Somogyi Néplap, 1972. november (28. évfolyam, 258-282. szám)

1972-11-12 / 267. szám

Gondolatok a kirakatban (Könyvkiadásunk kérdéseiről) II könyvkiadás ^z& a művelődésügyi — és sok te­kintetben gazdasági — tevé­kenységek közé tartozik, ame­lyek szinte napról napra ki­rakatba teszik önmagukat; eredményeik mindenki által számba vehetők, mulasztásaik ellenőrizhetők. S nem kell hozzá még a budapesti utcá­kon sem végigsétálni: bárme­lyik megyeszékhely, nagyobb varos könyvüzleteinek kira­katai tájékoztatást nyújtanak arról, miként működik a ma­gyar könyvkiadás. Az olvasók többsége — ter­mészetesen — nem művelő­déspolitikai »-mérlegkészítés« szándékával sétál a kirakatok és a könyvesboltok dús pol­cai előtt, hanem vásárolni akar, továbbá gyarapítani is­mereteit és élményeit, gazda­gítani a könyvtárát, megaján­dékozni szeretteit és így to­vább. Mostanában azonban olykor azt tapasztalhatja: sze­gényebb a választék, keve­sebb a szó nemes értelmében vett izgalom, Ne szaporítsuk a szót: nincs annyi jó könyv a megrakott polcokon, mint amennyi kellene. Nemcsak az olvasónak tűnt ez föl. Föltűnt a könyvkiadás felelős irányítóinak is. Ko­rábban, semhogy az olvasó ta­pasztalhatta volna a mostani, feltehetőleg átmeneti és min­denképpen csak viszonylagos lemaradást — már a tervezés szakaszában —, vizsgálat tár­gyává is tették és folyamat­ban vannak azok az intézke­dések, amelyektől joggal yár- juk a magyar könyvkiadás újbóli fölemelkedését SZÓ sincs arról, hogy vész­harangot szándékoznánk kon­gatni. Témánk komolysága kötelez arra, hogy ne az ered­mények — megengedjük, sőt bizonyíthatjuk is: látványos és imponáló eredmények — felsorolásával kezdjük mon­danivalónkat, hanem egy alapjában nem rosszul műkö­dő kulturális tevékenység nem egészen helyénvaló je­lenségeinek mc: geiSÖ i (.csévél i Nevezetesen a felhígulás tűt. neteivel. Azzal, hogy tucat­számra jelennek meg érdek­telen, selejtes, pillanatnyi es szűk olvasói igények kielégí­tésére szánt müvek, alacsony szórakozást nyújtó olvasmá­nyok. Valami baj, süly<* arány­tévesztes történt tehát? A ki­adók. a haszon hajhászásának »lazaban « szem elől tévesz­tettek volna alapvető misszió­jukat, szocialista művelődés­politikai feladataikat? Nem játszadozhatunk ezzel a szem­rehányással, minthogy ellen­példa — jó könyvek sora — is van bőven. Annyit állapít­hatunk meg, hogy egyes ki­adók engedtek a pillanatnyi haszon csábításának, kísérté­sének, és jelentéktelen — oly­kor kimondottan haszontalan, az esetek kisebb részében ká­ros — könyveket jelentettek meg. Két — a közelmúltban meg­jelent — felelős megnyilatko­zás is szólt erről a kedvezőt­len jelenségről, A Népszabad­ság egyik legutóbbi számában dr. Marczali László, a kiadói főigazgatóság vezetője utalt arra, hogy a csekély értékű bestsellerek áradata aggoda­lomra ad okot. Elmondotta, hogy a krimik (amelyeknek túlnyomó többsége politikai­lag. eszmeileg egyébként ár­talmatlan) eltúlzott példány- szamai valósággal elfedték a könyvpiacot. A gyakran több százezres példányszámok el­takarták az igazi értékeket, s ezért — mondotta — szüksé­ges tehát a krimik és best­sellerek számának és pél- dánypzámának további korlá­tozása. Nem adminisztratív intéz­kedésről van szó. Csak bizo­nyos telítettségről* amelynek észrevétele már régen felada: ta lett volna a kiadóknak, hi szén előállt az a helyzet, hogy e gyorsan piacra dobott mű­vek nem csekély része a nya­kukon maradt. Azt hitték, könnyű és gyors siker lesz. ki­adták tehát 180 ezer példány- j ban, és ma tízezrével hever­nek a raktárakban. Senkinek j sem kellenek Működésbe lépett tehat. az givasói »önszabályozás*. Nem kis részben éppen az elmúlt évtizedek szocialista kiadás­politikájának eredménye­ként. Az olvasók nagy több­sége igényes, jó művekhez szokott, s ha olykor-olykor a kikapcsolódás, a könnyű szó­rakozás jogos és érthető óha­jával krimik és a szellemet túlságosan igénybe nem vevő olvasmányok után nyúl is, alapjában véve nemes él­ményt, ismereteket, fölemelő időtöltést vár a könyvektől. A kritika szeptemberi szá­mában dr. Molnár Ferenc, az MSZMP KB osztályvezető-he­lyettese így fogalmazott cik­kében : ».. .a kiadás némely esetben túlhaladt a helyes cé­lokon: a világirodalom ki­emelkedő értékeivel indult so­rozatok mára kifulladtak, fel­hígultak. Megjelentek a peri­férikus — hazájukban is csak divatosnak tartott, tiszavirág­életű — polgári-kispolgári szemléletet közvetítő művek is, amelyek a rosszul értel­mezett várható tömegsiker­nek, esetleg kiadói-fordítói érdeknek köszönhették a megjelenésüket. Ma már ke­vesebb rossz ízlést konzerváló krimi, lektűr jelenik meg, mint néhány éve, a példány­szám azonban még mindig megengedhetetlenül magas. És ez nemcsak higulást okoz a könyvpiacon, hanem olva­sókat őriz meg, sőt újakat csábíthat az irodalomalatti könyvek bűvkörébe.« ,E kedvezőtlen tünetek mel­lett — azokkal egy időben — igen nagy eredményekkel és vívmányokkal dicsekedhet a szocialista magyar könyvki­adás. Idézzünk talán néhány adatot e megállapítás alátá­masztására. Vegyük példa­ként a Szépiprodalmi Könyv­kiadót, az egyik legnagyobb magyar könyvkiadó vállala­tot, s annak is azokat a köny­veit, amelyeket az 1971-es évben 20 ezernél magasabb példányszámban jelentetett meg. A lista a következőkből áll: -Petőfi Sándor, József At­tila, Tóth Árpád, Szabó Lő­rinc, Váci Mihály és Francois Villon versei; a Szép versek és a Fiatal költők című anto­lógia. Tegyük mindehhez hoz­zá — most mar más kiadok tevékenységét is tekintetbe véve —, hogy könyvkiadá­sunknak lényegében sikerült megvalósítania az egyik na­gyon fontos célkitűzését: hogy a magyar és a külföldi klasz- szikusok művei állandóan kaphatók legyenek. Éneikül ép es egészséges könyvkiadás, könyvkereskedelem nem is képzelhető el. A magyar könyvkiadás — s ez másik, ugyancsak emlí­tésre érdemes nagy eredmé­nye — sikerrel állta ki a pró­bát olyan vélt »fenyegetéssel« szemben, mint amilyen a te­levízió elterjedésekor elhang­zott. Emlékezetesek még az aggodalmak: a televízió el­veszi az időt a? olvasástól, a televízió a könyvek legna­gyobb ellensége, elsorvasztja az érdeklődést, elszakítja az embereket az eredeti forrás­tól, a könyvtől. Bebizonyoso­dott, hogy a televízió nem el­lensége, hanem szövetségese a könyvnek, mert hatásánál fogva az élményforrás meg­közelítésére, birtokbavételére, azaz olvasásra ösztönöz. A magyar könyvkiadásnak — leginkább csak a szakértők körében emlegetett és méltá­nyolt — nagy vívmánya a tu­dományos művek gyors, gon­dos megjelentetése. Ezekre joggal lehetünk büszkék. A világ-könyvvásárok (legutóbb Varsó, Frankfurt, Jeruzsálem) egyik leginkább keresett cik^ ke a magyar tudományos' könyv, idegen nyelveken el­sősorban, s‘ez a kiadóknak tekintélyt, rangot -» és néni csekély any ági. hasznot —,hqz. Ezt csak a teljésség kedvéért említettük meg, mint, a leg­jobb eredmények egyikét. Ugyanilyen joggal beszél­hetnénk részletesebben a fel- szabadulás óta kiadott nép­szerű tudományos, ismeretter­jesztő munkák ezreiről is. Ezek kiadásában ugyancsak a világelsők között van a he­lyünk. Itt a könnyen kezel­hető tömegkiadványokat hiá­nyoljuk, afféle nagy hatású ismeretterjesztő — s nem utolsósorban: olcsó! — tö­megsorozatokat, mint az Ol­csó Könyvtár és az Európa Zsebkönyvek. A " • _ gjj a legutóbbi felmérésekből, vizsgálatokból és értékelések- . búi egyaránt kitűnik — ösz- szehangoltabb tevékenységet kell folytatniuk. Ne a haszon­szerzésben és a jelenleg ítt-ott fellelhető elvi engedmények­ben— amelyeknek kétes ér­tékű »eredménye« á nívótlan könyvek sokasága — legyen Összhang, hanem az olvasók céltudatos nevelésében, műve­lésében. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az anyagi hasznot hozó szórakoz­tató irodalmat kampánysze­rűen »embargó« alá vegyék. Ilyesmit senki sem követel­het — nem is követel — tő­lük. Azt inkább, hogy a klasszikus és a kortársi alko­tások, igaz értekek közreadá­sával segítsek a kulturális forradalmait. A szocialista művelődéspo­litika alapelvei közé tartozik, hogy a kultúra közügy. A könyv nem vaihat puszta áru­cikké, a gazdasági szemlélet nem léphet a müvelődéspoli- , tikai célok elé, nem keresz­tezheti, nem gáncsolhatja el azokat. Tamás István Ivó Ahdric:* Tutaj a Drinán Párái a víz, le ke (letet öl ködlik a völgy Kioltva már a tűz ■ a tutajon. A meredek hegy ködló tetejéről kiáltás szólít valakit. Az egyenetlen időközökben, a hívó hangra ahogy figyelek, oldodm kezd belőlem a hideg, feledvén, ki vagyok s honnan jövök, megadassál nyugvásba tévedő, és amikor már-már azt hiszem, végképp elnémult, hirtelen hallszik a hívás. Korholom magam: Aludj, nem neked szol. Te, aki feledted magad, mert hogy te virrassz itt és rémüldözz egy ismeretlen idegen hang miatt. Ám nemi csend után — ennyit var. aki vas' — szólal a hang. és újra meg újra szól. De hallom, mind távolodik a rengetegben. 3 ezt gondolom: nemsokára túljut a sziklaoriáson, és mást ver föl almabál: alvó vadat vagy csüggeteg visszhangot csupán. S ón álomba merülhetek. $s aXfiqtom­XtpäJj. jSÁUsás fordítása • A Nobel-dllat Ive Acdrle aj oieiaa\évea. Ar évforduló alkal Bubo) a circailSi kritika Ünnepi niéUelAasibnn behatóan toglalko Jik ül író'fiatalkori lírájával, mély leadolataségavaL Múzeumi séta MÁRTÍRRELIKVIÁK ’Két tarlah/.ezetóm öreg. már. . Avatáskor bejárták az egyko- | ri börtön épületet. Csendjük, .Öregségük — tudtuk — kese­rű titkokat őriz. Talán van még, amit nem mondtak el. Andráásy Antal tanulmánya a Marcali Honismereti Híradó Ünnepi különszámában közzé- j teszi visszaemlékezéseiket. A j két öreg: özv. Gábor Ignácné és Böröcz István. — Az egyik testvéremet és az apámat ölték meg Prónay- ; ék. Senkim sincs... A férjem ! és a gyermekeim Auschwitz- . ban pusztultak eL En is onnan kerültem haza. Milyen élet | volt ez?! — kérdezd Gábor Ig­nácné, és a kérdések keserű súlya Kisfaljjdy Stróbl. Vádló című szobrának mozdulatát juttatja eszembe. — A fejemre csavartam a pokrócot. Lent jajgattak, or­dítottak az emberek. Nem bír­tam elviselni az üvöltésü­ket . . . Olyankor mintha meg- bomlananak az ember gondo­latai ... Néró is attól "-féltem, hogy mikor kerül- rám a sor, Hanem -dallamok - idéződtek fel; bennem. Az a dal, amit Krénusz mesterrel néhány nappal azelőtt együtt énekel­tünk még az iskolában. Csak makacsul ezek á dailamfosz- lányok lüktettek a fülem­ben ... Azt mondják, egesz Marcaliban hallani lehetett a börtönből az üvöltést — em­lékezik Böröcz István. — Az iskolából még még- ! szökhettek volna. — Nem éreztük bűnösnek- 1 magunkat! A kommunisták, nem gondoltak, hogy azért, : amrt 1919 tavaszán és nyarán ■ tettek, azért halál jár. Marti- j rok lettek, huszonegyen még : azon a nyáron. Tárlatvezetőionnek csak a í szavai kisérlek el a múzeum- ; ba. És hadd fordítsam meg 1 ezúttal a rendezés kronológia- j ját. A cellaajtónál kezdem, az. 1 emeleten a priccsek, a köbli j meg a bilincsek szív&zoríto ! látványánál. A szegényes már- \ tírrehkviáknál, a párttagságotj bizonyító regisztrációs lapok­nál. Egy szobával odébb a meredő csendőrszuröny s mö­götte nyírfáké resztek— a há­ború szimbólumai, Ézt a múzeumi sétát — itt, a néhai börtön emeleten — az. újkori történelem emlékeméi j időzve, nem a csendes szem- j lélödes. hanem a megtorpa­nások- kísérik. Itt a múlt nem idézőjelben, hanem felkiáltó­jellel támad fel. Megállít a Tanacskoztarsa- ■ säg plakátja:- »Árulok járnak közöttünk: — vigyázzunk em­berek! A kutmérgezö nem olyan gyalázatos és nem oly veszedelmes, mint amilyenek ezek, akik a lelkeket akarják megmérgezni. Grófok, bárók, pesti milliomosok és banká­rok költségén járják a vidéket és a faluk hé»ó népét azzal « buta hazugsággal vezetik, iá1- re, hoffu em rfj rena... lerom­bolja es maggyalazsa a temp­lomot ...« »Ott állt Simon pap is. Po­fozták jobbról, balról, bele­markoltak a hajába« — cseng vissza bennem »tarlatvezetőm« fakő hangú emlékezése. A falon óriási kép; Fromay akasztat. A múzeum emeleti kiállítá­sa egyébként bemutatja a helytörténetet a múlt szazad eleji céhes ipartól a földosz­tásig, A kezdetet nagyszerűen szemlélteti a céhláda, a leirt i »céhtörvények« es a fakón is tetszetős marcali céhzászló. Didaktikusán es látványo­san rendezték be a szabadság­harc korát .Madarász József emlékirataiba bárki belela­pozhat, Noszlo-py Gáspárnak, a szabadsagharc mártírjának halálos ítéletét is végighall­gatjuk. Csupa tragédia. ítélet, ha- lalnemek, könyörgések kísér­nek bennünket. »Földet, rétet tőlünk clsze­dik. A’ mi csekély bírásunk­ban engedtetett, azt is a gya- i korta. való mericskélés áltál az tiszt urak megkisebbitették, s annyira vagyunk már az nagy \ szükségben, hogy a vitézlő rendnek alig tudjuk megadni az mindennapra kijárandó j zab, széna es liszt porliojukat« j — olvasható a megyei levél­tár jóvoltából a marcali job-1 hagyok panasza, 1803 a kelte­zése. .Néhány lépés, aztán a föld­osztás lajstroma előtt állunk. Igen, ,ez a múzeumok nagy­szerűsége: egy lépéssel évszá­zadokon hághatunk át, s né­hány lépéssel eljuthatunk a «zenvedeséktől az Igazságté­telig. Lent, a földszinten pedig a visszapergetett idő. A néprajzi tárlatok évszá­zadok életformáját rögzítik, hiszen amíg a somogyi dzsent- ríkúnákban a legutolsó divat szerűit cserélték a' bútorokat, s nyomon követhető stílusá­ban az építészét is, itt, a népi élet használati tárgyai fölött egy »esztétika« uralkodik, s ez a népművészét. A szegénység művészete, de Bem a szegé­ny essége! A samogyszetrtpuh paraszt­szobában a -szövőszék előtt szinte népdalokat hall az em­ber. Milyen jó lenne, ha. itt, a múzeum földszintjén is alkal­maznának hanghatásokat, s nemcsak az emeleten! Egy rö­vidke összeállítás erejéig — a népi hangszerek es népdalok világából. És itt a szőlőművelés, a hegyközségek vidám hétköz­napjai. Mintha egy film nép- telen díszletei között járnánk A daráló, amelynek a fogas­kereke fából van — régi jó­szág —, szinte követeli maga mellé a puttonyos szünetelőt, akárcsak a vén prés (szintén évszázados emlék) a borát mé­ricskélő, Bzemrevetelező gaz­dát ' Kévés múzeumban van hely arra, hogy .egy ősi falusi fog­lalkozást bemutassanak. Itt erre is jutott. S es a csősze. No, nem a hajdanvolt csősz- mesterséget vonultatják fel mindenestül, hanem a hegy pásztorét, de azt teljes díszé­ben, a kovácsolt réz hegyőr- jelvénnyel, az ostorral (mellyel torkos seregélyeknek meg tol­vajoknak pattintott oda) és a kereplővel... Igen , itt már sétálunk, mintha feloldást ad­na — adhatna — a népművé­szet a nép szenvedéseinek lát­ványa alól. Menekülést adott, enyhet is a kiénekeit fajda­lom, de változást csak a tet­tek érlelték, Éppen ezert a múzeumtól búcsúzó tekintet az emeletet pásztázza, a mártírok relik­viaira es aremasara esik. Mert ók voltak azok, akik megkísé telték, hogy fölmagasodjanak a mélységekből, hogy pröbát tegyenek, forradalmat csinál­janak — életük arán is. nivir 01310202010201

Next

/
Oldalképek
Tartalom