Somogyi Néplap, 1972. november (28. évfolyam, 258-282. szám)

1972-11-12 / 267. szám

Negyven éve halt meg GYURA JÁNOS 1932. november 9-én Moszkvában rövid szenvedés után meghalt Gyura János, a somogyi munkásmozgalom kiemelkedő egyénisége. Élet­útja, amit a múlt század utolsó évtizedeitől nyomon kísérhetünk, nagyszerű pél­dája a forradalmárrá érés­nek. Apja, Gyura János fiatalon nősülő, jómódú erdőcsokonyai parasztember volt, aki a sa­ját földjén gazdálkodott. A fiatad szülők első gyermeke­ként 1869. október 1-én Cso- konyán született Gyura Já­nos, az akkori 154. számú házban. Jómódú szülőkre val­lott az is, hogy az újszülött neve mellett tizenegy bejegy­zett keresztszülő olvasható. A század utolsó évtizedeiben azonban a kapitalista ver­seny, a tőkeszegénység foly- togató karmai másfél évtized alatt apja lába alól is kihúz­ták a földet, s a fiatal Gyura János ezek után a többi, föld nélküli társához hasonló élet­módot élt. Szülei később, hogy biztosítsák a jövőjét, asztalosinanak adták.-Már Erdőcsokonyán fog­lalkoztam a szocializmus ta­naival, könyveket, újságokat olvastam, s így tanultam meg a szociáldemokrata elveket- — vallotta Gyura János ké­sőbb az ellenforradalmi rendszer bírósága előtt. 1893-ben belépett a Ma­gyarországi Szociáldemokra­ta Párt soraiba, és ott a földmunkások között dolgo­zott A századfordulón már ismertté vált a neve Somogy­bán, és több alkalommal kép­viselte a megye agrárproleta­riátusát a pécsi kerületi érte­kezleteken. Az uralkodó osz­tály képviselői is megismer­kedtek vele, és többször le­tartóztatták, illetve zaklatták. Barát és ellenség -... engem már régóta ismert mint szo­cialistát, és régebben e té­ren nagyobb szerepet vittem, részt vettem 1903-ban a Föld­munkások Országos Szövet­ségének megalapításában.-. Ebben az évben Gm* János már az országos párt­kongresszusom javasolta, hogy a nagy uradalmakat vegyék kézbe, és azokon termelő és értékesítési szövetkezeteket alakítsanak. Neve hamarosan elválaszthatatlanná vált ax agrárproletárok jogos követe­léseitől és küzdehneitőL 1905-ben a nagy agrármoz­galmak, a sztrájkok és tün­tetések idején Gyura János ezeknek egyik fő szervezője volt Somogybán. Ekkoriban többször letartóztatták, sőt rövidebb ideig be is börtö- nözték. 1906-tól kezdve Gyurát év­ről évre beválasztották a megyei pártvezetőségbe. Nagy gyakorlati tapasztalata és széles látóköre, olvasottsága alkalmassá tette őt a megyei proletárok bizalmára. Az első világháború előtt papírra vetett gondolatai -A gazda párt biológiája« címet viselik. A Kommunista Ki­áltvány főbb gondolatait tar­talmazó feljegyzés sorai kö­zött olvashatjuk a követke­zőket: -Mindig a vagyon­szerzés volt az, amely az em­beriséget széttagolta, és osz­tályokra osztotta Az első világháború előtt néhány évvel Kaposvárra költözött a család, s Gyura János a Munkásbiztosító al­kalmazottja lett A világhá­ború első napjaiban — bár már korosabb ember volt — azonnal behívták, és 1918 ja­nuárjáig katona volt. Amikor 1918 októberében a polgári demokratikus forradalom győzedelmeskedett, tagja lett a Kaposvári Munkástanács Intéző Bizottságának és az ő vállaira nehezedett a megyei földmunkások szervezése. 1918. november 11-étől de­cember végéig, La tinea ki­nevezéséig, a Földmunkások Országos Szövetségének so­mogyi vezetője és a Nemzeti Tanács szakbizottságának tagja. Munkája során lefog­lalta a hercegi erdészet tűzi­fáját Kaposvár nélkülöző la­kosságának; vidéki szervező útjain pedig -amerre járt, mindenütt az urakat gyaláz- ta-, valamint azt hirdette, hogy -minden földbirtok egy­be fog olvadni, és hogy sok­kal szebb és jobb lesz a meg­élhetés- — jelentik később tevékenységéről a csendőrőr­sök. 1919. január 5-én és 8-án a snociáldemokrata párt me­gyei értekezletének küldötte volt. Február 22-én mint a baloldali szociáldemokraták egyik vezéregyénisége a ha­talom azonnali átvételét kö­vetelte. A Tanácsköztársaság kikiáltása előtt és után több termelőszövetkezet megala­kítása fűződik a nevéhez. Március 8-án például Bolhá­son alakította meg a terme­lőszövetkezetet. Ekkor kije­lentette: -amit addig az urak zsebre vágak, most köztük lesz felosztva, mert az urasá- goknak most már semmit Sem szabad elvinniök!­A Tanácsköztársaság kiki­áltása után Marcaliban, Er­dőcsokonyán és Patosfán ala­kította meg a termelőszövet­kezetet A kaposvári törvény­szék 1920-as vádirata szerint ekkor -mint régi kipróbált szocialista szivvel-lélekkel a kommunizmus szolgálatába szegődött, mint meggyőződé­séé kommunista, és nem pe­dig mint szociáldemokrata, a proletárdiktatúra megszer­vezése, megalapítása, majd fenntartása és megszilárdítá­sa érdekében minden erejé­vel. közreműködött, s agitá- eiós beszédeit már 1919. évi március havában megkezdet­te.-. Gyura János politikai pá­lyafutása a Tanácsköztársa­ság idején érte el a csúcs­pontját 1919 áprilisában tag­ja lett a kaposvári városi, va­lamint a megyei munkásta­nácsnak. Vezetőségi tagja volt a megyei termelőszövet­kezeti tanácsnak is; megyei küldött volt a tanácsok or­szágos gyűlésén, ahol június 20-án felszólalt a belső ellen­forradalmár szervezkedések ellen. (Gyura igazát mutatta a két nap múlva kirobbant ellenforradalmi zendülés Bu­dapesten.) A tanácskongresz- szuson az Országos Mezőgaz­dasági Bizottság tagjául vá- lasztoták. A fenti megbízatás­nak tett eleget a diktatúra utolsó hetében is: 1919. júli­us 25-én Egerbe ment szerve­zőmunkára, és ott érte a ta­nácshatalom megdöntésének a híre is. Ekkor hazajött a csa­ládjához, és itt tartóztatták le augusztus 17-én ... öt nap múlva ittas fehértisztek a börtönudvaron véresre .ver­ték, a proletárhatalom veze­tőivel együtt A vádirat féléves összetá- kolása után állitotta a bur­zsoázia bíróság elé. Az ítélet szerint ötrendbeli osztályelle­ni izgatás bűntettében ma­rasztalták el, s ezért 1920 jú­niusában kétévi és hathóna­pi börtönbüntetésre ítélték. Ezután a keserű börtönévek következtek. Kiszabadulása után először Ausztriába emig­rált, majd 1923-tól a Szov­jetunióban telepedett le. A szocialista szovjet állam­ban ezután bontakozott ki Gyura János sok évtizedes szervezői munkája, haszno­sítva mezőgazdasági tapasz­talatait Kezdetben elvtár­saitól különféle könnyebb munkákat kapott (vigyáztak megromlott egészségére). Gyura robosztus alakjához, forradalmi tettvágyához azonban sehogysem illettek a könnyebb feladatok. Tehát a legnehezebb munkát, az új mezőgazdasági objektumok építését, szervezését vállalta el és irányította. Megbecsült, elismert szakemberként ment nyugdíj­ba 1928-ban. De ezután sem óhajtotta élvezni a megérde­melt pihenést: újabb munkát vállalt 1931-ben újítói egy állami gazdaság vezetője volt Mi- loszlavszkojéban. A gazdasá­gi épületek építését fél év alatt befejezték, hogy -no­vember 5-re legyen villany- világítás, fürdő, mozi és klub- helyiség. A gazdaság munká­sai száma 4—500 körül lesz állandóan ...- Amikor befe­jeződött az építkezés, átadta a gazdaságot, és Moszkva mellett egy üdülőtelepen töl­tötte nyugdíjas napjait. Itt érte el a betegség, és 1932 no­vemberében a fővárosi kór­házban — rövid szenvedés után — a halál. Utolsó szavait magyarul mondta — szülőföldjére és a sokat szenvedett magyar pro­letariátusra gondolt A végső tiszteletadáson a magyar emigránsok is részt vettek, majd 1932. november 12-én — három nappal a halála után — hamvait a moszkvai krematórium falában örök nyugalomra helyezték. Andrássy Antal A lovak fölkapaszkodtak a Csete-partra, a sze­kérderékban asszonyok ültek, özvegy Magyar Lajos- né széthúzta egy résnyire a nagykendőjét, s lenézett a fa­lura. Csak egyszer haza ér­jünk már! Moccant volna a szája beszédre, de az asszo­nyok mozdulatlan dermedt­ségben kuporogtak mellette. Hiábavaló itt minden szó, a szél elkapja az ember hang­ját, s levágja a kerekek alá. Az újtelep ritkás villanylám­pasora egy kilométerre sincs már. És a temetőtől az út va­lamivel jobb, a rohanó' szelet is akadályozzák a házak, a fák. A szélről eszébe jutott a távvezeték zúgása, a távveze­tékről a madár, amelyik dél­előtt ott verdesett a drótok között, míg csak a sok szikra közül le nem zuhant, a földre, összeszaladtak az asszonyok, mindenki sajnálta a szép ma-. darat: senki sem akadt, aki azt mondta volna: úgy kell neki, minek szállt a drótok közé ... Kár volt azért a gyö­nyörű állatért; soha nem lá­tott azelőtt még ilyen szín­pompás tollú madarat! Ha nem szégyellte volna, elhozza haza, de így csak otthagyták egy répalevélcsomó tövében. Nehéz ez a dermedtség, ez a munka ilyen sáros-szeles hidegben, de érdekes, hogy mindig történik valami. Ma is itt van ez a madár. Miért röpült neki a rengeteg drót­nak, épp ott, ahol az asszo­nyok répát ástak? Ha egy kilométerrel arrább száll a távvezetéknek, észre sem ve­szi senki. így meg mennyien sajnálták! Majdhogynem elsi­ratták, eltemették. Mint egy embert. Szépen pusztult el... Ha már egyszer el kell pusz­tulni, az sem mindegy, ho­gyan. Belemerült a gondolataiba. Észre sem vette, hogy a falu­ba értek, s a szekér megállt a ház előtt. Álom és ébren-: lét határán motyogott maga elé tovább, s a kocsis szólt hátra, hogy hazaért, szálljon le. Alig bírt feltápászkodni. El­gémberedett lábába, dereká­ba sehogy sem akart vissza­térni az élet. Borzasztó ne­héz volt leszállnia -a -szekér­ről. Az asszonyok, .utánadob­ták • a kis zsákban a néhány répát, amit céklának hozott haza. Markolta volna a zsák száját, de nem volt ura a ke­zének, az ujjaira fagyott sár, mint egy páncélkesztű, meg­bénította. A csizmájával tol­ta a répát a hidlás alá, hogy ott legyen, ne a sárban, az útón, míg érte jön valaki a házból. A kiskapu kilincséit kö­nyökkel nyomta le, az udvar mély sarát ke­rülgetve cammogott a házaj­tóig. Halaszthatatlanul kí­vánta a lavór meleg viz si- mogatását a bokája körül, az előszoba fogasán meg beleüt­között egy fenyegetően mere­dő kőkemény viharkabátba. Bosszantotta, hogy idegen van a házban. Belép sárosán, összefagyottan közéjük, s a lánya majd úgy csapja össze a kezét, mintha nem tudná, hogy répaásásból október vé­ge felé így szoktak hazajönni. A színészkedés arra való, hogy a vendég azt higgye: ők az istennek sem akarják en­gedni a téeszbe az anyjukat, de nem lehet neki paran­csolni. Keserűen felsóhajtott. Csak lenne egyszer békességrontó erős akarata, hogy kimonda­ná: itt hazudnak. Este ők ál­lítják be fél hatra csörgőre az órát. Csörög az óra, ébresztő, s neki ha enni akar, muszáj mindennap menni a munka­egységért. A szobában négyen voltak. A lánya, vasúti altiszt veje az asztal mellett ültek, vacso­ráztak, levest kanalaztak. Unokája hasalt a tűzhely melletti heverőn, zsebrádiót szorított a füléhez, loboncos- bozontos nagy fejét úgy ló- bálta a zene ütemére, hogy Erdős István: rr o 1 > 1— ős; z Urr Ida: KÖRTÁNC A nap elment, a falakon most holdfény szaladgál körbe körbe a tárgyak beleakadoznak, mint kihegyezett sárga tőrbe a könnyebbek vele repülnek lebeg a keztyű meg a fátyol az árnyak már nem különböznek a bevetülő akácfáktól; a fény csendben fut, nem surlódik csak lassan vész el egy-egy szála idővel mi lesz majd belőle? az éjszakát feszítő sámfa? gurul, gurul megfoghatatlan de hogyha mégis hozzáérek elfut, menekül, kezem fénylik s a falról lehullnak a képek. Ivánfa ősszel nevetség volt nézni. A ven­dég a tisztaszobából áthozott széken ült az ablak előtt. Csend volt. Olyan csend, amin érezni lehet, hogy éppen abbahagyták a beszédet. A sáros csizmáját nézték félre­érthetetlenül. A lánya felug­rott az asztaltól, megfogta el­gémberedett kezét, és mint egy bűnjelet emelte meg a vendég felé, és kezdte mon­dani a maga mentségét, any­ja erőszakosságát. — Hogy azért a harminc­negyven forintért képes édes­anyám .., Mossa meg a ke­zét, édesanyám, forró vízben, szappannal! Itt a lavór, te­gye rendbe magát hamar... 'Nem lehet magának paran­csolni. A fiatalasszony a vendé­gére mosolygott, aztán, hogy az anyja nemet intett a kézmosásra és mutat­ta, hogy a meleg víztől a hi­deg ütne a kezébe, széket hú­zott . a tűzhely mellé, kibon­totta az anyját kályhacső ke­ménységű csizmájából, a riágykendőből, a ködmönből, s leültette, hadd áztassa a lá­bát. A vendég öregember volt. Fehér bajuszos, szép arcú. Örökhagyó gazdag nagyapa — szája körül biztonságérzettel — mosolygott. Nyerges-he­gyes orra szigorúvá tette még a mosolygását is, vízkék sze­me kidülledt, ahogy mereszt- gette az öregasszony felé... Magyarné sziszegve merítette lábát a forró vízbe. Rettene­tes fáradtsága mázsás súllyal szorította a székhez, a legszí­vesebben azon nyomban el­aludt volna, de tartania kel­lett magát. — A céklának való répa a zsákkal meg kint maradt az árokban. Ügy összefagyott a kezem, hogy nem bírtam be­hozni — mondta, és mutatta könyökig sáros kezét. — Édesanyám! Ha azt a zsákot elviszik — pattant fel a fiatalasszony, de az ura egy pillantására elcsendesedett. Odament a fia mellé, a heve- rőre ült, s megpaskolta a fiú i arcát: — Lacikám, hozd be azt a répát, még mielőtt elviszi va­laki! — Ki olyan bolond? — vá­laszolt a fiú, és nyugodtan hallgatta tovább a rádiót. — Behozom én — ugrott fel a vendég fiatalosan, és már fordult is az ajtó felé. A házigazda utolérte, visz- szatessékelte a helyére, majd maga indult a zsákért dühö­sen. — Ejnye Lacikám — mond­ta a fiatalasszony —, édes­apád holtfáradtan jön haza a vasútról, te meg erre sem vagy képes, hogy ennyit se­gíts? A húszéves unoka felült megvonta a vállát, s egy or­kándzsekit vett magára. A konyhaszekrényhez lépett, el­húzta az üvegajtót, a rózsás bögre alól kivett egy húszast, s elmenőben a vendéghez fordult: — Maga meg, öregúr, száll­jon le arról a hülyeségről, bacr elveszi a nagyanyámat. Érti? Ilyen cirkuszba én mos megyek bele. Becsapta maga mögött sm ajtót. Az anyja riadtan kia­bált utána: — Neked ehhez semmi kö­zöd nincs, kisfiam! Az öregasszony a tűzhely mellett tágra nyílt szemmel nézett hol a lányára, hol az öregemberre. Az öregember a kucsmáját gyűrögette sí két térde között, és a fiú után bámult, mintha kemény né­zésével visszaparancsolhatn.' a bajkeverőt. özvegy Magyar Lajosné le­mosta a kezéről a sarat, í még ültében forró vizet ön­tött a többihez a lavórba. El­viselhetetlen volt a csönd mígnem az öregasszony szi- szegése lassan beszélgetési alapot teremtett. A lányp melléie lénett. s megsimncr°t- ta a ’ — Jólesik a jó forró víz édesa. — Jól — mondta Magyar­né —, és szemébe próbált nézni a lányának, de az nem állta a tekintetét, másfelé fordult. Az öregember felbátorodott az időközben visszatért házi­gazda jelenlététől, s megkö­szörülte a torkát. — Ami azt illeti, Erzsó, hát én azért vagyok itt, hogy megkérjelek. Két éve özvegy vagyok, te meg kilenc éve. Úgy gondoltam ... Az öregasszony nem tudott a lányára meg a vejére nézni. Ügy gondolták. Ügy gondol­ják. Mind úgy gondolják ... Legyen a falu csúfja hatvan­négy évesen? Szeretett volna védekezésül az ura emlékére gondolni, de alig sikerült fel­idézni magában egy mosolyát, tekintetét. A lánya mohó, kö­vér arca táncolt előtte, ha ki­nyitotta a szemét, ha lehuny­ta. Az öregember arról be­szélt: minden megvan az ő portáján, ami egy komplett kis háztáji gazdasághoz kell. Magyarné csak szófoszlányo­kat hallott, nem volt már dermedt, görcsbe fagyott a keze-lába, de legbelül elön­tötte valami nagy, fojtó hi­degség. Eltompult, majd meg­fulladt tőle. Pince, szólő, te­henek, libák, vég vásznak... A lánya bólogatott a súlyos beszédre, a-veje-folytatta a -félbeszakadt vacsorát“ — Fázok — nyögte" maga elé az öregasszony, és vacog­ni kezdett a foga. A hangos kocogásra a há­zigazda fölnevetett, s prüsz­kölve köpte szét a szétrágott babszemeket. Az öregasszony könyörögve nézett körül, kit hívhatna se­gítségül. Azt akarta monda­ni: hagyjatok lefeküdni már, hagyjatok pihenni... de nem jött hang a szájára. Csak ült, roskadt vállakkal, lehajtott fejjel. Aztán váratlanul a tar­ka tollú madár jutott eszébe, a szerencsétlen pusztulása. A madárhoz kapcsolódó szomo­rúságtól különös módon meg­könnyebbült; a szeme köny- nyel telt meg, a szája sírásra görbült. Kezébe temette az arcát, s felzokogott. E ttől végre abbamaradt az öregember monoton beszéde. — Mondjon valamit már ezekre Albert bátyámnak, édesanyám... A lánya mellette állt, álno- kul simogatta a haját, s újra meg újra sürgette. — Mondjon már valamit, na! Szólaljon már meg, édes­anyám! Zsebkendőt vett elő, s meg­törölte az arcát, szemét. Érez­te, hogy a sírás visszaadta az erejét. Legalább tudja most már, mi történik vele, mit kell csinálnia. Könyörgött a nyugalomért. — Egy munkaegységet ke­restem máma is. ebben a bor­zasztó szélben. Megmosott kezére nézett. Jó volt a tisztaság pillanatnyi öröme, de újra csak a répa­levelek hűvös, hideg nyirkos­ságát érezte a tenyerében. Az asszonyokra gondolt, akik egész nap mellette hajlonga- nak, s hallani vélte a kések zuhanását a répafejekre. Mi­lyen jó ülés esik a fonnyadó répalevélcsomókon müven jó a bizalmas beszélgetés az asz- szonyokkal. És a munka ... Amíg az ember csak mozdí­tani tudja a kezét, a munka mellette marad, s hoz vala­mi szépséget. örült neki, hogy eszébe ju­tott ez a dolog. Mert akár­hogy is lesz, aki dolgozni sze­ret, nem maradhat egyedül.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom