölésévé: kölyök, tacskó, malac, borjú stb. Az eddigiekből úgy látsza­nék, hogy az ember alapve­tően pesszimista, gőgös, hi­szen a szavakban végbemenő értékelő változás általában a rosszallás felé tolódik el. El is hangzottak ilyen magyará­zatok. még komoly nyelvtudó­sok ajkáról is. Igen sok pél­dánk van azonban arra is. hogy egy hajdani rosszalló vagy közömbös tartalmú szó később közömbös vagy tet­szést kifejező tartalmúvá vá­lik. Színneveink közül pél­dául a veres vagy vörös ere­detileg .véres’, a tarka a .ko­pasz’ jelentésű tar származé­ka. — Az állatot és az állat kicsinyeit jelentő szavak egy részében is inkább a szere­tet. tetszés hangulata érvénye­sült: így a galamb, gerlice, őzike, vagy a csibe, bárány, gida, csikó esetében. Egyéb szavainkban is látszik az op­timista állásfoglalás győzel­me: a szerencse régen közöm­bös szó volt, s volt balszeren­cse és jó szerencse — ma sza­vunk önmagában is jó sze­rencsét jelent. Ugyanezt fi­gyelhetjük meg például kedv, kilátás, remény szavaink sor­sában, ezek ma önmagukban általában jó értelemben hasz­nálatosak. Igen érdekes bravúrja a nyelvnek az, hogy egy-egv szó jelentése mellé kifejleszt és tartósan használ olyan je­lentést is, amely az imént emlegetett értékelő álláspon­tot is kifejezi. Ilyenkor a szó jelentéskörében olyan elemek kerülhetnek egymás mellé amelyek úgy viszonylanak egymáshoz, mint tűz és víz Például az előbb rosszalló ér­telemben emlegetett állatmeg­jelöléseket dicsérőleg vagy kedveskedőleg is mondhat­juk: remek kölyök, kedvei kis csacsi, disznó szerencséje van, kutya erős ember; a mar­ha pedig most kezd — elég bántó módon — dicsérő tar­talmat kapni: marha jó stb. Ha a gyerek firkál, az rend­ben van. ha egy író firkál, akkor már lenézésünket fe­jezzük ki vele. A favágói tisztelt, becsült munka, de ha a mi munkánkról mond­juk, hogy »ez favágás«, nem éppen megelégedésünket fe­jezzük ki. A jó cég is lehel megbízható cég, de lehet meg­bízhatatlan ember is. A dí­szes társaság lehet éppenség­gel sértő megjelölés is. És így tovább. Sőt azt mondhatjuk hogy a beszédbeli helyzet, a környezet szerint a szavak — az értelem zavara nélkül — valami érzelmi, értékelő ál­lásfoglalással is telítődnek, s ez az eredeti jelentést egészen az ellentétéig eltolhatja. As érdekes éppen az, hogy a nyelv ezt a legkönnyebben minden különösebb zavar, félreértés nélkül tudja végez­ni. Ha például meghalljuk Adynak ezt a két sorát: »Hajh, jó urak, dicső urak, Ilyen gyávák a Góliáthok«, pillanatnyi habozás nélkül mindenki érzi, hogy a jó és dicső jelzőnek épp ellenkező jelentése van, mint a min­dennapi nyelvhasználatban. A gúnyolódásra vagy tréfára hajlamos emberek nagyon jó! ismerik ezeket a lehetősége­ket, s amikor azt mondják valakiről, hogy: »ugyan! csak gúnyolódik vagy tréfál«, ak­kor szavait rendszerint nem általános, mindennapi érte­lemben, hanem más — talán éppen fordított jelentésben kell értenünk. Arany például gúnyosan így tanácsolja a. fel­legekben járó kezdő költő­nek az egyszerűséget, közérthetőséget : Te mindig olyan szót válassz, csinálj. Amit ne értsen János, » vagy Mihály, Legjobb, ha tenmagad sem érted azt: így legalább soha fel nem akadsz Mert, aminek értelmét nem tudod, A szó mindenhová illeni fog. I)r. Mariinké András Barna Margit Megint Magasba illant az ég S a kékről Friss csengésű Arany zene I Zuhog a dermedt fákra S lágy rögökre A kamasz táj Langyos bizsergése Meleg vágyba feszül A napfényre Földszagú esőkre A szemérmes héjak Fölpattannak ömlik az ágakon A virágboldogság S kezdődik megint A tavaszi fogantatás

Next

/
Oldalképek
Tartalom