Somogyi Néplap, 1972. december (28. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-24 / 303. szám

ÖNMŰVELÉSRE VEZÉRLŐ KALAUZOK Olvasom.hogy, hazánkban 1656 művelődési otthon van s tamuk 1960 óta csalinem zerrel gyarapodott. Aztán •gy komoly folyóiratban föl- edezek egy publikációt' A •ime: Szükség van-e müvelő- lési otthonokra'! — Az írás .zerzője hazánk legismertebb lép művelői közé tai-tozik; va­dban hivatott tehát a kérdés eltevésére, mérlegelésére. Mit szépítsem? A sajtó is ludas annak az ábrándnak ki­alakításában, hogy a müvelő- lési ház, a könyvtárhelyiség is a klub szinte egymagában megoldja egy-egy< terület mű­velődési gondjait. Magam is igy vélekedtem. Ma már tűi vagyok azon, hogy lényegében építkezési, közlekedési, anya­gi kérdések sikeres megoldá­sától függő folyamatnak tart­sam az eredményes önműve­lést. Egy példa arra, hogy mi­lyen tapasztalatok késztettek korábbi nézetem módosításá­ra. Megkérdeztem egy buda­pesti bérház húsz felnőtt la­kóját: hányszor voltak az el­múlt őt évben az otthonuk­kal éppen szemközt álló Ma­dách Színházban... A húsz megkérdezett (háromnak egyetemi diplomája, nyolc­nak érettségije van) közül egy volt, aki minden új darabot megnézett; négy — emlékeze­te szerint — évente legalább egyszer elment a lakájától karnyújtásnyira levő színház­ba; hat lakó egyszer-kétszer járt már a Madáchban, ki­lenc viszont még soha nem látta belülről a szobán for­gó színházat Aznap, amikor mindez tu­domásomra jutott, beszámo­lót olvastam arról, hogy az abonyi tanyavilág lakói közül mintegy 250-en váltottak bér­letet a szolnoki színház be­mutatóira! Mit bizonyít a két tény? Hogy akár közel van az em­berhez a színház, akár távol, egyre megy?.-. Ezt semmi­képp sem bizonyítja. Csak sejtet valami olyasfélét: az abonyi tanyavilágban van valaki,1 aki szívügyének tekin­ti, hogy a parasztok élő'szín­házat lássanak, a pesti bér­házban pedig jószerivel a ku­tya sem törődött az emberek művelődésével, szórakozásá­val. Ez természetesen semmi­képpen sem jelenti azt, hogy az emeletes lakóházakba kö­zönségszervezőket kéne “•be­állítani". Csupán arra gondo­lok, hogy a személyes ráha­tásnak semmivel sem pótol­ható szerepe van az érdeklő­dés felkeltésében. Ag esetek jelentős részében ezek az -eligazítok" nem könyvtárosok, hivatásos mű­vészettörténészek vagy éppen pedagógusok voltak. Egysze­rűen olyan személyes isme­rősök, akik önnön életükben fölismerték a művelődési le­hetőségek kihasználásának fontosságát, és emberi köte­lességüknek tartották, hogy ezekre környezetük figyelmét is fölhívják. A kulturális -szájpropagan­dának" ezt a formáját azért is fontosnak tartom, mert a pal- lérozödásra legjobban rászo­ruló rétegek vajmi kevés el­igazítást kapnak a folyóira­tokban és a vezető újságok­ban megjelent mübírálatok- ból- Ezek jó része ugyanis — tisztelet a kevés kivételnek — még a diplomások zöme szá­mára is -magas«, és oly ke­véssé mondják ki fehéren-fe- ketén, hogy az elemzett mű­alkotást szép vagy rút, fontos vagy jelentéktelen, érdekes vagy unalmat áraszt, hogy el­igazító szerepük legalább is vitatható. Se népművelő kül­detésüket nem teljesítik, se az olvasó elméjének igényeivel nem találkoznak. Egyszerűen azt bizonyítják a szakma előtt: milyen roppant nagy műveltség árad a