Somogyi Néplap, 1972. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1972-11-06 / 263. szám
JANNISZ RITSZOSZ: ELŐSZÖR — HIVATALOSAN Köszöntelek, Vlagyimir Majakovszkij! Fordította: i. ▼taertmfr Wajafcovsritíj, valóban, fitos léptű az idő, de a te dalaid még nagyobb léptűek — tét-három mérfölddel mindig maguk mögött hagyják az időt. Még nem kellett voina el menned, Vlagyimir. Szükségünk volt terád még azzal az első szovjet napsütés vásznából szabott furcsa sárga ingeddel is. Szükségünk volt terád. Kellettek verseid géppuskái, amelyek pontosan az ellenségre tüzeltek, pontosan az ellenségre, aki rejtőzködött — benned is, bennünk is. Papp Árpád Ez egy teljes fényben ragyogó pont, akár egy jelvény a szabadságharcos széles mellkasán — egy jelvény, pontosan a sebe fölött — alatta golyólyuk, amely feltár egy mély bányát — mindig azt a bányát kutatjuk, sok ércet hozunk föl hidakhoz, vasrudakhoz, sínekhez — hogy újjáépítsük a háborús rombolásokat, hogy restauráljuk a nap dór oszlopait — hogy kijavítsuk a hibákat, a tiedet és a mienket Hallgasd: az ünnepélyes csöndben két és fél milliiárd- kalapács gránitba faragja a vüágmindenség boldogsága szobrát. Hallgasd a dobbanásokat a béke nagy szívében. Most már gondot okozol mint látogató. Nem tudjuk, hol is lehetne jól elhelyezni téged, ezzel a dinamittal töltött kivájt heggyel — szíveddel. Sok helyet elfoglalsz. Megtöltöd az egész házat Mikor keresztbe teszed egymáson a lábaidat két nagy folyam kereszteződik, • amint idegesen megmozdítod a lábadat szél kerekedik, s pofon csapdoma a csönd áblakszámyait s láttuk cipód talpán a merebnek eltaposott csikkjének nyomát — gyermeki túlérzékenységed teljes térképét Hová ültessünk le téged? Csehov Cseresmyéskertjében, a megfakult padokkal, ahol az álmodozó Trofimov diákok üldögélnek fáradtan nézve a napot hogy süllyed lassan el, mintha belefulladna az alkonyat ibolyaszín vizébe, nincsen számodra hely, Vlagyimir. Nasztaszja Filippovna karoeezflce mögött Dosztojevszkij Félkegyelműje bujkál hallgatja a leningrádi szélben forradalmi hahotád igyűdördüléeett. Odakint a szabadban. A —hadban, Vlagyimir összeütközéseiben a dühös csillagoknak, odakint a szabadban láttunk téged éjszakánként, Vlagyimir, villáméi kásásként csapdosó hajfürtjeiddel, amint egy óriási traktoron szántod a költészet határtalan mezőjét Köszöntelek, Vlagyimir Majakovszkijt Köszöntelek Itt most aratják a költők a kalászokat a világ kenyeréhez. Vajon mi keO még? Mi, Vlagyimir, nagyon mezítelenül, megtiszteltetések. rang, kitüntetések nélkül maradtunk — egyetlen rangjelzésük a fény négy csíkja kezünkön, négy ujjnyom — amint minden hajnalon kezet szorít velünk s szájon csókol a nap. Más is kell még? Ö, igen még több szeretet, még több munka kell! Mert egy elvtáns akármilyen magasra ér, ha nem megy még magasabbra, máris esett. Hát fgy, Vlagyimir Majakovszkij. Egyetértünk. n. Mostan, Vlagyimir, Jeszenyin borjacskél a Szűz Mária kötényébe rejtik pofájukat, midőn feldübörög a te 180 milliód lábdobogása, s Krilov meggömyedve, levertem, idegbetegen, egy sárga levél törékeny csontvázán tanulmányozva a boldogságot mosolyog keserűen, megértve, hogy rossz útra tévedt Te, Vlagyimir, kitekerted a rózsák nemes nyakát, torkodba fullasztottád legsajátosabb hangodat A gyapjas bárányka, mely bégetett az elhagyott mezőkön, olyan magányosan, olyan szomorúan ez arany és bársony alkonyaiban, már nem hallatszik. Néma ax elszántság. A muzsikusok aranyozott bizánci estjei, a kocsmákban a megvert harmonikadal, a Metropolisz lépesein térdeplő poros szomorúság — mind néma litánia, amely korunk hegyláncát megkerülte Még Brjuszov kertje Is, a hajnal kéklő könnycseppjeitől ragyogva olyan marad, mint egy régi gálaest kialudt csillárja - kettérepedt a házigazda hirtelen halálakor. A kozmosz állva az éjszakában, könyékig feltűrve inge ujját, a hold lapátját két marokra fogva az utolsó lapát földet szórja az igazságtalanság koporsójára Vlagyimir Majakovszkij, légy nyugodt — az a golyó az éveken áthatolva, szíven találta a halált! A verseid erdei szabadságot lélegzenek. IV. Jó társaságot alkottok ti most — Puskin, Lermotov, Biok, Gorkij — Anyája a magas teraszon tálal vacsorát tinektek — Az asztalotokon kiteregetve a térkép — egyre előrébb szúrjátok a remény kis zászlait. Milyen szépen fúj arcotokba a szabadság, amint lassú kortyokkal isszátok a csillagvodkát! Más dalokat dalolnak most a balalajkák a tavasz kitárt ablakai alatt, s a Volga és a Néva — tagbaszakadt őseitek — Vologya, Makszimuska, Vologya — i«y szólítanak benneteket a gyermekkori becenéven. Alekszandr Blok Tizenkettenje Péterváron, utolsó éjszakájuk őrjáratán, • régi világ fekete kutyáját, messze az éj tanyáján, megkötötte — néha-néha Petyka kiáltásával együtt hallatszik vonítása, midőn kis időre megszakad a beszél getéstek, midőn ajkatokhoz emelitek a poharat, midőn megtörlítek a szátokat egy gondolat közben. mely oly hosszú mosolyban folytatódik, miként egy szánkónyom a havon, mely elviszi az új kutatócsoportot földünk harmadik pólusára. Tudjuk, Vlagyimir, ti is a mi ügyünkről beszéltek — óriás kereketek forog a levegőben, az igazság szablyáját élezi. Persze, a Puskin nyelve olykor megbotolt az urán-, érc és vasbetonszavakban. De te, Vlagyimir, hosszú, kemény ujjaiddal megtöltöd az új szavakat, minthogyha ágyúlővedékeket töltenél a világszabadság első évfordulójának díszsortüzeihez. Köszöntelek, Vlagyimir Majakovszkij. Odakint a szabadban. A szabadban. A széfben, amely a városok bordáit ostorozza. A kürtöd. A kürt. Csak ott lélegzői te is, s mi is. Szervusz, Vlagyimir! V. Nagyon a miénk lettél, Vlagyimir, nehézkes, gigászi kezed ellenére, makacs becsvágyad ellenére, villámkíséretednek ellenére. KI áll most a magány útkereszteződésén, egymásba tett kezekkel? ó, ugyanaz a négy-szögletes vállú szél, amely öklét az ágyúk torkába dugja — azt a szelet a te kürtöd fújja a horizont homlokába — összekuszálja az árbocok hajfürtjeit, s szerelmes sóhajjal egy zászlóra borul. Es a vöröskatonák — tudsz-e róla, Vlagyimir? — a legutóbbi háborúban, zubbonyuk belsőzsebében pontosan szívük fölött, hordták a könyveidet A dalod nyitotta széles folyosó előtt hagyták a századok havas sárcipőjüket — onnan lépünk a Kreml ragyogó oszlopcsarnokába. ahol összegyűltek a költők — többé nem nadrágban járó felhők, dé egyszerű munkásemberek — versük vadonatúj kalapácsa bőrövükbe dúgva — megvitatják a világ legsürgősebb dolgait És te, Vlagyimir Majakovszkij, pontos időben, a Tejút feltekert mérőszalagjá val egyenruhádnak farzsebében, el jössz, hogy előterjeszd az egész emberiséi tervében a boldogság pontos statisztikáját, az ember méretéhez illő igazi számokat Iff. Tenéked, Vlagyimir, kinek kiboralott nyakkendői« folyamként hullámzott Október szelében, tenéked, aki a jövő útjainak eldugult torkát megnyitottad — ó, tenéked — van a verseld között egy caöndfoM, miként a késő-délutáni fény, amely a Szakszervezetek Palotájának padlózatára hulln- (Onnan, a széles ablakokból láttad, anoint a Pál pályaudvarról ______ a aotonigáaoir vállán T Es most a Majakovszkij Múzeumban őrzik golyó lyuggatta könyveidet, lőpor pörkölte, szőrös mellű s széles mellkasú könyveidet (ilyen díjakról álmodoztál, Vlagyimir, — ezek a te dicső pártigazolv ányaid) • a múzeum kertjében egy óriási tankot — mely nevedet viseli, győztesen védte szovjet hazádat — állítottak emlékműül neked. Azt a tankot, Vlagyimir, halljuk minden éjjel — a boldogtalanságra tipor dübörögve s ledöntve a népek közti falakat, Vlagyimir, Vlagyimir! Ó, az a szél felrobbantja az alvás penészes pinceodúit, felrobbantja a kispolgári kényelmes járdákat, kihantolja a vízvezetékhálőzat és a gyűjtőaknák rozsdás csöveit, megmutatja meztelenül a múlt idegrendszerét ■ csontvázait — a kürtöd, a szél, a szél, amely süvft tágítva a lélek kőrútjait az egyetemes emberi remény új rendezési tervrajzai szerint. S fgy, egy éjszakán, Vlagyimir Majakovszkij, valamennyi nép fényszóróinak kereszttüzében, látjuk majd költészetednek repülőgépét, •ebeink vérétől merő bíborban, amint a világ boldogságától elég, tűzrózsát Irodalmi társaság Somogybán Nemzeti kulturális megmozdulásnak számított Somogybán az osztrák önkényuralom idején, hogy az irodalomszerető emberek elhatározták: emlékoszlopot állítanak Berzsenyi Dániel hamvai fölé. Sokan és nagy lelkesedéssel karolták föl a »•hazafias« ügyet, s fáradozásuk nyomán 1860. június 10-én a niklai temetőben a hatalmas gúla alakú oszlopot nagy ünnepség keretében leplezték le. Irodalmi alkotások nem tapadtak ugyan e mozgalomhoz, de az irodalom somogyi reprezentánsa ama nehéz időszakban ébren tartotta emlékével a hazaszere- tetet, s tükrözte az irodalmi igényeket is. Az első próbálkozás után több mint negyven év telt el, míg ismét szóba került Berzsenyi emlékének ápolása: dr. Pete Márton kaposvári ügyvéd 1904 első napjaiban pendítette meg először egy irodalmi társaság létrehozásának gondolatát. A Somogy című újságban cikkek jelentek meg, s a közvélemény támogatását kérték az elképzelés végrehajtására. Az újságban olvasói levelek is napvilágot láttak, melyekben örömmel üdvözölték a jó kezdeményezést: »Várak kellenek mindenfelé; ágyúink nincsenek, pótolja ezeket a toll, a könyv«. »Tehetségeket kell fölfedezni, vezetni, az erős hajtásokat megvédeni a nemzetnek: a gazt kiirtani. Sok a gaz! Erkölcsrontó füzetek, képek! Hemzsegnek tőlük a kirakatok!« Egy másik levélben felszólítás hangzott el az irodalmi társaság minél előbbi megalapítására. A levélíró így zárta sorait: »Mutassuk meg, hogy nemcsak bicskások és betyárok, hanem haladni akaró kultúmépek vagyunk!« 1904. május 15-én a megye- székhelyen zsúfolt teremben alakult meg a Somogyvárme- gyei Berzsenyi Irodalmi Társaság. Roboz István, az előkészítő bizottság elnöke ismertette az alapszabály-tervezetet. Aztán Szundy Károly, az Országos Irodalmi Szövetség főtitkára mondott lelkesítő, útmutató beszédet, s megígérte az országos szövetség támogatását. A jelen levők megválasztották a Társaság tiszteletbeli tagjait: Rákosi Jenőt, Kisfaludy Ata- lát, Pékár Gyulát és Gárdonyi Gézát. A »tisztikarba« a megye legtekintélyesebb — irodalommal foglalkozó — egyéniségei kerültek: elnöknek Roboz István, alelnöknek Szalay Fruzina, és dr. Andor- ka Elek, főtitkárnak dr. Pete Márton, titkárnak dr. Kol- bach Bertalan, pénztárosnak Psik Andor, ellenőrnek Nosz- lopy Tivadar, ügyésznek dr. Csonka Ede. A Somogyvármegyel Berzsenyi Irodalmi Társaság munkájának főbb céljait a következőkben határozta meg: — Kezdő tehetségek felfedezése és nevelése. — A könyvirodalom meg- kedveltetése és terjesztése. — Az irodalom nagyjainak megismertetése. »Egy Eötvös, Vörösmarty, Arany, Petőfi ne- ne messzebb hangzik, mint az acél ágyúé: ez öl, rombol, amaz ellenben termékenyít, világosságot visz mindenfelé.« — Kineveli »saját kebeléből« a tehetségeket. Alkotásaikat terjesztik »... mert ha egy kezdő író maga áll vállalkozása mellett, elporlik, ha egy társaság üti rá a pecsétjét, sokkal biztatóbb az eredmény«. — Somogy nagyjainak felkutatása »... emlékük mellett világot gyújtanak, sírjaikat a kegyelet virágával beültetik, s a költő Zrínyinek, Berzsenyinek, Csokonainak lángleikét, amelyek egykor a megye büszkeségei voltak, új életre keltik«. — Egybegyűjtik Somogy megye élő nagyjait »... akik már elszakadtak szülőmegyéjüktől, lelkűkben még So- mogyhoz vannak láncolva, és szívesen áldoznak azon az oltáron, melyet régi otthonukban földjeik «snelnek-i — Felkeresik a költészet azon gazdag kincsesbányáit, amelyben a somogyi népköltészet örökbecsű, de könnyen veszendőbe jutó termékei vannak összehalmozva, s megmenteni a nemzetnek nagy értékű vagyonát, hogy ezzel is honorálja a műköltészet megnemesedését és igaz magyar szellemben való fejlődését. — Felolvasásokkal szórakoztatják, nevelik a közönséget, »... mert egy írói gárda működésében mindig van bizonyos inger, mely tüzel és érdeklődést kelt«. — Mindenek fölött szolgálni akarták az irodalmon keresztül anyanyelvűket, »... mely kincsünk, talizmánunk, mindenünk. A magyar irodalom az a nemzetnek, ami a nap a tenyészetnek; világít, érlel, termékenyít«. Nagy célokkal, gazdag program megjelölésével kezdte el működését a Berzsenyi Irodalmi Társaság. Az indulás időszakában azonban már látható volt, hogy a patetikus nyilatkozatok túlméretezettek. 1904 októberében mégis sikerült első rendezvényüket megszervezni. A Társaság díszünnepsége sok »füsttel« kezdődött. A Somogy című lap már hetekkel a »nagy esemény« előtt frázisokkal te- tetüzdelt cikkekben méltatta a program nagyszerűségét. Hollóst Istvánnak megjelent a helyi lapban Berzsenyi címmel egy költeménye, melynek »túlméretezett« lelkesedése nem volt méltó az ügyhöz: Nyelvűnk, magasztos nemzeti •zent ügyünk Oltára hit ég: áldozatot vigyünkI E lángot Itt élesztenünk kell Minden erőnkkel, egész szivünkkel. 1904. október 23-án került sor a »díszülés« lebonyolítására. Az ünnepség központja Rákosi Jenő volt. Ax illusztris vendéget Tallián Gyula főispán, Sárközy Béla alispán és Németh István polgármester fogadta. Rákosi 1860-tól 1863-ig gazdasági gyakornokként dolgozott öreglakon, és Somogy megyei kapcsolatai e tényből adódtak. A kaposváriak ceremó- niás fogadtatása inkább szólt a főrendi ház tagjának, mint az országos hírű írónak. A főtéirosi vendég előadásának egyszerűsége, póztaltansága még a »látványosságokat« kedvelő megyei előkelőségeket is megragadta. Bevezetőül önmagáról és Somogyról beszélt Rákosi Jenő: »Én is el- dicsekedhetem, hogy nagy famíliából vagyok: Í2-en voltunk testvérek. Hat gimnáziumot jártam, s elküldték engem Somogyvármegyébe egy gazdaságba. Az a három esztendő, melyet itt töltöttem, felért nekem bőven azzal az iskolával, melyből kiragadtak. Én itt megismertem a somogyi népet.« Előadásának második részében — nem nagy szakértelemmel — Berzsenyi költészetéről tartott előadást. Endrei Ákos felolvasásában már jóval több volt az eredetiség: »Berzsenyi költészetének erkölcsi motívumai« címmel korának erkölcsi normái szerint elmezte a »niklai gazda« alkotásait. A díszülés befejező programjaként pedig Szalay Fruzina olvasta fel legújabb költeményeit. A lelkesedés és érdeklődés azonban egyre halványabb lett az irodalmi társaság iránt. Tartottak még néhány székfoglaló ülést, ahol a részvétlenség egyre jobban kiütközött. A kispolgári Kaposváron a személyeskedés és szellemi igénytelenség egy jól induló kezdeményezést semmisített meg. 1909-ben már el is felejtették szép terveiket, s a megyeszékhely visszasülyedt a közömbösségbe és az ese- ménytelenségbe. A polgármester egy interjúban így vallott városáról: »Ebben a városban gyötrelem és kín- szenvedés az élet... a közönség a szó szoros értelmében fetreng a porban, itt valamennyien beleíúlunk a porba.« Bén r«NM *
