Somogyi Néplap, 1973. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-02 / 205. szám

ßencze lózsef Pajkos játszóterem Pajkos játszóterem: bodzabozót, vadon, futóka sátrakban ifjúságom dalol. Vén fekete szeder, te festettél bajszok, kamaszként először nékem tündérmaszkot. Pipámból füstölgőit diófa levele, sebesre csípte föl eperszín nyelvemet. B úzavirájg - kacajt csengett a domboldal, játszottunk kuncogva a felnőtt gondokkal. Kába nyári tűzben örökre elégtünk, mire a mesékből csalódva megtértünk. Hol van a királylány, csákóm se korona, isten-szakállával nagyapa se fogad. Testünk titkát akkor csak a játék kérte, megbilincselt szívvel vége a meséknek ... Szivárvány fácán él még a régi lángban, szívemig hallik el kukorékolása. PSZICHOMACHIA Borbás Tibor szobra (1970) Márton Klára Levél egy régenvolt kislányhoz Gyermekkoromban sokszor kimentem a faluszéli rétre. Hanyatt feküdtem a fűben, és néztem az eget. Kék, át­látszó üvegből volt, és túlsó oldalán mezítlábas angyalok sétáltak. Gyerekek játszottak körülöttük, akik életükben mindig jók voltak, boldog, csaholó kiskutyák futkároz- tak, akik soha nem haraptak meg senkit. Ha szürke volt az ég, azt hittem, hogy a kék üveg be­piszkolódott, és ha fehér fel­hők úsztak felettem, tudtam, azok hatalmas szappanhabok, mert azzal mossák tisztára a mennyországot és ha esett az eső, azt hittem, hogy az szeny- nyes víz. Éjszakánként, amikor néha fölébredtem, és ágyamból föl­láttam az égre, úgy gondol­tam, hogy azért terítették le a fekete, aranycsillagos pokró­cot, mert most odafönt is al­szanak. Imádkoztam, hogy gyorsan haljak meg. mert na­gyon szerettem volna oda­kerülni, és azt hallottam, hogy csak a halál árán lehet De amikor megdöglött a kiskutyám és ott feküdt moz­dulatlanul a kert végében, és hiába szólitgattam. nem nyi­totta ki a szemét, akkor érez­tem, hogy valaki becsapott. A kutya nem került a menny­országba. hisz ott volt előt­tem mozdulatlan teste, pedig soha nem harapott meg sen- i kit, csak megugatta a vere­beket és az ismeretlen embe­reket. És egyszer kolbászt lo­pott. mert éhes volt. Ott kucorogtam előtte, és kértem, hogy ébredjen föl, hozok neki kolbászt, egye meg, nézzen rám még egy­szer, nyalogassa meg a keze­met, meg is haraphat, és az­tán ismét meghalhat De csak csend volt körü­löttem. még a bogarak se zümmögtek. És ebben a né­maságban megéreztem, hogy ál valaki a hátam mögött. A nyakamba lihegett, s én nem mertem megfordulni. Tudtam, senkit se látnék, pe­dig az a valaki ott van. Ki­találtam a nevét: ő a Féle­lem. És akinek, ajándékot hoz, az azontúl mindig félni fog. Amikor apám fütyörészve egy szúdós vasvillával a sze­métdomb tetejére dobta a kutyát, kiszaladtam az ud­varról. Egészen a vasútállo­másig szaladtam. Tudtam, hogy a vonatok megvédenék. Néztem utánuk, ahogy pö­fögve kimennek a pályaud­varról, és már nem féltem annyira. Álltam a sínek kö­zött, beszívtam a vonatfüs­töt és éreztem, hogy nem áll a hátam mögött senki. A Fé­lelem nem mert utánam jön­ni. Boldog voltam, de nem imádkoztam, mert tudtam, nem kell meghalnom azért, hogy egyszer majd én is fel­ülhessek egy ilyen vonatra, amelyik nagyon messze megy. Ügy gondoltam, ha felnövök, lesz mapd egy játszótársam, akivel egyszer elutazunk. So­káig megy a vonat, a világ­végéig, mert valahol van egy utolsó pályaudvar. Azon túl egy hosszú kerítés, ami az egész világot átéri. A kerítés kőből van, olyan magas, hogy nem látni a tetejét, és aki jó és sokáig utazik, az bemehet a kapuján. Aki ide belép, egy hatalmas réten találja magát, s e rétnek nincs vége. Na­gyon zöld ott a fű, gyerekek játszanak benne, mindegyik­nek lesz egy igazi barátja, és olyas kiskutyák futkároznak ott, akik soha nem fognak megdögleni. Amikor felnőttem és meg­találtam a játszótársamat, már nem akartam elutazni. Nem mondtam el neki, hogy egyszer régen arról ábrán­doztam, hogy vele ülök vo­natra és leszállunk az utolsó pályaudvaron. Sok-sok rét volt körülöt­tünk, ahová nagyon hamar el lehetett jutni, és mindegyik hasonlított arra a régi, meg- álmodottra. De egyszer megint meglá­togatott a Félelem. A hátam mögött állt. Megismertem a lehelletéről. A játszótársam egy aszta­lon feküdt, fehér lepedővel letakarva, és én hiába szólít- gattam. Levettem arcáról a takarót, és kértem, hogy csak még egyszer nézzem rám, mondjon valamit, én nem árulom el senkinek. De csend volt, és ugyan­olyan megalázottnak, legyő- zöttnek és kifosztottnak lát­tam őt, mint akkor nagyon régen a kiskutyámat. Hazaszaladtam, bezárkóz­tam, de éreztem, hogy most utánam jött a Félelem. Néha, éjszaka, amikor sö­tét van. úgy érzem, valaki megsimogat. Gyorsan a vil­lanykapcsolóhoz megyek, de amikor világosság lesz, nincs a szobában senki. Zörög az ablaküveg, gyorsan kinyitom az ablakot, de rájövök, hogy csak a szél... Nagyon félek ... Napok óta levelet írok. Az­zal a régenvolt kislánnyal be­szélgetek. Arra kérem, zavar­ja el mellőlem a Félelmet, és találjon ki nekem még egy­szer, utoljára egy hosszú me­sét, amiben majd megint hi­szek, és sokáig tart. És egy kicsit igaz lesz, mert még so­káig akarok élni. A rtnyi év után ismét szülőfalumban járok. Elillant gyermekéveim hangulatát keresem. Szívfáj- dítóan kicsire zsugorodtak az utcák, a házaik, egykori biro­dalmaim szánté tenyérnyivé lett. Fájó nosztalgiával kutatok udvaron, padláson olyan tár­gyak után, melyek még nem süppedtek el a tűnő időben. A régi kacatoik között kis szí­nes üvegre leltem. Tenyerem­be vettem, letöröltem gondo­san a címkéjét, amely már megsárgult, de még jól olvas­ható a felírás: GYULANTIN. Különös, gondolom, hogy a lassan permetező idő városo­kat, piramisokat is elborító homokjából éppen ez a kis üveg bukkant elő. Egy őszi délután hangulatát ébreszti bennem, s különös ízekkel te­lik meg a szám. Megsimoga­tom a karcsú üveget, alig na­gyabb feldecisnél. Orromhoz emelem nyílását; enyhe pe­nészszag csap meg. Makulá- nyi sem maradt abból a vér­színű folyadékból, amely — annyi éve — erős illatával be­töltötte az egész szobát... Egy reggel arra ébredtem, hogy megrakott kocsik, szé­ketek, kerékpáros és gyalogos emberek véget nem érő cso­portokban kocogtak, surrog­tak el ablakunk alatt. — Hova megy a sok em­ber? — kérdeztem nagy­anyámtól. Ketten voltunk ott­hon nagyanyámmal, aki ho&z- saú évek óta nyomta már az ágyat. — Vásárra. Tóvárom vásár lesz. Embereik, sátrak, tarka ál­latok színes kavalkádja jelent meg előttem. Egyszer már jártam édesanyámmal a tó­vári vásáron. Cukrot vett ne­kem meg madárhangú sípot. Hirtelen arra gondoltam: ahol annyi ember jelen van, nekem is érdemes lesz sze­rencsét próbálnom. Talán hozzájutok valami keresethez. Édesanyámat három napja vitték be a kórházba. Igaz ugyan, hogy a mentőt nagy­anyámért hívatták ki. De amikor megérkezett a sziré­názó autó. a mentőorvos azon tanakodott, édesanyámat vagy a nagyanyámat vigyék-e el. Mindketten riasztóan rossz bőrben voltak, s az első pil­lanatra nem is lehetett meg­állapítani, kettőjük közül me­lyik szorul rá jobban a gyors orvosi beavatkozásra. Végül mégis úgy döntöttek, édes­anyámat viszik el. mondván, hogy a fiatal életet még ér­demesebb menteni. K imásztam az ágyból, s mielőtt még nagy­anyám megkérdezhet­te volna, mit akarok, kisur­rantam a szobáiból. Üres gyo­morral, de reménykedve sze­gődtem a siető lábú emberek, surrogó kerékpárok nyomába. Párás, csípős volt még a haj­nal, amikor kiléptem a ka­pun. mire azonban Tóvárra értem, már magasan járt a nap az égbolton. A tóvári faluvégtől már messze hangzott a vásári zsi- bongás. s hamar elvegyültem a portékájukat ki rua Igátok, vevők gyűrűjébe. Hosszan el­időztem az egyik lacikonyha előtt, s boldog voltam, hogy kedveimre szippanthattam a párolgó pecsenyék, sistergő kolbászok mindent átható, fenséges illatából. De nem bírtam sokáig a finom húsok párázásának közeiében, me­nekülnöm leesett, mert az ínycsiklandó illatok egyre csúfondairosabban i.mgenked­Szilas János tAiézesmadzag-ha/advány Somogyi Néplap A/érni meghatottsággal Vif lépte át Jegenye kar­társ hőn szeretett fő­nöke szobájának küszöbét. Végre egyszer őt is hivatja a Vezér! De vajon mit akar­hat?! Ha valami nagystílű ügyet bízna rám, habozás nélkül elvállalom... és ... és ... majd én megmutatom, miként kell az ilyesmit egy jól irányzott huszárvágással elintézni. Kemény leszek, mint a jégverés — határozta el magában Jegenye kartárs. A főnök gondterhelten tö­rölhette patyolattisztán villo­gó szemüvegét. Egyetlen pil­lantással végigmérte beosz­tottját, majd egy kissé zavar­tan beszélni kezdett. — Hm. . . szóval bizonyos stmnpontok miatt magára esett a választásunk. Egy ko­moly, nagy jelentőségű fel­adatot bíznánk önre. Jege­nye kartárs. Megoldásához természetesen maximális se­gítséget és teljhatalmat adunk. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy maga azt csinál, amit akar. A fontos csak az: minden úgy menjen, mint a karikacsapás! Ha sikerre vi­szi ügyünket, anyagilag sem jár rosszul. Természetesen ez azt is jelenti, hogy a f elő s- s é 17 kérdése is hátmintegy maga felé fog súlypontozód­ni. Ettől kezdve Jegenye kar- társ számára a szavak el­vesztek az éterben. Magabiz­tossága egy másodperc alatt elillant, már csak azon töp­rengett, miként szallhatna ki ebből a nagyon is kényes üzletből. Szinte össze csuk­lóit, midőn rájött az egyet­len lehetséges válaszra: se­hogy. Ha most nemet mond, örökre megnézheti magat. — Vállalom — hallotta vé­gül a saját hangját, valahon­nan igen messziről. Egy kissé kacsázva cap- latott a szobája felé. A fe­lelősség elvont fogalma im­már valódi súlyként neheze­dett keszeg vállaira. — Ilyen rázós ügy, és pont nekem jutott! — kesergett. — Mikor annyian élnek még a földön. Kínában, nálunk, jót meg itt, az osztályon is. Ez a gondolat nem hagyta nyugodni. Szobájába grve pillanatnyi töprengés után behívatta Persze kartársat, tíz beosztottjának egyikét, s rövid feszengés után belevá­gott : — Hm... szóval bizonyos szempontok miatt magara esett a választásunk... (nincsen) ... Vege tel' kongó gyomrommal, tá­guló orrctmpámmal. Céltalanul sodródtam, a tö­meggel, hol ide, hol oda csa­pódtam a színes kavalkádban. Egyszerre éles hang hasított a fülembe. Nem messze tőlem, a legnagyobb tumultus köze­pén egy bőrzekés, vadászka­lapos férfi emelkedett az ör­vénylő fejek fölé. Miközben harsányan kiáltozott, többször is megfordult saját tengelye körül, és széles mozdulatok­kal gesztikulált. Hamar Imre Az emlékek hídja — Szenvedő testvéreim! Áll­jatok meg néhány pillanatra a vásár siető forgatagában! Fej­fájós, (fogfájós, gyomorfájás testvéreim, csak néhány pil­lanatra jöjjetek közelebb! Megszületett a Gyulantin ne­vű csodaszer! Tizenhétféle külföldi vegyszerből állítot­ták elő. Minden cseppje cso­dákat tesz, gyógyít! Testvé­reim, ne mulasszátok el a nagy pillanatot! Lépjetek kö­zelebb ! Ú gy kavarogtak körülötte az embereik, hogy őt magát is majdnem le­sodorták alkalmi emelvényé- rőL Miután úgy találta, hogy sikerült elegendő ember ér­deklődését magára vonni, kö­rülnézett, s a kíváncsiskodó gyerekeket vette szemügyre. — Gyerekek, kd szeretne keresni közületek öt forintot? Kézerdő magasodott a bőr­zekés férfi felé. Valójában még senki nem tudta közü­lük, hogy miről is van szó. de gyors reflexszel én is a ma­gasba lendítettem karomat. Talán azért, mert valameny- nyi közül én látszottam a leg­elesettebbnek vagy csak azért, mert én álltam hozzá a leg­közelebb, rám mutatott: — Emeld fel azt a nagy táskát, add kézre a kis üve­geket! A szék lábánál hatalmas táska állt. Alig tudtam föl­emelni. A bőrzekés férfi ki­nyitotta a hasas táskát. Sok- sok apró üveg tárult a sze­mem elé. Az üvegekben fje­dig vérszínű folyadék. A fér­fi a táska aljából vattacsomót húzott elő, majd kibontott egy üveget. A vérszínű folyadék­ból cseppentett egy keveset a vattacsomóra, aztán körülné­zett. — Nos. testvéreim, ki lesz az első, aki meg altar szaba­dulni sokat kellemetlenkedő, rossz fogától? — Jelentkező volt szép számmal. Elsőnek egy hatal­mas termetű, harcsabajuszú férfi járult eléje. A különös illatú folyadékkal átitatott vattacsomót ráhelyezte a har- csabajuszú fájó fogára, ínyé­re. Sorra jöttek a többiek, va- latnennyien kaptak egy csepp - i nyi Gyulantinnal átitatott vattát az odvas, gennyes, da­gadt fogukra. A huszadik pá­ciens után ezt a műveletet a bőrzekés férfi befejezte, s ma­gához intette a harcsabajuszos férfit, akinek először helyez­te beteg fogára a csodaszer­rel átitatott vattát. Két ujjá- val belenyúlt a hatalmas ter­metű ember szájába, s mint­ha csak egy szilvamagot emelne ki. olyan könnyedség­gel távolította el a szúvas fo­gat. — Fogfájós testvéreim, ide nézzetek! Akkora fogat tartok itt az ujjaim között, mini egy haétves csikóét. Bátyám, ér­zett-e valami fajdalmát, ami­kor kihúztam? — Semmit, kiérem. Semmit nem éreztem. Amikorra a huszadik em­berrel is végzett, olyan szo­rosra záródott körülöttünk a kíváncsiskodók gyűrűje, hogy at'ii.g kaptunk levegőt. Minden­ki szerezni, venni szeretett válna a csodás hatású Gyu­latinból. A bőrzekés férfi lát­hatóan. erre a lélektani pilla­natra várt. — Fogfájós, fej fájós, gyo­morrá jós testvéreim! Láthat­játok, nem csalás, nem ámí­tás! Akinek a feje fáj, Gyu- laniti nos vattával csak meg­dörzsöli a homlokát, akinek a gyomra fáj, egy szem kocka­cukorra cseppent a csodaszer­ből, s megszűnnek a kínjai. Akinek pedig a foga fáj, lát­hatja, milyen egyszerűen se­gíthet maga is a baján. Van még néhány üveg Gyulantin a táskámban, ragadjátok meg a soha vissza nem térő alkal­mat! Ne térjetek haza Gyu­lantin nélkül! Mindössze öt forint darabja a csodaszerrel töltött üvegnek! Én adtam kézre az üvege­ket, a bőrzekés férfi csak a pénzt rakta el, azt is alig győzte. Amikor elfogyott né­hány száz üveg, s az érdeklő­dés is lankadt, a férfi a kö­zeli kocsiból újabb hasas tás­kát hozott, s a vásár másik pontján ütöttük föl harcailá- sunkat. Már az első percben elha­tároztam, szolgálatomért én is egy üveg csodaszert kérek. Jól jött volna az öt forint, leg­alább két-három napra meg­lett volna a kenyérre való. De most nem erre gondo’tam. Boldoggá tett a felfedezés: ez a csodálatos hatású folyadék meggyógyítja majd nagyanyá­mat és édesanyámat is. Jól bent jártunk már a dél­utánban, amikor eladtuk a harmadik tásika Gvulantint is, és én elszabadulhattam végre a bőrzekés férfitől, zsebem­ben egy üveg csodaszerrel. Kínzott az éhség, szomjúság, de nem törődtem már semmi­vel. Ütnak eredtem. Repülni, szállni szerettem volna, hogy mielőbb megtérhessek a cso­datevő GyulantinnaL Amikor hazaértem, megle­pett, hogy emberekkel volt te­le a kis szobánk. Nem érthet­tem, mit keres nálunk annyi ember. A szomszédok mind ott sustorogtak á na.gyanyam ágya körül. Naigyon fájt, hogy engem senki nem vett észre. Nehezen mégis odafuralkod­tam nagyanyámhoz. Sebtétben elmondtam, milyen csodalatos gyógyszert hoztam. Az őröm és a remény, amely gyors szárnyakon repített hazáig, most mintha eevszerre kilob­bant volna belőlem. Á sok ember szemében hitetlenséget, értetlen­séget láttam. Rimánko- dáiom.ra Madarászná mégis kezébe vette a kis üveget. Nagy ügsysl-ibajjal kinyitotta, beleszagolt. — Ö, de különös szaga van! Mi lehet ez? Szagolják csak! — s ezzel hátra adta valaki­nek a vérszínű folyadékkal töltött üveget. A kis üveg kéz. ről kézre járt, mígnem kisik­lott egy ügyetlen mozdulat közben Vargáné kezéből. A vérvörös folyadék szétömlött a szoba földjén, de erős illa­ta megtöltötte a szobát. Sírni szerettem volna, ve- lőtrázóan ordítani. De hang nem jött ki a torkomon. Te­hetetlen dühömben nekiron­tottam az asszonyoknak, s toltam kifele őket a szobáiból. Ügy éreztem, a szívem,bői is elfolyt most miniem jóság. A szomszédok, is,ma.'"3ök mind elszéledtek, nem állhatták vi­selkedésemet. Amikor kelten maradtunk a nagyanyámmal, odaborui- taim az ágya szélére. Babus­gattam. simogattam a sárga, aszott kezét: — Ha majd megint vásár lesz Tóváron, megint elme­gyek. Szerzek ebből a csoda­tevő gyógyszerből. Az bizto­san meggyógyít a nagy beteg­ségiből. Ügy bugyogtak föl bennem a szavak, mint a forrás vize. Ki tudja, meddig beszéltem nagyanyámhoz. Nagy sokára tűnt csak fel. hogy ő nem szól semmit, a keze hideg. Kitártam az ajtót, s kiiro- h.antam a kertbe. Az ősz fa­gyos iehellete akikor csapott át a virágágyások fölött. Be­leharapott a dáliák büszke fe­jébe, s szája szélén lecsurog­tak a véres szirmok. Amikorra az ég kárpitját kiverték apró, fényes szögek­kel, miár a koporsót is meg­hozták. Nagyanyámat bele­fektették. Én meg repülni, szállni szerettem volna, hogy megleljem nagyanyám pillan­tását, meleg tekintetét. r

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom