Somogyi Néplap, 1972. december (28. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-03 / 285. szám
Mozi bon látta először az *pj<±t, ötéves korában. Abban a nagy fehér, birka- hodályban történt, ahol a birkákat szokták nyírni. Anyjával többször járt már itt. Anyja, Dzsejengul, tulajdonképpen a szovhoz postahivatalában dolgozott, de nyírás idején eljárt ide segíteni, teljesítménybérben, egész jól keresett ilyenkor. A pénzre pedig nagy szüksége völt a katona-özvegynek — minden kopejka jól jött Ha kicsi volt is a család — ő és a fia —, fa kellett télire, lisztet kellett venni, gondoskodni ruháról es cipóról. És mivel senki nem akadt, aki otthon vigyázott volna a fiára, magával hozta ide, ahol naphosszat /futkoshatott, a nyirok, a juhászok és a bozontos pásztorkutyák között. Ö volt az első, aki észrevette, hogy a vándormozi kocsija begördül az udvarra. Futott is az örömhírrel. — Itt van a mozi! Megjött a mozi! Az előadás munka után kezdődött, amikor besötétedett. A film a háborúról szólt. A fehér lenvászonon, amely két oszlop közé volt kifeszítve, megkezdődött a csata,; lövések dördültek, rakéták röpültek fütyülve, a sötétségét felszaggatta és a földön lapuló felderítőket nappali fénybe borította. Amikor a rakéták kihunytak, a íeldentök ismét előre rohantak es a géppuskák felugattak a sötétben. A fiú lélegzete is elakadt. Hátul egy gyapjúbálán ült az anyjával, bár legszívesebben az első sorban ült volna, játszópajtásaival. De anyja magához vonla és a térdére ültette. A vetítőgép surrogott, folyt a háború. A közönség feszülten figyelt. Anyja olykor felsóhajtott, aztán összerezzent, és szorosan magához szorította, mintha a páncélos rájuk célozna. A fiú mégsem félt, sőt, szinte komikusnak tartotta, ahogyan az ellenség katonái felbuktak, — amikor pedig a sajátjaik estek eL arra gondolt, hogy mindjárt ismét fölkelnek. Egyébként is, a háborúban az emberek olyan érdekesen esnek el. Amikor háborúsdit játszanak, ő is el szokott esni, futás közben, mintha elgáncsolnák. Az is fáj. de nem baj, és a kék foltokat is elfelejti. De a katonák, amikor elesnek, sötét, mozdulatlan halomként, ott maradnak a földön fekve. A háború folyt tovább. A vetítőgép zúgott Most a tüzéreket lehetett látni. A golyózápor. a robbanások és füstgomoly között vontatták felfelé a dombra a páncéltörőt. Előrenyomulásukban és egész mozgásukban volt valami, ami a büszkeségtől és a fájdalomtól megdobogtatja a szívet A tüzérek heten voltak, ruhájuk szinte füstölt. Egyikőjük nem is orosz típus volt. A fiú fel se figyelt volna rá, ha az anyja nem súgja a fülébe: — Nézd, az ott az apád! Ettől kezdve az egész film csak az apja miatt pergett, aki egész fiatal volt, mint a szovhozi legények. Nem túl magas, élénk tekintetű, a sártól és a füsttől fekete arccal. Miközben az ágyú kerekének feszült, valakinek hátra kiál-, tott: »Gránátokat,, gyorsan!« Hangja újabb robbanás dörejében veszett el. — Mama, ő az én apám? — kérdezte Avalbek. — Igen, az apád. De maradj csendben... Miért is füllentett? Miért? Talán véletlenül, me'gfonto- latlanul, csak, mert a férjére gondolt. 0 azonban, a kis tök- filkó, persze, elhitte. És örült neki! Ez a váratlan, soha nem ismert öröm egészen megzavarta, és gyermeki büszkeséggel nézte az apját, a katonát. Nem csúfolhatják többé a gyerekek, hogy neki nincs apja. Most láthatják! És a pásztorok is, akik nem képesek megismerni és mindig megkérdik tőle: «No, dzsigit, hogy is hívnak...?« Máskor suttogva beszéltek az apja emlékéről, mesélték, hogy egész fiatalon került ki a frontra, és már csak kevesen emlékeznek rá. És jó az, hogy fia. van; annyian elmentek, akiknek a nevét senki nem viseli. És most, ettől a pillanattól, neki is van apja. Valóban hasonlított is ahhoz a háborús fényképén látható fiatal katonához, tábori sapkában, ami otthon a falra volt felakasztva. De most már más szemmel nézte az apját a filmen. És mintha az apja is nézné onnan őt. Most már a film nem szórakoztatta, nem volt nevetséges, ahogyan az embe- nek elestek. A háború komoly lett, kegyetlen és rettenetes. után. A páncélosok azonban támadták; egy lövedék közvetlenül az ágyú mellett csapódott be, lángok csaptak fel, aztán sötét lett. Most már csak egy ember emelkedett fel; az apja. Az ágyúhoz kúszik, tölt és céloz... Ez volt az utolsó lövéá. Újabb robbanás, és amikor tisztul a kép, az ágyú meggörbült csővel borul fel. De az apja még Csingiz Ajtmatov: A katona fia És félteni kezdte az embert a filmen, akit most jnár mindvégig hiányolni fog, A vetítőgép zümmögött, a háború folyt tovább. Elölről páncélosok közeledték. Égyre közelebb nyomultak a talajt széttaposva, közben tüzeltek. A tüzérek ágyújukkal kínlódtak, voszolták fel a dombra. "Gyorsan, apa! Jönnek a tankok!« — kiáltott fel. Végre feljutottak az ágyúk, egy mogyoróbokor mögé húzódtak és onnan lőtték a harckocsikat. Azok viszonozták a tüzet. Egyre nőtt a félelme. Ügy látta, mintha ő maga is az apja mellett lenne, a háború tüzében. Felfelugrott az anyja térdén, amikor a páncélosok közül valamelyik kigyulladt Amikor pedig a saját katonák estek el, összébb húzta magát, az anyja árt, arca nedves volt. A vetítőgép zizegett, a háború folyt tovább. A harc újabb erővel lángolt fel. A páncélosok egyre közelebb jöttek. Az apja a löveg mögött valamit beleordított a tábori telefonba, de a zaj miatt nem lehetett érteni. Megint elesett egy katona az ágyú mellett, megpróbált felállni, de visszazuhant a ’ földre, amely elfeketedett a vérétől. Most már csak ketten voltak; az apja és egy másik katona, beadtak egy lövést, aztán még kettőt egymás él. Lassan felemelkedik, el- rongyolódott ruhában, a harckocsival szemben. A kezében kézigránát, összeszedi utolsó erejét, kihúzza a gránátot, arcán gyűlölet és fájdalom. ... Az anyja olyan erősen szorította a kézét, hogy szinte levegőért kapkodott. Szeretett volna odaszaladni az apjához, de egy hosszú sorozat csattant, a páncélos tornyából, és ekkor az apja, mint egy kidőlt fa, a földre zuhant. Még megfordult, megpróbált felállni, de visszaesett, és úgy maradt, széttárt karral. A készülék leállt, a háborúnak vége lett. Ez volt az első rész vége. A gépész felkapcsolta a villanyt, hogy betekercselje a második részt. Az emberek hunyorogtak, és lassan visszatértek a film világából, a háborúból, a valóságba. A fiú is leugrott, a báláról és büszkén kiabálta: — Fiúk, ez volt az apám! Láttátok, megölték az apámat! Nem értették, miért kiabál. De ó Ujjongva futott a vetítő- vászonhoz, ahol az első sorban a barátai ültek, akiknek a véleménye nagyon . fontos volt Különös csend támadt, Az emberek nein tudták megértem a gyermek örömét, aki soha azelőtt nem látta az apját. Nem tudták, mi történt. Hallgattak, megvonták a vál- lukat. A gépész leejtette az üres filmkazettát De ő, az elesett katona fia, egyre kiabálta: — Láttátok, 6 volt az apám! Lelőtték! Nem értette, hogy a többiek miért hallgatnak, miért nem örülnek vele, és miért nem olyan büszkék az apjára, mint ő. Valaki rá is szólt: — Hallgass! Nem mondhatsz ilyet! Egy másik ellenkezett — Miért ne? Hiszen az apja valóban elesett a fronton! Az egyik szomszéd kisfiú mondta meg az igazat: — ö nem a te apád. Csak egy színész. Kérdezd meg a gépészt! A felnőttek nem akarták megfosztani a fiút ettől a keserű és szép illúziótól. A gépész is hallgatott. Gépébe bújva úgy tett, mintha nagyon fontos dolga volna. A fiú nem csillapodott. — De az én apám! Az enyém! Ö volt, a gránáttal! Ö esett el! És levágta magát a vetítő- vászon előtt a földre és ott feküdt széttárt karokkal, mint előbb az apja. A nézők most már felnevettek, aztán elhallgattak. Látták, hogy az asszony odamegy a fiához, szomorúan, könnyes szemmel, és fölemeli a földről. — Menjünk haza, kisfiam... <5 volt a te apád, . „ A hold már magasan fent járt Messziről fehérlettek a hegycsúcsok, és a fiú életében most először érezte a veszteség szomorúságát. Szinte mérhetetlen fájdalommal gondolt megölt apjára. Átölelte az anyja nyakát és együtt sírtak. De hallgattak mindketten. Összeszorította az öklét és nyelte a könnyeit. Nem tudta, hogy az apja, aki a háborúban rég elesett, e pillanattól kezdett benne etei... Fordította: Aataüy Isfriv AZ IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM ANYAC/ÁBÓL A szépen cizellált, aranyozott ezüst talpastál Napóleon ötvösének, Martin Guillaume Biennais-näk figyelemre méltó alkotása. Szlrmay Endre: Névnapi köszöntő (Fodor Andrásnak) Kedves Bandi, neved napján szívből köszönnek; tftós még borong az ősz azon az ősi titkán, hogy a rétek ködfútba, ezüst szárnyai®, szállva eligazodik-e a sorsunk majd valáhára — ■pedig őrzi a rög; ringó zenéje messze bizakodással távol utakra zengve a soványka emlék, a botorkáló szavak varázslatával mind arról vattainak, hogy láitták a nyárfák fölött égni az arcod, — mi tudjuk: nem felejted a régi harcot, amely mosollyal győzi sorsa kínját, és ú jjászuM minden társát, aki itt járt; s nem volt elég bátorsága, hogy karma késő reményét a fagyból még kikaparja'.. tudom, főikéi a nap ragyogva újra, a friss szel a lompos felhőt messze fájja, az idő nem ellenedre száll feletted amit lehetett — te szived szerint tetted; csodák hite — és hitek csodája ébtwákt, a csönd a kilincsen caak-csak megcsikordult, s a leírt szó zengő szín-bizonyossága isrkét felemel az őszi ragyogásba. Köszöntelek, emlékeimből tűnődve őkmot öntők,, hogy kifürkésszem eljövendő sorsunk, és higgyem; az emberség őrtüzeit felszítják újra szelíd szavú köttök. Kaposvár. 1372. aaaember- 29. . A néprajzzal foglalkozó társadalmi gyűjtők, pedagógusok, diákok valóságos lóncsashásat raktak géppel írott oldalakból. Közös címük: pályázat, S ahány dolgosat, annyi téma, annyi kincs. A gyűjtők útja az egyszerű emberekhez, v>e- { zetett, mi most ezekhez a, : többnyire falun élő emberek- | hez vissza szeretnénk juttat- | ni valamennyit a tőlük kapott drága értekékből. Drága, mert a miénk, mindannyiunké, s magunkra, elődeinkre ismerünk bennük. A somogyi néprajzi gyűjtők munkáiból válogatva egy csokrot kívánunk átnyújtani olvasóinknak. láger Márta e szavak kíséretében vezette be dolgozatát: — Szülőföldem, egy somogyi kis falu,. Mesztegnyő mondakiricseit próbáltam ösz- szegyűjteni, A mondák szereplőit, az. egyszerű parasztembereket találóan jellemzi. — ök a tudós pásztorok, kocsisok, akiknek nem mondhat fel az uraság, ha úgy tartja a kedve. A való élet keserű nyomorából a misztikumba menekültek. Csodálatos világot alkotnák magiaknak és benépesítik titokzatos lényekkel, gonosz és jó szellemekkel, boszorkányokkal, lúdvércekkel, tüzes emberekkel, s természetfeletti erővel vértezik fel magukat a társadalmi igazságtalanságokkal szemben. Gyönyörködöm ezekben a sorokban is, mert őszintén vallanak a szülőföldről, az itt élő emberekről, s akik itt jár«' tak előttünk. Egy ilyen emberről szol a Régi pásztor "Máskor a régi pásztorok, ha egy másik pásztor ment a helére és valamit talán ne- hezteködött rá, akkor azok meg tudtak aztat tónnyi, hogy mindön nap mögfutoblak előttük a martiakat, hazaA csillagok ha beszélni tudnának A 22. Somogy megyei néprajzi pályázat díjnyertes munkáiból rnontek. Akármi csinyátak, akárhogyan áták körű a fókát, amikor kihajtották. Mer mikor meggyütt az a bizonyos tíz óra, tizenegy a marhák főtartották a fejüket, nagy bőgőssel möntak, mind a tatárok haza. Mindaddig, amíg az a pásztor el nőm mönt ahhó az elődjéhő, aki előtte vöt Ahhó, ha emönt, panaszkodott nekije, megkérte: — Hát, ha maga tött valamit, hát gondojjon rám, te- kintsön rám, logyönsziyes állítsa vissza, mer már megbolondulok. Megszakadok a futásban, nőm tudom mogtar- tanyi a marhakait Ha vöt olyan jó, hogy talán mögsajnáta, mögbocsátott neki, akikor azt mondta: — Jó van, csak mönjön haza, aztán majd a marhái' többet nőm szalannak e. Vöt olyan pásztor is, aki annyira éntott a jószághó, hogy ha annak olyan különös dóga vót odahaza, kaszálás, vagy győttés, vagy hogy a fe- leségin akart segíttyeni, lötöt- te a botját a disznófóka mellé, látotté a kalaptyát, a disznók — ha még estig nőm ment haza —, azok estig' fő nem ketek onnan. Ilyen pásztorok is vótak.« Jankovics Imre bácsival még személyesen beszélgethettem néhány éve Csurgón, eppen rádiófelvétel alkalmából. 1971. december 15-én meghalt. Az ó arcképéi raj- zolta meg dolgozatában Papp Imréné. A duda készítője Jankovics Imre dudás, a Népművészet Mestere, született Somogy megye, Berzence községben, 1885. november 5-én. . Foglalkozása: mezőőr, hercegi kocsis, erdőkerülő, kanász, éjjeliőr, majd nyugdíjas. Imre bácsi művészetének híre ment a falu határán túl is. Sokféle meghívást kapott. Erről a leánya az alábbiakat moqdta eh — 1938-ban valamilyen angol küldöttség tartózkodott Budapesten. Meghívták édesapámat az édesanyámmal együtt, hogy tartsanak Mi- Irály napot. Édesapám dudált, édesanyám meg táncolt az angolokkal. Több hétig ott tartották őket — Kodály Zoltán is vendégül látta egyszer őket. Kodály Zoltánnak volt egy "hosszi- furugiája« és nem tudta jól fújni. Édesapám fújta meg, — A félszabadulás után is hamarosan felfigyeltek művészetére. 1948-ban a Liliomfi című filmben szerepéit, természetesen muzsikával. Faluhelyen a legnevezetesebb alkalom a lakodalom volt, ahová mindig meghívták. Sokszor szólt reggelig a duda. Leggyakoribb dal volt a Szépén úszik a ruca a vízben, A csillagok ha beszélni tudnának, A berzencei réztoronyba kilencet ütött az óra. Természetesen maga készítette a hangszerét. A legkedvesebb dudáját a csurgói honismereti szakkör vásárolta meg és őrzi. 1970 után még készített egyet Sajnos, néma már ez a hangszer is. Űgv tudjuk, követője sincs Jankovics Imrének. Tomisa Ilona Babonák és babonás történetek Niklán című pályamunkáját is nagy élvezettel olvastam át Szépsége, költészete miatt jegyeztem föl magamnak egy Szent György-napi babonát: "Szent György napkor harmatban kő megmésdóznyi, akkor ollan frissek lesznek mindig, mint a harmat« Gyógyító babonák Lassúnk néhányat ezek közül is. Az öntés is egyfajta gyógymódnak számított, de ezen kí vül van még sok más babona, különféle nyavalyára. — AM igen kéhül, annak macskamézet meg szárított banyaposzt kutyatejfűvel összefőznyi, ászt megírmya, akkor elmúlik a kehe. — Akinek sok kelese van, csinyátasson szenyes vizet Awa húzza le háromszor. Vigye el egy körösztuthó, tegyen melléje egy krajcárt. Aki fölveszi, azon lesz majd kelés. A szívbajra is akadt szer: — Aki szívbajos vót, annak a zúngit vagy a szoknyáját kö- rösztüdobgyák a háztetőn és elássák a fődbe. Akkor emúl- iott róla. A néprajz szellemi emlékei itt-ott még talán élnek is, A babonák különösképpen. Hány és hány helyen hallani ma is ezekhez hasonlókat, melyekben hisznek is. A változás mintha a tárgyi néprajzi emlékeken jobban lemérhető lenne. Igaz, ezek kevésbé érdekesek, tényszerűségük mégis fontosat mond a tegnapról, mégkotrábbí időkről. Pongracz Vilmos ilyen témában doígazaAt Település, építkezés, lakásbelső Csákány községben című dolgozatából jóleső érzesse! jegyeztem ki néhány egymással szembeállítható dokumentumot A macska lyuk A lakóházak nyitott vagy zárt tomócosak, kettős vagy hármas megosztással... A szobába a becsesebb bútorokat rakták. Érdekes volt az asztal elhelyezése. Nem a szoba közepén, hanem a délkeleti vagy délnyugati sarkába tették. . a fal, mellett karos páddal (Székelyföldem is ez a szokás.) Az agyagból döngöli lakóházak belső berendezése és élete: A konyhában tartózkodás ártalmas volt a gyerekek egészségére nézve, mert a szabadtözhely ontotta füstöt, mély a padlásgerendák alatt goanoüyogva lassan utat talált a padlásajtó és macskalyukon át A macskalyuk fél- tégla nagyságú lyuk az ajtóval átelleniben levő faion. Hasznossága abban rejlik, hogy a léghuzat hamarább kinyomja a füstöt, A Lakáskultúra fejezet már a máról szőL — Amennyiben mód van új lakóház építésére, két-három szoba, fürdőszoba, konyha, kamra, előszoba vagy terasz bizonyítja az igényességet. A háztartási gepek — mosógép, hűtőszekrény — sem maradhatnak éL, célszerűek, hasznosak. öszeánította: Korányi Barna Somogyi Néplap
