Somogyi Néplap, 1972. szeptember (28. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-10 / 214. szám

Móricz Zsigmond a somogyi ój rend forgatagában Idsor — 1942 szeptem­berében — az égbolt 1 kékje olyan tiszta volt, mint ma, a szelíd szeptembe­ri napot követő éjszaka csendjét azonban félelmetes hangok verték fel. Először hulltak bombák a főváro­sunkra, s az egyik kioltotta Móricz Zsigmond életét. Halálának 30. évfordulóján a® író somogyi »nyomait-« kutatjuk. Tudjuk, hogy Ti- szacsecséről indult el, és So- moggyal is szoros kapcsolat­ba került.. Azokban a napok­ban figyelt fel szűkebb pát­riánkra, amikor megyénk az elsők között tette meg az »új rend« érdekében szüksé­ges lépéseket. A tanácsköz­társaság létrejötte előtt a Kaposvári Munkástanács 1919. március 3-án kisajátí­tott 40 000 hold földet, s el­határozta az ország első szö­vetkezetének létrehozását. 1919. március 10-én három tagú direktórium vette kezé­be a megye irányítását, s Latinca Sándor, Tóth Lajos és Peinhoffer Lajos vezeté­sével Kaposvár és a megye munkásosztálya az ország történetének alakulására döntő hatást gyakorolt Az­nap Nagyatádi Szabó István érkezett a megyeszékhelyre; hatalmas — 15 000 főnyi — tömeg várta az állomás előtt, s kicsikarták tőle a szövet­kezet törvényességének elis­merését. A Kaposváron és Somogy megyében történtek a kormány földreform-poli­tikájának súlyos vereségét bizonyították. Külföld is érdeklődő kí­váncsisággal figyelte a »so­mogyi kezdeményezéseket-«, s Hamburger Jenő földműve­lésügyi népbiztossal, Móricz Zsigmonddál, 1912. április 12-én külföldi újságírók lá­togattak el Kaposvárra. Meg­tekintették az újonnan ala­kult szövetkezetei, beszél­gettek az »új rend-« gazdái­val. A látottak, s tapasztalták alapján a Pesti Hírlap 1919. április 15-i számában Móricz Zsigmond őszinte lelkesedés- ' sei állt a szövetkezeti mozga­lom mellé: »Valóságos cso­da, amit most láttam — kezdte írását. — Somogybán voltam, s az ottani termelő- szövetkezet berendezését néztem meg...« Cikkében kifejtette, hogy a megye la­kosságának nagyobb része uradalmakban lakik, s leg­ésszerűbb, ha a földeket kö­zös tulajdonba vessék. Mon­danivalóját a következőkkel zárta: »Azok után, amiket So- mogyországban láttam, egy csöppet sem csodálkozom a somogyiak nagy önérzetén, hogy Somogy indította meg a világ új rendjét.« A Somogyi Vörös Újság­ban jelent meg A szentjaka- bi iskola című cikke. Mó­ricz politikai fejlődésének csúcsát jelenti ez az írás. Csontig ható kritikát mon­dott a múlt művelődéspolitl- kájáró.1, s fölvázolta a szo­cialista kultúrforradalom út­ját. Az angol' újságírók is Szombráky Sándor: Fújt a szél Ö valaki ment a hídon sziszegve fújt a szél sötét vizet kavart a $zél és egy ember ment a hídon Még szálldosott néhány sirály fekete volt az éj hideg szomorú volt az éj s keringett meg ne hány sirály Es nem volt akkor szeretőm oly fehér volt a part ó megfagyott a tér a part és nem volt akkor szeretőm Bűnöm és már lelkem se ' volt lehullt a gyönge ég jeges utakra hullt az ég k e hídon mar senki se volt csodálkoztak, hogy az óriási Eszterházy-uradalom köze­pén — Szentjákaibon — a te­hénistálló sokkal különb, mint az iskola. S a látottak alapján Móricz megfogal­mazta a célkitűzést: nem­csak a földet kell elvenni a volt uralkodó osztálytól, ha­nem a tudományt is. Szenve­délyesen fejtegette, miért szükséges, hogy a volt cse­lédek az »-új« írásokat olvas­sák: A régi könyvek buta­ságban tartották a népet és a zsarnokokat szolgálták... »a vörös tudomány vörös felsza­badító hatalom lesz. Gondol­jatok tehát róla, hogy azok is részesüljenek belőle, aki­ket a régi zsarnokok írni- olvasni se tanítottak meg!