Somogyi Néplap, 1972. október (28. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-08 / 238. szám
A „Hindu no“ előtt Németh József festő kiállításáról. (Selmeczi T. János felvétele.) Lufs Aragon: A szerelem nem puszta szó Mikor rám leltél olyan voltam mint kivetett kavics a parton Mint valami fura dolog amit senki sem tud mire tartson Mint régi szeksztánsra tapadt moszat amit partra hajít a dagály Mint köd amely kéretlenül az ablakba ül s be-beszáll Mint mások hagyta zűrzavar egy szállodai szobasarokban Mint ünnep utáni reggel a téren szétszórt zsirpapírokban Mint potyautas aki a vonatlépcsőn kuporog Patak amit eltérítettek útjából a gonosz parti lakók Erdei vad mely az autók reflektorába belekábul Éjjeli őr aki hajnalban hazatart robotjából Mint lázálom mely a börtön homályában sehogy se oszol Mint a madár mely őrjöngve verdes a házban ha fogoly Mint gyűrű piros nyoma a megcsalt szerelmesek ujján Mint egy kocsi amit sorsára bíztak állva az utcán Mint egy eltépett levél mely a szél szárnyán tovaszáll Mint lesülét a kézen amit otthagyott a tavalyi nyár Mint réveteg tekintete annak aki érzi messzire tévedt Mint poggyász amit a megőrzőben ottfeledének Mint egy ajtó vagy ablak ami nyitva maradt valahol Mint a seb amin a villám a fába s a szívbe hatol Mint egy kő mely az útszélen ott marad emlékeztetőnek Mint baj mely mint a véraláfutás nem szűntethető meg Mint hiábavaló hajókürt a távoli tengereken Mint kés emléke a húsban amely nem múlik el sohasem Mint elcsatangolt ló amely inna s a mocsár körül ődöng Mint vánkos amely lázálmas éjjelen összegyűrődött Mint káprázó szemmel a napra szórt durva szitok Mint a harag ha látjuk hogy a földön semmi se változott Ügy leltél rám te az éjben mint egy szóra mely jóvátehetetlen Mint a csavargóra ki aludni az istállóba hevert le Mint ebre amely nyakörvén másnak a nevét viseli Mint egy rég volt emberre aki zajjal s haraggal telidesteli Somlyó Gyórgy *TS évvel ezelőtt, 1W7. október J-án született tuti Arsgon, a szocialista egyik nagy úttörője és élő klasszikusa. Irodalom Szeberényl Lehet: Egy vonattal késői Érthető rosszindulat A z átalakított Táróterem büféasztalánál kopott kis vidéki nő ült egy katonaságot éppen letett vidéki fiatalemberrel, két üveg kőbányai mellett. Félig ivott poharak álltak előttük és beszélgettek. A fiatalember beszélt inkább, dicsekedett a nő előtt. A jelentéktelen kis nő figyelmesen hallgatta, sütővassal hullámosított haja alól. Figyelmesen; ne lássék, hogy nem jár ott az esze. Maga sem tudta, hol jár. — ... Tudja mi az, hogy elvágólag? Fogadjunk, hogy nem tudja. Az ágyat úgy csináljuk, hogy elvágólag álljon. Benyúlunk a szalmazsákba, a szalmát a négy sarkába nyomkodjuk. Ez persze így semmi, ahogy elmondom. De megcsinálni! Szúrja az ember ujját, hogy a vér is kiserked. De nézik ám az időt, nem érünk rá szopogatni az ujjunk. Rá a pokrócot... Mint a téglalap, úgy kell neki állnia. Sarkosan. Maga nem tudja, mi az, hogy sarkosan. Megnyugtatom: a legtöbb ember nem tudja, mert forsza van. Mindennek forsza van, csak ész kell hozzá, a legtöbb süketnek meg az nincs. Nem azért Jucika, de az én nevemet akárhányszor kihozták parancsba. Sorba jöttek az ürgék, mutassam meg, hogyan kell csinálni. — Ne mondja, maga így tud? — bájolgott a kis nő. A felszedett szólam üresen és esetlenül illegette magát az ajkán, gyakorlatlan kacsintással tóldva. Forgatta a söröspoharat, hogy »-mélyér- telmű<< mosolya mögött ne lássék az erőfeszítés, amély- lyel szellemi hátrányát igyekszik leplezni. — Semmiség! Az egész harminc másodperc. — No ne mondja. — Tudja, hogy csinálom? Fogom a lepedőt, visszahajtom. A legtöbb pancser begyúri. Egyforma széles csík, ez a fontos ... No, nézzen ide, hogy megértse. — Maga elé húzta a papírszalvétát, és részletes rajzot készített. — Ötször, hatszor is megcsináltatták némelyikkel, s akkor sem tudta. Csak lógott neki. — A magáé nem lógott? — Az enyém?... No, nem, no, nem. A kisfiús pír végig átütött a katonaságot letett fiatalember arcán, amelyen a máz a fölény és magabiztosság volt, de most egy folt is kereke*- dett, mint egy elmerült hajó után az olaj karikája. A kis vidéki nő maga sem tudta, mit mondott, nem fogta föl. —‘ És Józsi? — kérdezte a kis vidéki nő. — Józsival hogy vannak? A kis vidéki nő és a katonaságot letett fiatalember földiek voltak. Látásbői ismerték egymást Mindketten a vonatra vártak a pályaudvaron, és ki-ki magában unatkozott, mielőtt fölfedezték egymásban az ismerőst — Persze — emlékezett a fiatalember, ezek együtt jártak még odahaza. És megnézte egy kicsit jobban a nőt — A Jóska? Rendes gyerek a Jóska... Maguk még mindig ?... Hogy ismondjam ... A fiatalember kérdően felmosolygott a nőre, csak olyan felületesen, nem mintha várná a választ A nő a poharat forgatta, s együgyű, elkalandozó mosoly ragyogott a szemén. — Ugyan, a Józsi! Egy Ismerős ... — És semmi több? — Miért? Baj? — Dehogyis. Egy kicsit csodálkoztam is volna magán. — Miért? Azt mondja, hogy rendes gyerek. — Rendes, rendes, csak nem éppen egy fej. — Miért? Maga egy fej? A nő belenyalt sörébe, és kikacsintott a pohár mögül. — Én — vigyorgott a fiatalember —, hát mit mondjak... De mért nem iszunk? Fölemelték a poharakat A nő csak forgatta, de a fiatalember kiitta. A nő ujján olcsó gyűrűk voltak, hamis kővel. A fiatalember a pohara fölött nézte. — Maga nem iszik — mondta. — Dehogyisnem — felelt a nő, és egy kényszerűt kortyolt — Egyszer meg kellett hogy ruházzam, mert szemtelen volt — Kiről beszél? — kérdezte a kis nő. — A Jóskáról beszélünk, nem? — Ja, persze — szólt a nő ábrándos szórakozottan. — Lepedőt húztam a fejére, moccani sem tudott — Ejnye, ejnye! Maga ilyen is tud lenni? — mosolygott szemrehányóan a kis nő. — Nem szép magátóL A fiatalember egy kicsit zavarba jött — Na ja. Én egy jámbor tag vagyok, de ha valaki megharagít ... — És megharagította ? — csodálkozott a nő készségesen. Csak félig-meddig járt ott az esze. — Meg — felelt a fiatalember, valamely régi sértettség — Maga egy verekedős rossz ember — gügyögött a nő, csak azért, hogy mondjon valamit A forgó pohár mögül rebbengette a szemét Szemrehányósdit játszott — egy szegény fiút bántani. Maga talán jobb? — Én? — szólt a fiatalember, s a pír az arcán me- • gint foltot vetett A fölénye megint megbicsaklott egy kissé, ahogy ott, féloldalasán, hátradőlve ült a székén. — Maga jobban tudja. Ahogy lenézett pohara elé, egy kicsit felpillantott a nőre. Szép fehér bőre volt. A nő is felpillantott, és forgatta a poharát Az olcsó gyűrű az ujján csillogott. A szemében tolvaj, félszeg érdeklődés csillogott — Honnan tudnám — mondta. Majd a fiatalember megtörte a hallgatást. — Miért nem iszik? — Nem iszom. — De miért? — Köszönöm, nem kérek már... Lekéssük a vonatot. — És aztán. No, igyon velem! — Jaj de erőszakos. — No, igyon! — Mondom, hogy nem iszom — felelte a nő, elbizonytalankodva, majd tréfás-, együgyűn hunyorított: — Én csak egy egész üveggel iszom vagy semmivel. — No igyon akkor, igyon egy üveggel! A nő riadtan nevetgélt, egy kicsit butácskán. — Csak vicceltem. — Én most megmutatom önnek a legféltetteb gépünket ... Páratlan a maga nemében — mondta alig titkolt büszkeséggel Petymegi, a gyár enyhén kopaszodó, de lélekben örökifjú igazgatója. És kinyitotta a műhely hatalmas falán a tenyérnyi ajtót — Miért ilyen kicsi ez az ajtó? — nyögtem be magam a keskeny lörésen. — Üzembiztonsági szempontok miatt, elvtársam ... Hát ilyen kis ajtón ki lehetne lopni ezt a csodálatos gépezetet? — kérdezte vissza a mondat végén lelkesen felkiáltva Petymegi, és úgy mutatott a gépre, ahogyan egy fáraó mutathatott a még életében felépült piramisára. A szám tátva maradt. A gépmonstrum egy emelet magas lehetett, a tetején emberek álldogáltak, az oldalán — itt, lenn a földön — is emArra jött egy vasutas. — Mondja kérem, mikor indul a szolnoki? — kérdezte a fiatalember. A vasutas az órájára nézett: Néhány perc múlva. — És mikor indul az utána következő? — Két óra múlva. — Köszönöm — mondta a fiatalember. A nő nem nézett a vasutasra. Forgatta a poharat. A poharat nézte, s amö- gül néha a fiatalembert — S mit szól a felesége, hogy egy vonattal később megy? — kérdezte, amikor, a vasutas elment Gyűrűjének visszfénye az asztal műanyag lapján táncolt, ahogy a forgó pohár visszaverte. .................. A fiatalember arcán felgyűlt az odajfolt, a pohara után nyúlt, s Ivott — A feleségem? ... Egy kicsit elhamarkodtúk mi ezt a házasságot Túl fiatalok voltunk. Nem szabad ilyen fiatalon ... É s egy kis piros vigyor lebbent a száján, mint egy henye legyintés, amely erősen kétessé teszi a szó hiteiét A kis nő azonban megköny- nyebbült A fejét is elfordította, hogy ebben ne zavarja semmi. — Van ilyen — mondta. Gyűrűs ujja a poháron pihent, s ez a mozdulatlanság erőltetettnek látszott — Van — mondta a fiatalember. Pillantását a falubéli nőre emelte, s állhatatosan rajta tartotta. A nő ujja pedig csak akkor mozdult meg a poháron, amikor elment a vonat. berek matattak, aztán kerekek forogtak benne, de hatalmasak, s mind fából, aztán bőrszíjak forgattak valamit, ami úgy rémleit, hogy bronztengely. És a kerekeken apró kis fogak voltak, akkorák, mint valami őscápa agyarai, azok meg, ha jól láttam ob- szidiánból készültek. — Mi ez az izé? — kérdeztem elfulladva. — Ceruzahegyző! — Micsoda? — Ceruzahegyző! A világ első ceruzahegyzöje. Még nem is volt ceruza, s ez máris hegyezett — kérkedett Petymegi, és mint sztripti2görl a mecénását, úgy leste az arcomat, hogy mit szólok mindezekhez. — Ez ceruzahegyző? — Az. öt perc alatt még ma is meghegyez egy ceruzát, anélkül, hogy emberi kéznek A minap olvastam az újságban: egy csomagkihordó postás munka közben balesetet szenvedett. A bírósághoz fordult, hogy betegsége idejére a táppénzen felül fizesse ki neki a posta azt a pénzt, amelyet borravalóként kapott volna, ha nem esik ki a munkából. A bíróság meg is ítélte neki — ha jól emlékszem — , hatszáz forintot havonta. Megállapította ugyanis, hogy a csomagkíhordó postás, aki egy személyben vezetője is volt a gépkocsinak, amellyel a csomagokat szállította, hatszáz forinttal alacsonyabb bért kapott, mint ami ilyenfajta felelősségteljes és nehéz munkáért általában jár. Más helyeken, ahol nincs borravaló. Az az érzésem, hogy a bíróság emberségesen járt el. Mert miért károsodjék még anyagilag is a csomagkihordó postás? Elég baj szegénynek, hogy baleset érte... De ki segít rajtam, akinél a tudósítás olvasása után lelki baleset, kóros elváltozás következett be? Félreérés ne essék: nem azt a hosszú szakállas problémát szándékozom most előráncigálni, hogy a borravalózás idegen a mi rendszerünktől, s hogy öntudatos dolgozó nem fogad el, nem is ad stb... A fodrásznak a pincérnek, a taxisnak, az uszodában a kabinosnak én is adok, te is adsz, ő is ad, és azt hiszem, így megy ez még sokáig. Bevallom, az már egy kicsit meglépett, hogy egy tekintélyes intézmény, mint jelen esetben a posta, bizonyos munkakörben foglalkoztatott dolgozóinál belekalkulálja a fizetésbe a borravalót Olyan forintösszeget, amelyet egyáltalán nem fizet ki, nem könyvel és a szokásos levonásokat sem -eszközli-“ belőle. Szóval itt — a posta oldaláról tekintve a dolgot — ném beszélhetünk borravalóról, hanem olyan mókás fizetéskiegészítésről, amelyről én gondoskodom, meg te, meg ő szóval mindnyájan,- akikhez-- csomaggal, hozzá kellene nyúlni a ceruzához ... — De ember ... izé, igazgató elvtárs ... Hát itt vagy tízen dolgoznak! — Istenem, nagyon nagy gép. Kell hát hozzá az ember ... — De nézze ezt meg... ezt nézze meg! — kaptam élő a zsebemből egy körömnyi kis ceruzahegy zöt. — L át ja ezt? A legmodernebb és legkisebb ceruzahegyző... Minek ez az istentelen szörny itt? — Ez — mutatott az igazgató a kezemben levő parány- ra — töri a ceruza hegyét, s ráadásul elfárad az ember csuklója... Van négy is az üzemben ilyen ... Nehogy azt mondják, hogy a korszerű technikától értelmetlenül tartózkodom. De ezt lábbal hajthatják ... Érti? Az üzemi labdarúgó-csapat tagjai egyúttal láberősítő gyakorlatokat is ajánlott levéllel, távirattal bekopog a postás, és ... Aztán jobban elgondolkoztam a bíróság ítéletén. Nem arra kötelezte a postát, hogy emelje föl bizonyos meghatározott munkakörökben a dolgozók fizetését — a végzett munkának megfelelően —, hanem csak a betegség idejére fizetteti ki vele a borravalók elmaradása miatt kiesett összeget. Amíg munkaképtelen a postás, a kiegészítő bért a munkáltató fizeti; amikor dolgozik: én, te, ő... Gondolom, ez a bírósági döntés precedenst teremt, s érvényes lesz hasonló esetekben a vendéglátóiparra, a taxivállalatra,: a fürdőigazgatóságokra, a ben- zinkútfőnökségekre, a borbélyüzletekre stb. Ha ezeknél is belekalkulálják a dolgozók fizetésébe az én öntudatlanságomat (s ezt nem is tartom egészen kizártnak)... Végtére is azonban mi köze mindennek ahhoz a kóros lelki elváltozáshoz, amelyről a cikkem elején beszéltem? — kérdezheti az olvasó. — Hogy jön ez ide? Hisz ami a hétköznapi gyakorlatot illeti, nem változott semmi. Dehogynem változott! Egészen más ember lettem. Elromlott a természetem. Eddig jószívű voltam, szelíd, emberséges. És most? Gonosz lettem, mint az ördög. Rá sem ismerek magamra ! Ülök az étteremben, és megdöbbenve veszem észre: azért szurkolok, hogy kedvenc pincérem bukkanjon föl a leve- ses tállal. Oljfoltot látok a járdán? Nagyszerű! Ezen biztosan hasra vágódik a kövér postás bácsi.. Amióta olvastam ezt a bírósági döntést, amióta tudom, hogy ha kiesik a munkából a pincér, a fodrász, a benzinkutas, akkor a vállalat fizeti, és nem én. Beteg a lelkem, orvoshoz kellene mennem! De hát állítólag egyes orvosoknál is az a helyzet... végeznek ... Senkinek nem kell ez a pici vacak. Az a négy is ott hever a fiókomban, kihasználatlanul. — És ez? — Ezen kérem három műszakban huszonnégy ember dolgozik. Igaz, jól meg is fizetjük, még az első műszakot is. De megéri. Egy ilyen gép!... — Ki kellene dobni! — Magát, kartársam! Magát kellene kidobni, aki képes lenne a gyár vagyonával így elbánni. Ez ötezer éves gép! Meg kell becsülni — mondta Petymegi Tódor, és boldog mosollyal egy ácsceruzát adott át a gép számára. — Majd kérem a szaktársakat, hogy o munkalapot hozzák föl. Aláírom. Itt, kérem, még az igazgató sem fusizhat! Mert nálunk tudjuk mi a íeti- nivaló — mért végig gúnyosan Petymegi és behúnyta a szemét, hogy jobban hallja a gép nyöszörgését, engem viszont ne is lásson többé. Gi urkó Géza Kürti Andráa Kovács József plakettje. /lenyűgöző teljesítmény
