Somogyi Néplap, 1972. szeptember (28. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-10 / 214. szám
Fereneiy Béni szobra. (1950} Bencze József:' MESZELÉS Búcsú után meszelés van, húselnek a bútorok, ládák, permetező gálic-színnel, és a cserép virágvázák. Vörös fényű csavaranyák Tompa testű szegszivek orvosságos, tört fiolák üvegét por fekszi meg. Liheg a fény az ab lakon, és a söprű nagy port kavar, a lúd szárnya kormot tuszkol, s a meszelő pókot zavar. Besározza anyám keze a megsebzett vakolatot, eltömi az egérlyukat és a macskát szidja nagyon. Ser cég, sikál a meszelő, sebesen jár fönn a falon, anyám arca olyan fehér, mint lesz majd a ravatalon. Kelényi István: SÁR Bőröd esőzése mögött: befalazott, furcsa szobákban, alvó madárként úsztam a szerelemben ... Most sárra gondolj! Sárra. Útolsó, jeltelen csigaházát is elhagyjuk e nyárnak, szomorúságod végső térképjeleit rajzolják meg az árnyak, hajaddal mázolnak sárfeketére: amint lebegő kertjükből ideszállnak. L omboa fiák wtték körül a sétányt, s a magasból az Er- zsébet-hídra nyílt kilátás. A padokon minden hely foglalt volt, de senki sem zavarta a fiút és a lányt Árnyékban ültek. A lányon tarka selyemszoknya volt, a fiú szürke öltönyt viselt, de meleg szél járt, és a pad támlájára terítette a zakóját. A lány minduntalan j mocorgott; a fiú kedvetlenül nézte. Papírzacskót vett ki a zsebéből. — Kénsz? — kérdezte. — Praliné? — húzta el a száját a lány, aztán mégis vett belőle, benézett a folyóra. — Nézd, de szép hajó! Biztosan üdülőket visz — mondta. A fiú bólintott — Sohasem voltunk még hajókiránduláson. El kellene menni — mondta a lány, és hátnadőlt a pádon. A fiú éltette a papírzacskót — Jókor jut eszedbe... — mondta. A lány szomorúan nézett. — Nem olyan rég még örültél, ha hívtalak. Ha... A fiú közbevágott. — Ennek vége. Tudhatod. A lány ismét a híd felé nézett — Elmehetnénk a Balatonra is... — Az idén Lengyelországba megyek. Majd ő elvisz — mondta a fiú. — A Mátrába akar menni. Vele még sokat nyaralhatok, ha ... — szólt elgondolkozva a lány. — Legjobb lenne megmondani neki — Ráérek ... — Nem várhatsz. Ha az ! anyakönywezető előtt derül j ki a dolog, kész a botrány! £s később is válóok. — Ö, te vagy a megteste- l sült jóakarat A féltő gon- ! doskodós. Ezt a furamuci helyzetet... hogy pont ve- j led kell megtárgyalnom... { Akkor bezzeg nem féltél... ! — kacagott föl idegesen a I lány. — Ha már kitüntettél a bizalmaddal. Ha már fölkerestél... — nézett rá a fiú. — Kitüntettelek... Ha j már kitüntettelek! Meg kell pukkadni! Ezt rhondod azok után?... Még hogy kitüntettelek . .. Hát néked ez nem természetes?! — kérdezte a Lány. A fiú vállat vont, s csöndesen mondta: — Végül is neked kell megoldani, a te ügyed. — Neked már semmi közöd hozzám!... Te nem ígértél semmit! És különben is neked ezt a tésztát nem tudtam volna beadni, igaz? Fölösleges is lett volna. Mindig mindent tudtál. Hát ak- | kor most légy okos! — támadt rá a lány. — Más megoldás nincs. Meg kell mondani neki. — És ha elmegy?! Ha többé látni se akar? A szülei is szeretnek. Meglepődnének alaposan ... — A fiúra kell bízni! Majd ő elintézi velük. Minél tovább hallgatsz, annál kellemetlenebb — érvelt a fiú. A lány a földre nézett. —i Jé, kisnyúl! — kiáltott föl. A nyuszi ott ült a pad alatt. A fiú lehajolt érte, aztán mást gondolt. Két könyvről — néhány szó Hz első magyar könyvnyomtató regénye Két sportoló pályafutása Múltbéli, de jóval régebbi dolgok nyomon követésére vállalkozott a kiadó egyik újdonságának szerzője, Erdödy János. Az első magyarhoni könyvnyomtatónak, Hess Andrásnak emlékét eleveníti föl, azét, aki a betűk szolgálata mellett vándor, tudós meg katona is volt. A szerző jó érzékkel elegyíti a regényességet a kényszerűséggel, a való eseményeket s a kitaláltakat. o Somogyi Néplap A könyvet — amelynek ez a második kiadása — egykorú metszetek nyomatai díszítik. A kalandok s kalandos életutaktól nem áll oly távol mindaz, amit a motorsport két kiválósága, Szabó II. László és Máté Sándor élt át. Két keréken ... Pályafutásuk vidám és drámai eseményekben . gazdag krónikáját ZsoZt Róbert, a kiváló sportújságíró dolgozta föl. A sok fényképpel, közöttük remek riportfotókkal illusztrál'1: könyvet a Vue Touristigue nemzetközi idegenforgalmi folyóirat kiadója jelentette meg. ANTAL GÁBOR: Császármorzsa — Azt kell mondanod, hogy rös telted a dolgot Nem akartad elveszíteni. A nyuszi odébb ugrott és leült a fűbe. A lány odanézett — Ha ez olyan egyszerű lenne... És az a másik dolog, amit neked köszönhetek?... — Nem nekem. Magadnak és az orvosnak! — tiltakozott a fiú. — Miattad tettem. »0, drágám roppant könnyű kis műtét.- Észre sem fogod venni, és minden rendiben Lukács Ferenc: Kisnyúl a pad alafl^ lesz-“ ... Rendben hát! Csak éppen... — kacagott föl hisztérikusan a lány. — Nem akartam, hogy apa nélkül... Az elején is tudtad ... Megtetted te ezt már máskor is — mondta a fiú. M ögöttük sírás hallatszott. Egy tív év körüli kislány futott hozzájuk: — A nyuszim! Bácsi! A nyuszikám! Nem látták a nyuszikámat?! Elveszett a nyuszikám! — kiáltozta ijedten. A lány a bokrok felé intett. — Erre szalad. Itt ugyan nem találod meg. Már lemondhatsz róla — mondta. A gyerek hangosabban za- kogott — Kihoztam.. 1 hogy a szabadban legyen ... Hogy ehessen friss füvet... És most... elszökött! Nagyon kikapok otthon. Vékony, sápadt arcú kislány volt. kék szalaggal a hajában. A fiú magához vonta, és megsimogatta a fejéit: — Ó. te kis butuska! Hogy engedhettél el itt egy nyuszit? Most már késő... No ne sírj! A kislány a fiú térdébe kapaszkodott. — Bácsi! Segítsen ... megkeresni. Nagyon ... kikapok — hüppö-gte. A fiú az ölébe emelte és a zsebébe nyúlt a tárcájáért. Egy százast vett ki belőle. — Nesze! Fogd. Vidd haza, és mond meg, hogy a nyúl elveszett, de kaptál pénzt, és veszel majd másikat. Tényleg, mennyibe kerül egy nyúl? — kérdezte a lányt. A kislány összehajtogatta a pénzt, és a köténykéje zsebébe tette. — Ez jellemző rád! Ilyen kisnyulat egy húszasért kapni — mondta a lány. — Mindegy. A többin vegyél csokit — mondta a fiú a kislánynak. Az még mindig hüppögött. — Most jut eszembe: van nálam finom édesség — mosolygott rá, és odaadta neki a pralinét. — Most már ne sírj! — Azt mondd, hogy eladtad a nyulat. Még meg is dicsének érte — mondta neki a lány. A kislány abbahagyta a sírást, leszállt a fiú öléből, és elindult. Többször visszanézett, integetett is nekik. A fiú visszaintett. — Én adjak, neked tippeket?! — nevetett a lányra — De a legjobb, ha nem variálsz ... Meg. kell mondani az igazságot. Ha szeret, meg fogja érteni, afelől nem kell aggódnod. A lány fölcsattant: — És én még számítottam rád! Hogy majd kitalálsz valami okosat... Szóval álljak elébe, és mondjam azt: »-Kedves Jenő! Négy hónapon keresztül elfelejtettem megmondani, hogy én tulajdonképpen elvált asszony vagyok, már két éve. A férjem elkergetett, mert megcsaltam ... Meg aztán az egyik szeretőm nem vigyázott és volt egy roppant könnyű kis műtétem ... és soha többé nem lehet gyerekem. Legalább is nagyon valószínű ...“ Szóval ezt mondjam?! — kacagott föl gúnyosan. A fiú az asszony vállára tette a kezét. — Tudom, hogy kínos. De túl kell esni rajta... És nyilván finomabban is elő lehet adni — tette még hozzá. — Kint vagyok veled a vízből! Mindanny lótokkal kint voltam a vízből... Mindig csak magamra számíthattam — mondta az asszony. A fiú a szemébe nézett. — Ne légji, önző... És az egyenes út a legjobb. Az asszony odabújt hozzá. — A legszívesebben hagynám az egészet a fenébe, és hozzád mennék. Te megértő vagy, és mindent tudsz rólam ... A fiú elkamorodott: — Tudod, hogy vége... Fél éve vége. Az asszony fölsóhajtott: — Kutya meleg van. Gyerünk sörözni, aztán táncoljunk egyet! — Majd csak lesz valahogy — mondta. — Mást se csináltunk, csak söröztünk és táncoltunk ... Csoda, hogy csak három hónapig tartott? — nézett rá a fiú. Az asszony lehorgasztotta a fejét. — Na jól van. Ne szomor- kodj! Ezen már nem segíthetünk. Légy jókedvű! — mondta neki a fiú. — Nagyon jókedvű vagyok ... Nagyon, nagyon jókedvű vagyok! Itt ülök a huszonegy évemmel, és nagyon jókedvű vagyok — mondta az asszony. A Világ — ahogy mondani szokás — »összeszűkült*. Elvileg, néhány óra alatt el lehet jutni Európából Amerikába. Mégis, vannak olyan — még nem is öreg — ismerőseim, akik évekig nem jártak tágabb otthonuknak, a vidéki városnak ebben vagy abban a szegletében. — A tévé behozza nekem, például, Alaszkát — magyarázta az egyik ismerősöm — és már csak a tévénézés miatt sem jutok el addig a házig, ahol születtem. Amely még hozzá, nincs is messze a mostani lakásomtól. — Sőt, megvallom — tette még hozzá, egy kicsit elmerengve — kifejezetten közel van ... Én különösen sok mentséget sorolhatnék fel, amiért több mint két évtizedig nem kukkantottam be annak a régi pesti háznak a kapuján, amelyhez pedig emlékek fűznek. A fő mentség: Budapest mégiscsak nagyváros, ha úgy tetszik, egy kis ország, és már az is eredmény, hogy azért életem patakja keresztülcsordogál néhány »me- gyé“-n, ha nem is nyitottam be a hűvös kapualjba, ha nem is mentem föl a lekoptatott lépcsők során, nem felejtettem el azt a »Kindergarten“-!, vagyis »gyermek- kertet a második emeleten. A régi kertet, ahol én is virág voltam valamikor. Egy Trude néni nevű, ajka fölött kis bajuszt hordó, komor nő szerint mákvirág szerintem azonban rózsa, esetleg szegfű. Bizonyos pillanatokban meg ibolya. Kishivatalnok szüleim dolgoztak. És, mert Trude néni testvére kolléganője volt a mamámnak, nyilván valami- vej olcsóbban vehettek be engem a gyermekvirágok kis közösségébe. Ott találkoztam először — közvetett, már majdnemhogy »fluidikus- formában — azzal, a ténnyel, hogy az emberek között anyagi és egyéb különbségek vannak. Különbségek és ellentétek. Nem voltunk »klasszikus“ szegények, de engem nem autón hoztak az »ovi“-ba. És nem banánt vittem magammal tízóraira. Előfordult, hogy amikor egy Ricsi nevű virágtársam két egész banánt falt be (hatévesek voltunk!), ibolyái voltomból hirtelen tűzpiros pipaccsá váltam ... Nem Ricsi banánjára voltam éhes, hanem — azt kell mondanom — magára Ricsire. Ott, a »Kindergarten«-ben — ott is — születhetett meg hisztériám. De azért sok szép emlék is maradt meg bennem. A szerelemé, például. Romokban vagyok, de ha ezt a nevet hallom: Vera, most is zenét hallok. Semmilyen szimfóniával össze nem hasonlítható Vera-zenét. Pedig arra, hogy milyen volt Vera arca vagy haja, avagy pláne a fuhácskája, már nem emlékszem. Nem feledhetem azonban, hogy Verával lenni sem volt mindig örömzene. És amikor Vera egyszer éppen a baná- nos Ricsinek adott igazat — pedig nekem, egészen biztosan, nekem volt igazam! — sértettségemben leszöktem az udvarra, ahol egy kőangyal állott. Először az arcát bámultam a régen betemetett márványkút káváján őrködő lénynek, aztán megtapogattam a kezét is. És így derült ki, hogy a vigasztaló mosolyú angyal bal kezéről hiányzik a kisujj. £ fölfedezett hiány azonban csak fokozta a vigasztalást. Lehet, hogy azt éreztem, rajtam is eltörtek valamit, de most megtaláltam rögtön a példát: el lehet azt viselni mosolyogva is. A kőangyalon, Trude nénin, Verán, Ricsin és banánján kívül a »császármorzsa“ nevű tésztára is emlékszem a régi »Kindergarten«-bőL Gyakran ettük ezt, és én nagyon utáltam. Pedig akkor még nem voltam antimonar- chista. Túl édes volt? Vagy éppen túl száraz? Tény, hogy a »csásármorzsa“-ügyben is többször szöktem le a kőangyalhoz, hogy megsimogassam csonka kisujját. Azután, hogy ilyen pontosan emlékszem ilyen — nem túl jelentőseknek látszó — tényekre, furcsa bevallanom, hogy nagyon sokáig nem tudtam pontosan, melyik utcában is van az a ház. Azon a környéken ugyanis — a régi Pest egyik szigete ez — több hasonló utca és számos ódon ház található. Fölvillant bennem, hogy egyszer végigjárom majd azokat az utcákat, de ez a szándékom is csak törekvés maradt. És ha nem ismerkedem meg egy idősödő, pohos mérnökkel, egy keserű pofával, akkor nem tudom meg (legalábbis nem »ingyen«), hogy a B. utcában, a 6. szám alatt volt valaha a »Kindergarten«. A mérnök azonban — rögtön az első alkalommal, hogy fenn jártunk nála — elpanaszolta, hogy milyen gyorsan szivárgott el az ifjúsága, az élete, és annak bizonyítékául, hogy »lám, én, a kiürült lelkű öreg is voltam valaha cuki gyerek«, elővett egy csoportképet a »Kindergarten«-bői. Nem ismertem föl Trude nénit, Ricsit, Verát; nem a későbbi mérnököt, még magamat sem. Az egész együtt — a »gyermekkert« illata — mégis megcsapott. Kérdezősködtem, és ... és a mérnök megadta a címet. És amikor már precízen felírta egy papírra, akkor jöttem rá, hogy valójában mindig is pontosan tudtam a címet. Megvolt tehát a cím, s most már nem lehetett nem elbandukolni a régi házba. Bementem a még mindig hűvös kapualjba, a kis udvarba, és megálltam a kőangyal előtt. Örömmel voltam tele, hogy bár a házat — láthatóan — renoválták (még liftet is vágtak bele), a kőangyal mégis megélte a világ darabokra törését, majd — a már említett — összeszűkülést. — Ha Van öröklét — gondoltam —, ez a jelképe. S megvigasztalva éreztem magam, és rózsaszagúnak, ba- nánillatúnak a világot. Meg- hatottan nyúltam oda a kőszobor hiányzó kisujjához. És rögtön tudtam, hogy tévedtem. Hogy nem vagyok rózsa, hanem mákvirág, sőt inkább kaktusz. És az udvar is hirtelen száraz lett és émelygő, mint a »császármorzsa«. Arra csak valamivel később ébredtem rá, hogy a kőangyal kezét szintén megreparálták. De akkor már mindent betöltött — s nemcsak az udvart — a kisujj hiányának hiánya ... 'Rőtéiben em tudom, hogy a kedves olvasó megfigyelte-e: zenés eszpresz- szóink esti szórakozóhelyeink egyre sőt étebbek lesznek. Kezdetben monda a fOKoz- pont vezetője: legyen világossági S lön. A vendéglátóipari létesítmények egymással versengve igyekeztek tuiviiagita- ni a konferenciát. A csillárok nappali fénybe bontottak a szórakozóhelyeket. Am az utóbbi egy-két évben sorra kialudtak ezek a lámpák, és sok zenés helyen ma már csak néhány szál gyertya vagy egy sápadt huszonötös villanykörte világot. A napokban betértem egy kis konyakra a Fehér Hollóhoz címzett szórakozóhelyre. Hunyorogva álltam meg az ajtóban, és szemem csak lassan szokta meg a sötétséget. — Legyen szives, vezessen egy asztalhoz! — mormoltam csak úgy bele az éjszakába. Valaki karon ragadott, és egy asztalhoz cipelt: Lenyomott egy székbe. — Én vagyok a pincér — suttogta az illető sejtelmesen. Igyekeztem magam elé képzelni a hang tulajdonosát. Milyen lehet? Fiatal felszolgáló fiú vagy kopaszodó középkorú pincér, vagy esetleg egy csinos platinaszőke, férfias hangú felszolgálónő. — Mit parancsol? — érdeklődött egy kissé türelmetlenül. — Mutasson egy itallapot. Szeretném kitapogatni, milyen innivalók közül választhatok... Egyébként miért van ilyen sötét maguknál? — Kérem szépen a hangulat miatt. Gyertyafénynél jobban lehet mulatni. Rózsa. Sándor is így érezte jól magát. — De gyertyából is alig pislog egy-kettő. — Igen. Tetszik tudni, néhányat már elfújtunk. Ezzel is jelezzük a közeli zárórát — mondta udvariasan, és letette elém a fél konyakot. Nem láthattam, meddig van megtöltve a pohár, de bíztam benne, hogy ki van az öt centiliter. — Fizetek — mondtam, és levéltárcámból találomra kihúztam egy papírpénzt. Azután arra kértem a felszolgálót, hogy vezessen ki az utcára. Jólesőn néztem föl az utca fölött szikrázó nponba. Mindössze az bántott egy kissé, hogy a sötétben tévedésből húsz forint helyett egy százassal fizettem. De azért mégsem lehetett olyan sötét, mert a fö- pincér elfogadta. Galambos Szilveszter