« U * j emberré formálta Mó­ricz Zsigmondot a for­radalom. ö tiszta szív­vel követte az átalakulást, s egyénisége feloldódott a for­radalmi eseményekben. »Sze­rette a proletárdiktatúrát — írta róla Durkó András —, elsősorban, mert a nép iga­zi uralmát,, az ember teljes felszabadulását, a művészet »menedékét« látta benne. Nyílt cikkekben védte meg a munkásállamot. S ha nem is tudott politikailag a legjobb vezetők közé emelkedni, de átadta magát a történelem sodrásának. »Lángoló lelke­sedéssel követte a forradal­mat«, s elsősorban a paraszt­kérdés megoldását szolgálta tollával és tekintélyével. Művészi értékénél, hatásá­nál fogva kiemelkedő írása a Virágnyílás című riportja. A virágfakadás és a szövetke­zetalakítás hasonlata a jövő­be vetett hitet, a közös gaz­dálkodásban »feszülő« lehe­tőségeket érzékeltette: »A ta­vaszban duzzadni, fakadni kezdenek a belső életek ... A vörös forradalom tavaszi lá­zától a már érett és meg- duzzadt népiélek egyszerre szétrepesztette a nagybirto­kosok külső kopáncsát« A somogyi földmíves szo- - vetkezetek címmel — a Köz­oktatásügyi Nópbiztosság lei- adásában — jelent meg egy figyelemre méltó brossúrája. Ebben a munkájában össze­foglalta mindazt, amit 4 so­mogyi cikkében már érintett: a jogos paraszti igény .kielé­gítését, az emberi »felszaba­dulás« érzésének bemutatá­sát, a jövő lehetőségeinek fel­tárását, a korszerű mezőgaz­daság megteremtését, a so­mogyi szövetkezetek követés­re méltó példáját. A Somogyi Vörös Újság 1919. április 20-án arról szá­molt be, hogy Móricz regényt akar írni a termelőszövetke­zetekről. A téma az íróban Somogybán jártában fogam- zott meg. Jövőbe néző szem­mel látta a tanyai cseléd­ség és a falusi parasztság szövetkezetbe vezető útját. A regényterv is bizonyítja, hogy világnézetileg eljutott a Szovjetunió (Orosz Tanács- köztársaság) világpolitikai jelentőségének felismeréséig. A regényben arról akart írni, hogy egy fiatalember orosz fogságból hazajön, s tehetsége, szervezőkészsége, politikai érettsége folytán a szövetkezet élére kerül. A kisparaszti és a szövetkezeti életforma összecsapásának konfliktusát fejtette volna ki áz író, sajnos, erre már nem volt lehetősége... A Tanács- köztársaság elbukott, s az el­lenforradalom megtorlását Móricz sem kerülhette él. Bosszúszomjas ellenforradal­márok hátra kötött kézzel hajtották ki leányfalusi há­zából, s a megaláztatás kál­váriája után sajtóharc in­dult eöene. M óricz Zsigmond a So­mogybán bekövetke­zett történelmi válto­zásokkal együtt alakult, s nagyszerű egyéniségén át­szűrte a progresszív átalaku­lás tényét és élményét, hogy példát mutathasson az egész ország számára. Misanthrop című versében ilagyon talá­lóan jellemezte a forrada­lomban betöltött szerepét: »Elén ragyogtam az embereknek Es minden