kritikusból. A társadalmi munka fogal­ma napjainkban csaknem a fizikai munkára redukáló­dott. Az a fajta kulturális te­vékenység, amelynek áldását ifjú korunkban oly sokan él­veztük: hogy az olvasottabb, a fejlettebb ízlésű, a világnézeti határozottságig eljutott idő­sebb a fiatalabb kezébe nyom egy könyvet — -olvasd el, és majd beszélgetünk róla" jel­szóval —v kezd kimenru a di­vatból. Az a tény, hogy az el­múlt 25 évben 450 ezren vé­gezték el a dolgozók általános iskoláit; hogy 200 ezren vé­geztek ugyanilyen keretek között középiskolát; hogy csupán a - művelődési ottho­nok ismeretterjesztő és nyelv- tanfolyamain 1970-ben több mint százezren vettek részt, azt a gondolatot keltheti, hogy az önművelés sugalma­zol napjainkban már csak a hivatalod keretek. Azok is! De mellettük nagy-nagy szükség vari minden művelt ember önkéntes segítségére. A szakemberek szerint az iskola olyan fiatalokat képez — idézem az egyik ezzel fog lalkozó tanulmány szavait —, -akikben szilárdan kiformá­lódnak mindazok a politikai, erkölcsi, Ízlésbeli, tudomá­nyos értékek, gyakorlati jár­tasságok, amelyek kellően felkészítik őket arra, hogy szocialista társadalmunkba beilleszkedhessenek, abban alkotó tevékenységet végez­hessenek közéleti feladataikat sikeresen elláthassák,, egyéni életüket kiegyensúlyozottá te­hessék, a fejlődés dinamikus tényezőivé váljanak, általános és szakműveltségük kiegészí­tésére folyamatos önképzéssel képesek legyenek . •.« Van iskola, amely önma­gában mindezt megadhatja a fiatalnak? — Én kételkedem ebben. Ehhez a környezet tü­relmes, szeretettéli segítségé­re is szükség van... Az isko­la — bár szüntelen hangoz­tatja az olvasás fontosságát — nem képes olvasóvá nevel­ni mindenkit. A rádióból ugyan naponta áradnak a ko­moly zenei irodalom remekei, a fél ország elzárja mégis a készüléket, ha Mozart- vagy Bach-muzsika csendül föl. Egyik neves színművészünk elmondta nekem, hogy kis­diák korában a labdarúgáson kívül egyéb nem érdekelte. Az otthoni pofonok, a tanári szidalmak sem tudták az »elégséges" tanulok közé emelni. Aztán egy alkalom­mal egy újságárus áradó örömmel és színes részleteség­gel beszelt neki az Üti muri előadásáról. Az újságárus rá­beszélése késztette, hogy meg­nézze az előadást, amelynek első szünetében már egész lé­nyét elöntötte a sóvárgás: ó, ha egyszer ő is színpadra ke­rülhetne..- Alttól a naptól ez a cél lebfegett előtte, ezért kezdett komolyan tanulni; ezért készült tudatosan arra a napra, amikor a főiskola felvé­teli bizottsága elé kerülhet... Balzac mondatta egyik re­gényalakjával: »Senki sem juthat el személyes kalauz nélkül a tiszta gondolat, az igaz szépség, a művészet kí­nálta szellemi gazdagság tar­tományaiba." A fogalmazás egyi kissé régies, a tartalmat viszont a múló emberöltők sem cáfolták meg. Bajor Nagy Ernő 8oár András Karácsony Züzmarás csönd éji virágom Fekete gyöngyszem libben a fákon Lendül a szánkó szikra a talpa Szél-kg,cagását hó betakarja Városi álmák futnak a fényben Ablaküvegszem hajnalig ébren Olvad a gyertya éji virágom Fekete gyöngyszem libben a falcon. Szekeres Emil: Római városkép. (Tűsrajz) A z én jó tündérem min­dig is az édesanyám . volt. Látogathatott . bennünket a legnagyobb sze­génység, simogatás, jó szó, néhány krajcár mindig jutott nekem. Valahányszor rágon­dolok, jó érzessél telik meg a szívem. Akkoriban gyógyult meg. Elfelejtettem a • betegségemet én is, teljesült két kívánsá­gom. A harmadik hiányzott: a legszebb karácsonyfa. Nem dicse­kedhettem so­hasem a de­cemberekkel. Szaporán ír­tam a levele­ket, kiszakí­tottam a füze­temből, meg­címeztem a Jézuskának, összehajto­gattam, és,be­dobtam a pi­ros ládába, üzenet. — Jól megírtad? — JÓL El is küldtem. Dugdostam a filléreket. Rossz harisnyaszárba cso­móztam, s be a' sifon alá. Hét végén anyám kezembe nyomta a pénzt, szaladhat­tam diáriáért. A maradékot összegyűjtöttem. Közéi járt márí a karácsony, beváltot­tam két pengőre. Apám meg­látta. — Jó sorod van. — Dianát hordok érte. Ismertem a boltosokat Közel volt hozzánk Sajtosék üzlete. Valahányszor benyi­tottam, csengő szólalt meg a fejem fölött Kinéztem az ajándékot is. Az iskolában sokat hazud­tam. A mi házunk volt a leg- különb, apámnak aranyórára futotta, sok-sok könyvre, de annyira, hogy el se fért a szobában. Nagyotmondásból az elsők közé jutottam. Akkor kaptuk a szünetet A malmosék fia nevetett: — Megvan a fám. Este lát­tam. — /Az enyém nagyobb — hazudtam.- — Nem hiszem. — Akkor is nagyobb; Be se fér a házba. Vele tartottam. Átszalad­tunk a piactéren, a köves­űbtm. Topogtam a konyhá­' ban, lekaptam fejemről a i kucsmát: A szobában tiszta­ság, szép- bútorok, az ablak­nál hatalmas fenyőfa. Estére díszítjük. Kicsit fent hordta az or­rát Egyszer összevesztünk. Öra alatt telefirkálta a füze­temet Művészi rajzokat ké­szített, nagybetűikkel ú-ta: HŰJE. Meghúztam a haját. A tanító úr észrevette. — Tartsd a tenyeredet! Fábián Gyula bácsi Me­tél is szerettem. Sok petróle­umot hazákannáztam onnan. Hajthattam a mákdarálbt, hogy megizzadt az ingem. Mindig igy szólt: — Mit viszel, toikfic? Soroltam, ő meg rakta, adogatta. Hitelre. Voltak a boltban. Közei fu- rakodtem, szemem - szám ki­nyílott, sárga, kék, fehér pa­píré szaloncukrok. — Adjak, bikfic? Csak húzni tudtam a kocsi­úton. Meglátszott a nyoma. Anyum a boltnál várt. Kis zacskót szorongatott. Elámult: — Mihez kezdel ezzel a fával? Húztuk. Pihentünk. Nem sokan jártak már az utcán. Ablakok viiágoltak. — Felállítjuk? — kérdez­tem apámat — Bajosan. Fejszét vett elő. A ház ol­dalához támasztotta a fáit, magasabbra — ért a nádtető­Sz. Lukács Imre A harmadik kívánság «a. Kettévág­ta- A gerendá­hoz erősítette, a hegyét meg a falhoz zsineg­gel. Ügy csün­gött a szobá­ban. — Most nem kérek. Kisurrantam. Dócá néni trafikja felvidí­tott Kincsesbánya volt. Ir­kák, ceruzák, színesek, képes­lapok garmadája; semmi sem hiányzott. Hányszor arra ke­rültem az iskolából, s meg­álltam a kirakatnál! Örömre vált .berniem. Siet­ve nyitottam az ajtót. Letet­tem mindjén pénzemet — Ezért műidért kérek. Radirgurnit, ceruzát, szí­nest, füzetfedő papírt, tollhe­gyet, füzetet, tintát kaptam. Alig győztem hazavinni. Sötétedett. Anyám ült a kemencénél Asztalra borí­tottam a kincsestáram, ösz- szecsapta a kezét: — Mind a Jézus hozta? — Hogyisne! Vettem. M egjött apám. Üres ma- rékkal. Senki sem szólt. A kanapén gub­basztottam. — Nem akartá­tok, hogy karácsonyfáim le­gyen. Sokáig szipogtam. Anyára közel hajolt: — A Jézuska meg a Jóis­ten is mi vagyunk. Szegény istennek születtünk. — Mindig ezt mondod. — Jóra fordul, meglásd. — Legyen karácsonyfám! Eszembe jutott a templom­kert, ahol hatalmas fenyőfák nőtték. — A harangozó ismer. Ad fát — Tőle kérjünk? — Biztosan ad. Szaladtam. A Selyemkútná! már kipirult az arcom, sza­porán szedtem a levegőt. Ahogy közeledtem, elbátor- taianodtam. Nem is ismer. Szóltak a harangok. Mire a piactérre értem, elhallgattak. Felszaladtam a lépcsőkön. A kisajtónál találkoztunk.-— Beteg a kistestvérem és nincsen karácscyiyfája — mondtam. — Az nagy baj. — Itt vannak fák. Nem mozdult. Jövögettek a templomba. Feketében, pré­mes kabátokban. Pihent már az este. Vártam. A harango­zó nem szólt — Hordok vizet a kútról maiguknak — vált sírásra a hangom. — Na hiszen ... Hatalmas alsó ágat fűré­szelt. — El se bírod. — Viszem öl ' " Nem jött rá El se pttyeredtem A nád­pálca eltörött A tenyerem másnapra megdagadt. Meleg lett a nagykabátra. Kigombolni se mertem, nem hogy levetni. Alatta hordtam anyám elhasznált bekecsét Elöl-hátul biggye&zkedtek a foltok. — Te mindig hazudni. — Nem hazudok. — A fa sem igaz. Nincs olyan nagy karácsonyfád. — Van, majd megmutatom. Apám hozta. fsai,- szerettem volna. D élután megálltam a Sajtosék üzleténéL Markomban szorítot­tam a két pengőt, s kezemet zsebre dugtam. A gyertyákat néztem. Step díszek moso­lyogtak, csalogattak Csengő szólt, rebbent a ko­pott függöny, s kilépett az öreg. — Mi kell? — Dísz. Az mennyi? ...A másik? Leszedegeftte, a pultra ra­kosgatta. Szép sorjában.' Csil­logtak, villogtak a szürke délutánban. — Veszel? — Nem. — Akkor minek nézed? — Ilyet szeretnék. — Dianát viszel? — Azt se. (Kiss Attila rajzaá ————— — Igazan step — szólt anyám. — Fetaltözfcetjük. Mi mindent talált ki! Ket­tétörte a kockacukrokat, és belecsavárta krepp-papírba. Cérnával kötözte az ágakra. Gyertyacsonkok kerültek elő a sifon aljáiból. Papanbó1. virá-“ gokat vágott, s tedészórta a fenyőt. Szép volt. — Majd elfelejtettem: dió is van. Hozta örömmel. Főirakta, a színeseket, ceruzákat, még a radirgurnit. is. Aztán dobozt vett elő a ruhák alóL Addig sohasem láttam. Főtér, csil­logó koszorúit őrizgetett ben­ne. Letépte a gyöngyöket, s hosszú cémaszalákra fűzte. — Mit icsjnálsz? — Csillagokat. Etek tesz­nek a csillagok. Lángolt az arcom. Nem dí­szítettem a fát, csak csodál­koztam. Ez volt a legszebb fenyőm. A kanapéra húzód­tam, és nem tudtam a sze­memet levenni róla. — Ezt mégse kellene. Anyám mit sem törődött már a szavakkal. A gyöngyös koszorúból számtalan kis dísz született, a fehér fonálból meg angyalhaj. Ültünk a sötétben. Anyám keze végigjárt az arcomon, fejemen. — Minden kívánságom tel­jesült — mondtam. — A szegényeknek is lehet karácsonya Hirtelen. lángra lobbant a papír. Végigfutott a fán. Mi­re apám leverte, s eloltotta, fekete lett minden. A csilla­gokból kormos, szutykos go­lyócskák maradták, s lepo­tyogtak a szóba földjére. S írni sere tudtam. Anyám derekához nyomtam a fejem. Nagy sokára azt mondtam: — A hazudásért kaptam. Töredelmesen bevallottam a 'beteg testvérkét, a kitalált aranyórát, a sok-sok nem lé­tező könyvet, a süteményt. Mindent az égvilágon. Las- san-lassan eleredt a kony- nyem. — Ne sírj, fiam! Ilyen ha­zugság nem bűn a szegény­nél. Máig is hiszem, hogy iga­za volt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom