Somogyi Néplap, 1973. március (29. évfolyam, 50-76. szám)
1973-03-04 / 53. szám
Kerék Imre Március Soha még ilyen márciust! Tömény szesz-ize van a dalnak: Lüktető városok felé világgá indulnak a falvak. Indulok én is. Szívemet ismeretlen ég vonzza, hívja. Vándorbotom szál jegenye, hegyén tömött felhőtarisznya. Bőröm alatt zászlók röpülnek, lobogva izzanak a csontok ... Szabad vagyok, mint a madár, . s menthetetlenül boldog. Ki viszi tovább? Alomból, kínból, szerelemből Déva várát ki rakja fel, ki állít májusfát a Napnak, a világ gondjáért ki felel, ha nem leszünk, ki hordja majd örökségünket, a vaskoronát, fűszálakat rohamra ki vezet, a forradalmat ki viszi tovább? Jövőnk mocorgó ághegyén a rügyeket kicsoda gyújtja ki — kövek, fák emlékezetében marad-e belőlünk valami? Czene Béla: Műterem. (A Vaszary János Kiállítóterem anyagából.) L áttad a tévében annakidején azt a Dzseni- filmet? —. Melyik Dzseni-filmet? — Hát amelyikben olyan szépen föltalálták azt a kis huligánpalántát, aki verseket ír... — Miért kérdezed? — Merthogy van nálunk egy kis szoknyás, akinek az apja ugyanúgy iszik, a családja ugyanúgy szétment, és ő ugyanúgy naplót, meg verseket ír, mint amaz, csak hát a dolgait egy kicsit másként intézi. — Ez a naplója, Klárika? — Igen. Itt kezdődik, a harmadik lapon... »■Születésemkor egy határmenti kis faluban laktak a szüleim. Apám kőműves volt; ő 27, anyum 19 éves. Anyum szerint, amikor kicsi voltam, szinte fehér, lobogó hajam volt. Sok baj nem volt velem, mert keveset sírtam, és így magamra hagyhattak napokra . is. Ügy látszik, már ekkor szerettem a magányt.« — Miért jött el hazulról, Klárika? — Mit tehettem volna egyebet? Vége lett a nyolc osztálynak; kezdenem kellett valamit magammal. Otthon meg abban a kicsi faluban, ahol a gyerekek utánam kiabálják, hogy apám melyik árokban fekszik?!... »Amikor először ültem iskolapadba, nagyon sírtam. Pedig később rájöttem, hogy ott szép és jó.« — Miért lett éppen szövőtanuló? — Mit tehettem volna egyebet?'Ezt hirdették a legjobban, és első szóra föl is vettek. Nekem meg nem volt semmi fontosabb, mint az, hogy csak el, el onnan, hazulról. — Hogyan szokta meg a gyári életet, nehéz volt-e a fizikai munka? — A gyárat azt gyorsan megszerettem. Jó volt látni, ahogy abban a nagy csarnokban örökösen zakatolnak, -forognak a gépek. De ahogy eleinte mivelünk a művezetők bántak, az egyenesen pokoli volt. Egyik-másik éppen csak azt nem mondta, hogy kuss... Volt bizony sok olyan napom, hogy arra gondoltam: fogom magam és leszámolok. De aztán mégis csak maradtam... »Édesanyám nagyon sokat dolgozott, hogy megélhessünk. Sajnos, sok-sok pillanat jut eszembe erről az időről. Az iskolában nem értették meg, hogy miért megyek mindig kisírt szemmel, miért vagyok mindig kedvetlen.« »Később a nagyszüleimhez költöztünk. Korábbi lakhelyünkről nem vittem mást magammal, mint magány- és ábrándszeretetemet, és sok fájó emléket. Nem sajnáltam, csak a liliomot, meg a szomszéd nénit... Az új községet nehéz volt megszokni. Anyum is egyre idegesebb lett. Ha rosszabb jegyet kaptam, úgy kiabált velem, mint a sükettel. Jobb lett volna, ha az államnak adlak — mondta Akácz László ■Clarika —, mert az az utálatos apád mindig iszik, és te nem tanulsz, csak a villanyt égeted.