szabad volt nekem. Váklya volt kezemben és mindenki látni akart annak fényénél s toltak, toltak előre és én magasra tartottam elöl a sorban, hogy világoljak nekik. Bóra Ferenc RItszosz három új versciklusáról Vívódások - „a tett küszöbéi 99 KÁLNOKI LÁSZLÓ: ISMERETLEN HATALMAK Hű dől a faj, a már vállal nem tartható, megmentenek a Legbenső világ homályába lakó kis őrszemek. Tárnáim éjjelén nyüzsögnek tettre kész alakjaik, s öblítik szüntelen vérpályán gyülevész salakjait. Az arc nélküli rém, ha ők lépnek elő, nem oly merész, s megáll az idegen arcokból rám törő hullámverés. Lelket belém, mikor föladnám a csatái, türelmük önt. Gyümölcsharangjukat így kongatják a fák, ha tűz dühöng. •A József Attiia-dijas költőt 60. sz ületésnapján e héten tüntetette ki Népköztársaságunk Elnöki Tanácsa a Munka Érdemrend arany foko- zatával. A FRANCIAORSZÄGBAN — Aragon előszavával — megjelent kétnyelvű kötet Jannisz Ritszosz 75 új versét tartalmazza, azt a három vers- sorozatot (Kövek, Ismétlések, Korlátok), amelyet 1967 áprili­sa óta írt a jaroszi s leroszi börtönszigeten, majd a sza- moszi házi őrizetben. A görög költő gazdag munkásságából nálunk is jelent meg válogatás (Holdfényszonáta címen, 1964- hen), szerepelt a Kövek című antológiában, legutóbb pedig a Tengerre néző cellák közölt néhányat a makroniszoszi száműzetésben írt költemé­nyeiből. Megtalálhatók versei folyóiratainkban, mégis azt hiszem: korántsem teljes a kép a magyar olvasókban Rit­szosz munkásságáról, amely az utolsó tizenöt évben egyete­mes jelentőségű lett. A nálunk is ismert (Hold­fényszonáta, A halott ház, Híd) és a még lefordítatlan nagy kompozíciók (A nagy hegy árnyékában, Mikor meg­érkezik az idegen, A tenger és az öregasszonyok) után Rit­szosz költészetében új sza­kasz kezdődött a Filoktétésszel (1965) és az Oresztésszel (1966). E két hatalmas lélegzetvételű monodrámában (vagy drámai monológban) a szintézisigényű koncepció is mesterien talál­kozik apró, új érzelmi és tartalmi súlyt kapó köznapi részletek áradásával, a lírát epikává duzzasztó, szélesen hömpölygő, helyenként azon­ban gyors áramlatokat, ör­vényléseket magukkal vivő versfolyamokkal. Kis versei, képekké oldott gondolatokkal ellenpontozott lírai miniatűrjei pedig (melyeket Bizonyítékok összefoglaló címen publikált) nemcsak a természetben és az emberben rejlő, kimeríthetet­len, csodálatos gazdagságnak, hanem Ritszosz apróságokban is lényeges összefüggéseket felfedező, friss és fogékony széniének, termékeny költői látásmódjának, nyelvi-kifeje- zésbeli biztonságának is nagy­szerű bizonyítékai. A RITSZOSZI KÖLTÉSZET — amely a Nobel-díjas Jor- gesz Szeferiszével együtt an­gol, spanyol, német és szláv nyelvterületen egyaránt is­mert és az újgörög »nea piiszi«-t reprezentálja — mind hazájában, mind pedig külföldön számos méltatóra és ellenzőre talált. Támadták már jobbról is, balról is; mű­veit azonban — éppen mert a világot a maga bonyolultságá­ban, a fogalmakat a maguk sokoldalúságukban, ellenté­teikben bemutató alkotások — nem tudták kikezdeni. Szár­nyalásai és kétségei, illetve humanizmusa korunk szülöt­te, s verseinek aranyfedezete a költő tragikus egyéni sorsa: 1936-ban könyvmáglyára ve­tett kötetéi, 1949-ben — a makroniszoszi száműzetése idején — egy palackba zárva elásott kéziratai, Í967 áprili­sában elkobzott könyvei és most legutóbb a házi őrizet­ből Francaiországba csempé­szet három verssorozata, ame­lyet az olasz Mondadori és az angol Penguin is rövidesen megjelentet. Tragikus egyéni sorsa — írjuk. Ritszosz alkotói nagy­sága azonban éppen abban van, hogy élete legszemélye­sebb eseményeit, mondandóit is egyetemessé érlelve fogal­mazza meg, ebben a három verssorozatban is. Ezt érezte meg és méltatja lelkes szavak­kal Aragon, aki már 1957-ben századunk legnagyobbjai közé sorolta, amikor a »legnagyobb élő költő«-nek nevezi. Ahogy Ritszosz a magánélete esemé­nyeit ágyazza az egyetemesen emberibe, úgy fedezi föl az Ismétlések (régi mitológiai­történelmi témák újraköltései) című ciklusban a mának is ér­vényes szituációkat, érzelmi motívumokat. Van valami utánozhatatlan mozdulat ezekben a kis versekben is, amit már az eddigiekben is megcsodálhatunk: egy pont, egy »de«, vagy »mégis«, ahol a száraznak ható, tényszerű megállapítások, apró, köznapi realitások-banalitások áttűn­nek egyetemes érvényű láto­másba, ahol a konkrét élmény általános értelművé válik, bár a feszültségéből egy cseppet sem veszít. RITSZOSZ baloldali, haladó meggyőződéssel alkotott és al­kot, kétségeit azonban nem titkolja el. Szakadatlanul szembesíti magát — és olva­sóját — a tényekkel. Emberi- alkotód viaskodása, reményke­resése, megszenvedett hite, amelyeket korunk ellentmon­dásos fejlődése, a kényszerű taktikázgatás, kompromisszu­mok táplálnak, ezekben a versekben is jelen van, akár csak a nagy kompozíciókban. Így kell közelednünk keserű alaphangú művéhez, a Filok­tétészhez is. Filoktétész, feft »a bölcsesség kígyója mart meg«, a harctól való félréhú- zódás, a kínzó magány után végül vállalja a cselekvést. Szabadság és szükségszerű­ség, bosszúállás és megbocsá­tás, egyén és közösség, meditá­ció és cselekvés dialektikája bontakozik ki például az Oresztészbem A hős »a tett küszöbéhez« — a palota ka­pujába — érkezve elutasítja, hogy egy egész életet a bosz- szúra építsenek; visszautasít­ja, hogy mások akaratának eszköze legyen, hogy megölje tulajdon anyját, de aztán mégis csak vállalja a cselek­vést, »hogy fellélegezzen, ha egyáltalán lehetséges, ez a? ország«. Ugyancsak figyelemre méltó a cselekvés motivációja a Filoktéfcészben is. A főhős még vívódik, mikor »odalent a tengerparton hajósok dala hangzott fel — valami sze­mélytelen, egyszerű dal; köte­leket, feldélzeteket, evezősö­ket, csillagokat magába ölelő, rengeteg keserűséget és vitéz­séget és szívósságot, az egész, sötéten csillámló tengert, az egész végtelent — emberi mé­retekben — magába ölelő dal... S talán azért határozta el magát...« Mitológiai-történelmi para­bolái így a legmaibb mondan­dók, érzelmek kifejezői. »Em­lékezzünk csak: hogyan lop­ták el Oresztész csontjait« az ellenségei, s figyelmeztet bennünket, az »őseink sírjaid­ban; óvjuk a halottatokat, mert az ellenség kisajátítja őket, de »ne méltóságteljes emlékműveket, ne hivalgó díszeket — ez figyelmet kelt és neheztelést. Jobb egy egyszerű kő, egy cserép muskátli, titkos jel, vagy még inkább: semmi. Kétségkívül biztosabb, ha magunkban hordjuk őket, hogy ha bírjuk, és meg jobb, ha mi magunk se tudjuk, hogy hol nyugszanak. Hiszen, amilyen időket élünk, ha így folytatódnak a dolgok — ki tudja — megérhetjük, hogy mi magunk hántoljuk ki, szórjuk szét őket egy napon. Ugyanez a problémakör ta- bomlása utánban is. A költői lálható a Halottak és' mi, Do- öntudat pedig így nyilatkozik dona vége, A lakedaimonolí és meg a Héraklész és mi című az athéniak szövetségének fel- költeményben: Olyan nagy, mondogatják; egy isten és azonkívül annyi mes­ter fia — Mi azonban, halandók fiai mesterek nélkül, csupán saját akaratunkból, állhatatosságunkból, ítélőképességgel és annyi kínnal lettünk azzá, ami vagyunk. De nem érezzük magunlzat cseppet sem alacsonyabb rendűnek, nem sütjük le szemünk. Hármas jelszónk, három magános szó; Mákroniszosz, Jarosz s Lerósz. S ha verseink ■netán sutának tűnnek önöknek, jusson eszükbe csupán az: ■mint írtuk őket — az őrök orra előtt, oldalunkba nyomott bajonettel. az Újjászületés, amely a kötet záró verse, gyönyörű vallomá­sok az önmagába, az életbe és a népébe vetett hitről, arról a meggyőződéséről, hogy az a nép, amelynek ilyen erőtarta­lékai vannak, legyőzhetetlen: EialHtáewi. /Sclmeczi. Tóth Janos felvétele.) Mit tehet a költő? Mi a köl­tő sorsa? Mi a költészet szere­pe korunkban? — Olyan kér­dések, amelyre ismételten megpróbált válaszolni már ed­dig is. A Hagyaték, Görögország, Nem az, hogy minden erőtartalék nélkül maradtak. A bezúzott ajtó — őzt átvitték az istállóba, a ló mellé állították. A régi korsó, a mezítelen íjászokkal és a ciprusokkal — azt a csűrben őrzik. Éjszakánként gyöngyfűzéreket készítettek, olajbogyó­magokból. Számba vették magról magra a szenvedéseiket. Mondtak valamit — Iwgy a szőlő, a szérű. Harapdálták a kemény mandulát, és hallgatták a ropogást a szájukban, mint aknákat a kőfejtőkben — erős, fehér foguk van, és a tücsök a sarokban őszi zsoltárokat intonál. (Erőtartalékok) Ritszosz hozadéka a modem költészetben igen jelentős. Nagy kompozíciói, amelyek a tragédia magvát magukban foglalják, egy beszélővel és egy némán hallgató szereplő­vel a színen, a színhelyet és a szituációt mindig szűkszavúan és ambivalensen felvázoló be­vezető és záró sorokkal; élnek a modern dráma és líra vala­mennyi jelentős eszközével. Nagy szerepet kap bennük a választás problematikája, az egyéni és a történelmi múlt által meghatározott döntési pillanat fókuszában bomlik ki a »cselekmény«, és a színhely minden zártsága ellenére min­dig van egy-egy félig nyitva hagyott ablak vagy ajtó, ame­lyen át az emlékezés-technika segítségével látszólag kuszán — valójában azonban nagyon is kiszámítottan és a fő gondo­latoknak, érzelmeknek aláren­delve — gazdagon betolulnak a kinti világ tényei. A SZEREPLŐK belső vilá­gával szintézist alkotva így — . s ennek segítségével — létre- hoz egy új, magas rendű és öntörvényű valóságot; a mű­vet, amelyben a szó a valósá­gos dolgok súlyával bír és a cselekvés nem veszítette el az értelmét. A franciák — mint _ már annyiszor — most is úttörő munkát végeztek; az eddigi öt francia nyelvű, önálló Rit- szosz-kötet után legújabb ver­seinek is kaput tártak a nagy- világba­Papp Árpád Somogyi Néplap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom