Somogyi Néplap, 1973. április (29. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-22 / 94. szám
Kaposvár művelődéstörténetéből Egy százesztendős - tantestületi jegyzőkönyv száz éve emelték rendezett tanácsú városi rangra. Ennek az időszáknak értékes neveléstörténeti emléke található a Somogy megyei Levéltárban: a kaposvári községi elemi népiskola tanítói karának 1869-től 1887-ig vezetett jegyzőkönyve. A kötet legérdekesebb »fejezete« az 1869—7Ó-es tanév töredékes és az 1870—71 -es tanév teljes értekezlet! jegyzőkönyv-gyűjteménye, az iskola első küzdelmes, mozgalmas éveinek hiteles dokumentuma. A jegyzőkönyvekből nemcsak Somogy polgárosodó megyeszékhelyének ellentmondásos művelődési-népoktatási helyzete elevenedik meg: az akkurátus följegyzések betekintést engednek egy népiskola és egy tanítói testület száz évvel ezelőtti életébe, munkájába is. A kaposvári katolikus elemi népiskola, amelyet 1715-ben alapítottak, 1869 nyarán több éves politikai harc eredményeként községi népiskola lett. A népgyűlési jegyzőkönyv szerint »az ülést megelőzőleg az egesz városi közönség — az ülés tárgyának közlése mellett meghívatván — szép számmal meg is jelent«. A városi bíró az ügy »horderejű fontosságát a nép előtt tárgyalta: azon kérdést intézte az együtt jelen volt közönséghez, váljon a Kaposvárott már létező elemi iskolát miként akarja kezelni és neveztetni kívánja, hogy az felekezeti avagy községi népiskola nevet viseljen«. A nép- gyűlés — több egyeztető . és helyeslő felszólalás után — egyhangúlag községi iskolává nyilvánította, es a város kezelésébe adta az elemi népiskolát, majd »egyhangú éljen felkiáltásokkal« megválasztotta a 25 tagú iskolaszéket. Az iskolaszéki tagok a városi polgárság és a polgári értelmiség képviselői voltak. flz iskolaszék vette élekkor »a közoktatás köriiii teendők elintézését«. Első intézkedéseként »a helybeli plébánost a ráruházott igazgatói hivataltól« fölmentette. Ugyanakkor megerősítette igazgatói tisztségében á tanító kar által megválasztott Rippl Józsefet, és őt az iskolaszék tagjává- nyilvánította Rippl Józsefet — a községesítés körül lezajlott viták után — 1870 májusában kartársai ismét igazgatójuknak választottált, jegyzőkönyvben is rögzítve azonban, hogy »a tanítói kar a törvény értelme szerint három év leforgása utáni szabad választási gyakorlatúi fönntartotta magának«. Az iskolaszék és a testület között kezdetben jónak látszott a kapcsolat. Így került az iskola első jegyzőkönyvébe hz alábbi »nyilatkozat«: »Mi, tanítók szívből üdvözöljük városunk közönségét, mely a ne- ■elés ügyét ily lelkesen fölkarolta és óhajtjuk, hogy e nemes lelkesültségét soha föl ne adja... Ily érdekeltség s meleg részvét — mellyel a városunk jobbjai a haladás és műveltség áldásában akarják részeltetni a Haza kis polgárait — nem lehet, hogy meg ne teremje gyümölcsét.« \z iskola négy fiú- és két leány- (összesen hat) osztályába majdnem 500 tanuló iárt. A magas osztálylétszámok miatt a régi iskola tantermei már szűknek bizonyultak: az osztálytermek egy része elhanyagolt, életveszélyes állapotban került a város kezébe. A 70-es évek első felében csak a legszükségesebb tatarozásra és átalakításra került sor. Az iskola udvarát — a korábbi gyakorlatnak megfelelően — az egyházközség kántora gazdasági udvarként használta. »Disznai az emeletre járnak — panaszolta a népiskolai jegyzőkönyv —; a sertésól az iskola bejáratánál, a kapualjban van* Az iskolaszék és a plébánia közötti "j agy sákvál tások« csak évek múltán rendezték ezt a helyzetet, hiába érveltek a tanítók azzal, hogy az udvar »az iskolásgyeramekak testgyakorlatára rendeltetett.« Az iskolai bútorok és taneszközök 1870 nyarán történt leitarba vétele után szívós — és kevés eredményt hozó — alkudozás kezdődött a hiányos fölszerelés kiegészítéséért, a szükséges szemléltető eszközök beszerzéséért. »Óra és csengettyű beszerzését a tanács fölösleges kiadásnak és haszontalan költségnek ismervén be — a tanító urak ebbeli kérelmeiktől elmozdít- tatnak« — olvashatjuk az egyik városi tanácsülési jegy- zőkönyben. Iskolacsengőre végül a gyermekektől szedtek be 1 krajcárt, amit az iskolaszék — a »fapénz« fizetésével együtt — jóváhagyott. Nem engedélyezte, és mint »jogtalanságot« tiltotta be azonban »az iskolai könyvtár szaporít- hatása tekintetéből havonként egy új krajcárnak az összes ifjúságra leendő kivetését és beszedhetését.« I! testület légköre az első években jó, kiegyensúlyozott volt. . Erről tanúskodnak az igazgatóválasztások (1870-től 1887-ig a testület négy tagja váltotta egymást az igazgatói székben). Ripplt, megszakításokkal, háromszor választották meg. De ezt bizonyítja a testületre háruló feladatok méltányos és arányos megosztása is. Csukly Károly és Jüngling István például önként ajánlkoztak a felnőttek iskolája tanítóinak. A vasárnapi ismétlő iskolából ^egyrészt az idősb collegük iránti kellő kímélet és figyelem, másrészt a tanítás biztosabb eredménye tekintetéből... a fiatalság sorrendje szerint vállalnak részt.* Az iskolaszék, illetve a városi tanács már, 1869- ban rendezte a tanítók, fizetését: javadalmukat , egységesen 700 forintban.,állapította, meg. Ez jobb volt, mint a korabeli előírás, jobb a megyei átlagnál, is. A dijlevelek kiállítását, az ígért fizetés teljesítését azonban — a tanítók, illetve Rippl igazgató ismételt panaszára — Kovács Sebestyén Gyula tan- felügyelőnek 1871 februárjában átiratban kellett sürgetnie. A városi tanács 1871. február 18-i ülésén aztán »a bíró úr, mint elnök előadta, hogy a tanárok fizetéseiket nem kaphatják meg, mert az arra utalt pénzt, föld- és korcsmaár endát az ületők nem fizették Jci*. Az átirat hatására-a tanács úgy döntött, hogy »a tanítók kifizetésére szükségelt pénzt a fogyasztási adókból a bíró úr előlegezni fel- hatalmaztatik.* A tantestület belső életének, kialakuló szokásainak érdekes ma is figyelemre méltó mozzanata a testület szakmai fél- készültségének »próbatétele«. A meghatározott témában készített »próbairatokat« — tanítási tervezeteket, szakmai tanulmányokat — a testület döntése szerint, az igazgató átvizsgálta, és a minősítést, »a megérdemelt calkulust az érdekéitekkel megbeszélve, az iskolaszékkel jóváhagyás végett tudatta«. A testület úgy határozott, hogy a próbaírásokat érdem szerinti sorrendben beköttetve megőrzi. 1871. évi áprilisi jegyzőkönyv szerint a »tanítói kar nagyon örvendett«, hogy a tanfelügyelő rendelete értelmében Somogy megyében is sor kerül az új tanterv alkalmazását segítő póttanfolyamokra. Kérték, illetve java» solták, hogy a tanfolyamiakat Kaposváron szervezzék. Élénken reagáltak 1870 májusában »egy tanító egyletnek Somogy megyében leendő alakulását« illetően. Jegyzőkönyvben rögzítették, hogy »a szerveződendő gyűlésben a kaposvári községi iskola tanítói kara minden egyes tagja megjelenni kedves kötelességének ismeri el*. Az ifjúság erkölcsi viseletével és szorgalmával »általában elégedett volt a testület. Az első évek jegyzőkönyvei, egyetlen, valóban súlyos fegyelmi esetet említenék, amikor is egy tanulót — sajnálkozva a kényszerű intézkedés fölött .— »testi büntetésre érdemesnek ítéltek«. A testi fenyítést egyébként »a 19. század második felének műveltségébe egyáltalán be nem illeszthető«, a tanító »személyét és hivatalát is sértő eljárásnak« bélyegezték. Az iskolábafárásró! számszerű adatok nem állnak rendelkezésre. A jegyzőkönyvek általában rendszeresnek, szorgalmasnak ítélték, még a legnehezebb téli hónapokban is. 1870 decemberében született olyan határozat, hogy »a téli zord időt, a gyermekek gyengeségét és ruhátlanságát figyelembe véve« a tanítói kar felmenti őket — a hétköznapi templomba járás alól A várossá fejlődő Kaposvár művelődési életében — már puszta létével is — meghatározó szerepe volt a »községe- sitett« elesni népiskolának. A liberális népoktatásügy szimbólumaként őrizte felekezeten kívüliségét: légköre, szellemi világa a demokratikus pedagógiai-népnevelési gondolatok melegágya volt. A kiegyezést követő években ugyan nem Kaposvár volt a megyei központja a haladó népnevelési törekvéseknek, de Csurgó, Hedrehely, Szigetvár vidéke és az alsó-babócsai járás tanítói, tanítóegyletei mindig szövetségesre találtak kaposvári kartársaikban. Dr. Kelemen Elemér Csanády János Világokat lélegző Amikor túl sok már a sár a láb alatt, egy katicabogár — pettyes kamillavirág sárga bóbitája beborít mézillatába: a mézillat az orrüregbe leng, mint régi barlangokban gyantaszag, szantálfa, mirrha füstje, — arany banán, sült tök, frissen törött kókuszdió, lombsátorokban —j Tahiti akkor már közel van, párducarcú, rejtélyes aktok, és itt van már a messzesodró kékség, — felette szél üvölt és szökőár ragyog! — a sóval összeragasztott, felszökő—visszahulló világokat lélegző Nagy Csendes Óceán! Fekete virág I. — Osohány Kálmán grafikája. A Csók Galériában nemrég bemutatott Csohány Kálmán Msnkáesy- dijas grafikusművész kiállításáról. A mikor valaki me^oérdi a hivatásomat, mindenkor zavarban vagyok. Vörös lesz az arcom, és dadogok, holott egyébként mindenki nyugodt és kiegyensúlyozott embernek ismer. Irigylem azokat, akik azt mondhatják magukról: »Kőműves vagyok. Vagy: »Könyvelő vagyok«. Irigylem a fodrászokat, sőt az írókat is; vallomásaik egyszerűségét. Az 6 hivatásuk magától értetődő, és nem követel hosszabb magyarázatokat. Engem azonban arra kényszerítenek, hogy ilyen kérdésekre így válaszoljak: »Én nevető ember vagyok.« Eme nyilatkozat természetesen továbbiakat köveid, miután a második kérdésre is mindig jennel kell válaszolnom. S ez a kérdés így hangzik: — ön ebből él? Valóban, én a nevetésemből élek. És meg - kell őszintén mondanom, jól élek, mert nevetésem ■— hogy kereskedelmi módon fejezzem ki magam — keresett cikk a piacon. Képzett nevető ember vagyok; senki más messze tájon nem neveit úgy, mint én. Senki más nem képes művészetem árnyalatait oly magas szinten művelni. Eveken át — hogy a számomra oly kellemetlen magyarázkodástól megkíméljem személyemet —, színésznek neveztem magam, de mimikái és beszédkészségem oly csekély, hogy ez a meghatározás nem látszott igaznak. Szeretem az igazságot, és az igazság az, hogy nevető ember vagyok. Heinrich Boti Kaposvári udvar. Rippl-Rónai József festménye. A nevető ember Nem vagyok bohóc, se komikus; nem vidítom föl az embereket, hanem vidám hangulatot teremtek. Nevetek szívből, minit egy római impe- rátor, vagy mint egy érzékeny érettségiző diák. A tizenhetedik század nevetése számomra ugyanúgy ismert, mint a tizenkilencedik századi kacagás, és értem a különféle századok önfeledt kuncogásait Megtanultam nevetni úgy, ahogy az ember megtanul cipőt talpalni. Amerika nevetése a mellkasomat, feszíti, Afrika nevetése -j- tudom — fehér, vörös és sarga nevetés. Es mindenkori, megrendelt nevetésem a megfelelő tiszteletdíj ellenében úgy buggyan föl belőlem, amint azt vásárlóim óhajtják. H éfkülöriietetten lettem. Nevetek lemezekre, magnetofonszalagra, s a hangjátékrendezők is megtisztelőén kezeinek és foglalkoztatnak. Nevetek mélabúsan, mértékkel, hisztérikusan; nevetek, mint egy villamoskalanz vagy mint egy kereskedőtanuló. Reggeli nevetés, esti nevetés, éjszakai nevetés, a szürkület órák nevetése: mind megtalálható repertoáromban. Egyszóval bárhol és aikárhogy kell nevetni, engem szerződtetnek. Az emberek tisztelik bennem, hogy hivatásom erősen igénybe veszi szervezetemet. Specialitásom — ehhez is értek — a magávalragadó ne- vettetés (beindítása. .Nélkülözhetetlen lettem a harmad- és negyedrangú komikusok számára, akik joggal reszketnék poénjaik csattanóiért. Mindem este a varietében ülök mint megbízható bértapsonc és előnevető. Feladatom, hogy a műsorban elhangzó számok gyenge és erőtlen pontjain magávalragadóan nevessek, kacagjak, vihogjak. Persze mint hivatásos nevető tisztában vagyok arr. al hogy munkám mindenkor ízlést és mértéktartást követel. Erős, harsány nevetésemnek nem szabad sem korán, sem későn robbannia, annak mindenkor a megfelelő pillanatban kell fölhangzanía. Az előre megbeszélt ritmus szerint pukkadok ki, s aztán már az egész nézőtér ordít, fulladozik, kacag velem. Az eredmény: egyetlen poén sem marad kellő visszhang nélkül. És ez óriási győzelem. Minden este kimerültén settenkedők az öltözőbe, megelégedetten, hogy vége a munkaidőmnek. Otthon táviratok várnak; »Sürgősen szjiksegem van a nevetésedre, felvétel kedden.« Néhány óra múlva egy túlfűtött gyorsvonatban gubbasztok, és kesergek nevetéseimen. Ezek után mindenki megérti, hogy munkaidő után vagy szabadságom heteiben nem lelkesedek a nevetésért. A fejőgulyás gyakran akkor vidám, ha a tehenet, a kőműves, ha a maltert elfelejthette, és az asztalosnak többnyire olyan ajtói vannak a lakásban, amelyek nem működnek, fiókjai, amelyek nehezen nyílnak. A cukrászok rajonganak a savanyú uborkáért, á mészárosok szeretik a marcipánt, és a, pék többre becsüli a kolbászt a friss, omlós kenyérnél; torreádorok szeretik a kapcsolatot a süketekkel az ökölvívók pedig élsápadnak, ha gyerekeíkoek vérzik az orruk. Sn megértem mindezt, mert én sem nevetek munkaidő ^rtán. Halálosan komoly ember vagyok, és mindenki joggal nevez pesszimistának. Házasságunk első éveiben azt mondogatta a feleségem: — Nevess egyet! Azután rájött, hogy ezt a kívánságát nem tudom teljesítőn. Annak örülök, ha túlfeszített arcizmaimat, kifacsart telkemet komolysággal pihentethetem. M ások nevetése is idegesít ma már, mert a hivatásomra emlékeztet. Békés, csöndes házasságban élünk, mert a nevetést a feleségem is elfelejtette. Néha rajtakapom egy-egy röpke mosolygáson és akkor én is ösztönszerűen elmosolyodom Egymással halkan beszélünk mert halálosán gyűlölöm s varieték harsogó lármáját, a stúdiók fölvételiéinek falakat rengető zajait. Akik nem ismernek, zárkózottnak tartanak. Bizonyára az is vagyok, mert rendszere sen kell a számat nevetésre nyitni. Életem ma már fanyar arckifejezéssel töltöm eL s bár időközönként még megengedhetek magamn ak egy gyenge kis mosolyt, néha arra gondolok: vajon nevettem-e életeimben egyetlenegyszer jót, szívből, igazán. Azt hiszem: soha. Testvéreim elmondhatják, hogy mindig komoly kisfiú voltam. Nevetek százféle módon, de a saját nevetésem örömét nem ismerem. lé vész Tibor fordítása Somogyi Néplap