« — A verseny után? — Következett a szakmunkásvizsga. Annyira tudtam az anyagot, hogy félig sem engedték elmondani. Aztán tíz napra elvittek a Balatonhoz. Ott egy nemzetközi táborban sok érdekes emberrel megismerkedhettem. »Sokszor volt úgy, hogy fél éjszakákon át gondolkoz- tami és sírtam a sorsom miatt. Talán nem is az anyám az, aki mellettem alszik — mondtam ilyenkor magamnak —, talán nem is ő szült engemet...., Egyedül a nagyapám szeretett. O járt “ -el—a -szülői értekezletekre is,' és amikor megjött, elmesélte a szomszédoknak, hogyan dicsértek az iskolában... Tudom. hogy többször szembe» szállt anyummal is. A legjobban akkor, amikor úttörőoklevelet kaptam, és anyum azt mondta rá, hogy majd jó lesz gyújtósnak.« — A vizsga után milyen munkát kapott? — Mindjárt három műszakba osztottak be. Ha délelőttös vagyok, hajnali négykor kell kelnem, hogy időben beérjek. »Történt egy napon, hogy a titokban írott kisebb írásaim tömkelegét — összesen három spirálfüzetet — széttépve találtam meg. Nem is tudom, mit éreztem akkor. Betetézte minden eddigi szenvedésemet. Kórházba kerültem, nyugtatókkal kezeltek. De sokáig hiába, mert csak sírtam ... Aztán egyszer meglátogatott anyum. Mintha nem is ő lett volna. Ügy beszélt akkor velem, mintha egészen pici lány lennék, és ettől végtelen boldogító lett az életem.« — Hogyan él most? — Keresek általában 1600 forintot, ebből az albérlet 250. Aztán a villamosbérlet, az ebédjegy, ha délelőttös vagyok. Néha egy szoknya, egy blúz, és a buszköltség haza, mert minden héten hazajárok. Meg hát a füzetek, könyvek... — Milyen füzetek, könyvek? — Gimnáziumiak. Tavaly ősszel oda is beiratkoztam. Most kezdtük a második félévet. »Ebbe a naplóba mindent beleírok.« ' —■ Miért ír? — 'Érré^'nerrr" ttidoíc ‘“Válaszolni. Csak azt tudom, hogy néha le kell ülnöm, és. leírni mindent, ami velem történik. Néha csak úgy, ahogy kifut a toliamból, máskor meg lassabban, versben. — Klárika, végül is mi lesz majd magából? — Nem tudom. Most járok a gyárba, dolgozom, végzem a gimnáziumot. Aztán majd csak lesz valami. Kicsi koromban ápolónő szerettem volna lenni, majd iró, meg sebész. De hát hol vannak már ezek az álmodozások ... — Hol vannak? Ne higy- gye, hogy olyan messze vannak, Klárika! Nehogy azt higgye! — Na, találkoztatok? — Találkoztunk, — És? — Annak a tévés Dzsemnek nem merték mutogatni az arcát; emlékezhetsz: visz- szájára fordították, kifehérítették. Ezt a kis Klárikát viszont a legszívesebben plakátra másoltatnám. Jó nagy plakátra: szembefordítva, színesen! A víz egyenletesen csörgött, átlátszó, háborítatlan folyamban, sokméteres alagutak hosszán végigbizseregve. Sziszegő, vékonyka sirdogáiás hangja járta be a falakat, panaszait csak a függöny puha redői fojtották meg, amint elveszni bolyháik rengetegébe terelgették. Kati a parányi mosdófüllke nyirkos menedékében álldogált. Tenyerei öblét a csap alá tartotta, míg forró csuklóit is elárasztotta az irgalmas hűvösség. Azután arcát újra megmerítette benne, miaga sem tudta, egyvégté- ben hányadszor. S hogy a törülköző után tapogatva felpillantott, a félvak tükör az övé mellett a Főnök bar- na&zeplős, banánhéj-arcát is megtörte-gyűrte s ringatta szelíden a sík felszín alatt megbújt hullámain. S mintha a ndikkelezett csövek csápjai egyszerre növekedni kezdtek volna, lassan óvakodni feljebb és feljebb, kitapogatni a távolságot, láthatatlan, hideg permetüket a kislány gerincére csorgatva kegyetlen-kiszámítottan. A Főnök arca váratlanul gömbölyűvé, majd kétoldalt csúcsossá torzult: a tükörbé- lii mosoly fintorba veszett. — Félsz? —j Kati lehunyta a szemét. — Rosszul érzed magad? — lágyult el a Főnök hangja, — Csak... megszédültem — mondta végire a lány. A banánhéj-arc elkeskenyedett: — Ha nem akarod ... ha nincs ma kedved ... A lány összeszedte magát. — De igen! Akarom!. , Azaz ... nagyon szeretném. A Főnök ujjai a lány vállához értek, s beletévedtek a hátközépig érő haj tömegébe. — A legügyesebb tanítványom vagy ... s ezzel a haj-, jal a legjobb reklám’ egyben — mondta szelíden. — Ne félj! K ati tenyerét sós pára futotta be, köpenye érdes vásznához tapasztotta hát mind a két kezét. — Köszönöm, Főnök úr. — Köszönöd — legyintett a Főnök. —■ A téremben csak engem figyelsz ... Érted ? Körbejárod a fejet, s odapil- lanitasz rám. Intek majd, ha jói csinálod. — Igen, Főnök úr. Köszönöm. >— -Nna, Hát akikor... — állt félre a Főnök. A kislány keskeny szalagot húzott elő a zsebéből, s hosz- szú. nehéz hullámokban aláfolyó haját kapkodó, gyors mozdulatokkal kötötte össze a tarkója fölött, csak azután indult a terembe. Hallotta maga mögött a Főnök fumér- lemezlépteit: finoman herse- gett az új cipőtalp a szönyeg- telen parketten, de nem dongott — a Főnök elegánsan vékony volt, járása könnyed, éop mint a női hajakkal eljátszadozni tudó, varázslatosan gyengéd ujjai. Kati barátnőjét és munka- tárást lelte az előkészített székben, a másik fodrászta- nülót. — Jó hajanyag — könnyebbült meg a kislány, míg a tartályt a mosáshoz odacipelte. — Se drótszálú, se habosán selymes: közepes minőség, elbánni vele álom. Akár egy hatalmas liften süllyedt volna alá az összeszokott, félévente újra és újra ítélkező, időszakos vizsgáztató bizottság, vagy ők ketten emelkedtek volna ugyanúgy — Kati csak a fejet látta, meg Anicska szorongó arcát —, egymást figyelték csupán. Minden lélegzetvételűikkel buborékokat kaccantva egyenest a százas égők fényébe, mások számára hangtalanul. Kati ujjai alatt felverődött a hab langyosan, puhán, paRaffai Sarolta rányi szivárvámyos hólva- gocskákká fúvódott. S azok játszódtak egy keveset, szán- káztak a duzzadó hajtöme- gen. F ölfénylettek, öntelten és nekiszabadaultan pöffeszkedtek, ám azonmód semmivé foszlottak, hogy szemmel nem is látható anyagukból új gömböcskék keletkezzenek.. Kati ujjad a tarkót, a fülek domborodó tövét csiklandozták, Anicska összepréselt szájszélére vidáman pipáló fintorokat csalva. A kislányok folyton foly« vast összemosolyogtak, a művelet követelte figyelmet leszámítva szinte egyvégtében, magmerültek egymás tekintetében, mintha hosszú rabság után . , az újjászületettek sajátos örömével nem tudná.-, rtak betelni. . ir- Kár volt rettegni ’»—- á' PiTnök mégse ’ rossz ’ ember! Most igazán áz ő . kezében vannak ... mind a ketten ... mint 'aKogyabTsoIia. ....... M int ahogyan a félév folyamán egyszer se — gondolta Kati. A Főnöknek tudnia kell, hogy ő akkor se akart rosszat... Semmit nem sejtett még a szakmáról, a szabásokról — a tanárnőnek kellett volna óvatosabbnak, lennie... Mert ő megírta — volt olyan ostoba —, megírta abban a legelső, nyomorult iskolai dolgozatban, hogy mivel tölt egy munkanapot a műhelyben. A mesterénél. Azután gyanútlanul végezte tovább a dolgát. Anicska érezte meg előbb a lekozmált étel fanyar bűzét: az odalkozmált szakmai becsületét... Ismerte a KIOSZ-éLnököt, s még inkább a KlOSZ-elnök feleségét. 'Udvarlás - több változatban — Hidd el, édes Pirikém, velem nagyon jól jársz, ha a feleségem leszel. Az én két széles vállam és az én két izmos karom fölfogja majd a kettőnkre nehezedő összes terheket. Én téged a széltől is óvni foglak, s tenyeremen hordozlak valósággal... Mi az, szóltál valamit, szivecském? — Igen, azt mondtam, hogy lassítsunk egy kicsit. Neked könnyű, üres kézzel, de én alig bírok melletted loholni ezzel a két dög nagy szatyorral. e — Rózsika, imádott, angyali nő! Számíthatok az ígéretére? — Igen, Dezső. — Ott lesz ma éflet? — Igen, Dezső. — Pontban éjfélre, ahogy megbeszéltük? — Igen, Dezső. — A lakáscímemet sem felejtette el? — Nem. Dezső. Rumptali- né utca 8/b. — ötszázba« állapodtunk meg, ugye? — Igen, Dezső. — Pompás! Csókolom a kacsóit, Rózsika, isteni, drága nő, és várom. Pont éjfélkor! — Jaj, Dezső ... én úgy félek, hogy kitudódik ... — Ugyan, Rózsika, ki a fene tudná meg, hogy maga diszponálta oda azt az ötszáz nagyméretű téglát a gyárból az én villámhoz? — Drága kisasszony, maga gy csodálatosan karcsú, légies, szinte azt mondhatnám, hogy éteri tünemény... — Ne fáradjon az udvarlással, uram! Én autóbuszon nem vagyok hajlandó ismerkedni. — Maga félreért, kisasz- szöny, Eh csak árra akartam megkérni, hogy most már lepjen le a lábamról, mert le szeretnék szállni... — Mondja, Gézuka, maga tényleg a kapurtálai maharadzsának a fia? — Tényleg, Zsuzsika. — És hol van az a Kapur- tala? — Afrikában, a Tadzs Ma- hal-tó mellett. — Jé! És ott ilyen jól beszélnek magyarul? <— A mi népünk rokona a magyaroknak, Zsuzsika... Közös őshazánk volt a Góbi-sivatagban. — És azon a tízezer forinton, amit kölcsönadtam, valóban repülőjegyet vesz kettőnknek Kapurtalába? — Természetesen, Zsuzsika ... Hisz mondtam, hogy be akarom mutatni magát, kis menyasszonyomat, atyámnak, a maharadzsának! De a kérdéseiből mintha azt erezném, hogy nem teljesen bízik bennem... — Dehogynem, Gézuka ... Csak tudja, annyi manapság a szélhámos, hogy nem árt, ha a magamfajta leány óvatos egy kicsit. De maga, Gézuka, persze egészen más... Maga nem szélhámos típus... Bocsásson meg, hogy egy pillanatig is kételkedtem! Da/iiráfivi Ram« Amint néhány hit wdMa belépett az asszony az üzletükbe, úgy alkonyattájt, s fénymázas ajkait csücsörítve megkérdezte a Főnököt: »Mi történt? Ezek a lányok se mosnak, se mosogatnak? Csak nem a szakmát tanulják, Ferikém?!« Kati egyszerre szájüregében-torkában érezte az estig lenyírbált hajszálak gubancos tömegét: fuldoklott. A vendég meg a Főnök pedig egymásba karolva vonult át a helyiségen, hogy néhány másodperc múlva már két nő tüntetőén hangos és boldog visítozását hallja az üzlet közönsége, hogy a banánhéj-arc kaján mosollyal kukkantson még be egy pillanatra — »a feleségem legjobb barátnője« — s hogy hosszú időre eltűnjön a ház vidámabb féltekén ő is. Igen, Anicska már korábban megsejtette, hogy valami komoly baj lesz. A KI OS Z -felesé g után a KlOSZ-elnök is becammogott: ellenőrzött bizonyt» bejelentést. S amikor Kati már ott állt előttük a poharakból és tálakból áradó aromák fülledt gőzeiben, tetemre híva és megszégyenülten — noha a legszokványosabb napját irta le az iskolában s a valósághoz hűen —, dadogni tudott csupán. Az arcok eggyé- mosódták, a szempárok, az ajkak, a szíj as félmondatok s a figurák is, mintha egyetlen, soha nem isimért, mesebeli, , hatalmas és fenyegető szörny készült volna öeszeroppantani őt. Azóta' retteg, várakozik. Várakozik és retteg. — Kevés nyírást.., inkább csak kiigazítást kérünk — irányította a százas égők fényébe, a vizsgaterembe az elnök hangja isimét. Anicska már a búra alatt ült, amikor Kati először fordult szembe a Bizottsággal. A Főnök -arca ragyogott, s ő szeretett volna elébeboruiai, hálásan és alázatosan ereszkedni térdre, mint a királyi kegyből lovaggá ütöttek. Azután ő ült a tükör előtt, s Anicska kissé sápadtan állt mögötte. AnirStoa keze hirte- :.:lenebb.-vplt, kevésbé-:, érzékeny. .de gyorsabb, az övénél. ’ ’ — Magának nehezebb dolga lesz — hallották az elnök . hangját.,—; No csak,, -valamicskével .... nem kell megijednie. Mosáshoz, majd vágáshoz készüljön. A nicska sebesen dolgozott, Kati szinte lebegett, míg a hab toronnyá magasodott a fején. A szabványmozdulatok egymásutánja jólesően bágyasztotta el, fejbőre bizsergett, tarkója láthatatlan fordulatokkal segített Anicskának. Az olló két ezüst ága ékszer — a legtündéribb: a legengedelmesebb. — Fiús fejet kérek, jobboldali választókkal! — mondta az elnök. Anicska megdermedt, sokáig ngm mozdult. A tükörben a két szempár — a világ- ' ra igazában még rá sem nyílt két fiatal szempár egymásba kapaszkodott, s mindkettő ugyanazt látta. A nehéz, nagy hajat, a tíz év alatt burjánzó h ul 1 ámren geteggé, csodává növekedőt. — Megértette a feladatot? — az elnöki hang személytelenné csiszolódott, a banánhéj-arc atyai mosolya nem változott semmit. — Megértette — mondta a Főnöík. Anicska ékszeres két ujja lassan hárította le magáról a gyűrű fogókat. — Vágj bele — súgta Kati alig hallhatóan. Majd szinte sikoltatta: — Anicska! Vágd! — S tarkóját’tenyerével megtámasztva úgy tartotta a nedves köteget testétől távol, mint tengerből kifogott, ám korántsem fölismerhetetlen, csak még alig-alig megtapasztalt hínáros, összebonyolódott fonalaik tömegét. Elszántan, hidegen, ön testéből már-már kilépve ült, s várakozott. Ebben a pdllanait- ban pontosan tudta, mi a feladata ezen a világon, bogy a mindennapi, kötelező munkáján túl is van valami, mindig lesz valami, valami több, amiért mindent ki lehet bírni — amiért érdemes.
