Somogyi Néplap, 1973. április (29. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-15 / 88. szám

Hz első űrhajós emlékére Részlet G. Tyitov szovjet űrrepülő „Kéklő földgolyó‘ című most megjelent könyvéből Nagyon jól emlékszem arra a napfényes áprilisi nap­ra. Szeretném összeszedni gon­dolataimat, szeretném meg­érteni és átérezni a küszö­bönálló hőstett jelentőségét, de valami szüntelenül megza­var engem abban, hogy kon­centrálni tudjak- U-gyan mi? Egy tücsök, amely valahogyan belevette magát a végelát­hatatlan kazah sztyeppébe, és ciripeli örök és monoton da­lát. Minek van itt és miért ciripel ilyen kitartóan, ami­kor most olyan rendkívüli dologra készülünk? Nézem a messzeséget, ahol a rakéta hatalmas teste áll. A taimasztóoszlopok nélküli ha­talmas ezüstös test szinte be­leillik a sztyeppe panorámá­jába; a felhőtlen napfényes égbolt .alatt mintha remegni látszana: lehet, hogy ez a haj­nali köd csalóka játéka, de le­het, hagy a túlfűtött izgalom űz csúfot belőjünk. Ügy rém­lik valamennyiünknek, mint­ha a rakéta türelmetlenül várná, hogy elszakadjon a földtől és megimdujan a messzi világűrbe. A hatalmas ezüstszivar csú­csában, a hideg fémlemezek mögött, az űrruha durva szö­vete alatt ott az ember. Ott van Jurij , -. Kisebb csoportban álldogá­lunk a kilövőhely szélén. Iz­galmunk tetőpontra hág. Va- -lamd nyomást érzünk a vál- lunkon. Nem fizikai nyomást. Ügy érezzük, hogy az emberi­ség évezredes -története áll a hátunk mögött, szigorúan fürkész bennünket, mintegy válaszra várva: hogyan vizs­gázik ma itt az emberi ész, az emberi tehetség és tudás, amely a kobaltétól az űrha­jóig oly hosszú és nehéz utat tett meg. Hogyan állunk helyt az egyiptomi piramisokat épí­tő -millió és millió névtelen rabszolga életéért, hogyan, -vá­laszolunk az elmúlt korok nagyjai: Arkhimédész és Ko­pernikusz, Galilei és Bruno, Lomonoszov és Newton, Ki- balcsics és Oiolkovszkij, va­lamint korynk konstgpAkfópei. és teoretikusai gigászi akara­ti és gondolati "erőfeszítéséi- re? Mit válaszolunk a törté­nelemnek az alatt a néhány másoperc alatt, amíg az űr­repülőtér startp arancsnoksá - 2a már visszafelé számol: tíz, hét. három, kettő, egy.,. — Indulás! — Indulunk — halijuk egy kissé torzítottan a hang­szóróból barátunk hangját, s úgy érzem nálánál is jobban áténezzük, amint a rakéta haj­tóműveinek sok milliós ló­ereje »'hámba feszül«, hogy leküzd je a föld vonzóerejét, elszakítsa a föld rabláncát Szokatlan dübörgés, tűz és portenger, majd újabb tűz- hullám hömpölyög végig a pusztán. Az ezüstszivar las­san leválik az indítóállvány­ról, és mintegy akarata elle­nére megindul az égbolt felé. Sebessége hamarosan növe­kedni kezd- Rövidesen tün­döklő üstökösként tűnik él a szemünk éLől... . A motorok dübörgésének elhalkulása után ismét hallom a monoton tücsökciripelést. A könnyű szellő a tavaszi fü­vek kesernyés illatát hozza 'félénk. Az ősi pusztaságban továbbra is minden olyan, mint évszázadokon keresztül volt, csupán valahol a magas­ban ragyog az emberi kéz ál­tal készített csillag, a Vosztok. Amikor űrruhába öltözve az űrrepülőtérre tartottunk, a tudósok közül az egyik Gaga- rinihoz hajolt, megölelte, és könny szökött a szemébe. Jurij megszorította a ke­zét, és mintha gyermékhez szólna: — Nem szabad __ P ontosan 108 perccel ké­sőbb ugyanaz a tudós újra megölelte Jurijt. Jurij ponto­san olyan földi lénynek lát­szott, minit az indulás előtt, és mégsem pontosan olyan­nak. Ebben a pillanatban ér­. kezelt vissza a világűrből. Bizony, mi, akik a startpálya leörül álltunk, nehezen tud- tuk visszatartani könnyein­ket, az öröm és a győzelem könnyeit. Könnyebb lett a lélegze­tünk. Az indítás eiiőttd má­sodpercek álomsúlya lefosz- lott rólunk, tova&zállt vala­hová a napsütötte puszta lá­tóhatárán túl, éppúgy, aho­gyan ez a látóhatár örökre elnyelte a rakéta hajtómű­veinek dübörgését. Kiálltuk a próbát. .. * * * 4 Jurij nagyon koián hagyott itt bennünket. Ez a világos fejű és igen nagy tekintélyű ember sokat tehetett volna az űrhajózás érdekében (az űr­hajósok fölkészítésének még- szervezésére gondolok első­sorban), sakkal többet annál, mint amennyit tett. Jurijt nem a csillagok vagy a rangok vonzották az űrha­józáshoz. Jurij egyszerűen tu­dott és szeretett repülni. • A repülőiskoOa. elvégzése után északra kérte magát, ahol kü­lönösen nehéz feladat a repü­lés, ahol igen kemények a munkafeltételek és ahol a re­pülőnek állandóan bátornak, határozottnak és koncentrált­nak kell lennie.’ Később azután bevet­ték öt az űrhajós csapatba. Tanulmányainak és munká­jának eredménye volt az áp­rilis 12—i történelmi repülés, annak az április 12-nek a reggele, amelyet a földkerek­ség néped a kozmikus kor­szak hajnalának nevezték el. Ezt a hajnalt azonban ná­lunk, lenn a földön, nehéz és hosszú munkanap követi. Így Jurij életében is bekövetkez­tek aiz új munlkahétköznapok. Jurij a7 űrhajósok úgyneve­zett könnyű felkészülését ve­zette, ő maga is további űr­repülésekre • készült, és kor­szerű gépeken végzett gya­korló repüléseket... • * • Jurij Gagarin — vala­mennyi szovjet űrhajóshoz hasonlóan — többször szán- déíkozatt még kirepülni a vi­lágűrbe, de tudta, hogy ezek a ..repülések _ bonyolultabbak: és nehezebbek lesznek az el- "sőhél." Erinél fogva sokat és szorgalmasan dolgozott. Gagarin egyszer elmondta: »Gyakran kérdezik tőlem, hogy miért van szükség ily^n megfeszített munkára? Miért dolgozunk mi úgy, amikor tudjuk, hogy ez a munka lé­nyegében felőrlá az embert. De vajon az az ember, aki fontos feladatot kap, aki nagy célokra tör, gondol-e arra. hogy egészségét rongálja hogy mennyi erőt, mennyi energiát és mennyi fáradtsá­got viselhet el anélkül, hogy ennek egészsége kárát válta­ná? Az igára emtber, a valódi hazafi ilyesmire sohasem gondol! Az a fontos a számá­ra, hogy feladatát teljesítse!« S mi megőriztük Gagarin optimizmusát. A kapu mellett volt egy még nagyobb kapu, de mint egy vasúti átjáró. A leeresztett sorompó rúdjá- ról tábla lógott le: Idegenek­nek tilos a bemenet. A kiska­pu mellett egy szomorúfűz nőtt. Mit keres itt egy szomo­rúfűz? Sehol egy csepp víz, mindent beborít a szürke por. Vas, kő, beton, bazalt, földbe döngölt salak. Csermák Ju­liska sejtette, hogy a bánya bejárata ilyenforma. De mit keres itt egy szomorúfűz? A hajlékony, hosszú fűzfaágak apró rezdülései megbontották a hely mozdulatlanságát. Jó ötlet volt, hogy itt mondjam meg neki — gon­dolta Csermák Juliska,, hátát a raktár poros falának vetve. Nem leszek bőbeszédű, épp csak a lényeget... Te nem fogsz engem többé megütni, Dér Lajo6. semmit se fogsz velem tenni, mert elmegyek. Amikor megszabadultam az otthoni verésektől, megesküd­tem, hogy ha valaki még egy­szer hozzám nyúl, kiugróm a kollégium . szárítópadlásáról. Tudod, hogy megteszem, amit mondok. Otthagytam a ruha­gyárat is.- mert óvodába akar­tam kerülni. Pedig harmad­részét keresem, mint ott ke­resnék. De ettől ne félj! Meg­élek én egyedül is, ebből" a pénzből is .. . Ne is beszéljünk többet... Csermák Juliska erősen remélte, hogy ennél- a pontnál sem sírja el magát. A sorompó mögött megállt egy óriási teherautó. Aligha­nem ezt hívják bikának. Olyan is volt, mint egy bika. Ösbika. A 6zürke köpenyes, sánta kapuőr , körülményes­kedve nyitotta a sorompót, a bika alig tudta kivárni: hö­rögve nekilódult, s majd elta­posta az embert. A kapu előt­ti téren szabályos kört .írt., le,. fékezett, majd tolatni kez­dett. Egészen a meredély szé­lére tolta a farát. E kkor megváltozott a mo­tor hangja: bőgött, or­dítva erőlködött az ős­bika, a hátsója fölemelkedett, és hatalmas kőtömeg ömlött zubogva a mélybe. Az állat, vagyis a teherautó, szemláto­mást megkönnyebbült, ma­gasra emelt hátsó felét úgy hagyta, és játékosan nekiira­modott a kapunak. A visszatért csendben Cser­mák Juliska fölnézett az ég­re. A szürkéskék őszi égbolt, valószúiűtlenül mély volt. Szinte látni lehetett, hogy végtelen.- A -Végtelenből egy repülőgép bukkant elő, hang­ja valahol lemaradt mögötte, s nyomában fehér csík tá­madt az égen, olyan, amilyet Juliska szokott tejszínhabból a tortára nyomni. Mindig azt hitte, az édesszájú férfiak szelídek ... Képek jelentek meg a mély égbolt vásznán: Lali, ahogy késhegyre szúrja a tortaszeletet és kitátja a száját, Lali, amint fakanálról nyalogatja a krémet; sárgál­lik a bajsza, az orra hegye... Lali — elködösült szemmel, amint ütésre emeli a kezét... A következő teherautó nagy tempóban vágtatott végig az előző útyonalán, s úgy tola­tott, mint aki mindjárt ha­nyatt zuhan a szakadékba. Mokány, fekete képű sorfőr tekerte a kormányt, s vadul nyomta a féket. Az arca kihí­vóan nyugodt volt, derűs, 6zinte hányaveti. Csermák Juliska megbor­zongott. A sofőr olyan erőkön uralkodott, amelyeket ő való­színűleg sosem tud fölérni ésszel. Sose tud megszabadul­ni a gépek és szerkezetek, a kordába szorított fizika iránti babonás félelméből. Legelső estéjén a kollégiumiban nem merte meghúzni a vécét. Mondták, hogy ott a fogan­tyú, mégse mert hozzányúlni. A nevelőtanár csodálkozva Űjabb teherautó érkezett Megtette az előzőek útjait, le­zúdította terhét és elrobogott. Megint ketten maradtak, Juliska meg a 6zomorúfűz. Nem tudni, melyikük volt a szomorúbb. Az asszony úgy érezte, a sok súlyos kő mind reá hullott... Kétségek fogták el. Azért jött, hogy megmondja Dér Lajosnak: nem akar tovább vele élni. Sértett­sége mélynek látszott, mint a csontot ért seb. Azért HALLAMA ERZSEBET Koszorú, koszorú nézte a zokogó kislányt, de nem szólt 6emmit. Egyszer Dér Lajos, akkor még éppen csak hogy udvarlója, föl akar­ta ültetni a húlllámvasútra... Nem, a gépekben ott szuny- nyadt a brutalitás lehetősége! A fekete képű sofőr magas fülkéjéből a földre ugrott A pró, görbe lábú emberke volt, terepszínű vászon­nadrágot és barna tri­kóinget viselt. A 6ántá kapu­őr is magasabb volt nála. öngyújtó csattant, a sofőr a láng felé hajolt, tenyerét használva ellenzőül a gyönge szélben. Csermák Juliska néz­te, milyen kicsi és görbe lá­bú ez az ember. Mint egy er­dei törpegomba ácsorgott a salakon. Hányaveti, de na­gyon kicsi. Beillett volna a kocsikerék küllőjének, akkora volt Ma a gyerekek nélküle reg­geliztek. Krisztosz, a görög kisfiú a napos meg Galam­bos Évike. Hajtogatják a ne-, gyedéit szalvétákat, s Krisz- tosmak a szemébe hull a fe­kete haja. Két ügyetlen, te­nyerük közt hasasodik a pöty- työs bögre. A tejeskávé, mint hosszú szőke bajusz, az állu­kig folyik. Juliska mindig odaugrik: rá ne menjen a ru­hájukra. A szülők délután mégis összecsapják a kezüket: uramisten, milyen maszatos vagy, kisfiam! De a szülők nem érdekesek. Délelőtt Anna óvó néni hazaugrik a kislá­nyához ..akinek torokgyulla-- dása"van: ügye," Juliskám, le­vezeted a foglalkozást? Ün­nepi órák ezek. A papírlapo­kat égővörös virágok lepik el és krumplifejű emberkék boldog sokasága. A szobát be­tölti a gyerekfecsegés és a guruló ceruzák otthonos za­ja. Körbeállnak, papírkoszo- rút tesznek a fejükre, a rep- deső hajszálakon átsüt a nap, Koszorú, koszorú — énekel­nek. Juliska visszafogja szép, erős, csengő hangját, s csak zümmögve vezeti a sok eset- lő-botló dörmögést meg csi­lingelőst. Akár a kotlós a csi­béivel, ez éppen olyan, csak hangban megformálva. Mi­lyen érdekes, hogy a világon sok dolog lényegében ugyan­az, noha más-más formában jelenik meg! Talán a végte­lenség ismétlődő csillagainak rendje ez ... A «rét: Napnyiig«* » Kapa« partija» jött ide. S nem azért, hogy idegeneken és a világon saj­nálkozzék. Nem hogy beleél­je magát ebbe a környezetbe, mihtha valami lényegeset várna megint. Csermák Julis­ka, ne szimatolj megint fel­fedezéseket! Ne légy olyan érzékeny! Ne légy olyan... »Koszorú, koszorú! Mért vagy ■ olyan szomorú? Azért vagyok szomorú, mert a nevem ko­szorú ...« Ettől még nem kell sírva fakadni, Éz csak egy gyer­mekdal. A 6zomorúíűz mintha nö­vekedne. Apróleveles vesszőit tán addig-addig növeszti, míg rá nem borul erre a bányá­ra, mint egy eleven sátor. Az is igaz, hogy ronda han­gon kiáltottam rá: •— Ne lépj a koszos cipőddel a parket­támra! Először nem is volt rossz kedvű, inkább mint egy rakás szerencsétlenség, részegen imbolygó feje akár egy rokkant játékmackóé, amit egy szál cérna tart. Ki tudja, mire gondolt. Ügy vi­selkedtem, mint a nénje. Az lehetett ilyen hisztérika. És a hangja, ahogy mondhatta: »Amíg az én kenyeremet eszed, édes fiam...« Lehet, hogy a nénje helyett ütött meg engem. Mert azt mond­tam, ne lépj a koszos cipőd­del a parkettámra ... Nem is az én parkettám. A kettőnk parkettája. Megint, a fekete képű jött. Fennhéjázó képpel gyötört* a kocsit, s a gép hörögve errge- . delmeskedett. Hajszál híjám lezuhant, á kerekek őrjöngve hányták maguk alól a földet. Meghunyászkodva lódult heiki a gép. De Juliska már tudta,’ hogy a sofőr hetykesége csak egy erdei törpegomba hetyke­sége. A következő kocsi, mint egy nagy jámbor állat tért rá a keréknyomokra, Fék, to­latás, fék, emelés, döntés, in­dítás. Kiderült, milyen taka­rékos, pontos mozdulatokkal dolgoznak ezek az emberek. A kocsik mindig ugyanazt az utat tették meg. Irdatlan mennyiségű követ döntöttek ki magukból. Pedig alig egy órája jöttek-mentek. A med­dőhányó távoli hegycsúcsai most mutatták meg rejtett ér­telmüket. S ekkor hirtelen megértet­te, honnét jön ez a sok kő. 1 Lentről jön, a föld alól. On­nan, ahol Dér Lajos az élete egyharmadát tölti. A teher­autók szenvedő bőgése, kerék­nyomuk mélysége, a kitapo­sott út szigora, az a centrifu­gális erő, amely mozgatta, de nem hagyta eltévelyegni őket, megsejtetett valamit az emiber életét kitevő munkanapok roppant kalapácsütéseinek té- bolyító s egyedül üdvözítő monotonságából. Ez a kalapács zuhan le Dér Lajosra is minden áldott nap, s mindegy: reggel, délben vagy este lép ki a kapun, a fülében mindig ott van a ka­lapács dörrenése, tagjaiban a ránehezedő súly nyomása, idegeiben az egyhangúság pusztító 6zúpercegé6e... Cser­mák Juliska egy másodperc tört részéig még a torok foj­togató szomjúságát is érezte, a port, ami a nyelvre, a száj­padlásra, a tüdőre rakódik, kiszikkasztja a nyálkahártyá­kat, s beül a pórusokba, ahonnét minden nélkülözhe­tő nedvesség rég elpárolgott, s a hajszálereken át látha­tatlanul eliebeg-úszik az ide­gekbe is, fátyolossá teszi a figyelmet, ködfüggönyt emel az elvont világ elé... S mivel a kapu mögött olyannyira lapályos volt a vi­dék, mintha a föld semmiről m tudna, Csermák Juliska szívét apróra imorftorta Imm a rémület. Dér Lajos esésé* nyomtalanul eltűnt a világ­ból. Dér Lajosné könnytél«« szemmel meredt a kapura, • rettegve várta, hogy az W» felbukkanják. Csak még moot az egyszer lássa meg! A vára­kozás megfeszült belső csend­jében egy hang azt énekelte: koszorú, koszorú, mért vagy olyan szomorú — Talán Ga­lambos Éviké üvegpohár- hangja. Csak még az egyszer élve jusson ki! A kék ég alá, amire tejszínhabcsíkokat húz­nak a repülők. A föld felszí­nére, ahol rebbenő levelű szo­morúfüzek nőnek mozdulat­lan bazaltkockák és vasosz­lopok között. A levegőre, ahol benzinszagú öngyújtók fedele csattan ... Mindennek jelentősége lett. Az élet ott feküdt végesteles végig a föld alatt, s úgy resz­ketett, mint vakító napfény­ben a tűz áttetsző lángja. A világot egyetlen pókhálószál tartotta össze. A ztán mozgás támadt. A sánta ember kinyitogat- ta a kapukat, s Cser­mák Juliska ebből rájött, hogy Dér Lajos él. A műszak­nak vége volt. A falak is üvöltenének itt, ha valami baj volna. De azért az a súlyos valami, amit nevezhetünk szomorúságnak is, megma­radt. ' Olyan volt, mint egy vastag, átlátszatlan kék üveg­golyó. Mintha Csermák Ju­liska verejtékéből született volna, miként kagylók eseté­ben a gyöngy. A nyúzott sokaság nagyban tülekedett kifelé a kapun, vaskos szavak záporoztak a méltóságteljes kapuőr fejére. Az egyik ember füle alágyűrő- dött a sebtiben fölrántott svájcisapkának. A másik ép­pen csuklóit egyet és károm­kodott utána A harmadik el­szabadult cipőfűzőjét vonszol­ta, anélkül, hogy észrevette volna. A negyedik szemében űzött aggodalom látszott. Ahogy nézte őket, Csermák Juliska olyan valamit érzett, mint az óvodában, amikor ebéd után a gyerekek álmát őrzi, s figyeli, hogy cirógatja végig a nap a hajak csillogó szálacskáit • az orrok alatt gyöngyöző izzad tságcseppe- ket... Amikor Dér Lajos bizony­talan medvealakja megjelent a kapuban, a felesége neki­iramodott, és a nyakába ug­rott. A többi kifelé türem- keddf -odafordult. . Valaki cup- páfított is. ~ • Nem kaphatnáWr egyet mink is? — mondta ki végül .Tóth TV.. .János, . igen nagy tetszést aratva. S ezzel a dol­gok visszaugrottak eredeti helyükre. Kiss Dénes TÜKREIM Tükreimben elkopnak «2 arcok boldog aki önmagáig tót Csak a rétek régiek a rétek s patakpartok becéző puhák. A csapákban összegyűlt esővíz fűpillák közt nézte az eget a jegenyék lobbos kitörését Azt éreztem az akác szeret! És szeret a völgyek öle engem lehasaltam vert a föld szive Tócsaszemből néztem föl magamra az ifjúság szent szeplősre. Toldalági Pál A VÉDTELEN A krokodilkönnyeik, a sánta hazugságok, hamis mosoly a megszokott kellékek, senkit nőm lep meg mér, hogy nem komoly, ahogy egymás között mi mozgunk, megszámlálhatatlan szerep vár minket, és vállaljuk, és mi, vannak bukások, sikerek, txm mellékalak, főszerepéé, nőit görögtűz, de ram, aki mindenben adja. arca elárulja, műt érez, hogy mit szeretne, mi legyen, 6 az igazi, tiszta lélek, és éppen ezért védtelen..

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom